Part 6

Aki azonban erősen szegezi szemét a fejlődésre, az az életnek egy mozdulatától sem retten meg, bármilyen legyen is. Minden mozgás életről tesz tanuságot. Csak a mozdulatlanság elrettentő.

Sőt semmi sem örvendetesebb, mint ha az emberek előtt világossá lesz, hogy a vallás a maga ellentéteivel még korántsem meríti ki a szükségletet és törekvést, hogy előbbre jussunk. A mozgás sokkal szélesebb körü, mint ahogy a vallások sejtik. Minden állást, minden kort és nemet, sőt minden egyest megragad, még az élet legjelentéktelenebb kicsiségeit is.

A vallás alól több-kevesebb szerencsével az emberiség nagy tömegei vonták ki már magukat. A társadalmi mozzanatokat senki sem kerüli ki. Hullámai belecsapnak minden egyes ember életébe. Hogy megkezdte mozgását, azt nagy eredménynek kell tartanunk.

Ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy a haladásnak mindenki tetszését el kell nyernie. Éppen azért, mert kicsiből és tökéletlenből ered, a legtöbb ember aligha ismeri el haladásnak. És ha el is ismeri, nem mindig telik benne kedve.

Sok kényelmet rombol szét, ledönti a fennálló viszonyokat és az általános felbomlásnak és megrendülésnek benyomását teszi. Nem látszik a régi kapcsolatok folytatásának, hanem fölforgató, veszedelmes és romboló rohanásnak. Ezért rémülnek meg sokan. Pedig csak látszik ilyennek.

Korunkban két nagy ellentét követeli fenyegetőleg a társadalom ujjászervezését. Ezekkel a szavakkal jelölhetjük meg: megkötöttség és szabadság. Az ember lelki lénynek érzi magát, tehát nincs inyére a megkötöttség. Mert a lélek lényegéhez hozzátartozik a szabadság.

A szabadságra való törekvés ma oly erővel ébredt fel, hogy minden más csekélységnek látszik mellette. Jelszóvá lett tehát: A vallás magánügy. Aki ezt a szót szállóigévé tette, aligha fogta fel értelmét teljes mélységében.

Eddigelé a vallás követelte magának az első helyet, mert azt állította, hogy ő az emberiség legfontosabb ügye. Ez tévedés. Nem az emberiség ügye. Ami jó benne, az az egyes emberek belső életére tartozik, ám adják meg neki ők azokat a külső következtetéseket, amiket helyeseknek tartanak.

Az emberiség főfontosságu ügyei a társadalmi rétegek sorsa és életkörülményei, a lélekben való előrehaladás minden viszonylatban és nem csoda, hogy korunkban mindenünnen felhangzik a kiáltás: szabadság vagy megkötöttség. Nyilvánvaló, hogy az éhség a szabadságra felébredt és ez jó. Nem is nyugszik addig, mig ki nem elégül.

Kétségtelen, hogy az emberiség tökéletességben való jövője a létnek csak egy formáját ölti fel: a teljes szabadságot minden ember részére. Hogy kell megvalósítani a czélt, azt majd a jövő mondja meg, de hogy megvalósul, az bizonyos. Az ember tökéletességét el sem képzelhetjük másként.

Az emberiség álma.

A szabadság régi ábrándja az emberiségnek. Először a Tigris partján álmodták meg és aki megálmodta, az előtt oly rettenetesnek tetszett, hogy másnap reggel egy szót sem mert szólni róla.

Összehivta tehát jövendőmondóit és varázslóit, hogy velük mondassa el és hitelesíttesse a szörnyüséget, mit nem akart felséges nyelvére venni. Egyetlenegy alattvalója volt csak képes és elég bátor arra, hogy leleplezze előtte a nagy igazságot. Oly kiméletesen tette ezt meg, hogy még nagyon sokáig nem értették meg szavainak mélységes értelmét. Maga a király is aligha fogta fel azon a napon a jóslat teljes jelentőségét.

Egyike volt a legnagyobb uralkodóknak, kik valaha a trónon ültek, hős a háboruban és járatos a béke művészetében. Nehéz megmondani, hogy mint hadvezér, vagy mint építő volt-e nagyobb. Az építőművészetben mindenesetre nagyobbat alkotott.

