Part 12

Némely kiváló kritikus abban a véleményben van, hogy csak az a Shakespeare-kritika ér valamit, amely tisztán drámai érdemeinek méltatására szorítkozik, mert mint költőt és filozófust hamisan ítélték meg. Én is éppoly nagyra tartom drámai érdemeit s mégis csak másodrendűeknek tartom. Olyan ember volt, akinek tele van a feje, agya s szíve, aki tehát szeret beszélni. Agya eszméket, képeket lehelt ki, s miközben kijáratot kerestek, a legközelebbi eszközre, a drámára bukkantak. Ha kevesebb lett volna, vizsgálgathatnók, mint töltötte be a helyét, mily jó drámaíró volt – s bizony a világ legjobb drámaírója volt. De az, amit mondott, oly súllyal jelentkezik, hogy eltéríti figyelmünket kifejezése eszközéről; olyan ő, mint valamely szent, akinek története átment minden nyelvbe, versbe, prózába, dalokba, festményekbe, aggszavakba, úgyhogy az alkalom, amely a szent véleményének majd a beszélgetés, majd az ima, majd a törvénykönyv alakját adta, mellékessé vált a vélemény alkalmazásának egyetemességéhez viszonyítva. Így vagyunk a bölcs Shakespeare-rel és életkönyvével is. Ő írta meg modern zenénk minden melódiáját, modern életünk szövegkönyvét, szokásaink kódexét. Ő rajzolta meg Anglia és Európa férfiait s az amerikai férfiú apját; ő rajzolta meg az embert és írta le a napot és azt, ami benne történik. Ő olvasott a férfiak és nők szívében, kiolvasta tisztes és rejtett csalfa gondolataikat; az ártatlanság hamiskodásait és az átmenetet, amelynek révén erény és bűn az ellentétébe siklik át. Szét tudta választani az anya részét az apai örökségtől a gyermek orcáján. Megvonta a finom határvonalat a Szabadság és Végzet közt. Ismerte a megtorlás törvényeit, amelyek a természet rendjének őrsége. S az emberi sors minden édessége s minden borzalma oly éles, de egyszersmind oly enyhe körvonalakkal jelentkezett lelki szeme előtt, mint valamely tájkép körvonalai. S életbölcsessége kitörli tudatunkból a formájukat, azt, hogy drámában, epikában nyilvánul-e? Mert eziránt éppannyi joggal érdeklődhetnénk, mint az iránt, hogy a király üzenete micsodás papiron vagyon megírva.

Shakespeare épp annyira kiválik a kitünő írók kategóriájából, amennyire a tömegből kiválik. Ő megfoghatatlanul bölcs; azok megfoghatóan bölcsek. Az elmélyedő olvasó bizonyos mértékben befészkelheti magát Plato agyába s onnan kifelé gondolkozhat; Shakespearevel ezt nem teheti. Bizony kívül maradna mindig. Végrehajtó tehetség, teremtő erő tekintetében Shakespeare páratlanul áll. Nincs ember, ki különbet tudna elképzelni. Finomságban, lelki megérzésben elérte a végső határt, amellyel az egyéniség még összefér s elérte az írásművészet lehetőségének határait. Életbölcseségével egyenrangú képzelete és lírai ereje. Meséi teremtményeit olyan mezbe és érzelmekbe öltöztette, hogy azt a hitet kelti: ezek az emberek egy fedél alatt éltek vele s kevés, valóban élt ember hagyott bennünk olyan es nyomot, mint ezek a képzeleti alakok. S nyelvük éppoly édes, mint találó. Ám Shakespearet képességei sohasem csábították el fitogtatásokra, vagy arra, hogy mindig csak egy húrt pengessen. Mindenütt jelenlévő emberiessége harmóniába rendezi minden tehetségét. Mondass el valakivel bármely történetkét: legott kiderül a pártossága, mert neki megvannak a maga megfigyelései, véleményei, közhelyei, amelyek alkalomszerűleg érvényesítik súlyukat s ő hajlandó lesz mindezeket napvilágra hozni. Kiemeli ezt a részt, elnyomja amazt s nem az elbeszélendő tárgy alkalmasságára, hanem csakis a saját alkalmasságának s erejének fitogtatására van gondja. Ellenben Shakespearenek irásaiban nincsenek modorosságai, kellemetlenkedő szólásmódjai, mindent kellő helyen, kellőképpen ad elő. Nincsenek szeszélyei, különködései: nem tehénfestő, nem madarak bolondja, nem modoros specialista ő; nem süthetni rá önzést és önkényt. A nagyot nagynak, a jelentéktelenebbet alárendeltnek festi. Bölcs anélkül, hogy szavalna, vagy makacsul bizonykodnék. Erős, aminő a Természet, amely erőfeszítés nélkül emeli a földet hegyekké, ugyanazon törvény szerint, amely szerint buborékot fú a levegőben; s egyiket éppoly szívesen teszi, mint a másikat. Ezért oly egyenletesen hatalmas a bohózatban, a tragédiában, az elbeszélésben, a szerelmi dalban. Ez adja meg neki azt a szüntelen értéket, amelynél fogva minden olvasója azt véli, hogy másik olvasó nem is értheti meg.

