Part 13

A cselekvés egyenesvonalúsága eladdig még sohasem párosult ekkora fölfogóképességgel. Ő realista, réme minden fecsegőnek és az igazságot elhomályosító zavarosfejűeknek. Ő meglátja minden dolog sarkpontját, pontosan az ellentállás pontjára veti magát és félredob minden egyéb megfontolást. Erős akaratú, de helyes értelemben, tudniillik: erősakaratú belátással együtt. Ő sohasem hibázott rá egy-egy győzelemre, hanem fejben megnyerte a csatát, mielőtt a harctéren megnyerte volna. Főfő-mesterfogásai benne rejlenek. Senki mástól nem kér tanácsot. 1796-ban ezt írja a Direktoriumnak: «Magam vezettem a hadjáratot, anélkül, hogy valaki tanácsával éltem volna. Semmi jót nem végeztem volna, ha kénytelen lettem volna más valaki véleményéhez alkalmazkodni. Előnyökre tettem szert túlerőkkel szemben olyankor is, amikor minden nélkül állottam csak azért, mert abban a meggyőződésben, hogy Önök bíznak bennem, cselekedeteim éppoly gyorsak voltak, mint gondolataim.»

A történelem tele van, a legrégibb időktől napjainkig, a királyok és kormányzók gyengeségével. Olyan személyek ők, akiket szánni kell mert nem tudják, mit kell tenniök. A takácsok kenyérért sztrájkolnak, s a királyok és minisztereik – nem tudván, mihez fogjanak – szuronyokat szegeztetnek rájuk. Ám Napoleon értett a maga mesterségét. Ime egy ember, aki minden percben és alkalommal tudta, mit kell tennie a következőben. Roppant megnyugtató és üdítő látvány nemcsak királyoknak, hanem polgároknak is. Kevés ember ismeri a másnapját; terv nélkül tengődnek máról-holnapra s mindig végére érnek tudományuknak s minden tettük után kívülről várják az indítékot új cselekvésükre. Napoleon a világ első embere lett volna, ha célja történetesen merőben közcélok. Azonban így is amilyen volt, bizalmat gerjeszt cselekvésének rendkívüli egysége által. Szilárd, biztos, önmegtagadó, önmagát hátratevő, mindent céljának áldozó; föláldoz pénzt, csapatokat, tábornokokat föláldozza saját biztonságát céljainak s ami közönséges kalandorokat el szokott szédíteni, őt nem vezeti félre saját eszközeinek ragyogása. «Esélyeknek nem szabad a politikát vezetniök, ellenben a politikának kell az esélyeket vezetniök.» – «Ha valakit minden esemény elragad, az annak a jele, hogy egyáltalában nincs politikai rendszere.» Győzelmei megannyi kapu volt s egy percre sem tévesztette szem elől a még megteendő utat, a jelen körülményeinek vakító csillámlásában vagy süketítő lármájában. Tudta, mit kell tennie s meg sem állott, míg végére nem járt. Még az egyenes vonalat is szerette volna megrövidíteni, hogy gyorsabban jusson céljához. Kétségkívül lehet borzalmas adatokat összegyűjteni történetéből, mily áron vásárolta meg győzelmeit; de azért nem kell kegyetlennek ócsárolni, csak olyannak kell tekinteni, aki nem ismert akadályt akarata útjában; nem volt vérszomjas, nem volt kegyetlen, de jaj annak a dolognak vagy embernek, aki útjában állott! Nem szomjúhozta a vért, de nem kímélte a vért – s nem ismert könyörületet. Csak a célt látta s az akadálynak pusztulnia kellett. «Sire! Clarke tábornok nem tud Junot tábornokkal egyesülni az osztrák tüzérség borzasztó tüzelése miatt.» – «Foglalja el rohammal azokat az ütegeket!» – «De Sire! Minden ezred, amely közeledik a tüzelő üteghez, veszve van; mit parancsol, Sire?» – «Előre! Előre!» – Serusier tüzérezredes Hadi emlékirataiban következőleg vázolja az austerlitzi csatát: «Abban a percben, hogy az orosz sereg megkezdte visszavonulását, nagy üggyel-bajjal, de jó rendben, a tó jegén, Napoleon császár teljes vágtában száguldott a tüzérséghez. Mit vesztegetitek az időt? – rikoltá. – Tüzeljetek rögtön kellős közepükbe, el kell őket sülyeszteni; tüzeljetek a jégre!» Parancsa tíz percig teljesíthetetlen maradt. Hiába álltam magam is néhány tiszttársammal egy halomra, hogy onnan vezessem a kívánt műveletet; golyóink és bombáink elsiklottak a jégen, anélkül, hogy feltörték volna. Ennek láttára egyszerű módszert használtam, hogy a könnyű haubitzokkal felfelé tüzeltettem. A súlyos lövedékeknek majdnem függőleges lecsapása végre meghozta a kívánt hatást. Módszeremet mentem követték a szomszédos ütegek s szinte abban a pillanatban a tó vizébe temettünk néhány ezer oroszt és osztrákot.