Ilyenekre van szüksége az emberiségnek, ha boldogulni akar. Ilyen uralkodó nélkül nem megy a dolog. Ez volt az ő erős meggyőződése. Ha mindig lesz ilyen ember, mint ő, akkor előbbre jut a világ; ha nem, akkor minden tönkre megy.

Vajjon oly fényes lesz a folytatás, mint ő alatta? Ez a kérdés izgatta őt népe és népének jövendője szempontjából. Büszke volt alkotásaira és sikereire, de azt is akarta, hogy ez a fény megmaradjon.

Ilyen gondolatok közben elaludt és akkor álmodta azt a rettenetes álmot, hogy az idő hovatovább az uralomnak rosszabbodását hozza magával és hogy az emberiség utja éppen nem az, amit ő gondolt és amire törekedett. Amit legszilárdabb meggyőződésével alkotott, azt a fejlődés mind halomra döntötte. Az fáj legjobban az embernek, ha látnia kell, hogy minden egészen mássá lesz, mint amit ő jónak tartott, vagy amire törekedett. Ez mindenkivel megesik, aki nem érti meg a fejlődés lelkét.

Pedig nagyon egyszerü. Nabukadonozor a szabadságról álmodott. Mennél jobban nő a szabadság, annál kisebb lesz a királyság. Nabukadonozor alatt senki más számára nem volt szabadság, csak az ő számára. Még csak az kellett volna, hogy egy halandó az övéhez mérje felemelt fejét. Szétmorzsolta volna őt pusztán e gondolatért. Azért volt ő koronás feje minden királyoknak. Ily korlátlanul soha többé nem uralkodott senki.

De már ő utána megsápadt az uralom fénye, már csak ezüstnek látszott. A perzsa nemesség tudniillik ráeszmélt arra, hogy benne is van valamelyes emberi méltóság, mely nagyon jól megfér az uralkodónak magányos fensége mellett. Követelt tehát bizonyos osztályképviseletet és részesedést az uralomban és szabadnak érezte magát az uralkodó mellett. Tehát a kormányzás korlátoltabb és nehezebb lett, mert voltak emberek, kik megizlelték a szabadságot.

És ez éppen sajátsága a szabadságnak. Aki egyszer megizlelte, az mindig megkivánja. Igazában meg sem lehet magyarázni a szabadságot, mint ahogy semmit sem magyarázhatunk, amiben a világon érték és erő van. De mihelyt az ember megéli, megragadja őt a szabadság és többé el sem ereszti.

Ennek következtében egyre alább szállott a királyi uralom nagyszerüsége és végtére is már nem volt sem arany, sem ezüst, hanem silány agyag. Az emberiségnek egyre több rétege fedezte fel emberi méltóságát és követelte a szabadságot.

Korunkban a szabadságmozgalom az egész emberiséget megragadta. A munkás a legutóbbi évszázadban felfedezte emberi méltóságát és szabad akar lenni. Már a nő is teljes szabadságot követel magának, korlátlant. Nem akar az az édes madárka lenni, kit aranyos kalitkában tartanak, hanem szabad, a maga teljes értékében értékelt ember. Hiszen vannak még felcziczomázott babuskák, kiket a férfi tart magának. A természetben sehol sem találunk durva átmeneteket. Ezek is hamar lehetetlenné válnak a komoly nők körében. A nő is szabad akar lenni – legyen is.

Természetes ilyen körülmények között egyre terhesebbé lett az uralkodás és kevésbbé irigylésre méltó az uralkodók helyzete. Aki ma uralkodni akar, az számtalan alattvalójának felelős cselekedeteiért és mulasztásaiért s e felelősség alól fel nem oldja őt semmiféle felségsértési paragrafus.

Nem csoda, hogy ilyen körülmények között összeomlott Nabukadonozor szeme előtt az uralkodási história. Végtére is, ami ily gyenge agyaglábakon áll, az nem is állhat fenn.

És emellett megtörtént az a csoda, hogy az emberiség nem ment tönkre. Az a régi király becsületes meggyőződéssel hitte, ha a népek, a tömegek nem éreznek nyakukon egy erős kezet, nem állhatnak fenn. Ma is még sokan hiszik ezt. Az egész emberi történetet ez a hit kormányozza.