A kifejezésnek ez a tehetsége, amellyel a dolgok benső valóságát zenébe és versbe tudja áttenni, Shakespearet a poéta típusává avatja s új problémát szolgáltat a metafizikának. Ez teszi őt a természettudomány tárgyává is, mint a Föld hatalmas teremtményét, aki új korszakokat, új tökéletesüléseket jelez. Költészete a dolgokat veszteség és túlzás nélkül tükrözi: a finom dolgokat éppoly szabatossággal tudta festeni, mint a nagyokat egész terjedelmükben; a tragikusat, komikusat pártatlanul torzítás és kedvezés nélkül. Hatalmas tervét a legaprólékosabb részletekig hajszálpontossággal hajtotta végre: egy-egy szempillát, vagy ajkgödröcskét éppoly biztos kézzel rajzol meg, mint egy hegyet s mindez, mint Természet műve, kiállja a napmikroszkóp vizsgálatát.

Fő-főpéldája annak, hogy mily közömbös dolog a több vagy kevesebb termelés, több vagy kevesebb festmény. Elég az, hogy neki megvan az ereje egy festményt alkotni. Daguerre rájött a módjára, mint edzze be egy szál virág a képét az ő jódos-lemezére s azután már kénye-kedve szerint ezerszámra fényképezhette a tárgyakat. Tárgyak mindenkor léteztek, de hiányzott a művészi visszaadásuk. De végre eléretett a teljes visszaadásuk s most hadd üljenek a világ alakjai az arcukat leképező művésznek. Nincs arra recipe, hogy kell valakiből Shakespearet csinálni, ámde annak a lehetősége, hogy a dolgokat át lehet vinni versbe, dalba, az ő révén teljes bebizonyítást nyert.

Lírájának hatalma az egész darab szellemében rejlik. Szonettjei, bár kitünőségüket elhomályosítja a drámák ragyogása, éppoly utánozhatatlanok, mint ezek s érdemüket nem egyes sorok adják meg, hanem az egészük. Mint valamely páratlan egyéniség hangjának zöngéje, olyan ezeknek a költői lényeknek a beszéde s egyetlen mondatuk éppoly utánozhatatlan, mint az egész költemény.

Bár a darabok beszédei s egyes sorai olykor meghökkentenek cikornyájukkal (euphuismus), mindazonáltal az illető mondás annyi értelemmel van ellátva s úgy össze van kapcsolva elődeivel és utódaival, hogy a logikus is kielégítve érzi magát. Eszközei éppoly csodálatosak, mint céljai s még alárendeltebb kitalálásai is, aminőkkel pl. akkor segít magán, amidőn látszólag kibékíthetetlen ellentéteket kell összeházasítania, merő költemények. Ő sohasem kénytelen leszállni és gyalogszerrel menni az okból, hogy lova elfutott vele bizonyos távoli irányba: ő mindig a nyeregben marad.

