Part 10

Nem foglalkozom a materialisták szkepticizmusával. Tudom, hogy a négylábúak filozófiája nem fog érvényesülni. Igazán nem fontos, hogy denevérek és ökrök mit gondolnak. Ellenben az első veszedelmes tünet, amelyre rámutatok, az értelem könnyelműsége, mintha az igazi komolyságnak ártalmára volna a sok tudás. Tudni annyit tesz, mint azt tudni, hogy nem tudhatunk. A jámbor imádkozik; a lángész gúnyolódik. Mily tiszteletreméltó a komolyság minden neme, de az értelem megöli. Még az én finomlelkű s csodálatos barátom, San Carlo, egyike a legáthatóbb elméjű embereknek, is úgy találja, hogy minden egyenes emelkedés, még ha szárnyaló jámborságról van is szó, erre az ijesztő belátásra vezet, s híveit árván küldi vissza. Az én bámulatos San Carlom úgy hitte, hogy a törvényhozók és szentek meg vannak mérgezve. Üresnek találták a bárkát; látták, de nem akarták megmondani, hanem közeledő követőiket ezzel próbálták elriasztani: «Kedves társaink ott van számotokra a cselekedet!» Ámbár ez a felfedezésem San Carlóban úgy hatott rám, mint a júliusi fagy vagy menyasszonyomtól kapott arculütés, ért még egy rosszabb, t. i.: a szentek csömöre. Látomásuk alatt még mielőtt térdükről fölkeltek, így szóltak: «Úgy látjuk, hogy a mi hódolatunk és boldogságunk részleges és csonka: a gyanusított és lesajnált intellektushoz, az értelemhez, a Mephistopheleshez, a tehetség gimnasztikájához kell fordulnunk!»

Ez azonban elsősorban mumus; s bár sok elegiának szolgáltatott tárgyat a XIX. században, Byrontól, Goethetől s kevésbé híres költőktől kezdve s nem is említve sok jeles magános megfigyelőt, – megvallom, nem nagyon hat a képzeletemre; mert úgylátszik csak bábuházak és fazekasboltok szétzúzására vonatkozik. A különböző egyházak hullámzásai távolról sem érintik a hit egyetlen alapelvét sem. Úgy tartom, hogy az értelem és az erkölcsi érzés harmóniában van és hogy, ámbár a filozófia kipusztítja a mumusokat, egyszersmind a bűn gátjait is szolgáltatja s a lélek sarkítását eszközli. Úgy tartom, mentől bölcsebb valaki, annál bámulatosabbnak találja a Természet és Erkölcs gazdaságos berendezését és sokkal teljesebb bizalomra emelkedik.

Ime, a szeszély hatalma, amely semmibe sem veszi, amit nem ő szőtt össze tényekből és hiedelmekből. Ime, a temperamentum hatalma, amely nyilván módosítja a hajlamokat és érzéseket. A hitek és hitetlenségek nyilván strukturális eredetűek és mihelyt ki-ki eléri azt az egyensúlyt és kezdő sebességet, amely megengedi, hogy az egész gépezet működni kezdjen, nem lesz szüksége szélső példákra, hanem rohamosan megváltoztatja majd minden életnézetét. Életünk márciusi idő, zord és derült ugyanabban az órában. Keményen, elszántan, a Végzet vasláncában hivén indulunk neki, s még ha életünk megmentéséről volna is szó, meg nem fordulnánk: de, íme, egy könyv, egy mellszobor, vagy akár egy név hangja cikázik át idegeinken, s mi egyszerre csak hiszünk a szabadakaratban: gyűrűm Bölcs Salamon pecsétje legyen; a Végzet csak félkegyelműeknek való: az elszánt lelkeknek minden lehetséges! Új élmény új fordulatot ad gondolatainknak; a józanész zsarnoksága ismét érvényesül s azt mondjuk: «Nos, a hadsereg végre is a hírnév, jó modor és költészet kapuja s lám, egészben véve az önzés vet legjobban, nyeseget legjobban, ő csinálja az emberből a legjobb kereskedőt, s a legjobb polgárt.» Hát az embernek nézetei a jóról és rosszról, a végzetről s az okságról csak megszakadt éjjeli nyugalom vagy emésztési zavar következménye? Hite Istenben és a Kötelességben nem mélyebb, mint a gyomor tanusága? S mi biztosítja nézetei állandóságát? Nem szeretem a francia gyorsaságot: minden héten új egyház és új állam. – Ez a második tagadás; ám érjen, ami ér. Amennyiben a lelkiállapotok forgását bizonyítja, úgy hiszem, tulajdon ellenszerét is maga találja meg, különösen hosszabb korszakokat véve. Mi az államok értelme? Vajjon a korok általános hangja tanuskodik-e valamely közös alapelv mellett, avagy nem lehet érzelmi közösséget fölfedezni távoleső idők és helyek közt? S ha az emberek önérdekének hatalmát mutatja, azt is elfogadom, mint az isteni törvény részét s kénytelen vagyok összeegyeztetni a vágyaimmal, amennyire csak tudom.