Mindenki, aki valami tekintetben fölébe van helyezve másoknak, aggódva törekszik arra, hogy alattvalóitól a szabadságot amennyire lehet elvonja vagy legalább is teljes erővel korlátozza. Károsnak tartja és azt hiszi, hogy a teljes, korlátlan szabadságban tönkre megy az ember. Apai uralomnak hivják ezt a jóakaró hatalmaskodást.

De ime! Jött az emberiségre valami egészen uj dolog és fölébe nőtt királyságoknak, birodalmaknak, fölébe minden erőszaknak s kihevert minden bukást, ugy, hogy az ember már nem is gondolt a régire. Nem a régi világnak megjavulása, hanem valami egészen vadonatúj dolog, egy uj világ váltotta fel növekedésében a régit.

Ez az emberiség álma, melyet az a régi király megálmodott, a szabadság álma. És mióta ezt megálmodta, harmadfélezer év folyt le és ha visszatekintünk erre az időre, azt kell mondanunk: Az álom ugyan nem vált valóra, de közelebb jutott a megvalósuláshoz.

Sok szabadság támadt az emberek között. És tárgya már az általános elmélkedésnek és leplezetlen törekvéseknek. Még korántsem értük el, de mivel már sok embert ragadott meg és nem ereszti őket, a maga teljességében meg fog valósulni. Nyilvánvaló, hogy a szabadság lényeges alkotóeleme a fejlődésnek. Tehát nem mehet veszendőbe, hanem egyre dicsőségesebben kell kibontakoznia.

A gondolat, mint a szabadság hordozója.

A szabadság sokkal több, mint az emberiség álma. Okvetetlenül szükséges gyarapodó fejlődéséhez. Már a gondolatszabadságon, a nehezen kivivotton is látjuk, milyen fontos maga a szabadság. Láttuk, hogy a lelki irányok megbékülésének egyedüli, valódi alapja.

Hogy milyen fontos a szabadság, arról nem is kell beszélni. Nem arról van szó, hogy megállapítsuk, vajjon vér és származás szerint egység-e az emberiség, hanem arról, hogy lélekben való egységét szem előtt tartsuk és mindenkinek megadjuk a lelki szabadságnak azt a mennyiségét, amely mellett szabadon és önállóan kibontakozhatik. Semmi esetre sem kellene engedni azt, hogy bárki is kárt szenvedjen társadalmunkban gondolkodása miatt.

Természetesen ehhez az is hozzátartozik, hogy senki se törekedjék arra, hogy gondolatait másokra ráerőszakolja és azok szabad önmeghatározását megkösse. Nagy erre a kisértés. Mert számtalan lélek van, ki nagyon szereti, ha valamiféle gondolatalakulatba öltöztetik. A tömeg mindig hajlandó tudomásul venni azt, «hogyan kell gondolkodni», a műveltek meg készek a legujabb és legszebb nézetmennyiséget ellenállás nélkül elfogadni.

Hogy az erősebb lelkekre nézve nehéz kisértés, hogy mint felettes lelki hatalmak lépjenek fel és uralkodjanak a védtelen tömegen, az magától értetődik. Ennek a kisértésnek a vallások kivétel nélkül alá vannak vetve és a lelkiekben olyan hatalmi körökké lettek, melyekben a szabadság alig mozdulhatott meg. Ha valóban az emberiség jóltevői lettek volna, felhasználták volna előnyös helyzetüket arra, hogy a hatalmi körükbe eső embereket gondolkodó, önálló emberekké neveljék. De éppen a gondolkodástól rettegnek mindnyájan.

Ebből is láthatjuk, hogy a keresztény vallásalakulatoknak semmi közük sincs Jézushoz. Mert ő egészen más volt. Ő gondolkodni tanított.

Különös, hogy Jézus sohasem mondott ki meghatározott tanokat. Mily szivesen fogadták volna el ezeket az emberek! Ha katekizmust, vagy ilyesvalamit irt volna, micsoda műve volna ez az emberiségnek! Megaranyozták és imádták volna kéziratát, ha birtokukban lett volna. És birtokukban is lett volna. Egy Rómában, egy Konstantinápolyban, egy Moszkvában és mindegyik az egyedül valódi lett volna. Ismerjük ezt. De hát nem hagyott hátra ilyesfélét.