A leglégiesebb költészet is először élmény volt: ám a gondolat átalakulást szenvedett, amióta élmény volt. Művelt emberek gyakran nagyfokú ügyességre tesznek szert a versírásban; ámde verssoraikon át könnyű kiolvasni személyes történetüket; aki a feleket ismeri, meg is tud nevezni minden alakot: ez itt András, az ott Rákhel. S így az egésznek értelme prózai marad. Csak szárnyas hernyó, de nem pillangó. Ellenben az igazi költő lelkében az esemény, az adottság egészen átalakult új eszmévé és lehámlott róla a régi bőre. Ez a nemesedés Shakespeare főjelessége. Festményei, igazsága és tökéletessége láttára azt kell mondanunk: ez aztán tudja könyv nélkül a leckéjét! Pedig képeiben nyoma sincs a maga személye előtérbe tolásának.

Egy még királyibb vonás tünteti ki a költőt. Nyájasságát értem, amely nélkül nincs költő, – mert szépség a célja. Szereti az erényt, nem kötelességből, hanem mert bájos; gyönyörködik a világban, férfiben, nőben azért a kedves fényért, amely belőlük kisugárzik. A szépséget, az öröm és derű szellemét árasztja a mindenségre. Epikuros mondja, hogy a költészet olyan csábító, hogy a szerelmes kész elhagyni érte a kedvesét. Az igazi lantosokat mindenha szelid és kedves temperamentumuk tüntette ki. Homerost verőfényben látjuk; Chaucer vidám és emelt fejű; Szádi pedig ezt mondja: «Bűnbánó híremet költötték; de hát mi közöm nekem a bűnbánathoz?» Nem kevésbé felséges és vidám, sőt még sokkal felségesebb és vidámabb a Shakespeare hangja. Már puszta neve is örömet és fölszabadulást sugall az emberszívnek. Ha történetesen bárhol megjelenne, az emberi lelkek társaságában, vajjon ki ne szegődnék zászlaja alá? Amit csak megérint, annak egészséget és hosszú életet kölcsönöz verőfényes stílusával.

De íme, hogy áll ennek a lantosnak és jótévőnek emberi számadása, ha magánosságunkban, elzárva fülünket az ő hírének hullámverésétől, megpróbáljuk megállapítani mérlegének egyenlegét? A magánosság rideg leckékkel szolgál; megtanít ellennünk hősök és költők nélkül; latra teszi Shakespearet is és azt találja, hogy bizony ő is osztozik az emberi nem felemás voltában és tökéletlenségében.

Shakespeare, Homeros, Dante, Chaucer mind látták a fényességet, amely sugaraival beragyogja a látható világot; tudták, hogy a fa másra is való, mint hogy almát teremjen, a búza másra is való, mint hogy eledelül szolgáljon, a föld másra is, minthogy fölszántsák és utakkal lássák el: mert mindezek a dolgok második és szebb aratást érlelnek a lélekben, amidőn eszméi jelképeiül és természetrajzunkban néma kommentárul szolgálnak az emberi életnek. Shakespeare színekül használta föl őket festményei számára. Megmaradt szépségük mellett és sohasem tette meg a lépést, amely pedig elkerülhetetlennek látszott ekkora géniusz számára, hogy t. i. kikutassa s kifejezze mily igazi jelentőség rejlik ezekben a jelképekben s árasztja hatalmát; mit is mondanak tulajdonképpen? Ő az elemeket, mik csak parancsszavát lesték, mulatsággá változtatta. Ő az emberiség spektákulumainak főrendezője.[29] Nem olyannak látjuk-e, akinek a tudás fenséges hatalma a kezébe adta a csillagokat, a bolygókat és holdjaikat s leszedi őket pályájukról, hogy valamely ünnepnapon városi tűzijátékot rendezzen velük s városszerte hirdetik: «Ma este láthatók a pyrotechnika valóságos csodái!» Avagy a Természet ható erői s az őket felfogó értelem nem érnének meg többet, mint egy utcai fáklyászenét vagy egy szivar füstjét? Eszünkbe idézi a Korán harsona-szövegét: «Az egek és a föld s mindaz, ami közöttük vagyon – azt hiszitek, hogy tréfából teremtettük?»

