Part 3

A könyvek között egyedül Platót illeti meg Omar fanatikus hódolata a Korán iránt, amellyel ezt mondta: «Égessétek el a könyvtárakat, mert minden értékük benne van ebben a könyvben.» Az ő mondásai tartalmazzák a nemzetek kultúráját; sarokkövei a bölcsészeti iskoláknak; kútfejei az irodalmaknak. Tárházai azok a logika, mathematika, esztétika, költészet, nyelv, ontológia, erkölcs és gyakorlati életbölcsesség tanulmányának. Az elvont bölcselkedés nem volt még sohasem ilyen magas színvonalon. Platotól ered minden, amit az eszmék emberei valaha írtak és vitattak. Nagy pusztítást végez ő a mi úgynevezett eredeti gondolkozóink között. Följutottunk a hegy csúcsára, amelyről mindezek a görgeteg-kövek leváltak. Ő a tudósok bibliája huszonkét évszázad óta; minden lelkes fiatal ember, aki a következő korokban fennkölt eszméket hirdet a vonakodó nemzedékeknek, – Boethius, Rabelais, Erasmus, Bruno, Locke, Rousseau, Alfieri, Coleridge – bizonyos mértékben mind Plato olvasója, s az ő jó gondolatait plántálja át elmésen a hazai talajba. Még a nagyobbszabású emberek is kénytelenek elszenvedni, hogy érdemeikből levonjunk azon szerencsétlenségnél fogva – ha ugyan szabad szerencsétlenségnek neveznem – hogy e mindent kimerítő általánosító genie _után_ jöttek a világra. Szt. Ágoston, Copernicus, Newton, Böhme, Swedenborg, Goethe valamennyien az ő adósai és kénytelenek utána mondani a dolgokat. Mert dicsőség kölcsön venni azokat a legszélesebbkörű általánosítótól, minden részlettel együtt, amik tételeiből levonhatók.

Plato: a filozófia és a filozófia: Plato; az emberiségnek egyben dícsősége és szégyene, mivelhogy sem angolszász, sem latinfajú ember nem bírta azóta egyetlen eszmével sem megtoldani az ő kategóriáit. Nem volt se felesége, se gyermeke, s minden polgárosult nemzet gondolkozói mégis az ő ivadékai, s az ő szellemétől színezettek. Mennyi nagy embert küld föl a Természet szüntelenül éjsötét méhéből, azzal, hogy az _ő embere_ legyen! íme: a platonikusok, az alexandriai lángelmék egész csillagképei, s nem kevésbbé az Erzsébet-korabeliek: sir Thomas More, Henry More, John Hales, John Smith, Lord Bacon, Jeremy Taylor, Ralph Cudworth, Sydenham, Thomas Taylor; Marsilius Ficinus és Pico da Mirandola. A kalvinizmus benn van «Phædon»-jában s benne van a kereszténység is. Az iszlám egész filozófiáját – erkölcsi kézikönyvében, az Akhlak-y-Jalaly-ban,[12] tőle vezeti le. A miszticizmus minden szövegét megtalálja Platóban. Ez a görög városi polgár nem tapad sem egy község, sem egy haza rögéhez. Angol ember olvassa s így szól: «milyen angolos!»; – a német: «milyen igazi német!» – az olasz: «milyen római s milyen görög!» Amint az argosi Helenáról mondják, hogy egyetemes szépségénél fogva mindenki az ő rokonának érezte magát, akképpen Plato is új-angliai[13] olvasója szemében: amerikai lángelmének látszik. Az ő széles humanizmusa túlszárnyal minden nemzeti s felekezeti válaszfalat.

Platónak ez a magas rangja kioktat arról, mit gondoljunk afelől a sokat hánytorgatott kérdés felől, hogy munkái közül mi eredeti, mi utánzat. Különös dolog, hogy valahányszor támad egy ember, aki egész fejjel nagyobb minden kortársánál, bizonyosan kétség támad afelől, melyek az igazi művei. Így van ez pl. Homeros, Plato, Raffael, Shakespeare eseteiben. Mert ezek a férfiak mágneses erővel bűvölik le kortársaikat, úgyhogy az ő révükön meg birnak tenni olyanokat is, amiket egyedül sohasem tudtak volna megtenni. Ekképpen a nagy emberek sok testben élnek és sok kézzel írnak, festenek, cselekszenek; s egy idő mulva már bajos megmondani, melyik a mester hiteles műve s mi csak az ő iskolájáé.