Mikor a törvény elé hurczolták, először tanai felől kérdezték ki a teológusok. Előzőleg mindig leskelődő kérdezőket fogadtak, hogy hálóba kerítsék. De hiába! Nem voltak tanai. Ha valami meghatározott gondolatsort fejtett volna ki, egyedül ezért akasztottak volna pört a nyakába a korabeli teológusok. De neki nem volt. Minden keresztény vallásnak van szilárd tana, melyet hivőikre ráerőszakolnak, Krisztusnak magának azonban nem volt.

És mégis hatalmasan tanított. Elmélkedésre birta az embereket. Nem a művelteket. Hiszen azok nem gondolkodnak. Annyi tudásanyagot gyürtek bele fejükbe, hogy a legtöbben gondolkodni is elfelejtettek. Jézus először a műveletlen tömegeket tanította meg gondolkodni, nagyon egyszerü, czélravezető módon. Történeteket beszélt el nekik az ő életükből, mindennapi eseményeket és helyzeteket. Aztán hozzátette: Éppen így van az a mennyországban is. És ezzel gondolatot váltott ki. Azt kérdezgették magukban: Hát a mennyország olyan mint a mi mindennapiságunk? És senki sem kapott rá kész feleletet, hanem a kérdés ott maradt gondolkodásában és leste a feleletet. A mindennapiság egyuttal beletolódott a szokás fásultságából a gondolkodásba. Igy hát Jézus nem gondolatalakulatokat tanított, hanem gondolkodást. A gondolkodás pedig ut az élethez és szabadsághoz.

Jézus még ahol határozott utmutatásokat adott, ott is kényszerítette az embereket gondolkodni. A hegyi beszéd nemcsak uj erkölcstan, de mindenkitől, aki belemélyed, elmélkedést követel. Innen van, hogy minden lehetséges és lehetetlen próféta hivatva érzi magát, hogy éppen a hegyi beszédre vonatkozólag nagyképü tudálékossággal álljon elő. Fel szeretnék menteni az embereket a gondolkodás alól. Nem sejtik, mily kegyetlenül gunyolják ki önmagukat. Hogy segítségükre sietnek a Jézus gondolatainak, ezzel azt bizonyítják, hogy éppen a fődologban értették őt félre.

Még most is azt követeli, hogy minden egyes ember elmélkedjék. Senki sem élhet s lehet szabaddá más helyett, tehát senki sem veheti el mástól a saját gondolkodást. Van például Jézusnak egy parancsolata: Ha valaki megüti jobb orczádat, nyujtsd neki a balt. Ezt gondolat nélkül betű szerint nem lehet követni. Először is ezt maga Jézus sem tette meg, hanem nagyon komolyan felelősségre vonta azt, aki őt megverette. Tehát csak különleges körülmények között érvényes e parancs. De, hogy melyek ezek a körülmények, azt mindenkinek magának kell megállapítani. Ezt általánosságban nem lehet megszabni. Tehát kénytelen mindenki gondolkodni és magáért helyt állni.

Ezért nem parancsolta meg Jézus soha tanítványainak, hogy meghatározott tanokat vigyenek be a világba. Nem tanokat, hanem erőt. Gyógyítsátok meg a világ betegeit. Hirdessétek az Isten jóságát minden embereknek. Erre majd felfigyelnek az emberek, megtanulnak gondolkodni és kérdezősködni, hogy maguk lábán, az Atyának közvetetlenségében járjanak utjukon.

Egyáltalában az egyetlen ut, mely az emberekhez visz: hogy jót hozzunk nekik. A tanokat meg sem értik. Az ember csak a tapasztalati tényeket érti meg és ha valaki mégis tanítani akarja őt, csak arra készteti, hogy gondolat nélkül, értetlen dolgokat mondjon utána. Még a legszebb tanok sem használnak a tömegnek.

De ha jót hozunk elébe, ingyen és szerető őszinteséggel, azt megérti. Azért értették meg Jézust, mindenki megértette. Egyetlenegy tant sem adott, de adott életet, erőt, az Atyának közvetetlenségét. Hogy mindenki számára, kivétel nélkül, ut nyilt egy szivhez, mely örökké szeret s teszi ezt minden közbenjárás és vallásos körülményesség nélkül, a lélek szabad önállóságával, – ez volt az ő sajátossága.

A viták a tanok felett csak akkor törtek ki, mikor az igazság lelke elmenekült, mikor Krisztus elment s helyébe a kereszténység lépett. Mert az igazság nem tan, amelyhez szabhatjuk magunkat, hanem az élet összege.