Tehetségre, az ész hatalmára az embervilág nem tud vele összemérhetőt fölmutatni. Ám ha az élet, az anyaga és segédforrásai kerülnek szóba, mit használ ő nékünk? Mit jelent az élet? Csak: Vízkeresztet, Szent Ivánéji Álmot, Téli Regét? S egyéb képei jelentenek-e többet? Eszünkbe jut a Shakespeare Society egyptusi ítélete: hogy ő jókedvű színész és színigazgató volt. De ezt a tényt nem tudom összepárosítani a költészetével. Más, csodás emberek életünkbe valahogy belevitték eszméiket, de ez a nagy ember szöges ellentétet árul el élete és eszméi közt. Lett légyen bár kevesebb, ne érte volna el csupán a nagy írók középmértékét, mint Bacon, Milton, Tasso, Cervantes, bízvást otthagyhatnók ezt a tényt az emberi sors kétes félhomályában; de hogy ez az emberebb ember, aki az emberi tudásnak sohasem ismert új és kitágított látóhatárt nyitott, aki az emberiség lobogóját mérföldekkel plántálta előbbre a Chaosba – hogy ne rejtse bölcseségét tulajdon vékája alá – hogy a világ legkitünőbb költője az ismeretlenség szürkeségébe rejtőző, világias és köznapi életet élt, aki lángelméjét nyilvános szórakoztató eszközül használta: ezt a szomorú tényt a világtörténelemnek is le kell szegeznie!

De hát viszont más emberek, papok és próféták – izraeliták, germánok és svédek – ugyanezeket a dolgokat tették szemlélődésük tárgyává, sőt keresztül is láttak rajtuk és tudták, mi a hatalmuk. S mivégre? A szépségük nyomban tovatűnt szemünk elől; parancsokat, hegysúlyosságú föltétlen kötelességeket olvastak ki belőlük, hegyek oszlopain emelkedő s rájuk szakadó komor kötelességeket. És az élet rémítő, örömtelen valami lett révükön: «zarándokút»,[30] próbatét, miket köröskörül ostromolnak gyászos históriák Ádám és Éva elestéről s a róluk ránk szakadó átokról; mik utolsó ítéletet, tisztító tüzeket s a bűnhödés lángjait tűzik elénk s a látnok szíve és a hallgató szíve elmerült e szomorú viziókban.

El kell ismerni, hogy ezek félemberek félszemmel látásai. A világ még várja a költő-papot, a kibékítőt, aki nem tréfál a színész-Shakespeare-rel, sem nem vájkál a sírokban a gyászoló Swedenborggal; hanem a ki majdan egyaránt lelkesen lát, beszél és cselekszik. Mert a tudás ragyogóbbá teszi majd a verőfényt: az igazság szebb, mint az egyéni vonzalom és a szeretet összefér a mindeneket átfogó bölcseséggel.

VII. NAPOLEON; VAGY: A VILÁG EMBERE.

A XIX. század kimagasló egyéniségei közt nincs senki, aki annyira ismert és hatalmas volna, mint Bonaparte. Ezt a fölényét annak köszönheti, hogy a leghívebben fejezi ki a tevékeny és kiművelt emberek tömegének eszméit, hitét, törekvéseit. Swedenborg tanította, hogy minden szerv homogén részecskékből tevődik össze, vagy – mint néha így mondja – minden egész hasonló részekből; így a tüdők végtelen sok apró tüdőcskéből; a máj végtelen sok apró májacskából, a vese végtelen sok apró vesécskéből stb. Eszerint az analógia szerint tehát, ha fölbukkan a férfiú, aki magával tudja ragadni a nagy tömegek erejét és vonzalmát, ha Napoleon: Franciaország, ha Napoleon: Európa, – ez azért van, mert a népek, kiket kormányoz, mind apróka Napoleonok!