Segédforrásai gazdagsága látszólag elenyésztetett minden akadályt. «Ne legyenek itt Alpok» – mondá és tökéletes utakat építtetett, amelyek fokozatos szerpentinekben vezettek át a legmeredekebb magaslatokon át, úgyhogy Itália úgy megnyílt Párisnak, mint Franciaország bármely városa. S koronájáért kockára tette életét is. Ha egyszer elhatározta, mit kell tenni, azt tűzzel-vassal hajtotta végre s érdekében megfeszítette minden erejét. Mindent merészelt, semmit se kímélt, se hadiszert, se pénzt, se csapatot, se tábornokokat s még önmagát sem.

Gyönyört okoz nekünk mindannak a látványa, ami a rendeltetését teljesíti, akár tejet adó tehén az, akár csörgőkígyó. S minthogy, az emberek nagy többségének véleménye szerint, a nemzetek közti viszálkodások elintézésének leghelyesebb módja a háború, Bonaparte bizonyára helyesen cselekedte, ha gyökeresen hadakozott. «A háború nagy alapelve – mondá – az, hogy a sereg éjjel-nappal minden órában legyen kész a lehető legnagyobb ellentállást kifejteni.» Sohasem takarékoskodott hadiszerével, hanem az érc, a golyók, gránátok, kartácsok valóságos árját zúdította az ellenséges állásokra, hogy megsemmisítsen minden védekezést. Az ellentállás minden pontján összpontosította lovasságát, egyik századot a másik után vetette rá, túlerővel, az ellenségre, míg el nem söpörte egészen. Lobensteinnél, két nappal a Jena-i csata előtt ezt mondta egy lovas vadászezredének: «Fiaim, ne féljetek a haláltól; ha vitézül szembeszálltok vele, belekergetitek az ellenség soraiba.» A roham viharában önmagát sem kímélte. A végsőig feszítette erőit. Bizonyos, hogy Itáliában megtette a tőle telhetőt: megtett mindent, ami tőle telt. Olykor egy hajszál választotta el a végromlástól s személye már-már veszve látszott. Arcolenél a mocsarakba nyomták. Az osztrákok a kavarodásban elválasztották csapatától s csak kétségbeesett erőfeszítéssel tudták kimenteni. Lonatonál és egyebütt is már-már elfogták. Hatvan ütközetben vett részt s mégsem telt be vele sohasem. Minden diadalból új fegyvert kovácsolt. «Hatalmam összeroppanna, ha nem támasztanám alá új teljesítményekkel. Hódítás tett azzá, ami vagyok, így hát hódításnak kell fenn is tartani engem.» Ő megnézte, mint minden bölcs ember, hogy éppannyi élet kell a megtartásra, mint az alkotásra. Folyton-folyvást bajban, veszedelemben vagyunk, az összeomlás szélén, s csupán leleményesség és bátorság menthet meg.

Tüzét azonban mérsékelte a leghidegebb eszélyesség és pontosság. Bármily vakmerő volt is a támadásban, sebezhetetlen volt, azzal, hogy körülsáncolta magát. Igazi támadása sohasem a bátorság ihletéből folyt, hanem számítás eredménye volt. Szerinte az a legjobb védekezés, ha mindig mi támadunk. «Nagyravágyásom – mondja – csakugyan erős volt, azonban hűvös természetű.» Las Casas-szal való beszélgetéseiben megjegyezte: «Ami az erkölcsi bátorságot illeti, ritkán találkoztam olyannal, amit «hajnali kétórai bátorság»-nak nevezek, t. i. az elő nem készített bátorsággal, amelyre váratlan alkalmakkor van szükség s amely a legmeglepőbb eseményekkel szemben is teljesen szabad ítéletet és határozást biztosít az embernek.» Nem habozott kijelenteni, hogy benne kiválóan nagy mértékben van meg ez a «hajnali kétórai bátorság» s hogy vajmi kevés emberrel találkozott, aki erészt fölvehette vele a versenyt.

