Part 11

A színpadnak dolgozó költőre főfontosságú, hogy a színpad révén megnyerje a közönséget. Nem vesztegeti idejét henye kísérletezéssel. A közönség szeme, füle, várakozása elő van készítve. Shakespeare esetében még többről is van szó. Amidőn ő Stratfordból Londonba jött, egész sereg régi és új szerzőktől való színdarab volt meg kéziratban s került sorra színre. Itt van Trója története, amelyet a hallgatóság szívesen hallgat meg valamely részében akár minden héten; Julius Cæsar halálát és Plutarchos más történetét sohasem unja meg, egy polcra való angol história a Brut- és Arthur-krónikáktól kezdve a Henrik királyokig, amelyre mohón fülel, egy sor szomorújáték, vidám olasz mesék, spanyol kalandok, miket minden londoni inas ismer. Ezt az egész tömeget több, kevesebb ügyességgel dolgozták föl a színdarabok s a súgó tartja kezében a szennyes, elrongyolt kéziratokat. Ma már meg nem lehet mondani, ki volt az eredeti szerzőjük. Oly hosszú ideig voltak már a színház birtokában s oly sok felbukkanó lángész bővítette és módosította azokat, amidőn hol beletett egy beszédet, egy egész jelenetet, egy dalt, hogy senki sem emelhetett írói tulajdonjogot ezzel a sokszerzőjű művel szemben. Szerencsére ezt senki nem is akarta. Ilyen irányban nem voltak még vágyaik. Akkoriban kevés volt az olvasó, ellenben sok volt a néző és hallgató. Ennélfogva jó helyen feküdtek ott azok a darabok, ahol éppen voltak. – Shakespeare, csakúgy mint társai a sok régi darabot olyan tőkeként becsülte, amivel szabadon lehet kísérletezni. Ha már akkor is körülvette volna a drámát a «prestige» kerítése, amely a mai tragédiát körülveszi, semmit sem vittek volna véghez. Az eleven Anglia durva meleg vére keringett a színdarabokban is, mint az utcai balladákban s megadta a szükséges testet a légzés és fenséges képzelet számára. A költőnek szüksége van a népies hagyomány anyagára s amely egyben kellőkép korlátozza is művészetét. A néphez fűzi, alapot ad épületének s amidőn annyi kész dolgot ad a kezébe, szabadságot, időt ad neki, hogy teljes erejével működtethesse képzelete merész játékát. Röviden kifejezve: a poéta a hagyomány legendájának annyit köszönhet, amennyit a szobrászat köszönhet a templomnak. Az egyptomi és görög képfaragás az építészet alárendeltségéből fejlődött nagyra. A templom falának szolgált díszéül: eleinte csak nyers relief a lába zatba vésve, azután a dombormű merészebb lett s egy-egy fej vagy kar emelkedett ki a falból, azonban a csoportok még egyszer beilleszkedtek az épületbe, amely egyúttal az alakokat tartó keretül is szolgált; s ha végül el is érték a stílus és kidolgozás legnagyobb szabadságát, az építészet uralkodó géniusza mégis bizonyos nyugalmat és tartózkodást követelt meg a szobortól. Mihelyt azonban a szobor kezdett egészen különválni a templomtól és palotától, a szobrászművészet hanyatlásnak indult: szeszély, különködés és fitogtatás szorította ki a régi mérsékletet. Ugyanolyan ellensúlyozót, aminőt a szobrász az építészetben talált, talált a költő veszedelmesen izgékony tehetsége a fölhalmozott, régi drámai anyagban, amelyhez a nép már hozzá volt szokva s amelynek megvolt olyan kitünősége, hogy egyes lángelme – lett légyen az bármily rendkívüli – sehogysem alkothatta volna meg.