A mi társadalmunkban állandó az ellentét a konzervativ és demokrata osztályok közt; azok között, akik már megvagyonosodtak és a fiatalok és szegények között, akiknek még ezentúl kell megcsinálni a szerencséjüket; azaz oly kezek munkája közt, amelyek már régóta el vannak temetve, s amelyek munkája be van temetve henye tőkések tulajdonába, pénzbe, részvényekbe, földbe, épületekbe és az élő munka érdekei közt, amely azon iparkodik, hogy ő maga kerüljön a föld, az épületek, a pénztőkék birtokába. Az előbbi osztály félénk, önző, illiberális, nem szereti az újításokat és állandóan veszíti tagjait halálozás következtében. A másik osztály is önző, de azonkívül követelőző, merész, magabíró, számban mindig fölülmúlja a másikat s a szapora születések révén minden órában új tagokkal egészül ki. Azt kívánja, hogy minden jövedelem nyitva álljon az összesség versenyének és hogy a jövedelemszerzési lehetőségek szaporíttassanak. Az a dolgos emberek osztálya Amerikában, Angliában, Franciaországban, egész Európában: az iparkodók és hozzáértők osztálya. Napoleon a képviselőjük. A tevékeny, bátor, ügyes embereknek – minden nemzet középosztályának – ösztöne csúcsosította ki Napoleont, mint a megtestesült demokratát. Ő osztozik erényeikben, bűneikben s mindenekfölött: osztozik szellemükben, törekvéseikben. Ez az irányzat anyagi, érzékelhető diadalra célzó s a leggazdagabb és legváltozatosabb eszközökkel él, hogy célt érjen. Egyaránt használ föl mechanikai erőket, mint igen magas értelmiséget, széleskörű, pontos tudományt, képességeket, de minden értelmi és lelki erőt is alárendel az anyagi siker eszközeinek. A gazdagság: a főcél.

A Korán mondja: «Az Isten minden népnek megadta az ő nyelvén beszélő prófétáját.» Tehát kell, hogy Páris, London, New-York, a kereskedelem, a tőke, az anyagi hatalom lelke is megkapta légyen a maga prófétáját: s íme Bonaparte nyert erre képesítést és küldetést.

A Napoleonról szóló életrajzok, memoárok, adomák millió olvasóinak mindegyike gyönyörködik ezeken a lapokon: hiszen a tulajdon történetét tanulmányozza. Napoleon ízig-vérig modern s szerencséje tetőpontján ugyanaz a szellem tölti el, mint a mai hírlapokat. Ő nem szent, – hogy saját szavaival éljünk: «nem kapucinus» – de a szót magas értelmében véve: nem is hős. Az utca embere megtalálja benne az utca többi emberének képességeit és erőit. Úgy találja, hogy Napoleon is – csakúgy, mint ő – születésénél fogva városi ember, aki nagyon észrevehető érdemeknél fogva olyan parancsoló állásba jutott, hogy megengedhetné magának a közönséges ember ízlését is, de mégis úgy érzi, kénytelen azt rejtegetni és megtagadni. S íme ez a hatalmas ember megszerezte mindazt, ami a XIX. század minden embere szívének kedves: jó társaság, jó könyv, gyors utazás, jó ruha, lakomák, számtalan szolgahad; személyes súly, eszméinek megvalósítása; a jótévő szerepe környezete minden tagjával szemben; a képek, szobrok, zene, paloták, konvencionális tiszteletadás kifinomult gyönyöre: mindez az övé volt.