Ezek a szavak: «Végzet», «Sors» az emberiség értelmét jelentik minden korban, – azt, hogy a világ törvényei nem mindig kedveznek nekünk, hanem sokszor sebeznek és széttörnek bennünket. A Végzet, mint természet és hajlam fölénk nő, mint a fű. Az Időt kaszával festjük, a Szerelmet és Szerencsét vaknak, a Végzetet süketnek. Túlkevés bennünk az ellenálló erő e minket megemésztő vadsággal szemben. Hogy tudnánk szembeszállni a kikerülhetetlen, diadalmas, gonosz hatalmakkal? Mit tehetek a faj behatása ellen tulajdon történetemben? Mit az átöröklés, a szervezetem hajlama, a skrofulás, lymphatikus szervezet, a nemi tehetetlenség ellen? A zord éghajlat ellen? A földieim barbársága ellen? Mindent lecáfolhatok, tagadhatok, csak ezt az örök Hasat nem; annak táplálék kell és sehogysem tehetem tiszteletreméltóvá.

Az igenlő ösztön főakadálya azonban egy – amely a többit mind magábazárja: az illuzionisták tana. Kínos nézet van forgalomban, amely szerint az élet minden főbb alakulata áltat bennünket s a szabad cselekvőség csak üres szó. Megétettek s elkábítottak bennünket levegővel, eledellel, asszonnyal, gyermekekkel, tudománnyal, eseményekkel, s ezek éppúgy hagynak minket, ha eltávoznak, mint aminőkül jöttükkor találtak. Ezt panaszolják a mathematikáról; így tesz minden más tudomány, eset és cselekedet. Látok egy embert, aki már minden tudományon átrágta magát s ugyanolyan fajankó, mint volt s minden tudós, polgári, társadalmi hivatalából kiütközi a gyermek. Mindazonáltal kénytelenek vagyunk életünket nekik szentelni. Valóban kisértésbe jutunk nevelési rendszerünk alapszabályául és elméletéül elfogadni, hogy Isten: substancia és a módszere: illuzió. A keleti bölcsek hittek Yoganidra istenségben, Visnu nagy, kápráztató energiájában, aki legfőbb tudatlansággal az egész világot elámítja.

Vagy így állítsam föl a tételt? Az élet nagy döbbenete, hogy még látszata sincs meg az életben az elmélet és gyakorlat kiegyezésének. Az Értelmet ezt a fennen magasztalt realitást, a Törvényt megragadjuk olykor-olykor, derűs és mély percekben, a gondok, bajlódások zajos zűrzavarában, – miknek nincs közvetlen közük hozzájuk; – megragadjuk, elveszítjük hónapokra, évekre, megint megtaláljuk, s bizonyos időközben megint elveszítjük. Ha jól összeszámláljuk, ötven év alatt van egy féltucat okos óránk. S mire jó ez a sok gond és bajlódás? Módszert sem látunk a világon, csak a nagynak és kicsinek párhuzamosságát, amelyek sohasem hatnak egymásra s a legkisebb jelét sem mutatják, hogy egymás felé hajolnának. Tapasztalat, vagyon, kormányzat, olvasmány, írás mit sem használnak; mintha egy ember a szobába lép, nem látszik meg rajta, vajjon yam-gyökérrel vagy bivalyhússal táplálkozott-e; csak arra törekedett, hogy annyi csontot és izmot szerezzen, amennyire csak szüksége volt, akár rizsből, akár habból. Olyan nagy az aránytalanság a törvény égboltja s a véghezvitel hangyája közt, hogy akár értékes ember valaki, akár ostoba, nem olyan nagy dolog, ahogy mondani szoktuk. Hozzátegyem-e még, mint ennek a varázslatnak szemfényvesztését, az elkülönülésnek megdöbbentő törvényét, mely az együttműködést lehetetlenné teszi? Az ifjú lélek mohón vágyódik társaság után. Ámde a kultúra és nagyság útja magános elzárkozásra vezet. Gyakorta csalódott. Nem várhatta, hogy eszméit rokonszenvesen fogadja a falusi nép, ámde ő választékos és értelmes emberek közé vitte, de egyáltalában nem talált barátságos arcokra, hanem csak félreértésre, visszatetszésre és gúnyolódásra. A nagy emberek csodamód korszerűtlenek és helyüket tévesztettek, a legnagyobb kíválóságuk lángra gyúlt individualizmus, amely még jobban elszigeteli őket.