Ezzel pedig eljutottunk a szabadság lényegéhez. A szabadság sem gondolat. A gondolkodással támad, de az életnek egy formája, egy állapot, amelybe az ember belenő s amelyből hosszu időre soha többé ki nem eshetik.

Az megtörténhetik, hogy egy nehezen kivivott szabadság valami módon egy időre megint elvész. A történelem számtalan példát ad rá. De sohasem vész el véglegesen. Az uj szolgaságban erő gyülemlik meg, mig annyira fel nem szaporodik, hogy minden bilincset széttör.

Azért a krisztusi szabadság sohasem megy veszendőbe az ember számára, ha még annyi keresztény vallás akarja is megkötözni. Kitör, mint a folyó, mely elé gátat vetnek; és nem is lehet gátat vetni eléje. Ugy látszik, közel van az az idő, mikor megint előlép és ledönt minden korlátot.

A szabadság lényege.

Sokat beszéltek és vitatkoztak a világon a szabadság lényegéről. Végtére mindenki meg fog egyezni abban, hogy a szabadság lényege szerint az ember szabad elhatározó képessége, «szabadakaratuság». Az embernek, mint léleknek olyannak kell lennie, hogy törvényét önmagában hordja s nem kell azt kivülről kapnia. Hű maga iránt, független kifelé, ez a szabadság igenje és nemje.

Alapjában a szabadságnak tiszta természettudományi jelenségnek kell lennie, mely a keletkezés magasabb fokain következetes szükségszerüséggel lép fel, mint ahogy a létnek alacsonyabb fokain az élet lépett a megjelenés valóságába.

Ezért tehát éppen ugy nem lehet megmagyarázni a szabadság lényegét, mint az élet lényegét. De megjelenésének formáját le lehet irni. Uj formája az életnek, mely a létnek csak magasabb fokain ébredhet fel, ott azonban okvetetlenül felébred. Tehát semmi rendszabály vagy akadály nem használ a természeti erővel, a szabadsággal szemben. Ha az ember igazán a lélek felé halad előre, támadnia kell a szabadság egy állapotának, mert enélkül a létnek csak alacsonyabb formája lehetséges.

A szabadság, mint önrendelkezés és önkéntesség a legnagyobb mozgási képességet feltételezi. A legnagyobb mozgási képesség azonban a lélek nyilvánulása. Ez egy tisztán természettudományi megfigyelésből következik.

A szilárd anyag mozdulatlan és csak olyan változásoknak van alávetve, melyeknek oka kivülről jön. Amint az anyag cseppfolyóssá lesz, már mozgási képességet nyer, folyékonyságának foka szerint. A cseppfolyós anyag már bölcsője az életnek, ennek a mozgó és mozgást teremtő állapotnak. Ha pedig az anyag még finomabb formát vesz fel és gázzá lesz, növekszik mozgékonysága, mert minden gáz arra törekszik, hogy az egész elérhető tért betöltse. De ha még megmérhetetlenebbül finomabbá lesz és esetleg, mint lélek vagy szellem lép fel, akkor mozgási képességének is fokozódnia kell. A szellem mozgási képességét nevezzük szabadságnak.

Bizonyára nincs meg az anyag és szellem kettőssége, mint lényegében elütő alkotórészei a létnek, hanem az anyagi világ csak megjelenési formája a szellemnek. Az anyagot a szellem sűrített állapotának foghatjuk fel. Sűrűségének foka szerint csökken mozgási képessége.

Tehát az élettel még, magában véve, nem jár együtt a szabadság. Első kezdetei még anyagilag tulontul megkötöttek. Az életnek, a psychenek magasabb lelki fokain sincs még teljes szabadság. Önkényes helyváltoztatás van, másban azonban megkötik hatalmas természeti kényszerek, melyek minden szabadságtörekvéssel szemben megkövetelik jogukat.

De ott, ahol felébred a szellem, gyarapszik a mozgási képesség és lázadás támad minden uralkodó hatalommal szemben, legyen az belső kényszer vagy külső erőszak. A pusztán psychikus embereknek tehát még sejtelmük sem volt a szabadságról. Az első fogalmak erről a gondolatoknak, a szellemnek ébredésekor alakultak bennük.