Ám az olyan ember, aki, – miként Napoleon – annyira alkalmazkodik a tömegek lelkéhez, akik közt él: már nem is képviselője, hanem egyenesen monopolizálója s bitorlója a többi lelkeknek. Így plagizált Mirabeau minden jó eszmét, minden jó szót, amit valaha elejtettek Franciaországban. Dumont beszéli, hogy a Convent karzatáról hallotta szónokolni Mirabeaut s neki az az ötlete támadt, hogy befejezést készít a beszédhez; ezt ceruzával rögtön meg is írta s megmutatta a mellette ülő Lord Elginnek. Tetszett a lordnak s Dumont este megmutatta Mirabeaunak. Ez elolvasta, bámulatosnak találta s kijelentette, hogy bekebelezi másnapi beszédébe a nemzetgyűlésen. «Csakhogy ez nem lehet, – viszonzá Dumont – mert, sajnos, már megmutattam lord Elginnek.» «S ha meg is mutatta lord Elginnek s kívüle akár ötven másnak is, mégis elmondom holnap», – felelte Mirabeau s a másnapi ülésen csakugyan elmondta, még pedig nagy hatással. Mert Mirabeau az ő mindenkit lebiró nagy egyéniségével megérezte, hogy ezek a dolgok, miket ő sugallt a jelenlétével, éppúgy az övéi, mintha ő mondotta volna s hogy tulajdonképpeni súlyukat azzal kapják meg, hogy ő tette magáévá. De még föltétlenebb és központosítóbb volt az, aki örökölte Mirabeau népszerűségét és még sokkal többet ért el, mint Franciaországban gyakorolt fölényét. Valóban, a Napoleon-veretű embernek többnyire nincs is már magánvéleménye és egyéni beszéde. Annyira befogadó képességű s olyan helyzetű, hogy a kor és föld értelmiségének, szellemességének, hatalmának valóságos központi hivatalává válik. Ő nyeri meg a csatát, ő csinálja a Code-ot, ő állítja föl a súly- és mértékrendszert, ő tünteti el az Alpok akadályait; ő építi az utakat. Minden kiváló mérnök, tudós, államférfiú neki tesz jelentést; ugyanezt cselekszi mindenfajta jó fő: s ő elsajátítja a legjobb rendszabályokat s a maga bélyegzőjét süti rájuk, de nemcsak ezekre, hanem minden szerencsés és emlékezetreméltó kifejezésre is. Imigyen minden napoleoni mondás és minden sor napoleoni írás tulajdonképpen Franciaországé.

Bonaparte a tömeg bálványa volt, mert benne transcendens fokban vannak meg a tömeg-ember tulajdonságai és erői. Bizonyos elégtételt érzünk, ha leszállhatunk a politika mélyére, mert ezzel megszabadulunk a képmutatástól. Bonaparte a nagy osztállyal közösen, amelynek képviselője volt, törekedett hatalomra és gazdagságra, de Bonaparte különösen nem válogatott az eszközökben. Elnyomott minden érzést, amely az embereket e törekvésükben akadályozni szokta. Fontanes 1804-ben Napoleon tulajdon szellemében szólt, amikor a szenátus tárgyában e szavakat intézte hozzá: «Sire! A tökéletesülés vágya a legnagyobb kórság, amely az emberi értelmet valaha megszállta.» A szabadság, haladás szószólói «ideológusok», ami megvető értelemben gyakran megfordul a száján: «Necker ideológus», «Lafayette ideológus!»

Egy jól ismert olasz közmondás szerint: «Ha sikert akarsz aratni, nem szabad túljónak lenned!» Bizonyos határok közt előnyös lemondani a kegyelet, hála, nemeslelkűség uralmáról, mert ezentúl az, ami eleddig áthághatlan korlátunk volt s mások számára még mindig korlát, alkalmas fegyverré lesz céljaink számára, éppúgy, amint a folyót, mely félelmetes akadály volt, a tél a legsímább úttá változtatja.

Napoleon egyszersmindenkorra letett a gyöngéd érzésekről és szeretetről s csak kezével s fejével akart boldogulni. Benne nincs semmi csoda, semmi bűvészet. Ő egyszerűen: munkás; munkás ércben, vasban, fában, földben, utakban, épületekben, pénzben, csapatokban; még pedig nagyon szívós és okos mester-munkás. Ő sohasem gyönge és elméleti ember, hanem a természeti ható erők pontosságával és szabatosságával cselekszik. Nem vesztette el veleszületett eredeti érzékét és rokonságát a dolgok iránt. Az emberek az ilyen egyénnek éppúgy kitérnek, mint a természeti eseményeknek. Igaz, hogy találkozunk sok emberrel, aki elmélyedt a dolgokba mint mezőgazda, kovács, hajós és általában mint technikus s tudjuk, mily reálisaknak és határozottaknak mutatkoznak tudósok és szórágók gyülekezetében: ámde ezek az emberek rendesen híjával vannak az elrendezés tehetségének; olyanok, mint a kezek fej nélkül. Ám Bonaparte ez ásványi és állati erőkön felül a magasabb belátás és általánosítás képességeivel is meg volt áldva, úgyhogy azok az emberek társulva látták benne a természeti és szellemi erőket, mintha a tenger és föld testet öltött volna s elkezdett volna számítani. Ennélfogva a föld és tenger mintha föltételeznék őt. A sajátjába jött ő és tenger és föld úgy is fogadták őt. Ez a számító-cselekvő nagyon jól tudja, mit tegyen velük s mi lesz az eredmény. Ismeri az arany és vas, a kerekek és hajók, a seregek és diplomaták sajátságait s megkövetelte, hogy mindegyik a maga neme szerint cselekedjék.