Ilyen és többféle betegsége van a gondolatnak, amiket rendes tanítóink meg se kísérlenek távoztatni. Minthogy a jó természet az erény felé hajlik, azt mondjuk-e: «Nincsenek kétségek!» – s kitartunk a helyes úton! Vajjon az életet vitézül avagy gyáván kell-e élnünk? S vajjon a kétségek megszüntetése nem lényeges kelléke-e minden férfiasságnak? Miért oly hihetetlen, hogy egy jól megtermett, komoly ember kevés élvezetet talál teában, értekezésekben, katekizmusokban, s vaskosabb tanítás, emberek, munka, kereskedelem, gazdaság, háború, éhség, bőség, szerelem, gyűlölet, kétkedés, ijedtség kell neki, hogy a dolgok megvilágosodjanak előtte? S vajjon nincs-e igaza, hogy azt követeli: ám győzzék meg őt a maga útján? S ha meggyőzték, meg is érte a bajlódást.

A hit abban áll, hogy a lélek állításait elfogadjuk; a hitetlenség: hogy tagadjuk azokat. Némely elme képtelen a szkepticizmusra. Ha olykor-olykor kétkedést nyilvánítanak, ez inkább udvariasság vagy alkalmazkodás a társadalmak rendes társalgásához. Elkalandozhatnak a spekulatív bölcselkedés magasságaiba, mélységeibe, mert bizton haza tudnak onnan térni. Ha egyszer bebocsáttatást nyertek a Gondolat egeibe, nem bukhatnak többé vissza az éjszakába, hanem végtelenül hivogatja őket a túlsó part. Mindenütt mennyek, egek sokaságát látják s istenségek sokaságát maguk körül. De vannak mások, akiknek szemében az ég ércből való redőnek látszik, amely elzárja maga elől az alant levő földet. Ez a temperamentumnak vagy a természetbe mélyebben, vagy kevésbé mélyen való elmerülésnek kérdése. A legalsóbb néposztályoknak a hit valamely visszfénye, vagy valami élősdi hit kell; nem a valóságok látománya, hanem ösztönszerű bizakodásuk a valóságok látnokaiban és hívőiben. A nagy hívők viselkedése, gondolatai megdöbbentik őket s meggyőzik őket arról, hogy ezek láttak valamit, ami ő előlük el van rejtve. Ám az ő érzékies gondolkozásuk szeretné a hívőt utolsó álláspontjához szegezni, holott az múlhatlanul tovább halad, egyre halad s most a hitetlen, a hithez való buzgóságában, máglyára viszi a hívőt.

A nagy hívőket mindig hitetleneknek tartják s megférhetetlen, fantaszta, atheista s számba nem jövő embereknek. A spiritualista érzi a kénytelenséget, hogy hitét a kétségeknek egész sorával fejezze ki. Kegyes lelkek eléjejárulnak terveikkel és kérik közreműködését. Hogy habozhat? Merő illem- és udvariassági szabály, hogy egyezzünk bele, amibe csak lehet és nyilatkozzunk biztatóan s ne dermesztően és komoran. De ő kénytelen így beszélni: «Óh, ezek a dolgok majd úgy következnek be, ahogyan be kell következniök. Mit tehettek ez ellen? Ezek a részleges bajok és bűnök csak hajtásai s gyümölcse annak a fának, amely szemünk láttára nő. Hiába panaszkodunk a levélre vagy gyümölcsszemre; vágd le s a fa megint éppoly rosszat fog teremni. Mélyebben kell az orvoslást kezdened.» A köznapi jótékonykodás olyan tárgy, amelyről ő nem tud tárgyalni. A nép kérdései nem az övéi; útjaik, módjaik nem az övéi, s bármit sugall neki jó természete, kénytelen azt mondani, hogy ő nem talál gyönyörűséget bennök.

