Part 7

De általánosságban majd azt kell mondani: Bármilyen nehéz legyen is a megoldás, teljes mozgási képesség illeti meg az embert minden különbség nélkül. Ha teljes gondolatszabadságot adtunk minden egyes embernek és láttuk, hogy csak igy lehet elérni a lelkek egységét és békéjét, akkor társadalmi tekintetben is le kell vonnunk a következtetést és meg kell adnunk mindenkinek a szabad önrendelkezés és önálló mozgás jogát, hogy minden idegen erőszakkal szemben teljesen szabadnak és biztonságban érezze magát, akár szegény, akár gazdag, akár magasan, akár alacsonyan áll is. Legyen meg a szabadsága, hogy minden körülmények között ő saját maga lehessen.

De állapotaink csak akkor lesznek tökéletesek, ha az ilyen szabadság érvényesítése által sem az egyes, sem az összesség nem szenved kárt, vagy nem részesül megszorításban. Nabukodonozor idejében csak egynek volt igazi szabadsága, a többi mind mozdulatlan tömeg volt. Volt tehát egy arany fő. Nekünk azonban aranykorszakra van szükségünk.

Ez sokkal nehezebb, mint amilyennek az első pillantásra látszik. Kicsoda szabad közülünk? Ha valakinek meghatározott hivatása van, többé-kevésbbé függ előljárójától. Az előljárók nem mindig tehetséges és jóakaró emberek, hanem olykor törtetők és hiu üresfejüek.

Ha pedig az ember kivonja magát előljáróinak hatása alól és szabad, független helyzetet küzd ki magának, gyakran kerül a nagy tömeg uralma alá. A művész, az író vagy bármely más hivatásu egyén, ki közvetlen kapcsolatban van a tömeggel, függ a divattól és a tömeg gondolkodása sokszor jobban befolyásolja az embert létében, mint egyes előljáróinak erőszakossága.

Nemcsak mozgási képességünk, hanem gondolatvilágunk is gyakran függ másoktól. Számtalan ember van, ki egész életében egyetlenegy lépést nem mert maga megtenni, nem mert egyetlenegy gondolatot elgondolni, noha talán nagyon szeretett volna egészen szabad lenni és gyakran nagyon érzi nyomasztó helyzetét. Minden gondolatrendszer végeredményében tömegsírja az emberi szellemnek, mely máskülönben is akadályozza a szabad mozgást.

Ehhez járul, hogy a szabadság kérdése életkérdés ugyan, de a megkötöttség kenyérkérdés. Mivel pedig a kenyérkérdés létünknek minden viszonyát igen érzékenyen befolyásolja, azért látszólag nem oldható meg a szabadság problémája, mielőtt a kenyérkérdés kielégítően megoldva nincsen. Tehát a legszellemibb, ami csak elgondolható, a legkinosabb kapcsolatban van az anyaggal.

Ez különben ismertetőjele a szellemnek, ez a benyomulása az anyagba, a látható világba. Azt hiszem, hogy éppen ennek köszönheti az anyag keletkezését abban a formában, amelyben ismerjük. Bizonyára nem véletlen, hogy a legmagasabb fejlődés kérdése oly szoros viszonyban van a kenyérkérdéssel. Éppen azért, mert sok ember szenved, ki szabad szeretne lenni, ez annak a jele, hogy minden erőnket meg kell feszítenünk, hogy kielégítő megoldást találjunk, de egyszersmind jele annak is, hogy még nagyon messze vagyunk az ilyen megoldástól.

De figyelembe kell vennünk a dolog másik oldalát is. Képzeljünk el csak egy hadsereget és gondoljuk el, hogy a derék harczosoknak azt mondják: Legyen mindenek előtt teljes mozgási szabadságod és ápold egyéni életedet. Ezt követeli szellemed szabadsága.

