Part 15

Bonapartét, mint a XIX. századbeli nép külső életének és törekvéseinek képviselőjét írtam le. Kiegészítő másik fele, a kor költője, Goethe, aki teljesen otthonos ebben a században, szívja a levegőjét, élvezi gyümölcseit, aki lehetetlen korábbi időkben, aki hatalmas képességeivel kimenti ezt a századot a gyöngeség vádja alól, amely, ő nélküle, bizony sujtaná ennek a korszaknak szellemi termékeit. Olyan időben tűnik föl, mikor az általános műveltség szerte terjedt s lesimított minden éles egyéni vonást; amidőn a hősi jellemek helyébe a szociális jólét és a munka egyesítése lépett. Nincs nagy költő, hanem csak költői írók tömege; nincs Colombus, hanem csak száz meg száz másodkapitány, útitávcsővel, barométerrel, leveskockával és sajtolt húskonzervvel fölszerelve. Nincs Demosthenes, Chatham, hanem csak egy sereg ügyes parlamenti és törvényszéki szónok. Nincs próféta, sem szent, hanem csak theológiai szemináriumok. Nincs tudós, hanem csak tudós társaságok, olcsó sajtó, számtalan olvasóterem, könyvkölcsönző. Sohasem láttunk ilyen tarka-barkaságot. A világ úgy terjeszkedik, mint Amerika kereskedelme. A görög vagy római életet s a középkori életet mint egyszerű és fölfogható ügyet látjuk, ám a modern életben oly sokaságát kell tekintetre vennünk a dolgoknak, hogy bizony belézavarodunk.

Goethe ennek a sokszerűségnek filozófusa volt. Százkezű, Argus-szemű, aki oly ügyes és szerencsés volt, hogy megtudta ragadni az események, adatok és tudományok e kavargó forgatagát s hála mozgékonyságának, könnyen tudott rajtuk uralkodni. Férfias szellem, akit nem nyügözött az életünket kéregként elborító konvenció sokfajta leple, aki finom kezével megerőltetés nélkül széttépi azt s erejét a Természet forrásából meríti, amellyel benső közösségben élt. S ami emellett a legkülönösebb: kis városban, törpe államban, levert államban élt s olyan korban, amidőn Németország éppenséggel nem vitt olyan vezető szerepet a világban, hogy akár egy metropolis büszkeségével dagaszthatta volna fiai kebelét, mint ami a francia vagy angol – vagy egykoron a római és attikai – ember géniuszát tüzelhette. S íme: múzsájában nyoma sincs a provinciális korlátoltságnak. Ő nem helyzetének köszönhette, ami volt, hanem szabad és ellenőrző lángszellemmel jött a világra.

Helena, vagyis _Faust_ II. része az irodalomnak költészetbe áttett bölcselete; olyasvalakinek a műve, aki a világtörténelem, a mythologiák, filozófiák, tudományok és nemzeti irodalmak mestere, a mai tudás encyklopédikus modorában, nemzetközi összeköttetésben az egész Föld népességével. Aki kutatja az indiai, etruszk s minden egyéb kyklopsz-művészetet, a geológiát, vegytant, csillagászatot s mindezekből a birodalmakból bizonyos légies és költői jelleget merít, a dolgok sokaságánál fogva. A királyra tisztelettel néz föl az ember, azonban, ha résztvehetne a királyok kongresszusán, bizony a szem megengedné magának, hogy ne vegye föl olyan szabatosan mindegyikük sajátságait. Ezek már nem vad, csodás énekek, hanem kimunkált formák, amelyekbe a költő nyolcvan év megfigyeléseinek eredményét öntötte. Ez a szemlélődő s kritikai bölcseség a költeményt korának még igazibb virágjává avatja. Önmaga keltezi magát. S az agg Goethe mégis költő, büszkébb babérú költő, mint bármely kortársa s bármennyire szenved a mikroszkópiában – mert bőrének mintha minden pórusa látna! – mégis egy hős erejével és bájával pengeti hárfáját.