Imigyen Plato is, mint minden nagy ember, fölemésztette a maga korát. Mi más a nagy ember, mint a nagy vegyrokonságok egyike, amely táplálékául fölszívott minden művészetet, tudományt, minden megismerhetőt. Nem hagy meg semmit; minden az ő rendelkezésére áll. Ami nem jó, erényes cselekedet, az jó a megismerés számára. Innen van, hogy kortársai plágiumokkal vádolják. Ámde csak az igazi föltaláló tudja, honnan kell kölcsönözni; s a társadalom hamar elfelejti a számtalan sok munkást, aki az építészt kiszolgálta, s minden elismerést ennek az egy embernek tart fenn.

Ha Plato-t magasztaljuk, mintha csak Solon, Sophron és Philolaos idézeteit magasztalnók. Ám legyen úgy! Hisz minden könyv idézet; minden ház idézet-gyűjtemény az erdőkből, bányákból, kőfejtőkből; s minden ember minden elődének idézetgyűjteménye. S ez a nagy markú föltaláló minden nemzetet adófizetőjévé teszi.

Plato fölszívta korának minden tudományát – Philolaost, Timaiost, Heraklitost, Parmenidest s még többeket; azután mesterét, Sokratest, s még szélesebbkörű szintézisre érezvén magában erőt – amire sem akkoriban, sem azóta nincs példa – elutazott Itáliába, hogy elsajátítsa mindazt, amit Pythagoras neki nyújtani tudott; utóbb Egyiptomba s talán még tovább keletre, hogy az európai lelkekbe importálja azt a másik elemet, amelyre Európának szüksége volt. Ez az átfogó ereje följogosítja őt arra, hogy a filozófia képviselőjének tekintsük. «Respublika»-jában azt mondja: «Az olyan lángelme, aminőnek a filozófusban lakoznia kell, egészében, minden részével csak ritkán találkozik egy emberben; különböző részei rendesen különböző személyekben jelentkeznek.» Minden ember, aki bármit is jól akar elvégezni, kell, hogy magasabb szintről fogjon hozzá. A filozófusnak többnek kell lenni, mint csak filozófusnak. Plato meg van áldva a költő tehetségével is, sőt a költők közt a legmagasabb helyet foglalja el, – jóllehet kétségbevonom, meg volt-e benne a lírai kifejezés döntő jelentőségű adománya – s mégis elsősorban nem poéta, mert úgy tetszett neki, hogy költői tehetségét magasabb célnak szentelje.

A nagy géniuszoknak van a legrövidebb életrajzuk. Írásaikban élték ki magukat, s így házi és nyilvános életük mindennapi és közhelyekkel teljes. Ha gondolkozása módját, ízlését és érzületét akarod megismerni, vedd szemügyre azt az olvasóját, aki legjobban csodálja őt, mert ez hasonlít legjobban reá. Platónak különösen nincs külső élettörténete. Hogy kedvese, felesége, gyermeke lett volna, minderről semmit sem hallunk. Mindet beletemette színeibe, festményeibe. Valamint a jó kályha megemészti minden füstjét, a filozófus is minden vagyonát átváltja szellemi termékeire.

Kr. e. 430-ban született, Perikles halála idejében, athenæi patriciusi családból. Azt mondják, korán katonai hajlamai voltak, de húsz éves korában, hogy Sokrates-szel megismerkedett, ez mihamar lebeszélte szándékáról. Erre tíz éven át Sokrates tanítványa maradt, egészen a mester haláláig. Azután Megarába ment, elfogadta Dion és Dionysios meghívását siciliai udvarukba, s három ízben is visszatért oda, jóllehet ott szeszélyesen bántak vele. Beutazta Itáliát, azután Egyiptomot, ahol hosszan időzött, némelyek szerint három, mások szerint tizenhárom évig. Állítólag még tovább, Babyloniába is eljutott, de ez nem bizonyos. Athenæbe visszatérve, az Akadémiában tanított, azok körében, akiket híre odavonzott s a hagyomány szerint írás közben érte a halál, nyolcvanegy éves korában.