Shakespeare nyilván igen sokkal tartozik ide is, oda is s kész volt mindent fölhasználni, ami kezeügyébe akadt. Eredetiségének mértékeül szolgálhat Malone fáradságos kutatása «VI. Henrik» I., II. és III. részére vonatkozólag. Eszerint 6043 sorból 1771-et valamely Shakespeare előtti író írt, 2373-at Shakespeare írt, de elődei előmunkálatai alapján s csak 1899 sor egészen az ő műve. S a Malone kutatása alig hagy meg egyetlen drámát is föltétlen eredeti Shakespeare-műnek. S «VIII. Henrik»-ben magam is előtörni látom az eredeti törzset, amelyre a Shakespeare finomabb invenciója rétegeződött. Az első darabot valamely kiválóbb gondolkozó elme írta, de ennek a szerzőnek rossz füle volt a ritmus iránt. Megismerem a kezevonását és kadenciáját. Ime: Wolsey monológja s a következő jelenete Cromwell-lel; itt a Shakespeare métruma helyét – amelynek az a titka, hogy a gondolat teremti meg magának a ritmust, úgy hogy, ha értelmesen olvassuk a szöveget, akkor legjobban eltaláljuk ritmusát is – olyan sorok foglalják el, amelyek adott ritmusra vannak megírva, úgy hogy a versek szószéki szónoklatra emlékeztetnek. Ám a darab minden hosszadalmassága ellenére is tartalmaz olyan vonásokat, amelyek kétségtelenül Shakespeare kezétől erednek és némely helye, mint pl. a koronázás elbeszélése olyan, mintha valóságos autogramm volna. Ami különös, az Erzsébet királynőhöz szóló hódolat rossz ritmusban van tartva.

Shakespeare jól tudta, hogy a hagyomány jobb mesét szolgáltat, mint a kitalálás. Ha ezzel veszt is írói hírneve, viszont így nagyban szaporította művészete forrásait s az ő napjaiban még nem keresték úgy az eredetiséget, mint manapság. A milliókhoz szóló irodalomnak még nem volt se híre, se hamva. Az általános olvasás, az olcsó sajtó ismeretlen fogalmak voltak. A kezdetleges irodalmi közönség korszakában föllépő nagy költő a saját fénykörébe szív föl minden, bárhonnan sugárzó fényességet. Magasztos hivatása, hogy az értelem minden drágakövét az érzés minden virágát a nép közé vigye s eközben emlékezetét éppoly értékesnek tekinti, mint kitaláló tehetségét. Ennélfogva vajmi keveset törődik azzal, honnan származnak a gondolatai, vajjon valamely fordított műből, hagyományból, távoli országokban való utazások leírásaiból avagy ihletéből; mert bármily forrásból fakadtak, egyformán kedvesek a kritikátlan hallgatóságnak.

Sőt egészen közel, otthon is vesz föl kölcsönt Más ember is mond éppoly bölcs dolgokat, mint ő; csakhogy az közben egy csomó bolond dolgot is mond s nem is tudja, mikor is mondott bölcset. Ellenben a költő ismeri a valódi drágakő tüzét és bárhol találja, magas helyére emeli. Ez – talán – a Homeros szerencsés helyzete; ez a Chaucer-é és Szádi-é. Ők érezték, hogy minden elmésség az ő elmésségük s ők éppúgy könyvtárosok és historiográfusok, mint költők. Minden igényes poéta örököse s egyúttal szétárasztója volt a világ száz elbeszélésének.

Chaucer befolyása szembetünő egész régebbi irodalmunkban s újabban is nemcsak Pope és Dryden, hanem egész sereg angol író be nem vallott tartozását könnyen lehet megállapítani a Chaucer javára.

Az ember ámul azon a gazdagságon, amely annyi kosztost tud táplálni. Már pedig maga Chaucer is egy nagy, nagy kölcsönző! Úgy látszik folytonosan fölvett kölcsönöket Lydgate és Caxton útján, Guido di Colonnától, akinek latin költeménye a trójai háborúról viszont Dares Phrygius, Ovidius, Statius kompilációja. Azután Chaucer jótevői még: Petrarca, Boccaccio s a provencei költők: a «Romaunt of the Rose» («A rózsaregény») csak jó ítélettel végzett fordítása Guillaume de Lorris és Jean de Meung művének; «Troilus and Creseide»-jét az urbinói Lollius után, a «The Cock und the Fox» («A kakas és a róka») Marie de France egy «lais»-a után; a «The House of Fame» (A hír háza) franciából vagy olaszból készült s a szegény Gowert úgy kihasználja, mintha csupán téglavető vagy kőfejtő hely volna, ahonnan építőanyagát veszi. Elcsenéseit azzal védi, hogy az, amit elvett, ott, ahol találta, mit sem ért, ellenben ahová ő tette és hátrahagyta, a legértékesebb lett. Mintegy gyakorlati szabály lett az irodalomban, hogy ha valaki csak egyszer is bebizonyította, hogy tud eredetit írni, akkor már jogosult tetszése szerint mások írásaiból csenegetni; a tulajdon azé, aki fenn tudja tartani és azé, aki a kellő elhelyezést tudja biztosítani számára. A kikölcsönzött gondolatokon rajta van ugyan némi félszegség bélyege, mihelyt azonban megtanultuk, mit csináljunk velük, máris a sajátunkká válnak.