A könyvet fölényes intelligenciája teszi oly csodálatossá. Ennek a férfiúnak elméjében, mint olvasztó kemencében, őstípusokká és eszmékké oldódik föl a múlt, a jelen, vallása, politikája, gondolkozásmódja. Mily új mythologiákat hajóz be agya! A görögök szerint Nagy Sándor elment egészen a chaosig; Goethe is eljutott odáig, – csak más korban – sőt még azon túl is mert egy lépést tenni s épen érkezett vissza.

Bölcselkedésében szívet vidító szabadság van. A roppant látóhatár, amely velünk kering, fenségét ráárasztja apró, konvencionális és kényszerű dolgokra is éppúgy, mint az ünnepélyes és díszes dolgokra. Ő százada lelke volt. Bármily tudós is volt ez a század s bár népesedése, tömör szervezettsége, s pártjai fegyelmezése következtében tulajdonkép egyetlen felfedező expedicióvá vált s bár a tények és vívmányok oly dús tömegét halmozta föl, amelyet eleddig még nem birt semmiféle tudós osztályozni: ennek a lángelmének voltak tágas kamarái, hogy mindezt eloszthassa, elraktározza. Megvolt benne az erő, hogy viszont egyesítse a szétvált atomokat tulajdon törvényeik szerint. Mai életünket a költészet mezébe öltöztette. Csupa apróság és részlet közepette fölfedezte az élet géniuszát, a régi csalafinta Proteust, aki tőszomszédságunkban fészkel s megmutatta, hogy a nehézkesség és próza, amelyet korunknak rovunk föl, csak egyik álarca: «Futása is csak álorcás jelen»; – hogy bohó ruháját fölcserélte munkászubbonnyal és éppoly eleven vagy gazdag Liverpoolban s Hágában, mint egykor az volt Rómában és Antiochiában. Fölkereste köztereken és főutakon, fasorokban és szállókban s megmutatta, hogy még a gondolkozás és gyakorlat legszolidabb birodalmaiban is ott ólálkodik ez a démoni hatalom; hogy minden közönséges, szokott dolog át meg átszövődik mythológiával és mesével; megszerkesztette minden szokás és gyakorlat, minden intézmény, eszköz családfáját, amely az emberi szervezetben gyökerezik. Végtelenül utált minden hozzávetést és üres szónoki frázist. «Gyanítgatást éppen eleget végezhetek én is; de ha valaki könyvet is ír, ne írjon egyebet, mint amit tud.» A legvilágosabban s leggazdaságosabban ír, inkább elhagy, semmint egy szó fölöslegeset írjon s mindig dolgot ad szavak helyett. Kifejtette a különbséget az antik és modern szellem és művészet között. Meghatározta a művészet célját és törvényeit. A legjobb fölvilágosítást adta eleddig a Természet dolgairól. Úgy tárgyalja, mint a Régiség hét bölcs mestere tette s ha mit elhagy a francia módszerű tabellázás és széttagolás szempontjából, ezért kárpótol költészetével és humanitásával, amiket bizonyos erős tudományosság jellemez. Valamely egésznek megragadására jobb a szem, mint a teleszkópok és mikroszkópok. Kulcsot szolgáltatott a Természet sok országába szellemének ritka egysége és egyszerűsége révén. Ez a Goethe vetette föl a modern növénytan vezető eszméjét, hogy a levél, vagy a levélrügy a botanikai egység, hogy a növény minden része csupán új feltételekhez alkalmazkodó átalakult levél s hogy ha a feltételeket megváltoztatják, a levél más szervvé és a más szerv ismét levéllé alakulhat. Hasonlómód a csont-tanban fölvette, hogy az egész csontváz egysége a gerincoszlop egy csigolyája s a fej csupán a legfelső csigolya átalakulása. A növény rügyről-rügyre fejlődik s végül virággá és maggá. Éppígy fejlődik a pántlikagiliszta, a hernyó ízről-ízre, míg a fejben végződik. «Az ember és a felsőbbrendű állatok a csigolyák rendszerére épültek s az erők központja a fej.» Az optikában elvetette a hét szín mesterséges elméletét s azt vitatta, hogy minden szín a világosság és sötétség különböző arányokban való vegyülése. Majdnem mindegy, mily tárgyról ír. Minden pórusával lát és szinte nehézkedési erő vonja az igazság felé. Ő meg is akarja valósítani, amit te csak mondasz. Gyűlöli a kicsinyeskedést s azt, hogy megismételje azokat a dajkameséket, mik ezer év óta tartják megszállva az emberek hitét. Pontosan szemügyre akarja venni, vajjon igazak-e. Megrostálja, mintha mondaná: azért vagyok itt, hogy e dolgok mértéke és bírája legyek. Miért adjak nekik vaktában hitelt? Ennélfogva, amit vallásról, házasságról, szokásokról, tulajdonról, papirpénzről, a hit korszakairól, a jelekről, szerencséről, sorsról s bármi egyébről mond, az mind feledhetetlenül elménkbe vésődik.

