Part 14

A XIX. századnak ez a követe adományai felől még az általános témákról való spekulativ gondolkodás képességével is dicsekedett. Szeretett ide-oda csapongani a gyakorlati, irodalmi és elvont kérdések seregén. Véleménye mindig eredeti és célszerű, találó. Egyiptomi expedicióján az volt a szokása, hogy ebéd után három vagy négy emberrel fölállíttatott egy tételt s ugyanannyi embert állított szembe, hogy azt ellenezzék. Ő adta meg a tárgyat s a vita vallási, kormányzati és hadművészeti kérdések körül forgott. Egy nap azt vitatta meg, vajjon a többi bolygó lakott-e? Másszor a világ fennállásának korát tűzte ki. Majd azt a tételt állította föl, vajjon mi a föld elpusztulásának valószínű módja, vajjon víz vagy tűz fogja-e végromlását okozni. Ismét máskor a sejtelmek beválásáról vagy hamisságáról s az álmok magyarázatáról rendezett vitát. Nagyon szeretett a vallásról beszélgetni. Így pl. 1806-ban Fournier-vel, Montpellier püspökével. Két pontban nem tudtak megegyezni, t. i. a pokol és az egyház ölén kívül való üdvözülhetés kérdésében. A császár elmesélte Josephinenek, hogy e két pont körül úgy hadakozott, mint maga a sátán, mert a püspök is kérlelhetetlen volt. A filozófusoknak szívesen sorolta föl mindazt, amit a vallás, mint emberek és korok alkotása ellen, föl szoktak hozni, ám azért a materializmusról hallani sem akart. Egy szép éjszaka a hajó fedélzetén, a materialista szóharc fegyvercsörgetése közben rámutatott a csillagokra, mondván: «Urak, beszélhetnek, ameddig kedvük tartja, de kérem, ki teremtette mindezeket?» Gyönyört talált a tudósokkal való beszélgetésben, különösen ha az a tudós Monge és Berthollet volt, ám az írókat lebecsülte, mivelhogy «ők frázisgyártók». Kedvelte az orvosi tárgyakat is s kezelő orvosait nagyra becsülte, így pl. Corvisart-t Párisban és Antonomarchi-t Szt. Ilonán. «Higyje meg nekem – mondá ehhez – jobban tennők, ha elhagynók mindezeket az orvosszereket. Az élet olyan vár, amelyet igazában sem én, sem Ön nem ismerünk. Miért tornyosítsunk akadályt a védelme útjába? Az ő Saját eszközei többet érnek, mint az Ön laboratoriumának minden készüléke. Corvisart nyiltan megegyezett velem abban, hogy az Önök mindenféle kotyvalékai fabatkát sem érnek. Az orvostudomány bizonytalan előírások gyűjteménye, amelyek, végső eredményükben az emberiségre inkább végzetesek, semmint üdvösek. Víz, levegő, tisztaság, ezek az én gyógyszertáram főcikkei.»

Emlékiratai, miket Szt. Ilona-szigetén gróf Montholonnak és Gourgaud tábornoknak mondott tollba, nagyértékűek, ha le is vonjuk belőle azt, amit őszintesége hiányának rovására kell írni. Megvan benne az egészséges erő s a tudatos fölény. Csodálom azt az egyszerűséget és világosságot, amellyel csatáit előadja – jó elbeszélő, aminő Cæsar. Csodálom jóindulatú és eléggé tiszteletadó véleményét Wurmser tábornagyról s egyéb ellenfeleiről s változatos tárgyaihoz egyenlő ügyesen alkalmazkodó stilusát. A legkellemesebb részletnek az egyptomi hadjárat raját tartom.

Voltak órái, miket a gondolkodásnak és bölcselkedésnek szentelt. A pihenés köreiben, úgy a táborban, mint a palotában, Napoleon lángelméjű embernek mutatkozik, akit az igazságnak veleszületett szomjúsága vezet elvont kérdésekre s aki eközben ugyanolyan heves beszéddel él, aminőt a háborúban szokott meg. Tudta élvezni a fantázia minden leleményét, a regényt, a _bon mot_-t éppúgy, mint a hadjárat strategemáját. Szerette Josephine-t és udvarhölgyeit egy elsötétített teremben megborzongatni valami kitalált rémhistóriával, amelynek hatását hangja és drámai ereje fokozta.