Ámde Platónak sokkal inkább belső az életrajza. Be kell számolnunk, mint emelkedett ez a férfiú a legfelsőbb polcra fajunk szellemi történetében, mint esett meg, hogy az emberi műveltség gyarapodásával mindenki az ő tanítványává válik; hogy amint a Biblia átplántálódott az európai és amerikai nemzetek mindennapos beszélgetéseibe s házi életébe: úgy Plato teljesen befolyásolt minden tudományos iskolát, minden gondolkodni szerető embert, minden egyházat, minden költőt, – ami bizonyos színvonalon lehetetlenné teszi, hogy az ő kikerülésével gondolkozzék az ember. Ő ott áll az igazság és minden ember szelleme között s az ő neve és bélyege van rajta az eszmék nyelvén és alapformáin. Olvasása közben elképeszt engem, mennyire modern a stílusa és szelleme. Itt van csirájában Európa, amelyet olyan jól ismerünk; művészeteinek és háborúinak hosszú története. Plato szellemében már minden lényeges vonását meg lehet különböztetni, ám előtte még senkiében sem. Azóta száz meg száz történetbe szóródott szét, de egyik sem adott hozzá újabb elemet. Ez az örök modernség minden műalkotás értékmérője, mert szerzőjét nem vezette félre semmi rövidéletű vagy pusztán helyi jelentőségű elem, hanem csakis igazi, állandó, mindenütt érvényes vonások. S hogy miképpen lett Plato ilyen jelentőségű Európa és a filozófia, de kívált az irodalom számára, ez a megoldandó problémánk.

Ez nem történhetett meg egy ép, őszinte egyetemes ember nélkül, aki egyaránt tiszteletben tudta tartani az eszményt, vagyis a Szellem törvényeit és a végzet, vagyis a Természet rendjét. A nemzet életének első korszaka, csakúgy mint az egyéné, a tudattalan erő korszaka. A gyermekek kiabálnak, rikácsolnak, dühödten toporzékolnak, amíg nem bírják kifejezni kívánságaikat. Mihelyt beszélni tudnak, s ki tudják fejezni, mire vágyódnak és okát is meg tudják adni: mindjárt megszelidülnek. Fölserdülve, amíg fölfogásuk tompa, minden emberfia hevesen, túlzó fokban, meggondolatlanul beszél, civódik, kétségbeesetten kapkod, esküszik, káromkodik. Ám ha a műveltségük kissé fölvilágosította őket a dolgok felől, már nem látják azokat rongyokban, vagy egy tömegbe zagyváltan, hanem meglátják pontos, szabatos elosztásukat: ekkor letesznek gyöngeségre valló heveskedésükről s részletesen ki tudják fejteni véleményüket. Ha a nyelv nem képződött volna ki az artikuláció alkalmas eszközévé, az ember ma is erdei vadállat volna. De ugyanez a gyöngeség és hiányosság jelentkezik, magasabb szinten, nap-nap mellett, hővérű ifjak és leányzók nevelése közben. «Ah, Ön nem ért engem; s még sohasem találkoztam olyasvalakivel, aki megértett volna» – és sóhajtoznak, zokognak, verseket irogatnak, egyedül járnak-kelnek, – egyszerűen azért, mert nincs meg az erejük, hogy pontosan ki tudják fejezni nézeteiket. De egy-két hónap mulva, jó géniuszuk kegyelméből, találkoznak valakivel, akit beavathatnak vulkáni lelkiállapotukba. S most, hogy a jó érintkezés ezzel meg van alapítva, ezentúl a társadalomnak is jó tagjaivá válnak.

Ez örök törvény. A haladás a vak erőtől a szabatosság, a tudás, igazság felé tart.