Vegyük a legfeltünőbb példáját annak az irányzatának, hogy igazoljon minden közhasználatú kifejezést. Az ördög minden kor mythológiájában nevezetes szerepet játszott. De Goethének nem kellett volna olyan szó, amely nem fedne dolgot. Ugyanezt a módszert jelzi ez is: «Sohasem hallottam bűntényről, amelyet ne lettem volna képes elkövetni.» Így ragadja torkon ezt a démont is. Való alaknak s modernnek kell lennie, európainak; előkelő úr módjára kell öltöznie, alkalmazkodnia kell a kor szokásaihoz, sétálnia az utcákon s otthonosnak kell lennie Bécs és Heidelberg 1820 körüli életében, különben nem is kell létrejönnie. Ehhez képest ki is vetkőztette mythológiai mezéből, megfosztotta szarvától, lólábától, szigonyos farkától, kénköves s kéktüzű lehelletétől. S ahelyett, hogy könyvekben és képeken tanulmányozta volna, saját lelkében kereste a típusát, a hidegség, önzés, hitetlenség minden árnyalatában, amely az emberforgatagban vagy a magánosságban ráborul az emberi lélekre s úgy találta, hogy ez arckép valóságát és ijesztő voltát növeli mindennel, amit hozzáadott s viszont mindennel, amit elvett belőle. Úgy találta, hogy ennek a kísértetnek, amely árnyékként ott lebeg az ember fölött, mióta ember van a földön, lényege tiszta ész, amely mindenkori irányzata szerint az érzékek szolgálatába szegődik. S ezzel bevitte az irodalomba Mephistophelesét, az első szervesen megalkotott alakot, amellyel ez az irodalom századok óta először gyarapodott ismét s amely eleven marad oly sokáig, mint Prometheus.

Nem szándékom Goethe számos művének elemzésébe belemenni. Ezek: fordítások, bírálatok, drámák, lírai s leíró versek, irodalmi naplók s jeles emberek arcképei. Ám el nem mulaszthatom, hogy a _Wilhelm Meister_-t kissé ne fejtegessem.