Minden a számításai pontosságától függött s a csillagok sem lehettek pontosabbak, mint az ő arithmetikája. Személyes figyelme kiterjedt még a legapróbb részletekre is. «Montebellónál meghagytam Kellermannak, hogy támadjon nyolcszáz lovassal s ő ezekkel az osztrák lovasság szemeláttára elvágott hatezer magyar gránátost. Ez a lovasság mintegy fél league-re[31] volt s negyedórára volt szüksége, hogy a veszélyeztetett pontra érkezzék; az volt a tapasztalatom, hogy mindig ezek a negyedórák döntik el a csata sorsát.» – «Bonaparte, mielőtt megütközött, igen keveset törődött azzal, mit kell tennie diadal esetén, ellenben sokat gondolkozott azon, mi a teendője, ha balszerencse találja érni.» Ugyanez a bölcseség és jó érzék jellemzi minden magatartását. Az utasítás, melyet titkárjának a Tuileriákban adott, megérdemli a fölemlítést: «Éjjente lehetőleg ritkán lépjen be szobámba. Föl ne keltsen, ha jó közlenivalója volna, mert az nem sürgős. Ellenben, ha rossz hírekkel jön, rögtön ébresszen föl, mert akkor egyetlen pillanatot sem szabad veszíteni.» Hasonló túlzásig menő gazdaságosság vezette az itáliai hadjáratban mint tábornokot terhes levelezése tekintetében. Megparancsolta Bourrienne-nek, hagyjon kibontatlanul minden levelet három hétig s azután megelégedéssel látta, mily nagy részük elintéződött önmagától s nem igényelt már választ. Munkateljesítménye rengeteg volt s túlszárnyal minden ismert emberi munkabírást. Volt elég dolgos király a világon Odysseustól Oraniai Vilmosig, de egyikük sem végezte tizedrészét sem annak, amit ez az ember földolgozott.

Napoleon e természeti adományokon fölül rendelkezett még azzal az előnnyel is, hogy szegénysorsú családból származott. Későbbi napjaiban ugyan elég gyönge volt, hogy koronáihoz és rendjeleihez szerette volna még a főrangú származást is: mindazonáltal tudta, mivel tartozik szigorú neveltetésének és nem titkolta megvetését a született királyok és az «örökletes szamarak» iránt, ahogy a Bourbonokat durván titulálta. Ő mondta róluk, hogy «számkivetésük alatt nem tanultak semmit; nem felejtettek el semmit.» Bonaparte átment a katonai szolgálat minden lépcsőfokán, de polgár is volt, mielőtt császár lett és így volt kulcsa a polgársághoz is. Megjegyzései és értékelései a középosztálybeli jólértesültségére és helyes mértéktartására vallanak. Akiknek csak dolguk akadt vele, úgy találták, hogy nem lehetett elámítani, mert éppoly jól tudott számolni, mint akárki. Ez kitünik szentilonai emlékiratai minden részéből. Ha a császárné háztartása, palotái kiadásai következtében jókora adósság gyülemlett össze, Napoleon személyesen vizsgálta át a számlákat, rájött a dupla krétára s a tévedésekre s tekintélyes összegekkel szállította le a követeléseket.

Legnagyobb fegyverét, különösen a tőle vezetett milliók szemében, reprezentativ jellegének köszönhette. Annak, hogy Franciaországot és Európát képviseli s ilyen minőségében érdekel minket. Mint vezér és király a forradalommal, vagy a dolgos néptömegek érdekével áll és bukik, amelyek szervükre és vezérükre találtak benne. Fölismerte a társadalmi érdekeket, a munka értelmét és értékét és természetszerűleg szegődött a pártjához. Tetszik nekem az az eset, amelyet egyik szentilonai életrajzírója említ föl. «Midőn egyszer Balcombené asszonnyal sétált, egy pár szolga súlyos ládákat cipelve ment arra s Balcombené asszony meglehetős ingerülten követelte tőlük, térjenek ki. De Napoleon közbevetette magát: «Asszonyom, vegye tekintetbe terhüket!» A császárság idején nagy gondot fordított a főváros piacainak javítására és szépítésére. «A piac – úgymond – a köznép Louvreja.» A mesterművek közt, amelyek túlélték őt, ott vannak nagyszerű utai. Csapatait eltöltötte tulajdon szellemével s köztük és közte a szabadság és bajtársi együttérzés egy neme fejlődött ki, amelyet udvarának ceremóniája nem engedett meg közte és tisztjei között. Seregei azután olyan dolgokat vittek végbe, minőkre mások képtelenek voltak volna. Csapataihoz való viszonyának legjobb bizonysága napiparancsa az austerlitzi csata reggelén, amelyben megigérte nekik, hogy a tűzvonalon kívül fog tartózkodni. Ez a kijelentés, amely épp a visszája annak, amelyet a tábornokok a katonáiknak a csata előtt rendesen tenni szoktak, jól megvilágítja a serege odaadó ragaszkodását vezére iránt.