Én Napoleont a modern társadalom középosztálya ügyvivőjének vagy szószólójának nevezem; azon tömeg szószólójának, amely betölti a piacokat, boltokat, bankokat, gyárakat, hajókat, azt a modern világot, amelynek életcélja a gazdagság. Ő volt az agitátor, a megkötő rendszabályok lerombolója, a gyökeres javítás, a liberális, a radikális, az eszközök föltalálója, ajtók és piacok megnyitója, a monopóliumok és visszaélések felforgatója. Természetes, hogy a gazdagok és arisztokraták nem szerették őt. Szembehelyezkedett vele: Anglia, a tőke középpontja s Róma és Ausztria, a hagyományok és ősi nemzetségek középpontja. Egyrészt a tunya és konzervativ osztályok megdöbbenése, a római conclave véneinek s vénasszonyainak őrült rémülete, – akik kétségbeesésükben akár izzó vasba is belefogóztak volna, az államférfiúk hiú iparkodása, hogy elszórják és elámítsák, Ausztria császárának hasztalan vesztegetési kísérlete, másrészt pedig mindenhol, a fiatal, lelkes, tetterős férfiak természetes ösztöne, amellyel a középosztályból mint óriást kiemelték: történetét ragyogóvá és lebűvölővé teszik. Megvoltak benne választóinak tömegerényei, de megvoltak bűnei is. Szomorúan látom a fényes festmény visszáját. De hisz az a végzetes tulajdonság, amelyet a vagyonra törekvés közben fölfedezünk, az, hogy ez a vagyonhajsza csalékony s azért az érzés elfojtásával vagy legalább gyöngülésével kell megfizetni. S így elkerülhetetlen, hogy ne találjuk meg ugyanezt a mi történetünk hősében is, aki egyszerűen egy fényes pályát tűzött ki magának élete céljául, anélkül, hogy az eszközök megválasztása tekintetében előre kötelezettséget vállalna vagy aggályoskodnék.