_Wilhelm Meister_ regény a szó szoros értelmében, az első a maga nemében; csodálói a mai társadalom egyetlen rajzának nevezik, mintha egyéb regények, mint pl. a Scott-é, csak történelmi kosztümöket és külső körülményeket tárgyalnának, ez ellenben az élet lényegét, lelkét. Olyan könyv, melyet ma is fátyol borít. Nagyon intelligens emberek csodálattal és gyönyörködve olvassák, sőt sokan elébe teszik Hamletnek is, mint egy igazi lángelme művét. Szerintem csakugyan nincs a századnak könyve, amelyet hozzá lehetne mérni finom édességre, ujdonságra, eszmegerjesztésre s arra nézve, mennyi és mily hatalmas igazságokkal jutalmaz, mennyi helyes és mély betekintéssel az életbe, szokásokba, jellemekbe; mennyi jó útmutatást ad az élet helyes vitelére, mennyi váratlan kilátást nyújt magasabb szférákba s amellett nyoma sincs benne üres rhetorikának vagy nehézkességnek. Rendkívül fölkelti a fiatal emberek kíváncsiságát, de bizony sokrészt kielégíttetlenül hagyja azt. A könnyű olvasmányok kedvelői is csalódnak, akik azt hiszik, hogy az átlag-regények szokásos szórakozását fogják benne is találni. Másrészt azok is, akik azzal a magasabb reménnyel fognak olvasásába, hogy olvashatják benne a lángelme méltó történetét s azt, mint nyeri el verejtékes munkájáért és önmegtagadásáért a babért, ugyancsak joggal panaszkodhatnak. Nemrég egy angol regény került a kezembe, amely azt hirdette, hogy egy újkor s az ifjú Anglia pártjának politikai reménységét öleli föl s íme benne az erény és derekasság egyetlen jutalma: egy hely a parlamentben és a peer-i méltóság.[33] A Goethe regényének vége is sántít és erkölcstelen. George Sand a «Consuelo»-ban és folytatásában igazabb és méltóságosabb festményt adott. A történet folyamán a hős és hősnő jellemei túllépik az arisztokrácia konvencionális erkölcsei porcellán sakk-táblájának kereteit; elhagyják a társaságot és rendük szokásait; elvesztik vagyonukat; nagy eszmék s a legnemesebb szociális célok szolgálatába szegődnek s utoljára: a hős, aki középpontja és éltető kútforrása az emberi nem javára alakult legnemesebb társaságnak, már nem is felel tulajdon nemesi címére: az idegenül s rég elfeledtként hangzik a fülébe. «Csak ember vagyok – mondja – emberekért lélekzem s dolgozom!», még pedig szegényen és végső áldozatokat hozva. Ellenben a Goethe hősében oly sok a gyöngeség és tisztátalanság s oly rossz társaságba keveredik, hogy a higgadt angol közönségnek a mű sehogysem tetszett, midőn fordításban eléje került. Pedig szinte zsúfolásig tele van bölcseséggel, világismerettel, az élet törvényeivel; alakja rajza oly élethű finom és könnyed, stílusában egy szó túlzás nincs, hogy a könyv örökre új és kimeríttetlen marad, s várnunk kell, hadd tegye meg a maga útját; addig vegyünk ki belőle annyi jót, amennyit csak tudunk s legyünk meggyőződve, hogy még csak éppen hogy megkezdte hivatásának gyakorlását s még millió és millió olvasónak kell üdvös szolgálatot tennie.

Tárgya egy demokratának átmenete az arisztokráciába, ezt a szót a legjobb értelmében véve. S ez a bevonulás nem alacsony, csúszó-mászó hátsóutakon történik, hanem a csarnok főkapuján. Természet és jellem segítik hozzá s a nemesi rangot a nemesek fenkölt gondolkozása és derekassága teszi reális értékké. Nincs fenkölt gondolkozású ifjú, akit el ne bűvölne a könyv realitása, úgyhogy rendkívül ösztönzője úgy az értelemnek, mint a bátorságnak.

A lánglelkű és szent Novalis így jellemezte a könyvet: «ízig-vérig modern és prózai; a romantika teljesen el van benne laposítva, éppúgy a Természet poézisa és a csodálatos elem is. Csupán hétköznapi emberi dolgokról szól: költői mezbe burkolt polgári és családi történet. A csodálatost kifejezetten csak képzelődésnek és rajongó álmodozásnak tünteti föl…» S mégis nem jellemző-e, hogy Novalis mihamar visszatért ehhez a könyvhöz, amely kedvenc olvasmánya is maradt élete végeig.