Ámbár tehát részletekben is megvan az azonosság Napoleon és a néptömegek közt, igazi ereje a tömegek abban a meggyőződésében rejlik, hogy Napoleon az ő géniuszuk és céljaik, törekvéseik képviselője volt, nemcsak akkor, ha nekik udvarolt, hanem akkor is, ha ellenőrizte, sőt még ha meg is tizedelte őket toborzásai révén. Csak oly jól tudott ő is filozofálni a szabadságról és egyenlőségről, akár bármely francia jakobinus s ha célozgattak az évszázados kékvérre, amely Enghien herceg kivégzésével ontatott, így vélekedett: «Az én vérem sem pocsolyavíz!» A nép érezte, hogy a trónt már nem foglalja el többé s a földet nem szívja ki a «legitim» osztály kis csoportja, amely teljesen elzárkózott a föld gyermekeivel való bármely közösségtől s csak a társadalom egy rég elfedett állapota eszméit és babonáit iparkodik fenntartani. Az uralkodó osztály egy ilyen embere helyett az ő lelküktől lelkezett, velük közös tudású és gondolkozású férfiú székelt a Tuileriákban, s igazában megnyitotta nékik és gyermekeiknek a hatalom és bizalom minden áldását. Az álmos, önző politikának, amely egyre csak lefokozta, megszorította az ifjúság lehetőségeit, véglegesen befellegzett s a terjeszkedés és vágynak napjai virradtak meg. Megnyílt a pálya minden emberi tehetségnek és tettnek; s megannyi ragyogó pályabér csillogott az ifjú és tehetséges ifjúság szeme előtt. A megvénhedt, vasbékóba szorított, feudális Franciaország egy ifjú Ohiová vagy New-Yorkká változott s még azok is, akik közvetlenül szenvedtek az új uralkodó szigorúságtól, megbocsátottak neki, tekintettel a katonai rendszer szükségszerű keménységére, amelynek hála elűzhették az elnyomóikat. S még akkor is, midőn a nép többsége elkezdte kérdeni, vajjon igazában mit is nyertek azzal szemben, hogy új uruk a végsőkig kimerítő ember- és pénzáldozatokat követelte meg tőlük – az ország minden rangú, rendű tehetséges emberei valahányszor az ő pártjára keltek és mint természetes pátronusokat vették védelmükbe. 1814-ben, amidőn tanácsolták neki, hogy keressen támaszt a főrangú osztályokban, Napoleon így szólt a környezetéhez: «Uraim, az én helyzetemben az én egyedüli nemességem a külvárosok közönséges népe!»