Ennek a társaságnak nem szeretnék vezére lenni és az ellenség előtt ugyancsak siralmas szerepet játszanának ezek az egyéni hősök. Éppen, ha győzni kell, az engedelmesség a legfőbb erény, föltétlen alárendelése az egyénnek, tehát a megkötöttség. A hadseregnek egyetlen óriási eszköznek kell lennie, melyet csak egy akarat kormányoz és vág oda az ellenségnek teljes erővel, hogy összezúzza azt. Az elhatározó pillanatban természetesen nem szabad, hogy a sereg ápolt egyéniségek szétolvadó tömege legyen. Igy értéktelen volna.

De valaki talán azt veti ez ellen, hogy a hadsereg a szellemnek gyorsuló haladásával általában értéktelen és felesleges lesz, mert az ostoba hadakozásnak és az emberek kölcsönös egymásra törésének elsősorban kell megszünnie.

Ezt nem hiszem. Belátható időkig minden nagy nemzetnek állig fegyverben kell lennie. De ha nincs is úgy! Mindaz, amit az emberiség valamikor keresztül akar vinni, közös, nagy vállalkozáson fog alapulni. Minden vállalkozás sokak közös előrelépését jelenti, akár alpesi alagutat, akár gyárat, akár más valamit létesítenek is.

Az ilyen nagy munkához azonban munkaerők hadseregére van szükség, melyet egy gondolkodó és kormányzó fő vezet. Mindig a hadseregek álláspontján maradunk, szüntessenek meg bár örökre minden háborut. Minden vállalkozó tábornok, kinek akaratához kell igazodnia minden érdekeltnek, ha egyáltalában arról van szó, hogy valami hasznos dolog létesüljön.

Minden ilyen közös munka kenyeret ad minden egyes érdekeltnek, de minden ilyen cselekvés egyuttal meg is akasztja az egyes ember mozgását. Csak egy akarat kormányoz és mindenkinek egyetlen eszközzé kell lennie egy erős ember kezében és semmi körülmények között sem szabad senkinek külön mozdulatot tennie. Az engedelmeskedőt a legszükebb korlátok közé szorítja a parancsoló. De hol van akkor a szabadság?

Más tekintetben meg szerencse, hogy az emberek között vannak ilyen tábornokok. Az emberiség nem áll csupa egyforma fontosságu alkotórészből, mint véleményünk szerint az anyag, hanem nagy, összetartó tömegek állnak szemben egyes fejekkel. A tömeg sohasem képes arra, hogy egy lépést tegyen előre; minden időkben mozdulatlanul vesztegelne. Az egyesek, a kevesek ragadják előre és segítik a lét magasabb fokaira. Van nehány jó fej; ezeknek hatalmat kell kapniok a tömeg felett. Akkor a tömeg, ezeknek gondolataitól vezetve, mesterműveket alkot.

Igy volt az eddigelé. Még egyáltalában nem bizonyos, vajjon ugy alakul-e az emberiség jövendője, hogy a tömeg egyes, gondolkodó, teljes értékű egyéniségekre bomlik-e, vagy úgy marad-e, amint eddig, hogy minden jó, minden keletkezés egyesektől ered, kik létükkel a tömegeket a magasba emelik. Ezek akaratának kell kormányoznia, ha a sokak előbbre akarnak jutni.

Tehát szükséges, hogy a tömeget a kevesek akarata kösse meg, ha előbbre akarunk jutni. Nem kell-e akkor a haladásnak éppen a szabadságot kiküszöbölnie? Mert ha szabadjára eresztjük a tömeget, nem lehet szó alakulásról. Csak akkor, ha keveseké az uralom, háramlik jó sokakra. Tehát a sokaknak megkötöttségben kell maradniok és nem szabad egyéni mozgási képességüknek lennie.

Ez a szabadság rejtélye, mely nyomasztóbban nehezedik történelmünkre, mint azt sokan hinnék. Tudniillik ennek a helyzetnek ellenére a mi korunkban olyan féktelen szabadságtörekvés ébredt fel, hogy egészen uj és sokszor felette nehéz helyzetek álltak elő.