Bonaparte feltünően híjával volt a nemes érzelmeknek. A világ legműveltebb korának és népének legmagasabb helyre helyezett egyéniségében, íme, a legköznapibb igazság- és tisztességérzet érdeme sem volt meg. Igazságtalan a tábornokaival szemben: önző, kisajátítja dicsőségüket, eltulajdonítja Kellermann, Bernadotte nagy tetteinek érdemét; addig intrikál, míg a benne bízó Junot-t reménytelen csődbe kergeti, csakhogy távoltartsa Páristól, mert bizalmaskodó modora sérti trónjának újsütetű büszkeségét. Módfelett hazudik. Hivatalos lapja, a _Moniteur_ s minden harctéri jelentése közmondásossá vált arról, hogy csak azt mondja, amit Napoleon el akart hitetni az emberekkel s ami még rosszabb: korai vénségében, ott gubbasztva magános szigetén, egész hidegvérrel hamisította meg a tényeket, adatokat, jellemzéseket s a világtörténelmet színpadi hatásra állította be, mert ezt szerette, mint minden földije. Minden cselekedetet, amely nemeslelkűséget lehelne, megmérgezi az ő számító volta. Szerencsecsillaga, a dicsőségszomja, a lélek halhatatlanságáról szóló elmélete mind, mind olyan franciás! «Kell, hogy kápráztassak és bámulatot ébresszek. Ha megadnám a teljes sajtószabadságot, hatalmam három napig sem tartana.» A nagy dobot ütni: ez a legkedvesebb célja. «A nagy hír annyi, mint: nagy lárma, mentől nagyobbat ütünk, annál messzebbre hallik. Törvények, intézmények, emlékek, nemzetek: mind esendők; ám a nagy hír tart és még századok multán is visszhangzik.» A halhatatlanság, az ő elmélete szerint, merő hír. A befolyásról szóló tana sem valami hízelgő: «Az emberi tetteknek csak két rugója van: az érdek és a félelem. A szeretet együgyű képzelődés, higgyék meg nekem. A barátság puszta név. Én senkit sem szeretek. Még testvéreimet szeretem: talán, merő szokásból s mert bátyám, szeretem egy kicsit Józsefet s szeretem Duroc-ot; de miért? Mert jelleme kedvemrevaló: merev és határozott s úgy hiszem, ez a fickó sohasem ejtett életében egy könnyet sem. Tudom nagyon jól, hogy nincsenek barátaim. Amíg az vagyok, ami ma vagyok, annyi az úgynevezett barátom, amennyit csak akarok. Hagyjuk az érzékenységet az asszonyokra: a férfinek ellenben erős szívűnek és vasakaratúnak kell lennie; máskülönben nem való se a háborúra, sem a kormányzásra.» Egyáltalában nem ismert aggályt. Hajlandó lett volna lopni, rágalmazni, gyilkolni, fojtogatni, mérgezni, ha az érdeke úgy kívánta. Nem volt benne nemeslelkűség, hanem csupa közönséges gyűlölet; végtelenül önző, álnok volt. A kártyában csalt; határtalanul szószátyár; az idegen leveleket fölbontogatta s gyönyörködött gyalázatos rendőrsége praktikáiban s megelégedéssel dörzsölte kezeit, ha el tudott csípni valami bármily csekély titkot a környezete férfiairól vagy asszonyairól, ilyenkor azzal hencegve, hogy ő «mindent tud». Beleártotta magát a nők ruhájának szabásába s inkognitóban leste az utca éljeneit s magasztalását. Modora parlagi volt. Az asszonyokkal alrendű bizalmaskodással bánt. Szokása volt a fülük cimpáját és orcájukat megcsipkedni, ha jó kedvében volt s utolsó napjáig szerette jól meghúzni a férfiak fülét és pofaszakállát, oldalba bökni őket s durva tréfát űzni belőlük. Azt persze nem lehet rábizonyítani, hogy a kulcslyukon hallgatózott volna, vagy ha tette, óvatosan tette. Szóval: ha fenekére hatoltál mindennek a hatalmi és fénykörnek: nem találsz ott gentlemant, hanem szemfényvesztőt és gazfickót, aki tökéletesen megérdemli a _Jupiter Scapin_, vagyis mondjuk, a Csirkefogó Jupiter díszítő jelzőt.[32]

Amidőn az imént leírtam a két pártot, amelyre a mai társadalom oszlik: t. i. a demokrata és konzervativ pártot, azt mondtam, hogy Bonaparte a demokratákat képviseli, vagyis a gazdasági tevékenységet folytatók pártját, szemben a konzervativ párttal. De még nem mondtam meg, pedig az lényeges, hogy ez a két párt csak úgy különbözik egymástól, mint a fiatal az öregtől. A demokrata fiatal konzervativ; a konzervativ öreg demokrata. Az arisztokrata a megérett és meghiggadt demokrata, mert mindketten a magántulajdon legmagasabbra értékesítésének alapján állanak; csakhogy az egyik azt megszerezni, a másik pedig megtartani iparkodik. Bonapartéről el lehet mondani, hogy pártjának egész történetét képviseli, – ifjúságát s hajlott korát s annak végzete, a költői igazságszolgáltatással együtt az ő tulajdon végzete. Az ellenforradalom, az ellenpárt még várja szervét és képviselőjét, akiben meg lesz a szeretet és valóban közérdekű átfogó célok kitűzése.