Napoleon felötlése találkozott ezzel a természetes várakozással. Helyzetének szüksége azt követelte, hogy szívesen lásson minden tehetséget és helyezze el bizalmi állásokban s érzése is egybeesett ezzel a politikával. Mint minden magasabbrendű, ő is vágyakozott igazi férfiak és társak s az után, hogy erejét összemérje más mesterekével s türelmetlenül bánt el a hóbortosokkal s gyengeelméjűekkel. Itáliában is embert keresett s nem talált. «Szent Isten!» – mondá – «milyen ritka az igazi ember! Ime, Itáliát 18 millió lakja s én csak nagy üggyel-bajjal találtam kettőt: – Dandolot és Melzit.» Későbbi éveinek tapasztalata korántsem öregbítette az emberfajta iránt való tiszteletét. Egy keserű percében ezt mondta egyik legrégibb barátjának: «Az emberek megérdemlik a megvetést, amellyel eltöltenek. Derék republikánusaim ruhájára elég valami arany paszomántot varratnom s mindjárt azzá vedlenek, amiknek akarom.» A könnyű fajsúlynak ezzel a megvetésével azonban közvetve azoknak adózott tisztelettel, akik derekasságukkal kiérdemelték méltánylását, nemcsak ha barátai és segítőtársai közé tartoztak, hanem amikor ellent is álltak akaratának. Nem tehette egy sorba Foxot, Pittet, Carnot-t, Lafayette-et, Bernadotte-ot udvara ingó nádszálaival s a becsmérlés ellenére, melyet rendszeres önzése sugallt nagy hadvezérei ellen, akik vele s neki aratták diadalaikat, bőséges elismerésben részesítette Lannes-t, Duroc-ot, Kleber-t, Dessaix-t, Masséna-t, Murat-t, Ney-t és Augerau-t. S bár pátronusuknak s szerencséjük megalapozójának érezte is magát, ha azt mondta is: «Én iszapból gyártom a tábornokaimat!» – még sem titkolhatta megelégedését azon, hogy vállalatai nagyságához mért, méltó segítőtársakra talált. Az oroszországi hadjáratban oly nagy hatást tett reá Ney tábornagy bátorsága és ereje, hogy erre a kijelentésre ragadta: «Kétszáz millióm van ládáimban, de szívesen odaadnám Ney-ért.» Több marsalljáról írt jellemrajzai nagyon pontosak s ha nem is elégítették ki a francia tisztek olthatatlan hiúságát, kétségtelenül igazak lényegükben. S valóban, uralkodása alatt mindenfajta érdem méltánylásra talált. «Én ismerem» – mondá – «valamennyi tábornokom mélyjáratát.» Minden természetes tehetség biztos lehetett, hogy kedvező fogadtatásra talál udvarában. Korában tizenkét ember emelkedett föl közkatonai sorból királyi, tábornagyi, hercegi, vagy tábornoki méltóságra s az általa alapított Becsületrendet nem családi összeköttetések révén, hanem csakis személyes érdemért adományozta. «Ha a katonák már megkapták a tűzkeresztséget a harcmezőn, szememben mind egyenrangúak.»

Ha az, aki természettől fogva király, elnyeri a királyi címet és méltóságot is, ez mindenkinek tetszik. A forradalom a St. Antoine külváros izmos népességét és az összes lovászgyerekeket és hajósinasokat följogosította arra, hogy Napoleont úgy tekintsék, mint húsából való húst s az _ő_ pártjuk kreaturáját: ám e nagy tehetség sikerében van valami, ami általános rokonszenvet is biztosít neki. Mert minden eszes ember érdekében áll, hogy az értelem és szellem győzelmet arasson a butaságon és bitorláson s mint értelmes lények úgy érezzük, mintha villamos áram tisztítaná meg a levegőt, ha értelmi erők túltesznek anyagi erőkön. Mihelyt lehámozzuk a helyi és esetleges járulékokat, úgy érezzük, hogy Napoleon érettünk küzd s arat derekas diadalt; ez az erős gőzgép a mi javunkra dolgozik. Mindaz, ami feltüzeli képzeletünket, amidőn áthágja az emberi ügyesség s képességek rendes határait, csodamód fölemel és fölszabadít. Mily hatalmas koponya, amely fejedelmi fensőséggel fontolja meg és dönti el az ügyek egész sorát s oly tömegét hozza működésbe a ható erőknek! Mily szem, amely áthatol egész Európán! Mily gyors feltaláló képesség! Mily kiapadhatatlan erőforrás! Mily események! Mily romantikus festmények! Meglepő helyzetek! amikor az Alpokat kémleli, midőn a nap leszáll a sziciliai tengerbe; amidőn a csapatait csatasorba állítja a piramisok alatt s így buzdítja: «Ezeknek a piramisoknak csúcsáról negyven évszázad tekint lé reátok!» – amidőn átgázol a Vörös-tengeren s a Suezi öblön. Ptolemais partvidékén gigászi tervek izgatják: «Ha Acre elesett volna, megmásoltam volna az egész világ ábrázatát.» Hadserege az austerlitzi csata előestéjén, mely császárrá avatásának évfordulója volt, negyven zsákmányul ejtett zászló bokrétájával ajándékozta meg. Egy kicsit talán gyermekes örömet lelt abban, hogy éles világításban hozza össze az ellentéteket; mint midőn kedvét találta abban, hogy Tilsitben, Párisban vagy Erfurtban az előszobájában várakoztasson meg királyokat.