A tömeg nem türi többé a féket. Nevezetesen a munkaadó és munkás között lehetetlen a családi viszony. Azelőtt a vezetőnek az alárendeltek tömegével szemben olyasféle hatalma volt, mint az apának, amit jósággal és szigorral érvényesített és aminek következtében teljes mértékben igénye volt azok bizalmára, akiket vezetett. Akkoriban az alkalmazott tágabb értelemben családtagja volt a vállalkozónak, a családi életnek jogaival, de egyuttal minden kinos következményeivel.

Ennek ma már vége van. A tömeg már morogva ismeri el az egyesek felsőbbségét és mint valami elnyomó hatalom előtt, ugy hajol meg előttük. A gondolat erejével egyuttal szembeszáll az ököl ereje és mint ellenséges pártok, nem mint a haladás tényezői, állnak egymással szemben a vállalkozó szellem és a dolgozó tömeg.

Ez korunknak égető kérdése, sokan éppen ezért emlegetik a régi jó időket és panaszkodnak, hogy a világ egyre bajosabbá, egyre rosszabbá lesz és az ilyen fejlődésben nem birják meglátni a jóra vezető, észben való haladást.

A rejtély megoldásának reménye.

Ha vizsgáljuk az emberi viszonyokat, melyeket még nagyjában sem láthat be közülünk senki, akár a jelenről, akár a multról van is szó, magunkban először is arra kell gondolnunk: A fejlődés nem tud nyugton állni, sem hátrafelé nem mehet, következésképpen előre megy, tehát a jóra vezet. A világ eddigi folyása, de meg az elvi meggondolás szerint sem győzedelmeskedhetik az, ami csekélyebb értékü vagy rossz. Csak a jó és tökéletes uralkodhatik huzamosabb időig és érvényesülnie is kell.

Mindenesetre vannak a természetben képletek, melyek a fejlődés nyugvását jelentik, melyből nincs ut kifelé. Ezek a fejlődés utjának mellékvonalai. Vannak emberi csoportok is, melyek nyugvó pontra jutottak és láthatóan visszafejlődnek. Ezek az emberiségnek azok a részei, melyek valahol és valahogyan elhibázták a fejlődési vonalhoz való csatlakozást. Az is lehetséges, hogy a jelen pillanatban mi is erre a sorsra jutottunk. Senki sem mondhat erről bizonyosat. Ez azonban nem valószinü, még pedig azért nem, mert jelenleg minden kulturnemzetben, melyek az emberi fejlődésnek zászlóvivői, a szabadság kérdése oly égetővé vált és mivel nem nehéz belátni, hogy ez a kérdés az embernek a szellem felé való fejlődésével a legszorosabb kapcsolatban van. Tehát el kell ismernünk, hogy a mozgás folyójának a sodrában vagyunk.

Mindazáltal semmi esetre sem szabad rettegnünk attól, hogyan hegyeződnek ki ezek a viszonyok. Az emberek jobb belátása a legsulyosabb helyzetben sem juttatja végletekbe a dolgot, még ha itt-ott szikrába pattan is a nagy feszültség. Ez sohasem odázza el a czélt.

Sőt szükséges, hogy ha valami tökéletest akarunk elérni, előbb teljes mértékben legyen nyilvánvalóvá a tökéletlenség. Másrészről azonban azt is látjuk, hogy mi tulajdonképpen kezdetén állunk a szabadságfejlődésnek. Odáig jutottunk el, hogy egész terjedelmében látjuk ezt a kérdést. Ezzel még nem értük el magát a lényeget, csak oly közel jutottunk hozzá, hogy tisztán látjuk magunk előtt.

Minden emberi alakulás olyan, hogy kicsiből nő ki, alulról, nem pedig nagyból és felülről. Igy volt az a gondolatszabadsággal is. Nem e föld hatalmasságainak ajándéka és jótéteménye volt, hanem egyes fejekből indult ki és érvényesült, bár egy világ szállt vele szembe. Ma sem lehet egyszerüen behozni az óhajtandó gondolatszabadságot. De az egyes ember mondhatja: Ahol én vagyok, ott gondolatszabadság van. Körülöttem egy ember sem kénytelen eltitkolni nézetét vagy gondolatát félelemből, de azért teljesnek még sem lehet mondani.