És ugyanígy minden egyéb eredetiség is csak viszonylagos. Minden gondolkozó retrospektív (a mult örökségéből vagy a mások tapasztalatából táplálkozik). Westminster vagy Washington tanult törvényhozója a néptömegek ezrei nevében beszél és szavaz. Fedd föl mily útakon és módokon, mily láthatatlan csatornákon tudja meg ez a szenátor a népnek kívánságait, mennyi gyakorlati és tapasztalt ember táplálja őt szóban, írásban, tényekkel, adatokkal, értékítéletekkel s ez mindjárt jócskán elvesz az ő erős egyéniségének és magatartásának hatásából. Ahogyan Sir Robert Peel és Webster ezrekért szavaztak, Locke és Rousseau éppúgy gondolkoztak ezrekért s így környékezték Homerost, Menut, Szádit, Miltont források és kutak, mikből ők merítgettek: rég elfeledett barátok, szerelmesek, könyvek, hagyományok, közmondások, amelyek, ha mind látnók őket – kisebbé tennék a költészetük csodáját. Tekintélyes magabízással szólott-e a költő? Avagy érezte, hogy legyőzte valamely versenytársa? Ez a szózat csupán az író enlelkiismeretéhez szól. Az ő keblében van a Delphi, amelyből eszméire, dolgaira nézve igazolást, igen-t, nem-et kell kérnie s amelynek feleletére kell magát bíznia. De mindaz az adósság, amellyel az ilyen kölcsönvevő mások elméjének tartozik, sohasem fogja megzavarni azt az érzését, hogy ő eredeti ember, mert a könyvek és mások eszének segítsége csak egyetlen pipafüst-szippantás ahhoz a legtitkosabb valósághoz képest, amellyel érintkezik s amelyből merít.

Könnyű látni, hogy a géniusz java, írásai és tettei nem egy ember műve, hanem tágkörű szociális munka terméke, amikor ugyanattól ösztökélve ezrek dolgoztak együtt. Angol bibliánk az angol nyelv erejének és muzsikájának csodás példája. Csakhogy nem egy ember vagy egy kor teremtette meg, hanem századok és sok egyház tökéletesítette. Nem volt idő, amikor nem létezett volna valamelyes fordítása. A lithurgia, amelynek erélyes pathoszát csodáljuk, a különböző korok és nemzetek kegyességének anthologiája, a katholikus egyház imáinak és formuláinak fordítása, miket hosszú idő alatt gyűjtöttek egybe az egész világ szentíróinak imáiból és elmélkedéseiből. Grotius a «Miatyánk»-ról megjegyzi, hogy egyes mondatai, amelyből összetevődik, már használatba voltak Krisztus idejében a rabbinisztikus formulákban s ő onnan szemelgette föl az aranymagvakat. A Common Law izmos nyelve, törvényszékeink hatásos tételei, törvénybeli megkülönböztetéseink szabatos és velős igazsága megannyi adaléka a sok-sok éleslátású, erősfejű embernek, akik e törvények uralma alatt lévő vidékeken éltek. Plutarchos fordítása azért lett olyan kitünő, mert fordítás fordításra következett. Nem volt idő, amikor nem volt volna valamelyes fordítása. Valami hasonló mehetett végbe réges-régen ezeknek a könyveknek eredetijével. A világ szabadjára bánt el a világkönyvekkel. A Védák, Aesopos, Pilpay,[28] az Ezeregy Éjszaka, a Cid, az Ilias, a Robin Hood, a Scottish Minstrelsy nem egyes emberek művei. Az efféle művek összealkotásában részt vesz gondolataival az idő, a piac, a kőműves, az ács, az árús, a gazda, a bohóc. Minden könyv szolgáltat korának egy-egy jó szót; minden városi szabályzat, minden ipar és kereskedelem, minden napi bolondság ugyanezt teszi s a faji, általános géniusz, amely nem átallja bevallani, hogy eredetiségét a mindenkivel közös eredetiségnek köszönheti, a következő kor szemében mint a saját kora megtestesítője s kifejezője jelentkezik.