Az emberek egyetemes gyengeelméjűsége, határozatlan és tunya nembánomsága mellett nem érezhetjük s mondhatjuk magunkat eléggé szerencséseknek, hogy ezt az erős és tettrekész hőst a magunkénak vallhattuk, aki megmutatta nékünk, mily sokat lehet véghezvinni merőben olyan erőkkel és erényekkel, mikkel kisebb fokban, minden ember rendelkezik, mint pl. pontossággal, személyes figyeléssel, bátorsággal, gyökeres elhatározással s tettel. «Az osztrákok – úgymond – nem ismerik az idő értékét.» Korábbi éveiben az eszélyesség példaképének látom. Hatalmát nem valami vad, vagy különc erő adja meg, nem vad ihlet, mint a Mahomedét; nem a meggyőzés ereje, hanem az, hogy a józan észt érvényesítette minden alkalommal, ahelyett hogy szabályokhoz és szokásokhoz ragaszkodott volna. Az ő példája ugyan arra tanít, amire az erély mindig tanít, hogy t. i. mindenütt nyílik számára tér. A gyáva kétségek mily tömegére követel az ember élete választ. Amidőn ő fölbukkant, minden katona-főember azt a hitet táplálta, hogy a háborúban már nem akad új dolog, amint manapság meg azt hiszik, hogy már semmi újra nem lehet vállalkozni sem a politikában, sem az egyházban, sem a tudományokban, sem iparban, kereskedelemben, mezőgazdaságban vagy társadalmi szokásainkban s erkölcseinkben s amint minden kor társadalma azt hitte, hogy a világ kimerült már az élet által. Ám Bonaparte jobban tudta a dolgot, semmint a társadalom, sőt mi több, ő tudta azt is, hogy jobban tudja. Úgy tartom, minden ember jobban tudja, mint cselekszi. Tudja, hogy az intézmények, mikkel olyan nagyra vagyunk, csak járni tanító gyerekkocsik és játékszerek. De ha nem bíznak sejtelmeikben! Bonaparte azonban rábízta magát tulajdon érzékére s csöppet sem törődött a másokéval. A világ az ő újításaival szemben úgy viselkedett, már amint minden újítással szokott viselkedni, t. i. végtelen ellenvetéseket tett, tornyosította az akadályokat: ám Napoleon elfricskázta az ő ellenvetéseiket. «Ami a szárazföldi sereg vezérének útjában igazán nagy akadályt idéz elő: az az a szükség, hogy annyi embert és állatot kell élelmezni. Ha rábízza ezt a biztosaira, meg se tud mozdulni, s minden vállalkozása dugába dől» – mondja. Józan esze jó példája az is, amit az Alpok télen való áthágásáról mond, szemben azok bizonykodásával, akik szerint ez az átkelés télen lehetetlen: «A tél nem a legkedvezőtlenebb évszak magas hegyek áthágására. A hó ilyenkor kemény, az idő megállapodott s mitsem kell tartani a lavinától, ami az egyedüli számbaveendő veszély az Alpokban. Itt a magaslatokon sokszor igen szép napok vannak decemberben; kemény hideg, a lég végtelen nyugalmával.» Olvassuk hozzá még arról adott beszámolóját, mint nyerte meg csatáit: «Minden ütközetben beáll egy időpont, amikor a legvitézebb csapatok is, a legnagyobb erőfeszítés után, hajlanak a megfutamodásra. Ezt a pánikot a saját bátorságukba vetett hit megingása okozza s elég egy kis alkalom, ürügy, hogy önbizalmunkat helyreállítsuk. A művészet már most abban áll, hogy fölkeltsük ezt az alkalmat; kieszeljük ezt az ürügyet. Arcolénál huszonöt lovassal nyertem meg a csatát. Megragadtam ezt az ernyedt pillanatot, minden emberem kezébe trombitát nyomtam és ezzel a maroknyi haddal vívtam ki a diadalmas napot. A két sereg két szembekerülő test, amely egymást megfélemlíteni iparkodik: percnyi pánik áll be s ezt a percet kell előnyünkre fordítani. Ha valaki már sok ütközetben vett részt, hamarosan felismeri ezt a pillanatot: olyan könnyű ez, mint a számtanban az összeadás.»