Az ilyen ember messzeható hatalom, belőle, mint a magból, nő ki a világ számára a jó.

Talán hasonló viszonyban állhatunk a szabadsággal is. A fődolog az volna, hogy nem kellene megijednünk, bármiképen nyilvánul is a fékevesztett szabadságtörekvés. A tömeg olyan, mint a csorda. Ha a csordát tavaszszal a legelőre csapják, nehány napig majd megkergül, de csak rövid időre. Azután nagyon jámbor lesz és szelid a szarvasmarha, mely magától értetődőnek találja szabadságát és nem él vele vissza. Az ember is hozzászokik majd, hogy helyesen használja szabadságát. A szabad ember mindenekelőtt igaz emberré lesz és aki igaz, az istenes uton jár.

De a rejtélyt egyáltalában csak az egyes ember oldhatja meg, sohasem a tömeg. A szabadság alapjában véve mégis csak szellemi állapot, tehát olyas valami, ami mélyen az ember bensőjében van. Azt nem lehet kivülről hozni, ha igazi. A bensőből kell kinőnie.

A szabadság lényege az önrendelkezés. A szabadságnélküliség és szolgaság abban áll, hogy akaratunk, azaz belső világunk más, mint a minket környező világ, kivánságaink hadi lábon állnak viszonyainkkal. Mihelyt igy van, minden dolog kinoz és fáradságot, bajt érezünk. De ami kinoz és fáraszt, az bennünk van. A dolgok teljesen közömbösek. Olyan fontosságuk van, amilyent mi adunk nekik. Ha erősebbek vagyunk, mint a dolgok – arra valók vagyunk, hogy mindenen uralkodjunk – akkor nagyszerü a világ. És minden, mintegy a maga jószántából, alkalmazkodik, mintha alárendelné magát az erős szellemnek. De ha a dolgok fejünkre nőnek, akkor a világ természetesen siralom völgye és alig érdemes élni. Aki a világnak és a benne való életnek nem tud örülni, arról tesz bizonyságot, hogy nem számolt le a dolgokkal és azok föléje kerekedtek.

Minden bennünk magunkban van, semmi sincs rajtunk kivül. Nehéz munkát végezhetünk, nagy bajokat állhatunk ki és mégis ugyanakkor telve lehetünk leirhatatlan megelégedéssel, csekély nehézségek pedig gyakran elviselhetetlen bilincsekké lesznek.

Ismertem asszonyokat, a nép leányait, kik a legsúlyosabb viszonyok között, szegénységben, a munka terhe alatt roskadozva egész sereg gyermeket neveltek fel s amellett vidámak és elégedettek voltak. Ugyanazok valamiféle szolgálati viszonyban nem tudták eltürni a legcsekélyebb kényelmetlenséget sem, ami minden háztartással együtt jár. De a rejtélynek megoldása nagyon egyszerü. Az előbbi esetben szabadok és szolgálatkészek voltak, az utóbbi esetben szolgálók és kelletlenek.

Milyen viszonyok között alkalmazkodik akaratunk viszonyainkhoz? Mihelyt belátjuk, hogy mindennek olyannak kell lenni, amilyen. Aki valamely dolog szükségességéről meg van győződve, hajlandó lesz arra, hogy azt magára vállalja és ezzel a dolog könnyüvé lesz. Minden baj megszünik, mihelyt hajlandókká válunk, mivel akkor szabadok vagyunk és aki szabad, az vidám is.

Igy van ez a nagy dolgokban is. Az emberekre az fontos, hogy tudják, hol van önkényüknek határa. Ez a mások jogaiban van. Mihelyt megtanulják, hogy a mást ugy tiszteljék és ugy becsüljék, mint saját magukat, akkor önrendelkezésüket arra fogják felhasználni, hogy maguk korlátozzák magukat és tökéletessé legyen az, ami ma, mint törvény és szabály nagyon tökéletlen. A korlátok pedig, melyeket magunk állítottunk magunk elé, nem akadályai a személyes szabadságnak.

A szabadság igenje és nemje.