Itt ellenben egy kísérlettel van dolgunk, amelyet a Természet a lehető legkedvezőbb körülmények közt arra nézve tett, mire képes az értelem ereje, lelkiismeret nélkül. Még sohasem lépett elő vezér ily tehetségekkel, ilyen fegyverzetben s még nem volt vezér, akinek ilyen segítőtársai és követői voltak volna. S mi volt az eredménye ennek a roppant nagy tehetségnek és hatalomnak, ezeknek a tengernyi hadseregeknek, fölperzselt városoknak, fölprédált kincseknek, a föláldozott embermillióknak, egész Európa elzüllesztésének? Semmi jó nem fakadt belőle. Minden eltűnt nyomtalanul, elpárolgott, mint az ágyúnak füstje. Csonkábban, szegényebben, gyengébben hagyta hátra Franciaországot, mint aminőnek találta s a szabadságért folytatott harcot újra kellett kezdeni. Vállalkozása, alapelve szerint, öngyilkos volt. Franciaország igájába szegődött, szolgálta életével, vérével, minden vagyonával mindaddig, valamíg azonosítani tudta őt az érdekeivel, ám midőn az emberek azt látták, hogy a győzelemre új háború, a seregek szétrombolására új toborzás következik s akik olyan elkeseredetten harcoltak, sohasem érnek közelebb a jutalmukhoz, mert hisz sohasem élvezhették, amit kerestek, nem nyugodhattak ágyban, párnák között, nem páváskodhattak kastélyaikban: akkor ezek az emberek elhagyták őt. Rájöttek, hogy mindent elnyelő önzése halálos minden más emberre. A villamos rájához hasonlított, amely a rázkódások egész sorát okozza annak a testében, aki megfogja s ez görcsbe húzza kezét, hogy nem birja kinyitni s az állat folyton újabb s erősebb áramot bocsát belé, míg csak végkép meg nem bénítja s meg nem öli az áldozatát. Ugyanígy szűkítette, szegényítette, szítta ki ez a szertelenül önző ember mindazok erejét és életét, akik szolgálták és Franciaország és Európa általános kiáltása ez volt 1814-ben: elég volt belőle: «_assez de Bonaparte!_»

Nem ő volt ennek az oka. Ő csak azt élte ki és hajtotta keresztül erkölcsi principiumok nélkül, ami benne volt. Ám a dolgok természete, az emberiség és világ örök törvénye keresztezte az utait és okozta bomlását; s akár millió hasonló kísérletet tesz a Természet, mindig ez lesz a végső eredmény. Akár tömegek, akár egyének kísérlik meg a merőben anyagias és önző célokat, megbuknak a kísérletükkel. A békés Fourier éppúgy hajótörést szenved, mint a romboló Napoleon. Civilizációnk, valamíg lényegében a tulajdon, a korlátok, a kizárólagosságok alapján áll, mindig ki lesz téve újabb káprázatnak, tévedésnek. Gazdagjaink továbbra is betegen hagynak; nevetésünkbe keserűség üröme vegyül s borunk égeti a torkunkat. Csak az a Jó válik üdvünkre, amelyet nyitott ajtóknál élvezhetünk s amely mindenkinek egyaránt hasznos.

VIII. GOETHE; VAGY: AZ ÍRÓ.

Úgy látom, a világ szervezetében különleges hely és szerep biztosíttatott az író, vagy titkár számára, akinek az a dolga, hogy beszámoljon a mindenségben lüktető és munkálkodó élet csodálatos szellemének tevékenységéről. Az ő tiszte e tények észbevevése s a legkiválóbb és legjellemzőbb tapasztalatok kiválasztása.

A Természet megkívánja, hogy tudósítást írjanak róla. Sőt minden dolga köteles a tulajdon történetét megírni. A bolygót, a kavicsot árnyéka kíséri. A sziklagörgeteg barázdát, repedést hagy hátra a hegy testén; a folyó ágyat mos a földbe; az állat otthagyja csontjait a földrétegben; a páfrány és levél otthagyja szerény sírfeliratát a szénben. A hulló vízcsöpp domborművet váj a homokba vagy kőbe. Nem lehet egypárat sem lépni a hóban, vagy a mesgyén át, hogy a léptek térképe ne rajzolódjék ki többé-kevésbbé maradandó nyomokban. Az ember minden tette önmaga írja bele magát az embertársak emlékezetébe, tulajdon módjával és ábrázatával. A levegő tele van visszhangokkal, az ég jegyekkel, a talaj emlékjelekkel és följegyzésekkel s minden tárgy beszédes intelmekkel az értelmes ember számára.