Minden nemzet történetében vannak pillanatok, amikor nyers ifjúságukból kibontakozva, megérik a fölfogó erejük, de még nem válik mikroszkópikussá, úgyhogy az ember ilyenkor a megismerés egész skálájára törekszik s bár lábával még az Éj roppant erőire támaszkodik, agyával és szemeivel már a Nap- és Csillagrendszerek alkotásaival társalog. Ez a serdült egészség, az erő teljességének a kora.

Ilyen Európa története minden részében, s ilyen a filozófia története is. Legrégibb emlékei, – amelyek nagy része tönkrement és elkallódott – Ázsiából bevándorló emberekről szólnak, akik magukkal hozták barbár álmaikat. Durva erkölcsi és természettudományi ismeretek zagyva halmazát hozták magukkal, amelyekben egyes mesterek rész-belátása segíti őket fokról-fokra.

Perikles előtt jött a hét bölcs, s megkapjuk a mértan, metafizika, erkölcstan alapelemeit; majd jönnek a partialisták, az elem-bölcselők, akik a dolgok végokát a víz áradatában, vagy a levegőben, vagy a tűzben, vagy a szellemben keresik. De megannyian mythologiai képekkel keverik ezeket az okokat. Végre jön Plato, a szétosztó, akinek nincs szüksége sem barbár festékre, sem tetoválásra, sem csatakiáltásra; mert ő már tud meghatározni. Ázsiával együtt elhagyja a végtelent s a túlzó méreteket is; ő a szabatosság és az értelem beköszöntése. «Istenként becsülöm – mondja – azt, aki helyesen tud felosztani és meghatározni.»

S ez a meghatározás már a filozófia maga. Mert mi más a filozófia, mint beszámoló, melyet az emberi szellem magának ad a világ alkatáról. Két sarkalatos tény az örök alapja: az Egy és a Kettő. 1. Egység vagy Azonosság; 2. Különbözőség. Mi egyesítünk minden dolgot, miután fölfogtuk az őket átható törvényt s fölfogtuk felszínes és látszólagos különbségeiket, de mégis lényeges megegyezésüket. Viszont az értelemnek minden művelete – ennek az egységnek, vagy azonosságnak fölfogása mellett – fölismeri a dolgok különbözését. Egység és Különbözőség, «egy és más». Lehetetlen anélkül gondolkodni, beszélni, hogy mindkettőt föl ne öleljük.

A lelket hajtja a vágy, hogy egy okát keresse a sokféle okozatnak, azután ennek az oknak a szülő okát, és ezt az újonnan talált okot is tovább mélyítse, abban a meggyőződésben, hogy végre el kell jutni egy föltétlen s kielégítő végső okhoz, az Egyhez, amely Minden. «A Nap közepében vagyon a Fény, a Fény közepében vagyon az Igazság, s az Igazság közepében vagyon az elpusztíthatatlan, örök Lény» – mondják a Védák. Minden filozófiának, – úgy a keletieknek, mint a nyugatiaknak – ugyanilyen centripetális a törekvése. Viszont azonban a lelket ellenkező szükségesség is hajtja: hogy egyik dologról a másikra térüljön, arra, ami nem egy, hanem más és sok; az okról az okozatra, s ez igazolja a változatosság létezésének szükségességét, mindkettő önállóságát, mert egyik a másikba van olvadva. A pontosan egybeillesztett elemeket szétválasztani s összeegyeztetni: a filozófia feladata. Létük kölcsönösen ellentmondó, s egymást kízáró, s mégis az egyik olyan hamar siklik a másikba, hogy sohasem tudjuk megmondani, mi az egy és mi nem az. Proteus épp olyan fürge a magasságok és mélységek közt, – ha az Egyet, az Igazat, a Jót szemléljük, mint az anyag felületein és kerületein.