A szabadságnak ugy, mint sok természeti erőnek, két eleme van, melyeknek együtt kell működniök. Az egyik külsőleges, a kényszer nélküli mozgás lehetősége. Ez az, amit a népek évezredek folyamán a szabadságból elértek. Ez nagyon fontos. A kifelé való, egyre nagyobb mozgásszabadság nélkül sohasem nevelhetünk belsőleg szabad embereket. Ezek a szabadságok az uj életerőnek nemje, a külső forma, melyet még meg kell tölteni mélyebb tartalommal.

Teljesen hiába fáradoztak a zsarnokok és tenyésztők, még a vallási nevelő intézmények is, hogy az embert, lehetőleg kevés mozgási szabadságot engedve neki, előbb «belsőleg» fejleszszék. Igy csak képmutatókat és szolgákat lehet tenyészteni. Ezt minden gyermekszobában láthatjuk. Ki növekedő gyermekének nem ad egyre fokozódó mértékben teljes mozgási szabadságot, mindenkorra elvesztette őt és azonfelül még becstelenségre is csábította.

Erről a külső szabadságról álmodott egykoron Nabukadonozor és megrettent tőle. Egy zsarnok sem értheti meg, ha máskülönben még oly nagy is. Hiszen a szabadságok csak kicsi és külső dolgok, de elől kell járniok és nem szabad őket akadályozni. A szabadság igenje, ez a belső szellemi lényeg, csak akkor keletkezhetik, ha külső, szabad állapotok utat építettek hozzá.

A szabadságok előlegezett bizalmat jelentenek. Felkelti az emberben a nemes ösztönöket és nem szabad megvonni, még ha vissza is éltek vele alkalomadtán. Természetesen a bizalommal végül mégis visszaélnek. Nem is csoda, mert honnan jön az ember? De amilyen mértékben tartják fenn még a visszaélések ellenére is, olyan mértékben váltja ki az igazi, jó szellemi természetet is és segíti az ember nagyszerüségének nyilvánulását.

Az észbeli fejlődés történelme is ugy folyt le, hogy mindig előbb alakult a mozgási szabadság, melylyel sokszorosan visszaéltek és csak azután nőtt bele az embernek mélységes léte ebbe a keretbe.

Természetesen a dolog nem ugy megy végbe, hogy az ember korlátait egyszerüen, hirtelen le kell dönteni. A külső szabadságnak is izről-izre kell nőnie és még sokáig lesz szükség törvényre és hatalomra, hogy felebarátaink védelmére őrködjenek. Ha a szabadság teljes mértékben volna itt, akkor fölöslegesek volnának. De korunknak egyre fokozódó törekvése, hogy mindenféle szabadságot teremtsen a nép minden része számára, nagyon egészséges tünet, mely megfelel a fejlődésnek, amilyennek annak lennie kell. Azért senkinek sem kell megijednie, ha itt vagy ott vad mozdulatokban jelenik is meg. Ezek a mozdulatok nem maradnak meg sokáig és eltünnek, mint a gyermeki illetlenség.

De ezek a külsőségek mégis csak külső oldalai a szabadságnak. Maga a lényeg, a szabadság hatalmas igenje, a szellemen alapul, természetes nyilvánulása magának a szellemnek, az élet üdítő levegője, melyet hoz és magából kiáraszt.

A belső szabadság az embernek önuralmában növi ki magát. Ez a szellemi hatalom, mely az embert testileg és lelkileg egyensulyban tartja. Ez az, amit a biblia egyes helyeken «örök élet»-nek nevez, olyan állapot, amelyben erő, egészség, mint az élő forrás, kimeríthetetlenül özönlik ki szakadatlanul belülről a legutóbbi létnek láthatatlan és titokzatos mélyéből és szabályozza az alacsony anyagiasságnak és a lelki érzékvilágnak minden mozdulatát és az embert magasztos nagyságba öltözteti, amelyet csak a tiszta szellem hozhat létre. Nem tudni, honnan jön, hová megy, de világosan érezzük hatalmát és nagyságát.