Ami Goethét a francia és angol olvasó előtt kitünteti, az egy olyan tulajdonság, amelyben osztozik nemzetével, t. i. az, hogy állandóan vonatkozásban áll a belső igazsággal. Angliában és Amerikában nagy a tisztelet a tehetség iránt s a közönség már azzal is beéri, ha azt a tehetséget valamely megállapodott vagy legalább is felfogható érdek, vagy párt alapján vagy azzal ellenzékben, gyakorolják. Franciaországban magát a szellem ragyogását élvezik. Ezekben az országokban a tehetséges emberek tehetségük szerint írnak. Elég, ha az értelmet foglalkoztatják, az ízlést gyönyörködtetik – ahány oszlopa a betűknek: annyi kedvesen és hasznosan eltöltött óra. A német intellektus híjával van a francia elevenségnek, az angol kiművelt gyakorlati érzéknek, az amerikai kalandosságnak; de van benne bizonyos becsületesség, amely sohasem nyugszik meg a felszínes előadással, hanem egyre ezt kérdi: «mi a célja?» A német közönség megköveteli az ellenőrző őszinteséget. Ime itt csakugyan eszme működik, de minémű? Mit akar vele az író? Honnan erednek, hová vezetnek mindezek az eszmék?

Nem csupán a tehetség teszi az írót. Embernek, igazi embernek is kell lenni a könyv mögött, személyiségnek, aki születésével és rátermettségével kezeskedik a tanításokért, miket terjeszt s aki azért él, hogy a dolgokat így és ne másképpen lássa és állapítsa meg; aki ragaszkodik a tényekhez, mert tények. Ha nem is tudja őket helyesen kifejezni ma, a dolgok megmaradnak s holnap majd megnyilatkoznak neki. Ime lelkét terheli az a kinyilatkoztatandó igazság, amelyet többé-kevésbbé megértett; az ő feladata és élethivatása, hogy átlássa ezeket a tényeket s megismertesse. Baj is az, ha csetlik-botlik és hebeg; hogy hangja érdes vagy süvítő, hogy módszerei, képei nem egészen kifejezők? Küldetése majd megtalálja a maga módszerét és képeit, a kellő szavakat és melódiát. S ha nem, – ha ebben az emberben nincs meg Isten szava – akkor meg mit törődnünk azzal, mily ügyes, folyékony stílusú, ragyogó?

Minden ítélet és mondás hatóereje tekintetében nagy különbség az, vajjon van-e mögötte ember? A tudós folyóiratban, a befolyásos ujságban nem tudok határozott személyiséget megkülönböztetni, hanem csak valamely felelőtlen árnyékot, még gyakrabban valamely pénzes testületet, vagy valamely senkit, aki azt reméli, hogy álneve vagy betűje álarcában és meze alatt valakinek fogják tartani. Ám az igazi könyv minden részében, mondatában egy határozott személyiséget látok: ereje s kényszere átözönlik minden szavába: még vesszői s gondolatjelei is élnek; úgyhogy az írás maga is izmos és gyors: messze elérhet és sokáig élhet.

Angliában és Amerikában lehet valaki a görög vagy latin költők tanítványa, anélkül, hogy csak szikrája is volna benne a költői tűznek, ízlésnek. Ha valaki évekig foglalkozott Plato-val és Proclus-szal, azért még nem biztos, hogy heroikus meggyőződéseket táplál s lebecsüli városa elfogadott divatját, szokásait. Ám a németek a legnevetségesebb jóhiszeműséget táplálják ezekben a dolgokban. A diák, ha már távozott is az előadó teremből, még mindig tovább forgatja elméjében az előadást s a tanár maga sem tudja levetni azt a hitét, hogy a filozófiai igazságok hasznára vannak Berlinnek és Münchennek. Komolyságuk képesíti őket arra, hogy náluknál tehetségesebb embereket is megértsenek. Ezért van az, hogy minden értékes megkülönböztetés, amely a magasabb társalgási nyelvben járja, hozzánk Németországból eredt.