Még azokat a tanokat, amelyek drágák az ember reménységének, így pl. amelyek az isteni gondviselésről s a lélek halhatatlanságáról szólnak, még ezeket sem tudják embertársai úgy fölállítani, hogy ő igent mondhasson reájuk. Ám ő merőben azért tagad, mert többet hisz, s nem azért, mert kevesebbet. Tisztességből tagad. Inkább veszi magára a tehetetlen szkepticizmus vádját, semmint a hazugságét. Azt mondja: én hiszek a világegyetem erkölcsi tervében, amely a lelkek üdvösségére van; ámde dogmáitokat torzoknak látom, hogyan szerezhetnék nekik hitelt? Azt mondja erre valaki: ez fagyos és hitetlen beszéd? A bölcs és nemeslelkű nem mondja, sőt örülni fog messzelátó jóakaratának, amely ellenfelének engedheti át a hagyomány és közös hit egész területét, anélkül, hogy szemernyit veszítene erejéből. Ő minden átmenet végét nézi. Fox György látta, hogy «a sötétség és halál óceánja van előtte; mindazonáltal a fény és szeretet végtelen óceánja hullámzott e sötétség fölött».

A végső megoldás, amelybe belevész a szkepticizmus, az erkölcsi érzés, amely sohasem veszíti el felsőbbségét. Próbáljanak ki bízvást minden útat és módot és mérlegeljék minden ellenvetés súlyát: az erkölcsi érzés valamennyit egészen könnyen lebillenti. Ez az a csöpp, mely egész tengert ellensúlyoz. Játszhatom a tarka-barka tényekkel, s szemügyre vehetem azzal a felületességgel, amelyet szkepticizmusnak nevezünk, de jól tudom, hogy mindjárt abban a rendben fog előttem megjelenni, amely lehetetlenné teszi a szkepticizmust. A gondolkozó embernek éreznie kell a gondolatot, mely a világegyetem szülője: hogy a Természet tömegei folynak és hullámzanak.

Ez a hit elősegíti az élet és tárgyai egész születését. A világ telítve van az Istenséggel és a Törvénnyel. Megtűri épp úgy az igazat, mint a nem igazat, az ostobákat és bolondokat, az őrültség és csalás diadalát. Nyugodtan szemléli a szakadékot, amely az ember nagyravágyása és megvalósító ereje, a hatalom kereslete és kínálata közt tátong, s amely minden lélek tragédiája.

Charles Fourier azt hirdette, hogy «az ember vonzóereje sorsához viszonylik», vagyis, hogy minden vágy megjövendöli tulajdon kielégülését. Ámde minden tapasztalat ennek épp az ellenkezőjét mutatja: az erő elégtelenségéről panaszkodik minden ifjú és tüzes lélek, s az isteni gondviselést bizonyos szűkmarkúsággal vádolja. Megmutatta az eget s a földet minden gyermekének s beleoltotta a vágyat az «egész», az «egyetemes» iránt; s ez a vágy dühödt és határtalan, olyan éhesség, mint a Téré, amely mohón vágyódik, hogy égi testek töltsék be; olyan éhesség, aminővel az ördögök ordítoznak prédájuk, a lelkek után. S kielégítéséül – minden ember számára napi adagul rendeltetett egy csöpp, az életerő egy harmatcsöppje; a Serleg olyan nagy, mint a Tér és tartalma: az élet vizének egyetlen csöppje! Minden ember olyan étvággyal ébred reggelente, hogy föl tudná falni az egész naprendszert, mint egy kalácsot; féktelen tettvágy és szenvedély tölti el; kezét szeretné rátenni a hajnalcsillagra, hogy kísérletet tegyen a nehézkedéséről vagy vegyi összetételéről. Ám az első mozdulatra, amellyel erejét ki akarná próbálni, – keze, lába, érzékei fölmondanák a szolgálatot. Ime, a státusaitól elhagyott császár, aki magánosan dudorászik, vagy csupa ilyen szerencsétlen flótás-császárok tömegében: s a szirének még egyre ezt zengik: «az ember vonzóereje sorsához viszonylik». Ez a hasadék ott tátong minden házban, minden szűzi szívben, ifjúéban, leányéban, a szent repeső lelkében: a szakadék az eszményi hatalom legnagyobb igérete és a nyomorú tapasztalás, realitás között.