A Természetben szakadatlanul folyik ez az önlajstromozás, bélyegének rásütése a dolgokra. Beszámolója pontosan visszaadja a történteket, nem told hozzá s nem vesz el belőle. De a Természet magasabbra is törekszik s az emberben olyasvalakit alkot, akinek tudósítása már több az egyszerű bélyeglenyomatnál: az eredetinek új és finomabb megformálása. Életeleven a tudósítás, amint az, amiről tudósított. Az emberi emlékezet mintegy tükör, amely, miután befogadta a környezet tárgyainak képeit, élettől elevenedik meg s új rendbe helyezi el őket. A magába vett tények nem hevernek benne tétlenül, hanem egyesek elfakulnak, mások viszont fölragyognak, úgyhogy csakhamar új festmény tárul elénk, amelynek kompoziciója a legerősebb élmények elemeiből tevődik össze. Az ember együttmunkálkodásra termett. Szereti magát közleni s ami mondókája van, ólomként nehezedik a szívére, valamíg csak el nem mondja. Ám a beszéd és közlés egyetemes örömén kívül sok ember szertelen képességekkel terem rá erre az újjáalkotásra. Vannak emberek, akik egyenesen az írásra születnek. A kertész megóv minden dugványt, rügyet, barackmagot: az ő hivatása a palánták plántálása. Ugyanígy látja el a maga dolgát az író. Bármit lát, tapasztal, az modelnek ül festménye számára. Esztelenségnek tartja azt a balhitet, mintha volnának «leírhatatlan» dolgok is. S meg van róla győződve, hogy amit el lehet gondolni, azt előbb-utóbb meg is lehet írni s kész volna jelentést írni a Szentlélekről is, vagy legalább megpróbálná. Nincs olyan széles, olyan finom, olyan drága, ami alkalmasan kerül a tolla hegyére, hogy azt ne akarná megírni. Az ő szemében az ember annyi, mint reporter és a mindenség az a lehetőség, amelyről reportot lehet írni. Beszélgetés, szerencsétlenség mind új anyagot szolgáltat neki, amint a szóbanlévő német költő mondá: _Ein Gott gab mir zu sagen, was ich leide_. Lefölözi még a dühöt és szenvedést is. Hebehurgya cselekedetek árán megvásárolja a bölcs beszéd képességét. Kínzások, a szenvedélyek viharai mind csak duzzasztják vitorláját, ahogy a jámbor Luther írja: «Ha nyomnak a gondok, jól tudok imádkozni és prédikálni.» S ha meg akarjuk ismerni egynémely kitünő költői fordulat eredetét, jusson eszünkbe Amurát szultán előzékenysége, aki leüttette egy pár pasának a fejét, hogy orvosa, Vesalius tanulmányozhassa a nyakizmok vonaglását. Az író botlásai is csak előkészítői győzelmeinek. Egy-egy új gondolat, lelki válság megtanítja, hogy mindaz, amit a külvilág dolgaiból eleddig megtanult és megírt – nem maga a valóság, csak annak visszaütő hangja, híre. Mitévő legyen már most? Eldobja a tollát? Nem; ellenben elkezd írni a reásugárzó új fényben, hátha valahogyan mégis csak meg tud menteni az enyészettől egy pár igaz szót. A természet összeesküszik vele erre a célra. Mindazt, amit el lehet gondolni, ki is lehet mondani s az kifejezését sürgeti, bármily durva és dadogó nyelv révén. Ha pedig nem tud alkalmat találni, akkor vár és tovább dolgozik, míg végre tökéletes akaratához idomítja s artikulált beszédhez juttatja.

A Természetnek ez a mindenütt tapasztalható törekvése az utánzó kifejezésre: jellemző vonása s mégsem több a gyorsírásnál. Vannak magasabb fokok is és a Természet fényesebb képességekkel látja el azokat, akiket e felsőbb tisztre választott: előáll a tudósok vagy írók osztálya; azoké, akik összefüggést látnak ott, ahol a tömeg csak töredékeket lát s akik elrendezni törekszenek az egyes adatokat s megszerkeszteni a tengelyt, amely körül a dolgok külső kerete forog. A Természet nagyon szívén viseli a gondolkozó ember vagy tudós létrejöttét. Ezt sohasem téveszti szem elől s előkészíti a dolgok eredeti alakításával. A tudós és író a természetnek nem valami eltűrt vagy esetleges jelensége, hanem szerves tényezője, birodalmának egyik rendje, osztálya, amelyet ősidők óta s örökre tervébe vesz és előkészít a dolgok bogozásával és szövésével. Sejtelmek, ingerek, ösztönök kiáltják, hogy «éljen!» A kebelben bizonyos tűz, melegség kíséri az eredeti igazság fölfogását, amely szellemi napként ragyog be a bánya aknáinak legmélyére. Minden gondolat, amely a lélekben földereng, ébredése percében hírül adja tulajdon rangját – vajjon merő szeszély, bogár-e vagy hatalom?