Míg Angliában és Franciaországban az eszes és tanult emberek bizonyos könnyedséggel választják meg tanulmányukat s foglalják el álláspontjukat s jellemükkel nem gyökereznek valami mélyen a választott tárgyukban vagy pártjukban; Goethe, a német nemzet feje és megtestesülése nem azért beszél, mert tehetséges, hanem mert az igazság ragyogja be a lelkét: nagyon bölcs, jóllehet tehetsége nem egyszer fátyolba vonja bölcseségét. Bármily kitünő is, amit mond, mindig valami jobbat tart a szeme előtt. Fölkelti kíváncsiságomat. Megvan benne az igazságnak köszönhető félelmes függetlenség. Akár hallgattok rá, akár nem: az általa megállapított dolog fennmarad. S az író iránt való érdeklődéstek nem korlátozódik a történetére, melyet előad s nem esik ki emlékezetünkből, ha feladatát híven teljesítette, mint ahogy elfeledjük a péket, ha leadta a kész kenyereit. Az ő művei a legkisebb része egyéniségének. Az Örök Genius, aki a világot fölépítette, többet bízott erre az emberre, mint bárki másra. Nem merem azt mondani, hogy Goethe fölhágott a legmagasabb csúcsokra, ahonnan lángelme valaha szólott. Nem imádta a legmagasabb egységet; nem bírta lényét teljesen átengedni az erkölcsi érzéseknek. Vannak a költészetnek nemesebb húrjai is, mint amelyeket ő megszólaltatott. Vannak nálánál szegényebb tehetségűek, akiknek a hangja mégis tisztább s jobban szól a szívhez: Goethe sohasem nőhet az embernek szívéhez. Még a merő igazságnak sem hódol be, ő csupán a kultúrát szolgáló igazságnak híve. Nem kevesebbre tör, minthogy saját maga számára hódítsa meg az igazságot. Olyan ember, akit nem lehet megvásárolni, sem megcsalni, sem megfélemlíteni; stoikus módjára parancsol magának s tagadja meg vágyait s minden embertársát egy szemszögből néz, t. i. ebből: «Mire taníthatsz engem?» Minden birtoklást, vagyont is csak ebből a szempontból értékel: rangot, kiváltságokat, egészséget, időt s magát az életet is.

Ő a Kultúra típusa, minden művészet, tudomány, esemény kedvelője. Művészi ember, de nem művész; szellemes, de nem szellemi ember. Mindennek tudására jogot emel: nincs fegyver a mindenség szellemi fegyvertárában, amelyet ne vett volna kezébe, de azzal az eltökélt szándékkal, hogy eszközei egy percre sem fogják elfogulttá tenni. Minden tény, önmaga s legdrágább tulajdona közé fénysugarat lövel. Előtte semmi sem maradt rejtve, semmi sem volt idegen. Modellt ült neki a sötétben ólálkodó démon éppúgy, mint a szent, aki látta a démont. A metafizikai elemek alakot öltöttek nála. «A kegyesség nem öncél, hanem csupán eszköz, amelynek révén elérjük a legtisztább belső békét s a legmagasabb kultúrát.» S az, hogy behatolt a képzőművészetek minden titkába, még szoborszerűbbé teszi Goethét. Hajlamai, mint a Cicero felbérelte nők, hozzásegítik, hogy kifürkésszék az összeesküvők titkát. Senkivel sincs ellenségeskedése. Ám lehetsz ellensége, ha megtanítod arra, amire a barátja jóakarata nem taníthatja meg s ha ez nem is több, mint az a tapasztalat, amelyet összeomlásodból merít. Szívesen lát, mint ellenséget, de magas áron. Ő a maga részéről senkit sem gyűlöl, mert ehhez túlságosan drága az ideje. A vérmérséklet okozta ellenlábasságot elviselhetőnek tartja, de ilyenkor is olyan méltóságosan harcol, mint a császárok, akik királyságokkal kerülnek szembe.