Minden nemzet közt akadnak szellemek, akik arra hajlanak, hogy az alapegység eszméjéhez ragaszkodjanak. A könyörgés és odaáldozás elragadtatásai mindent beleolvasztanak az Egyetlen Lénybe. Ennek az irányzatnak legmagasabb kifejezései a Kelet vallásos írásai, s különösen az indus Vedák, a Bhagavat Gita és a Visnu-Purana. Ezek az írások alig tartalmaznak egyebet, mint ezt az eszmét és tiszta, magasztos melódiákban ünneplik azt.

Az Ugyanaz, az Ugyanaz: hívő és hit ugyanabból az anyagból valók: a szántóvető, az eke, a barázda egyazon anyag; s az anyag annyira egy, hogy az alak változásai lényegtelenek. «Ime, fölfoghatod» – mondja a legfőbb Krishna egy bölcsnek – «hogy te nem különbözöl tőlem; mert ami én vagyok, az te is vagy, s a világ is, javaival, hőseivel, az egész emberiséggel. Az emberek azért látnak különbségeket, mert tudatlansággal vakok». – «Ezek a szavak: «én» és «enyém» a tudatlanság szülöttei. Hogy mi mindennek a nagy vége és kútfeje, azt tanuld meg most tőlem. A Lélek az – egy: minden testben, amely egyformán, tökéletesen, a természet fölött uralkodva áthat mindent; amely nem születik, nem nő, nem hal meg; s mindenütt jelenlévő; igazi tudásból álló, független s nincs összekeverve valótlan dolgokkal, nevekkel, fajokkal sem a multban, sem a jelenben, sem a jövőben. Annak a megismerése, hogy ez a szellem, amely lényegében egy, benne van mibennünk és minden más testben: ez az olyan Egynek a bölcsesége, aki tudja a dolgok egységét. Mint a szétáradó levegő a fuvola likain átmenve, a skála különböző hangjainak hallik, pedig egy: úgy a Nagy Szellem természete is egy, ámbár formái változatosak a különböző cselekedetek hatásai miatt. De ha a külső megjelenés formáinak különbözősége, mint istené, vagy a többié – le van rontva, nem is marad semmi különbség.» – «Az egész világ csak Visnu nyílvánulása, aki azonos minden dologgal, s a bölcs szemében nem is különbözik tőlük, hanem egy velük. Nem jövök, nem megyek, nincs is egy helyen a szállásom; s Te nem vagy Te; s a mások nem mások és Én nem vagyok Én.» Mintha csak ezt mondaná: «Minden a lélekért van, s a lélek Vishnu; állatok, csillagok csak átmeneti festmények; a fény csak meszelő; a tartósság csak délibáb; a forma börtön s még az ég is káprázat.» A lélek csak arra törekszik, hogy feloszoljon a létbe, – túl formán, poklon, mennyen, – hogy megszabaduljon a természettől.

Ha az elvont gondolkodás ilyen elrémítő egységre törekszik, amibe minden dolog felszívódik, a cselekvés éppen ellenkezőleg visszafelé irányul a sokféleség felé. Az előbbiben az Ész nehézkedési ereje, az utóbbiban a Természet ereje nyilvánul. A Természet a sokszerű. Az egység elnyel, felolvaszt, vagy összevon. A Természet ellenben kiterjeszt és szaporít. Ez a két alapelv jelen meg újra, meg újra és áthat minden dolgot és gondolatot: az Egy – a sok. Az egyik a lét, a másik az értelem; az egyik szükségszerűség, a másik szabadság; az egyik nyugalom, a másik mozgás; az egyik hatalom, a másik szétosztás; az egyik erő, a másik élvezet; az egyik öntudat, a másik meghatározás; az egyik géniusz, a másik tehetség; az egyik komoly elmélyedés, a másik ismeret; az egyik vagyon, a másik kereskedelem; az egyik kaszt, a másik kultúra; az egyik király, a másik demokrácia. És ha szabad ezeket az általánosításokat egy fokkal magasabban folytatni, és mindkét alapelv végső irányzatát megjelölni, azt mondhatnók, hogy az egyik végcélja: menekülés a konkrétba szerveződés elől: azaz tiszta, elvont tudomány; a másiké pedig legmagasabb fokú instrumentáció, azaz az eszközök fölhasználása, vagy végrehajtó istenség.