Az irodalombúvároknak s a Shakespeare Society-nek köszönhetjük az angol dráma fejlődésfokainak történetét a templomi misztériumoktól s a világi daraboknak kiválásától, a «Ferrex és Porrex» és «Gurton nagyanyó tűjé»-től azokig a darabokig, mik a színpadot rendre meghódították és miket Shakespeare megmásított, átformált és végül a magáévá tett. Ezek a búvárok a sikeren fölbuzdulva s az egyre érdekesebbé váló problémától sarkalva, nem hagytak egyetlen könyvespolcot átkutatlanul, egyetlen ládát a padláson fölbontatlanul, egyetlen elsárgult számadás- vagy aktacsomót a por és férgek prédájául, olyan heves volt a vágyuk, hogy fölfedezzék, vajjon csakugyan vadorzó volt-e a siheder-Shakespeare vagy sem, vajjon csakugyan tartotta-e a lovakat a színház kapuja előtt, járt-e iskolát s miért hagyta végrendeletében csak «második legjobb ágyát» Ann Hathaway-nek, a feleségének.

Van valami megható abban az őrületben, mellyel a kor olyan rosszul választotta meg azt a tárgyat, amelyre minden gyertya veti a fényét. amely felé fordul minden szem; az a gond, amellyel leltároz minden semmiséget, ami Erzsébet királynéra, Jakab királyra, az Essexek, Leicesterek, Burleigh-k és Buckingham-ek dolgaira vonatkozik, s egyetlen értékes följegyzés nélkül hagyja egy másik dinasztia megalapítóját, akinek egyedül köszönhető, hogy a Tudor-dinasztiát egyáltalában emlegetni fogják, azt az embert, aki az egész angolszász fajt kifejezi az őt tápláló ihlet tüze által s akinek eszméi táplálják most és századokon át a világ első nemzetét, aki határozott irányba kényszeríti a lelkeket. A népszerű színészben senki sem gyanította az emberiség költőjét s a titok titok maradt a költők, tudósok, udvari emberek s a léha tömeg előtt egyaránt. Bacon, aki leltárba foglalta kora egész értelmiségét, soha még csak nevét sem említi. Ben Jonsonnak – bár azt a pár szót, mellyel Shakespearet magasztalta, iparkodtunk minden ízében megvizsgálni – sejtelme sem volt annak a hírnek ruganyos tovaterjedéséről, melynek első rezgését ő indította meg. Kétségtelen, hogy nagylelkűnek tartotta magát azért a dicséretért, amelyet Shakespeare számára engedélyezett s egészen bizonyos, hogy kettőjük közül önmagát tartotta nagyobb költőnek.

Pedig, ha igazat mond a közmondás, hogy az ész fölismerésére ész kell, a Shakespeare korának alkalmasnak kellett volna lennie az ő felismerésére. Sir Henry volton négy évvel Shakespeare után született és 23 évvel utóbb halt meg s ismerősei s a vele levelezők között találom a következő neveket: Theodore Beza, Isaac Casaubon, Sir Philip Sidney, Earl of Essex, Lord Bacon, Sir Walter Raleigh, John Milton, Sir Henry Vane Isaac Walton, dr. Donne, Abraham Cowley, Bellarmin, Charles Cotton, John Pym, John Hales, Kepler, Vieta, Albericus Gentilis, Paolo Sarpi, Arminius; mindazokkal együtt, akikről van bizonyságunk, hogy érintkeztek vele, anélkül, hogy sok mást előszámlálnánk, akikkel kétségkívül találkozott s akik közt voltak: Shakespeare, Spenser, Jonson, Beaumont, Massinger, a két Herbert. Marlowe, Chapman stb. A nagy emberek ama összetalálkozása óta, amelyet Görögország elénk tár Perikles korában, sohasem volt még ilyen kiváló társadalom s íme, mégis híjával volt a géniusznak, amellyel fölismerte volna a mindenség legjobbfejű emberét. Költőnk álarcán nem hatolt át szem. A hegyet nem láthatod közvetlen közelből. Egy évszázig tartott, míg sejteni kezdték, hogy ki is ő s két évszáznak kellett elmúlnia halála után, míg olyan kritika kezdett jelentkezni, amelyet már hozzá méltónak gondolunk. Egész mostanáig nem volt lehetséges Shakespeare történetét megírni. Ő volt a német irodalom atyja: ismeretének bevezetése Lessing által, műveinek lefordítása Wieland és Schlegel által a legszorosabb összefüggésben van a német irodalom rohamos kivirágzásával. Csak a XIX. században – ebben a században, amely spekulativ bölcselkedő lelkével mintegy eleven Hamlet – találhatott Hamlet tragédiája ilyen rajongó olvasókra. Most már irodalom, filozófia, gondolkodás mind átshakepearesedett. Az ő értelme az a látóhatár, amelyen túl ma sem látunk. Fülünket az ő ritmusa nevelte muzsikára. Coleridge és Goethe az egyedüli kritikusok, akik meggyőződéseinket kellő hűséggel tudták kifejezni: ámde minden művelt lélekben él az ő legfelső hatalmának és szépségének néma nagyrabecsülése, amely éppúgy jellemzője a kornak, mint a kereszténység.