De segítségünkre jön az igazság terjedékeny, ruganyos, korlátok közé nem szorítható természete. Az ember egyre szélesebb általánosságok révén segít magán. Az élet tanításának gyakorlati alkalmazása az általánosítás; hinni abban, amit az évek és századok az órákkal szemben mondanak; ellenállni a részletek és különlegességek bitorló hatalmának; beléhatolni egyetemes értelmükbe. A dolgok látszólag _ezt_ mondják, pedig éppen az ellenkezőjét, _azt_ mondják. A jelenség lehet erkölcstelen, s az eredmény mégis erkölcsös. A dolgok látszólag lefelé irányulnak, hogy igazolják a kishitűséget, előmozdítsák az aljasokat és leverjék az igazak lelkét, s íme úgy a gazok, mint a vértanúk révén az igaz ügy mozdíttatott elő. Bár minden politikai küzdelemben a hitványak győznek, bár a társadalom, a látszat szerint arra van kárhoztatva, hogy a bűnösök egyik csapata kezéből a bűnösök egy másik csapata kezébe kerüljön, mihelyest a kormány változik, s a civilizáció haladása főbenjáró bűnök láncolata: mégis mindez valahogyan a végső céloknak is eleget tesz. Látunk erőszakos eseményeket, amelyek a külszín szerint egész korszakok polgárosultságát hátráltatják vagy visszavetik. Ám a világszellem kitűnő úszó, s dacol a viharokkal, hullámokkal. Fügét mutat a törvényeknek, s a történelem egész folyamán azt látjuk, hogy az Ég mintha szeretne alacsony és szegényes eszközökkel élni. S éveken és évszázakon át, gonosz tényezőkön, semmiségeken és atomokon át ellenállhatatlanúl áramlik egy hatalmas és jótékony alapirányzat.

Hadd tanúlja meg az ember az állandót a változóban és hullámzóban; tanúlja meg, hogy viselje el ama dolgok letüntét, miket tisztelni megszokott volt, úgy, hogy ne veszítse el a tiszteletét; tanulja meg, hogy nem azért van ezen a földön, hogy ő formáljon, hanem, hogy ő formáltassék, s bár feneketlen mélység alatt újabb feneketlen mélység tátong és vélemény félreszorít véleményt, végezetre valamennyi benne foglaltatik az Örök Végső Okban:

«Bár süllyed a hajóm, csak más tengerre sülyed.»

VI. SHAKESPEARE; VAGY: A KÖLTŐ.

A nagy embereket inkább szellemük kiterjedése tünteti ki, semmint eredetiségük. Ha fürkésszük az eredetiséget, amely abban áll, hogy valaki a pók módjára beleiből szövi ki a hálóját; vagy hogy maga talál agyagot s csinál téglát belőle a házépítésre: ebben az értelemben egyik nagy ember sem eredeti. S az értékes eredetiség nem is más emberektől való különbözésben áll. A hőst a lovagok és események sűrű tömege nyomja s meglátván, mire szorul az emberiség s osztozva vágyában, éles szemét és karja erejét adja oda, hogy a kívánt pontra segítse. A legnagyobb lángelme a legnagyobb adósa másoknak. A költő nem gyöngefejű ember, aki átabotába beszél s minthogy össze-vissza beszél mindent, végül mégis csak mond valami jót is, hanem korával és hazájával szorosan egyesült szív. Alkotásában nincs semmi bogaras és fantasztikus, hanem szelíd és szomorú komolyság, súlyos meggyőződéssel terhes s abba az irányba kicsúcsosodott, amely ismeretes kora bármely embere vagy osztálya előtt.