Minden gondolkozó, vérmérsék vagy szokás alapján, a léleknek majd ehhez, majd ahhoz az istenségéhez szegődik. A vallás révén egységre törekszik; az értelem és érzékek révén a sokféleségre. Túlgyors egységesítés és túlzott alkalmazkodás a részlegeshez: a spekulativ gondolkodást ez a kettős veszedelem fenyegeti.

Ennek a megoszlásnak megfelel a nemzetek történelme. Az egység, a mozdulatlan intézmények birodalma, az elvont gondolkodásban gyönyörködő bölcselet székhelye, olyan emberek hazája, akik elméletben, gyakorlatban a vak, irgalmatlan, roppant Végzetben hisznek: Ázsia, amely ezt a hitet a kasztok társadalmi intézményében valósította meg. A másik oldalon ott van Európa; az ő géniusza cselekvő és alkotó; a kasztokat műveltséggel ellensúlyozza; filozófiája szaktudomány; a művészetek, találmányok, szabadság hazája. Ha a Kelet a végtelenséget szereti, a Nyugat a határokat.

Az európai polgárosultság a tehetség diadala; a rendszer kiterjesztése; az értelem kiélesedése; öntudatos, alkalmazó formaélvezet; a megnyilvánulás, a kézzelfogható eredmények gyönyöre. Perikles, Athén, Görögország munkálkodott ebben az elemben az olyan géniusz gyönyörével, amelyet még nem fagyasztott meg a túlzás kárának semmiféle aggodalma, előrelátása. Nem láttak maguk előtt semmiféle baljóslatú nemzetgazdaságtant, semmiféle károgó Malthust[14]; nem Párist, nem Londont; nem könyörtelen osztály-választó falakat, – nem: a tűcsinálók, a takácsok, szabók, harisnyakötők, a gyapjútisztítók, szövők-fonók, kőszénbányászok sorsát; nem Irországot; nem az indiai kasztokat, amiket Európa erőszakoskodásai még csak jobban túlhajtanak. Az értelem egészségében és első frissességében virágzott. A művészet ragyogó újdonság volt. A pentelikosi márványt úgy tudták faragni, mintha hó lenne, s tökéletes építészeti és szobrászati műveik mintha csak mindennapi dolgok lettek volna, amelyek nem okoztak nagyobb nehézséget, mint egy-egy új hajó építése Medfordban, vagy új malmoké Lowell-ben. Ezek rendes dolgok és biztosra vehető a sikerülésük. A római légió, a byzanci törvényhozás, az angol kereskedelem, a versailles-i fogadótermek, a párisi kávéházak, a gőzmalom, a gőzhajó, a gőzvasút mind, mind láthatók már perspektivában, valamint a városi gyűlések, a szavazó urna, az újság és olcsó sajtó is.

Közben Plato Egyiptomban és keleti zarándokútjain beszívta magába az «egy Isten» eszméjét, amelybe minden dolog beleolvad. Ázsia egysége és Európa részletessége, az ázsiai lélek végtelensége és az elhatároló, eredmény-szerető, gép-csináló, felszint-kereső, opera-látogató Európa: íme, Plato mindezt összekötötte és az érintkezésbe hozás által mindenik erejét fokozta. Agyában egyesül úgy Európa, mint Ázsia kitünősége. Metafizika és természetfilozófia fejezték ki Európa géniuszát, de alapépítményük Ázsia vallása.

Röviden sommázva a dolgot: megszületett egy egyensúlyozott lélek, amely mind a két elem iránt fogékony volt. Éppoly könnyű nagynak lenni, mint kicsinynek. Hogy miért nem hiszünk egyszerre a csoda-szellemekben, ez onnan van, hogy nem esnek rendes tapasztalatunk körébe. A mindennapi életben olyan ritkák, hogy szinte hihetetlenek; de alapjában véve, nemcsak nem fogadják ellenző elfogultsággal, sőt a legerősebb rokonszenvvel várják feltüntöket. De: akár hallatszottak születésekor égi hangok, akár nem; akár álmodták a szülei, hogy a csecsemőfiok Apollo-gyermeke, akár nem; akár telepedett méhraj az ajkaira, akár nem: megszületett a férfiú, aki meg tudta látni a dolgok mindkét oldalát. A Természetben megszokott oly csodás összetételek: Jupiter érmének felső- és alsófele; a lehetetlenségek összetétele, amely minden tárgyban újra, meg újra fölbukkan; reális és ideális hatalma: – íme most már mindez az ember tudatosságának körébe került.