Arithmetikáját a hadviselés művészetében fejtette ki. Ez, szerinte, abban áll, hogy, háborúskodván, legyen mindig több erőnk, mint az ellenségnek, azon a ponton, ahol az ellenséget támadjuk, vagy ahol ő támad. S egész tehetsége arra irányzódik, hogy végnélküli mozdulatok, átcsoportosítások révén mindig szögben menjen neki az ellenségnek és hogy részletekben morzsolja föl erőit. Nyilvánvaló, hogy még igen kis erő is, amely ügyesen és gyorsan mesterkedik és mozog, úgyhogy a támadás helyén mindig két embert tud harcba dobni egy ellen, lebír egy sokkal nagyobb ellenséges túlerőt is.

Az idők, szervezete, előélete mind társultak, hogy kifejlesszék ezt a minta-demokratát. Megvannak benne osztálya erényei és hatásos érvényesülésük föltételei. Ez a józanész, amely nem vesz semmibe valamely célt, mielőtt nem látja az eszközöket, amikkel végre is lehet hajtani; az eszközök fölhasználásának gyönyöre; az eszközök kiválogatása, egyszerűsítése, csoportosítása; munkájának határozottsága és alapossága; az okosság, amellyel mindent lát és az eleven erő, amellyel mindent megtesz: mindez természetes szervévé és fejévé tette őt annak, amit szeretnék a szó legtágabb értelmében vett _modern_ pártnak nevezni.

Minden sikerben az oroszlánrész szükségszerűleg a Természetet illeti meg; így az ő esetében is. Ilyen emberre volt szükség, tehát ilyen ember született. Kőből, vasból való ember, aki nyeregben tudott ülni tizenhat, tizenhét órahosszat, sok napig tudott menetelni pihenés és élelem nélkül – legfeljebb egy harapást befalva – s mégis a bősz tigris rugalmasságával és hevével verekedni; akit nem zavart meg soha semmiféle aggodalmaskodás; szívós, önző, okos s oly fölfogású, hogy nem hagyta meggyőződését befolyásolni vagy félrevezetni sem mások véleményétől, sem babonáitól, sem tulajdon elhamarkodásától és hevétől. «Az én vaskezem – mondá – nem a karom végén volt, hanem a fejemmel állott közvetlen összeköttetésben.» Tekintetbe vette a Természet és Szerencse hatalmát és ezeknek tulajdonította fölényét, ahelyett, hogy alacsonyabbrendűek módjára önfejűségében bizakodva harcra kelt volna a Természettel. Legkedvesebb szavajárása a «csillagára» való célzás s tetszelgett azzal, magának s a népnek is, hogy a «Sors gyermeké»-nek hívta magát. «Nagy bűntettek elkövetésével vádolnak – mondja – pedig az olyan vezető emberek, aminő én vagyok, nem követnek el bűntetteket. Mi sincs egyszerűbb az én emelkedésemnél: hiú törekvés azt cselszövésnek, gaztetteknek tulajdonítani: egyszerűen az idők sajátságának s annak a híremnek kell betudni, hogy sikerrel verekedtem hazám ellenségeivel. Én mindig a nagy tömegek véleményével s az eseményekkel tartottam lépést. Mi hasznomra lettek volna tehát nékem gaztettek?» Majd ismét, fiáról szólván, ezt mondja: «Fiam nem helyettesíthet engem; magam sem tudom magam helyettesíteni. Engem a körülmények teremtettek.»