A Shakespeare Society kutatást indított minden irányban, kihirdette, mily adatok hiányoznak, jutalmakat tűzött ki minden, bizonysággal támogatott fölvilágosításra s mi lett az eredmény? Néhány fontos adaton kívül, amely az angol színpad említettem fejlődését megvilágította, nagynehezen összegyűlt egy pár részlet a költő vagyonáról. Úgy látszik, hogy évről-évre szaporodott a része a Blackfriars Theatre-ben; hogy a ruhatár és egyéb színpadi kellékek az övéi voltak; hogy írói és színházrészvényesi jövedelmeiből birtokot vett szülővárosában; hogy Stratford legjobb házában lakott; hogy földijei megbizatásokkal, pénzüzletekkel stb. látták el Londonban; hogy gazdálkodott stb. Abban az időben, hogy Macbethet írja, pörli Philip Rogerst a stratfordi törvényszéknél 35 shillingért és 10 pennyért, a részére különböző időkben szállított gabona vételára címén. Kifogástalan családapának látjuk, mert nem hallunk róla semmi kicsapongást. Összeférő természetű ember volt mint színész és részvényes, nem ütközik ki kellemetlenül a többi színész és színházigazgató közül.

Én elismerem mindennek a fölvilágosításnak a fontosságát; megérdemelte az adatok beszerzésének fáradságát. Ámde mindez nem vethet világosságot végtelen föltalálóképességére, amely fő-fővonzó mágnesünk. Bizony nehézkes történetírók vagyunk. Elmondjuk rendre a rokonság, a születés, szülőhely, az iskola, iskolatársak, kereset, házasság, könyvkiadás, híresség, halál krónikáját, de ha e fecsegés végére értünk, ez egyetlen szállal sem fűződik az istenszülte géniuszhoz s ha történetesen valamely más életet kaptunk volna ki találomra az Új Plutarchosból, az éppúgy illett volna a költeményekhez, mint ez, azaz éppoly kevéssé. A költészet lényeges sajátsága, hogy a Csoda szivárványleányához hasonlatosan a láthatatlanból szökjék elő, hogy elmossa a multat és megtagadjon minden történelmet. Malone, Warburton, Dyce, Collier: hiába vesztegettek rá fáradságot. A híres színházak, a Covent Garden, Drury Lane, Park és Tremont hiába segítettek. Betterton, Garrick, Kemble, Kean, Macready életüket szentelték ennek a lángelmének, őt koronázzák, világosítják, neki engedelmeskednek, őt fejezik ki. S íme, a géniusz nem ismeri őket. Kezdődik a szavalat; egy aranyos, halhatatlan szó szökken ki mindebből a festett pedanteriából s édes viharzást kelt a lelkünkben, amelyet hozzá férhetetlen otthona fölkeresésére csalogat. Emlékszem, egyszer láttam egy híres színész, a londoni színpad egyik büszkesége Hamlet-alakítása s íme a summa, amit akkor hallottam s amire ma emlékszem, olyasmi volt, amiben a nagy tragikusnak semmi része; egyszerűen Hamlet kérdése a szellemhez: «Szólj, mit jelent ez, hogy te, holt tetem, egész acélban így feljársz, a hold fakó fényére, borzasztván az éjt?» Az a képzelő tehetség, amely egész világgá szélesíti az író kamráját s minden rendű és rangú cselekvő személyekkel népesíti be, a vaskos valóságot éppoly hamar finomítja holdsugárrá. Varázsvesszeje csúffá teszi a színház minden illuzióját. Van-e életrajz, amely bevilágíthatna a helyekre, amelyekbe a «Szentivánéji Álom» bebocsát bennünket? Vajjon Shakespeare beavathatott-e valamely jegyzőt, egyházkerületi titkárt, sekrestyést vagy vikáriust Stratfordban e finom alkotásának létrejövetelébe? Ime: az Ardenne-i erdő, Scone Castle szellője, Portia lakának holdfénye, Othello fogságának «sivár barlangjai és elhagyatott sivatagai» – vajjon, hol az a harmadunokaöcs vagy más vérrokon, a kancellár aktacsomója vagy magánlevele, amely csak egyetlen szót is megőrzött volna ezekről az érzékfeletti titkokról? Szóval, ebben a drámában, mint minden nagy műalkotásban, Egyptom és India kyklops-építkezésében, Phidias szobrászatában, a góth székesegyházakban, Italia festészetében, a spanyol és skót balladákban: a géniusz fölhúzza maga után a létrát, amidőn az alkotó korszak fölszállt az égbe s új időnek ad helyet, amely látja ugyan a műveit, de hiába tudakolja történetüket.