Ha eképpen ennek a képességnek megvannak az életre keltő okai, másrészt kellő szükséglet is várja, hívja. A társadalomnak mindenha kell valaki, az az egészséges ember, aki a kifejezés teljesen megfelelő mértékével tudja a monomániával fenyegető eszméket kellő vonatkozásba hozni viszonylataikkal. A nagyravágyó s bérenc előáll legújabb hókusz-pókuszával – legyen az vámtarifa, Texas-i kérdés, vasút, a római egyház kérdése, Mesmer tana, California s amidőn kiszakítja a vonatkozásaiból, könnyen eléri, hogy elkápráztassa s megbolondítsa vele a tömeget s nem igazíthatja őket helyre, nem gyógyíthatja meg egy velük szembehelyezkedő másik tömeg sem, mert azt valamely hasonló fokú más szintén különleges őrültség tartja megszállva. Ha azonban valakinek megvan az átfogó szeme, hogy ezt az elszigetelt csodát vagy szörnyet visszatudja helyezni az ő igazi helyére, környezetébe, jelentőségére, – elfoszlik a délibáb s a közület visszatérő józan esze hálával adózik a megintőjének. A tudós nincs kötve korhoz, azonban mégis kivánnia kell, hogy csakúgy, mint más ember, ő is jól legyen kortársaival. Pedig a felületes emberek bizonyos nevetséges színben látják a tudóst és írót; ám ez nem baj, ha ez maga nem vet ügyet rá. Hazánkban a közbeszéd és közvélemény csak a gyakorlatias embert magasztalja s a társadalom e szolid osztályait jellemző respektussal emlegetik mindenhol. A mi népünk egyetért Bonapartenak az ideológusokról nyilvánított véleményével. Az ideák – szerintük – a társadalmi rend és kényelme felforgatására vezetnek s végezetül megőrjítik a birtokosukat. Közhit, hogy a New-Yorkból Smyrnába menő hajórakomány, az öt vagy tízezer gyári orsó beszerzésére szükséges részvényjegyzések után való futkosás, vagy a választók fölhajszolása, a vidékiek elfogultságának és tájékozatlanságának kihasználása a novemberi voksok megszerzése érdekében: mindezek gyakorlati s tanácsos dolgok! Mégis, ha sokkal magasabb törekvésű tevékeny életet hasonlítok is össze a kontemplatív élettel nem nagyon merném határozottan az előbbit ajánlani. Az emberiségnek olyan nagy érdeke fűződik a belső megvilágosodáshoz, hogy sokat lehet felhozni a remete vagy szerzetes mellett, az ő gondolkodó és imádkozó életének védelmére. Minden cselekvőség adót fizet: a pártosság, hevesség, megzavart lelki egyensúly adóját. Cselekedj kényed-kedved szerint, de a magad kárára és veszélyére teszed. Az emberekre túlsúlyosan nehezedik a tettük. Hol az az ember, aki cselekedett s aki ne volna cselekedetének áldozata és rabja. Amit tett, az kötelezi és kényszeríti, hogy újra tegye. Az első tett csak kísérlet volt, de szent és sérthetetlen szabály válik belőle. A lánglelkű újító valamely ritusban vagy szövetségben testesíti meg lelkes vágyát, eszméjét s íme ő és barátai hovatovább a formákhoz tapadnak és elvesztik a lelkes vágyat, az eszmét. A quaker-ek megalapították a quaker-felekezetet, a shaker-ek az ő monostorukat és rezgő táncukat s bár mind a Szellemről locsog, nincs ebben semmi szellem, hanem csak ismétlés, darálás, amely egészen fonákja a szellemnek. S napjaink sem mutatnak újat. A lelkesedés dolgában határozott a visszaesés, de még az alsóbbrendű tevékenységek tekintetében is, amelyeknek csupán az a céljuk, hogy egyre kényelmesebbekké és gyávábbakká legyenek, a csalafintaság, a tolvaj és hazug cselekedetek, a gondolkodó és cselekvő képességet szétválasztó, az észt és érzést meggyalázó cselekedetek tekintetében is csak aljasodás tapasztalható. Az indiai szent könyvek mondják: «Csak gyermekek és tanulatlanok beszélnek külön-külön gondolkodó és cselekvő tehetségről. Pedig ez a kettő egy, mert mindkettő egyazon célt követi s azt a helyet, amelyet elnyernek az egyik követői, elnyerik a másikéi is. Csak az lát, aki látja, hogy a gondolkodó és a cselekvő tanítása egy és ugyanaz.» Mert minden nagy cselekedet kell hogy vonatkozásban legyen a szellemi világgal. A tett mértéke az az érzés, amelyből származik. A legnagyobb cselekedet is könnyen eredhet a legegyénibb körülményből.