Életünk géniusza féltékeny az egyéniségekre s nem akar semmiféle egyéni nagyot, hacsak nem az általános, a köz útján. Így a lángelmének nincs szabad választása. A nagy ember nem ébred egy szép reggel ezzel: «Csak úgy buzog bennem az élet; tengerre szállok hát s fölfedezem a délsarki szárazföldet; ma megtalálom a kör négyszögesítését; fölkavarom a botanikát és új táplálékot fedezek föl az emberiségnek; új építőművészet motoszkál a fejemben; új mozgató erőt látok» stb. – nem, hanem eszmék és események folyamában találja s belülről hajtatva érzi magát kortársai eszméitől és szükségleteitől. Oda áll az útra, ahová minden ember szeme néz s minden ujj mutatja az irányt, amelyben mennie kell. Az Egyház szertartások és pompa közepette nevelte föl őt s ő muzsikájának sugallatát követve fölépíti a székesegyházat, amelyre az Egyháznak himnuszai és körmenetei számára szüksége van. Amaz a háború dühöngése közt él: az neveli föl trombitaszóval, barakkokban s íme: ő reformálja a hadviselés szabályait. Ismét egy másik két vidéket lát, amelyek afelől tapogatóznak, hogy a szenet, a lisztet, a halat a termelés helyéről mint vigyék a fogyasztás helyére s íme, rájön a vasút eszméjére. Minden mester összegyűjtve találja az anyagát s hatalmát az a rokonszenv és szeretet adja, amellyel népe és a megmunkálandó anyag iránt viseltetik. Mily gazdaságosság ez az erő fölhasználásában s mily kárpótlás az élet rövidségéért. Mindent kezébe kap; a világ vitte őt ennyire előre az útján. Az emberi faj járt el előtte, lehordta a halmokat, betöltötte a szakadékokat s áthidalta a folyóvizeket. Emberek, nemzetek, költők, mívesek, nők: mind érette dolgoztak s ő belelép munkáik folyamába. Ellenben ha olyan teret választ, amely a fejlődés irányvonalán kívül esik, kívül esik a nemzeti érzés és történelem körén, mindent önmagának kell megtennie: s erőit kimeríti az első előkészületekben. Az ember hajlandó volna azt állítani: a nagy lángész hatalma egyáltalában nem az eredetiségben áll, hanem a befogadóképességben, abban, hogy hagyja, hogy a világ mindent megtegyen érette s az idő szelleme gát nélkül hassa át a lelkét.

Shakespeare fiatalsága olyan korszakba esett, amidőn az angol nép mohón kívánta a színjáték mulatságát. Az udvar hamar zokonvette a politikai célzásokat s megpróbálta elnyomni. A puritánok növekvő és erélyes pártja és az anglikán egyház vakbuzgó hívei is el akarták nyomni. Ám a nép kívánta. Korcsmai udvarok, tetőtlen házak, rögtönzött bekerített helyek a falusi vásárokon kész játszóhelyekül szolgáltak a vándorszínészeknek. A nép megízlelte ezt az új élvezetet s valamint mi manapság hiába próbálnók elnyomni az ujságokat – s még a legerősebb párt is hiába próbálná – éppoly kevéssé tudta akkor király, főpap, puritán, egyenkint és egyesülve elnyomni azt a szervet, amely egyben volt ballada, elbeszélés, hírlap, választógyűlés, olvasmány, Paprika Jancsi és könyvtár. Sőt valószínű, hogy király, főpap, puritán mind megtalálták benne a magukét. Minden ok arra vezetett, hogy nemzeti érdekű ügy lett belőle, amely ugyan nem volt oly tekintélyes, mintha valamely nagy tudósnak eszébe jutott volna, hogy az angol történelemben helyet szenteljen neki, de amely mindazonáltal nem vesztett jelentőségéből azzal, hogy olcsó és igénytelen volt, akárcsak egy pék boltja. Életerejének legjobb bizonysága az a sereg író, aki ezen a téren gombamódra ütötte föl a fejét: Kyd, Marlowe, Greene, Ben Jonson, Chapman, Dekker, Webster, Heywood, Middleton, Peele, Ford, Massinger, Beaumont és Fletcher.