Önéletrajza, a _Dichtung und Wahrheit_[34] egy oly eszmének a kifejezése, amely most minden germán fajnak ismeretes, de a munka megjelenése idején még ujság volt az ó és új Angliának, – azé az eszméé, hogy az ember a kultúra végett van a világon; nem azért, amit ő tud beteljesíteni, hanem azért, ami ő benne teljesedhetik be. Az élet egyedül számbavehető eredménye: a dolgoknak az emberre való hatása. Az értelmes ember önmagát harmadik személynek tekintheti; ennélfogva hibái és csalódásai éppúgy érdeklik őt, mint sikerei. Bár azt óhajtja, hogy boldoguljon a dolgaival, még inkább óhajtja, hogy megismerje az ember történetét és rendeltetését, míg a körülötte nyüzsgő önző tömeget csupán az alacsony egyéni sikerek érdeklik.

Ez a mű uralkodó eszméje s ez szabja meg az események kiválasztását s korántsem azok külső fontossága, sem a személyek rangja, vagy a jövedelmek magassága. A könyv bizony csak sovány anyagot szolgáltat olyasmihez, amit méltán elismerhetnénk a «Goethe életé»-nek; igen kevés adatot, semmi levelezést, semmi részletet hivataláról, megbízatásairól; nem vet világot házasságára s az élete legtevékenyebb tíz éve, amelyet Weimarban való megtelepedése után töltött, némaságba merül. Másrészt a legfurcsább fontosságot tulajdonítja bizonyos szerelmi ügyeknek, amelyek, mint a nép mondja, semmi jóra sem vezetnek. Eláraszt részletekkel: bizonyos bogarak, kozmogóniák, saját kitalálású vallások s kivált az ő viszonya nevezetes szellemekhez s a gondolkodás kritikai korszakaihoz: íme, ezeket dolgozza ki különösen. Az ő naplói _(Annalen, Tag- und Jahreshefte)_, _Itáliai utazás_-a, a _Franciaországi táborozás (Campagne in Frankreich)_ s a _Színelmélet (Farbenlehre)_ történelmi része hasonló érdekű. Ez utóbbiban röviden jellemzi Keplert, Bacont, Galileit, Newtont, Voltairet stb.; s e rész legbájosabb vonása annak a viszonynak egyszerű megállapítása, amely az európai tudománytörténet e nagyjait s őt magát egybefűzi s épp ennek az összekötő vonalnak megvonása korára s személyére nézve egy félelmetes probléma megoldását jelenti, amelyben gyönyörködik, ha nem gyönyörködik _Iphigeniá_-ban és _Faust_-ban, anélkül, hogy a feltalálás annyi áldozatba kerülne.

A művészeteknek ez a törvényhozója nem művész. Talán azért, mert túlsokat tudott, hogy látása mikroszkópikus volt s emiatt elvesztette a helyes perspektivát, az egésznek az áttekintését? Ő töredékes író; alkalmi költemények és a velős mondatok valóságos tárházának írója. Ha leül drámát, elbeszélést írni, száz oldalról is gyűjti és rendezgeti megfigyeléseit s a legalkalmasabban iparkodik beleilleszteni az egésznek testébe. Ám sok rész ellenszegül ennek a szerves beillesztésnek; ezeket azután csakúgy lazán adja, a személyek levelei, saját naplójegyzetei stb. formájában. Még így is igen sok marad, amelynek sehogy sem talál helyet. Az ilyesminek azután csak a könyvkötő tud összefüggést adni s innen van, hogy bár művei közt is nem egy laza, egész köteteink vannak tőle, amelyek megannyi külön-külön szakaszból, aforizmusból, xeniákból stb. állnak.