Az embernek ez az önuralma kifelé eleven erőknek áradatában nyilatkozik meg, melyek az élet e parancsának engedelmeskednek. Tiszteld és becsüld mindenki másban az embert és ugy bánj vele, hogy egység a szellemben. Ez nem formula, nem is valami vallási parancs, hanem a szellemi szabadságnak önkéntelen megnyilatkozása, mely mindenütt szabadítóan és nemesítően hat. Isteni bánásmód, csak ebben élhet az ember, azonban nem működhetik, ha nem előzi meg a szabadság teljessége.

Hiszen az embernek egész fejlődése csupa szabadságokon épül fel. Mintha ez volna a feladat: A mindenség milliárd csillaga közül, ime, tiétek ez a szép bolygó kisérletező helyül létetek megvalósulására. Én, a mindenség nagy építőmestere, látszólag nem törődöm veletek, csak bizom bennetek. Nem történhetik más, csak az, hogy a czélnak megfelelően az élet, a szellem felé haladjatok, mert ennek csirája bennetek nyugszik és ez az a hatalmas őserő, mely titeket hajt.

De jöttek a hatalom emberei erőszakosságukkal és szabadság nélküli állapotokat teremtettek és amikor látták, hogy alkotásuknak romba kell dülni, megrettentek és elbujtak, még arra sem birták magukat elhatározni, hogy megadják az igazságnak a tiszteletet. De hiszen ez nem baj. A történelem megtette ezt és megteszi még ma is szemünk előtt. Csak türelem, egy kevés emberfölötti és örökös türelem és nagy czélját el fogja érni; semmiféle politikai, erkölcsi vagy vallásos erőszak nem tarthatja vissza.

A külső szabadulás napjait egykor fel fogja váltani a belső elmélyedés kora, és egyre fokozódó mértékben halad majd az emberiség. A lassú fejlődés idejét megszakítja majd egy-egy rövid uj életlökés és mind a kettő előbbre visz minket. Igy volt ez eddig és igy lesz ezután is.

Csoda-e, hogy a nagy alakulásnak időre van szüksége? Az a csoda, hogy egyáltalában végbemegy. Nem tudjuk, mennyi időre volt szüksége a földnek ahhoz, hogy az első élő sejteket létre hozza. Nagyon alapos okunk van hinni, hogy ez nagyon hosszu idő volt, a mi időmértékünk szerint. A fejlődés már régóta uj életutakat vágott, mert helyet teremtett a szellem, az élet törvényei és a szabadság számára. Hogy még nincs befejezve – busulnunk kell azért? Ujjonganunk kell azon, hogy támadhat ilyen, belülről eredő, alulról, a legkisebb kezdetekből felnövekedő keletkezés és nem kell azt földöntuli csillagokból és megfoghatatlan világtávlatokból behurczolni és hogy a szabadság alakulásában a két meghatározó őserő van működésben, éppen ugy, mint egyéb természeti jelenségeknél.

A szabadság megvalósulása.

A külsőleg megadott mozgási képesség és a belsőleg teremtett megkötöttség a két alkotó ereje a szabadságnak. Ha az emberben megvan a teljesen szabad mozgásnak lehetősége és ha sikeresen érvényesítheti akaratát természetes és hozzá közel eső kötelességeinek teljesítésére, akkor működése és egész lényege egyre nagyobb mértékben fogja magán hordani a tökéletesség bélyegét, belenő az embernek, a szabad szellemnek igazi lényegébe.

Akkor aztán minden, amire magában vagy másokkal együtt vállalkozik, vidám és kellemes ténykedés lesz. Minden arra mutat, hogy az ember vállalkozásai nem csökkennek, hanem nagyobbodnak. Mindig egy-egy fő gondolkodik majd és ezer meg ezer kéz fogja közös munkában a gondolatot valóra váltani.

De mindennek egészen más képe lesz, mint most. Mindenki magáévá teszi a vezető szellem gondolatát és a maga gondolatával, saját akaratából tölti be helyét a közös alkotásban. Már nem a kenyérkérdés fog dönteni, hanem az akarat kérdése, nem a megkötöttség, hanem a szabadság.