Eljött az egyensúlyozott lélek. Ha szerette az elvont igazságot: a maga mentségére a mérleg másik serpenyőjébe állította a legnépszerűbb alapelvet, a föltétlen Jó igazságát, amely uralkodik az uralkodókon is és bíráskodik a bírákon is. Ha ő transcendentális megkülönböztetéseket tett, azzal erősítette magát, hogy megvilágosító példáit olyan köznapi forrásokból merítette, amelyeket megvetettek a bölcselő és politikai szónokok: vénasszonyoktól és sihederektől; vízhordóktól és levesárúsoktól; lacikonyhásoktól és utcai kikiáltóktól; a fazekasok, gyógykovácsok, mészárosok és halárusok boltjaiban. Nem engedett meg magának pártosságot, hanem arra törekedett, hogy a gondolat mindkét sarkát föltüntesse a tételében. Érvelése és ítélete egyensúlyozott és szférikus. A két sark kitünik, sőt két kézzé válik, hogy megragadja és elsajátítsa a magáét.

Minden nagy művész ilyen volt a szintézis révén. Erőnk átmeneti, váltakozó, vagy, ha szabad ezzel a kifejezéssel élni: két part közti fonal. A tengerpart: tenger, a part felől nézve s: part, a tenger felől nézve; két érintkező fém íze; barátunk közeledtére vagy távoztára fölajzott erőink; a költői alkotás élménye, amit nem tapasztalunk sem otthon ülve, sem utazva, hanem csak az egyik állapotból a másikba való átmenetelnél, – amelyet tehát oly ügyesen kell igazgatni, hogy mentől több átmeneti felület adódjék: – e két elemen való uralom magyarázhatja csak Plato erejét és bűbáját. A művészet az egyet, vagy hasonlót fejezi ki a különböző által. A gondolkodás az egységet az egységben iparkodik megismerni; a költészet a változatosság által akarja megmutatni, azaz mindig tárgy vagy jelkép által. Plato két edényt tart kezében, az egyikben æther van, a másikban pigment s mind a kettőt szüntelenül használja. Dolgok dolgokhoz adva mint statisztika, polgári történet: egyszerű leltárt, lajstromot adnak.

Ellenben, ha a dolgokat beszéltetjük, azok kimeríthetetlenül érdekesek és vonzók. S Plato is folytonosan forgatja Zeus érmét, hol az egyik, hol a másik felére.

Vegyünk egy példát: A természetfilozófusok mindegyike megrajzolta a maga vázlatos képét a világ elméletéről. Itt van az atomok, a tűz, a víz, a szellem elmélete; a mechanikai vagy khemiai természetű elmélet. Plato, a mathematika mestere, aki minden természeti törvényt és okot tanulmányozott, úgy látja, hogy ezek csak másodrendű okok, s nem elméletei a világnak, hanem csak leltárai és lajstromai. Ennélfogva ő a Természet tanulmánya elé ezt a tételt tűzi: «Fedjük föl az okot, amely a Legfőbb Rendezőt a világegyetem megteremtésében és összealkotásában vezette. Ő jó volt, s aki jó abban nincs irigység. Minthogy mentes volt az irigységtől, azt kívánta, hogy minden dolog lehetőleg olyan legyen, mint ő maga. Ennélfogva mindenki, aki bölcs emberek tanításából ezt fogadja el a világ eredete és megalapozása végső okául, az igaz úton jár.» – Minden a Jó érdekében van, s az minden Szépnek is az oka. Ez a hitelv élteti és teszi személyessé bölcseletét.