Shakespearenek egyetlen életrajzírója van: Shakespeare s még ő sem tud nekünk semmit sem mondani, hacsak nem a bennünk levő Shakespearenek legfogékonyabb és legrokonszenvezőbb óránkban. Nem állhat föl háromlábú jós-székéről, hogy ihletéről adalékokat szolgáltasson nekünk. Olvasd a régi okmányokat, miket a buzgó Dyce és Collier kivonatoltak, elemeztek, összehasonlítottak s olvasd viszont egyik-másik mennyei mondását, ærolithek ezek, amelyek mintha az égből hulltak volna le s amelyeket nem tapasztalatunk, de a keblünkben lévő ember szinte a Végzet igéiként fogad be – vajjon versenyt tartanak-e azok az adatok s ezek a mondások; vajjon az előbbiek egyáltalában számba jönnek-e ez utóbbiakkal szemben; s vajjon melyikük ad több történelmi betekintést ebbe a nagy emberbe?

És így, bármily sovány is külső történetünk, ha biográfusául – Aubrey és Rowe helyett – őt magát használjuk, valódi felvilágosítást kapunk jelleme és sokszor lényege felől s amit az esetre, ha találkoznánk s dolgunk volna vele, tudnunk fontos volna. Megkapjuk hiteles nézeteit, meggyőződéseit oly kérdésekről, amelyek feleletért döngetik mindenki szívét: az élet, halál, a szerelem, a vagyon és a szegénység, az élet értékei s megszerzésük útjai, módjai felől; az emberek jelleméről s ennek sorsukra gyakorolt nyilt vagy titkos hatásairól s azokról a misztikus és démoni hatalmakról, amelyek megcsúfolják tudományunkat s mégis beleszövik jó és rossz adományaikat legragyogóbb óráinkba. Olvasta-e valaki a szonetteket anélkül, hogy ne látta volna mint fedi föl itt a poéta – olyan álarc alatt amely az értelmes olvasónak nem álarc – a barátság és szerelem titkát, az érzelmek küzdelmét a legérzékenyebb s egyben legértelmesebb emberben? Mely titkos gondolatát nem leplezte le a drámáiban? A nemes urakról s királyokról írt nagy festményein megkülönböztethetjük, mily alakokat és embereket szeretett; látjuk, mint gyönyörködik a barátokban, a szíves vendéglátásban, a szeretettel teljes adakozásban. Hadd beszéljen nagy szívéről Timon, Warwick s Antonio, a kereskedő. Bármily keveset tudunk Shakespeareről, mégis ő a modern történelem egyetlen személye, akit jól ismerünk. Az erkölcs, a szokások, a gazdaság, a filozófia, a vallás, az ízlés, az életművészet mely pontját nem érintette? Mely misztériumról nem jelezte tudását? Mely hivatást, tevékenységet, emberi munkateret nem említett? Mely királyt nem tanított méltóságra, mint Talma Napoleont? Mely szűz nem találta őt finomabbnak tulajdon szemérménél is? Melyik szerelmesen nem tett ő túl szerelemben? Mely bölcs szemén nem látott túl? Mely nemes urat nem nevelt ki helyesebb magatartásra?