Képzeljünk el megint egy hadsereget, melyet egyetlen akaratnak kell vezetni. Kimélet nélküli fegyelmezéssel esetleg lehet akaratlan egységgé tömöríteni verejtékes fáradság árán, ugy hogy minden katona tompa engedelmességgel álljon azon a helyen, ahová állították. De ilyen nyers tömeggel még igy is felette bajos diadalt aratni. Hiszen mesterségesen lelketlenített emberek.

Ha azonban ugyanez a zárt hadseregtömeg telve van lelkesedéssel és minden katona azt akarja, amit hadvezére akar, ha örvendező öntudattal áll helyén erejének legjavával, a maga gondolkodásából és szabad akaratából, akkor ezeknek az embereknek nem lehet ellenállni. Még ha sok tompa elméjü tömegember volna is e sorokban, azokra is ráragadna és magával sodorná őket társaiknak lelkesedése. Aki e világon diadalt aratott, ilyen katonákkal vivta ki.

És mindamellett sok ebben a nyers, az emberhez méltatlan erőszak. De ha az ilyen népek ezzel az emberi felfogással növekednek fel: Tiszteld és becsüld mindenki másban az embert, – akkor minden borzalmas és vértől csepegő háborut elemészt a lelkesedés maga.

A léleknek lényege külsőképpen is kifejezésre jut az emberben és nem maradhat rejtve. Gyakran jutok el egy püspöki városba. 6000 lakosa van, hat kolostora és 12 temploma. Tehát nem egy tisztelendő urat láthatnak ottan. Egy nagyobb egyházi körmenet alkalmával vagy fél kilométer hosszu menet telt ki belőlük. Látni itt szellemtől áthatott arczokat, olyan embereket, kik életüket vitték bele az ügyükbe. Ezek igazi, lelkes harczosai a vallásnak és egyháznak. Látni megátalkodott alakokat, kik látnivalóan nem boldogultak a gondolkodással és akiknél ennek helyébe a vakbuzgóság lépett és lelki mámor pótolta a lelkességet. Veszedelmes állapot. Vannak köztük kedélyes, barátságos aggastyánok is, kik szivesen veszik, ha köszöntik őket és csókolják kezüket. De tömegben az ismert, nem nagyon kedves képet mutatják, nyomott, formátlan fejökkel, ahogy rosszmáju festők örökítették meg őket boszantásul.

Némán, gondolatokba merülve néztük a látványosságot. Akkor azt kérdezte barátom: Hogyan magyarázod meg magadnak ezeket az alakokat? Sem a bő táplálkozás és esetleges tétlenség, sem a nőtlenség nem okolja meg eléggé ezt a jellegzetes formátlanságot. Akkoriban nem tudtam neki megfelelni. De ma nem tudom másképp elgondolni, mint hogy a nevelés az okozója, mely arra törekedett, hogy az egyéni gondolkodást agyonüsse és amelynek természetes következménye a husnak tultengése, mely mértéktelen táplálkozás nélkül is ilyen alakokat nemzett. Valamerre kell nőnie az embernek. Ha elzárod a szellem utját, akkor a hülye alakulatnak kell kifejlődni.

Azért nem hiszek én a papság végleges győzelmében, bármily parancsoló is ez a hatalom, hanem hiszek az emberiség és a szabadság győzelmében. Ha itt a kezdetek nagy mértékben vannak meg, származnak az előbb említett rendek és ezekkel együtt megváltást nyer az utóbbi is.

Inkább hiszek a munkás győzelmében. Minden ember munkás, ki kezét és fejét oda adja, hogy az emberiség számára hasznosat alkosson. Aki dolgozik, az a lélek utján jár, a haladás pályáján és a dologtalanok mind kiirtatnak. Még a legnagyobb tőke sem lesz képes a dologtalant sokáig fenntartani. Nemzetsége feloszlik és eltünik.

De a dolgozó embernél, kire valami kötelességet szabtak, arról van szó, hogy lelkének egész erejével ragadja meg munkáját és először is belsőleg mesterkedik. Ez aztán szabad munka lesz, ut a szabadság és tökéletesség felé.