De ez az ócsárlás nem a vezérek, hanem csak alacsonyabbrendűek szájából szól. Az az izmos férfiú, aki a gyakorlati osztályok élén áll, osztályosa kora eszméinek és melegen rokonszenvezik a gondolkodók osztályával. A kitünő emberekre nézve mindig a Talleyrand s vele a józan ész kérdése a helyénvaló; nem az a kérdés, hogy gazdag-e, van-e protekciója, jó érzületű-e, megvan-e a képessége erre vagy arra, részt vesz-e a mozgalomban, tagja-e a gyülekezetnek? – hanem csak az: _valaki-e_ ő, képvisel-e valamit? Legyen jó a maga módján. Légy igaz és csodálatos, nem aszerint, amint ezt mi értjük, hanem, amint ezt te érted. A rátermett emberek nem kérdik, hogy valaki mire termett rá, hanem, hogy egyáltalában rátermett ember-e? A mester szereti a mestert s ezt nem köti ahhoz a feltételhez, vajjon szónok, művész, kézműves vagy király-e az illető.

A társadalomnak igazán nincs fontosabb érdeke, mint az írók osztályának boldogulása. S tagadhatatlan, hogy az emberek szívesen elismerik és üdvözlik is az értelmi tökéletességet. Mindamellett az írú nnm játszik köztük vezérlő szerepet. Ennek, úgy hiszem, ő maga az oka. A fontot fontszámba veszik. Volt idő, amkor ő szent személy volt: Bibliát írt, első hymnuszokat, vallási törvénykönyveket, eposzokat, tragikus énekeket, Szibylla-verseket, khaldeai jósigéket, lakonikus velős mondásokat, miket templomfalakra róttak. Minden szava színigazság volt s új életre sarkalta a nemzeteket. Könnyelműség és finnyáskodás nélkül írt. Minden szava úgy állt előtte, mintha bele volna vésve égbe, földbe s a napot és csillagokat is csak ilyen jeleknek látta, egyéb s fontosabb szükségüket nem látta. Azonban ma, hogy részesülhetne az író kellő tiszteletben, ha maga sem tiszteli önmagát kellőleg, ha belevész a tömegbe? Ha már nem törvényhozó, hanem sykophanta, besúgó, aki mindjárt fejet hajt s behódol a léha közvélemény imbolygásainak? Ha orcátlan prókátorfogásokkal kell védelmeznie a hitvány kormányt; vagy kénytelen évszámra csaholni az ellenzékkel; vagy kénytelen közhelyes kritikákat, gyalázatos szennynovellákat firkálni; vagy, minden esetben, éjjel-nappal egy okos gondolat híján kell robotolnia anélkül, hogy az ihlet forrásából meríthetne?

Ezekre a kérdésekre némi választ kapunk, ha egy pillantást vetünk korunk irodalmi géniuszainak lajstromára. Ezek közt egy sem szolgál több tanulsággal, mint Goethe, a tudós és író erőinek és kötelmeinek képviselője.