Hosszu ut volt ez, fáradságos és sokszor vereséggel járó harcz, melyen az emberiség haladt. Még korántsem vivta meg ezt a harczot, tehát a szabadságot sem küzdötte ki, de megnyeri a győzelmet és a valódi, igazi szabadság a tiszta szellemnek éltető levegője, lesz győzelmi bére. Megéri, hogy évezredeken át verejtékesen küzdjön érte az ember.

Mindenütt hát, ahol szabadság támad, ha még oly csekély is, ez annak a jele, hogy a szelleméletben valami haladás van. A fejlődés mértéke szerint természetesen sok foka van szellemi mozgási képességnek. A szabadság azonban nem magában vett, hanem a czélnak megfelelő mozgási képesség. Az előre való fejlődés egy állapota az életnek, az ember igazi létének pályáján.

Mennél kevésbbé szabad és mozgó az emberiség, annál távolabbra van czéljától. Mennél közelebb jut czéljához, annál nagyobb a mozgási képessége, szabadsága, tökéletessége.

Azon nem kell csodálkozni, hogy ennek az előre való mozgásnak évezredekre van szüksége, hogy világosan felismerhető haladást mutasson; hogy az emberek szabadsága először kietlen álma volt egy, a maga korát messzire megelőző nagy szellemnek és csak nagyon lassan-lassan virradt fel a tömegek előtt és még akkor is hosszu időre van szüksége, hogy valósággá legyen.

Az már emberi sajátság, hogy történetünkről csak nagyon keveset tudunk. A multat történetileg megitélni csak érettebb éveinkben vagyunk képesek. A magunk élményeiből kell megszereznünk az alapot az összehasonlításra. Csak élményeinkből ismerhetünk meg valamit, ami volt vagy ami lesz.

Tehát történeti tudatunk ifju éveinkben, amikor történetre akartak minket tanítani, nem volt más, mint csatáknak és a királyok neveinek puszta felsorolása, meg nagyon sivár évszámok. A küzdelemnek igazi belső kapcsolatát meg sem birtuk érteni, mert politikai tekintetben túlon-túl éretlenek voltunk. Mestereink nem is voltak azon, hogy megérjük. Tanuló koromban a XIX. század elvileg volt kizárva a történeti tanításból. Miért? Mert ebben a században fejlődött a szabadság a népek széles rétegeiben.

Ha az ember maga is viaskodott a szabadságért, csak akkor ért meg valamit az előbbi nemzedékek keletkezéséről. Azt tehát a történeti tanítás nem közölheti a tanulókkal, csak a saját, érettebb élettapasztalat, mely a multat nem a tanító, hanem az élet szemével nézi. Azért csak nagy későn és hiányosan látunk valamit a nagy király álmának beteljesedéséből.

Valamit azonban mégis látunk, amit az elmult idők nem láttak. És ez elég jelentős. Látjuk, hogyan ragadta meg száz év óta a szabadság gondolata a nagy tömegeket. Ennek következtében előbb nem is sejtett mozgási képességre tettek szert a tömegek és oly fékezhetetlen szabadságtörekvés fogta el őket, hogy sokan visszarettentek tőle.

Igazán olyan félelmes? Látszólag talán, sok nyilvánulásában bizonyára, de egyetlen orvossága: Nem szabad megállni, hanem tovább kell haladni a szabadság utján. Akkor aztán minden a czélnak megfelelően alakul.

Hiszen a fejlődés sem áll meg. Gyakran megy keresztül, még pedig manapság is, nehéz átmeneti időkön. De az ilyen időkre is szükség van. Velejárnak a küzdelemmel, mely nélkül nagyot kivivni lehetetlen. Csüggedésre csak akkor volna ok, ha nyugvó ponton látnók magunkat. Hiszen vannak mindig állapotok és emberek, akik mellett érintetlenül halad el a fejlődés, mert nem alkalmasak rá. De ahol kemény a harcz és ahol valami nehézség küzködik, biztosak lehetünk abban, hogy ott hatalmasan munkálkodik a fejlődés. Itt benne van az ember az élet árjában. Itt már nem szabad megrettennünk. Az, ami napjainkban egyre hatalmasabban akar és fog is keresztültörni, az nem csekélyebb valami, mint a mi lélekben való igazságunk, az emberiség szabadsága.

A szabadság rejtélye.

A szabadság mozgási képesség, az életnek magasabb formája. Éppen ezért minden ember számára szinte leküzdhetetlen akadályok tolulnak megvalósulása elé. Az olyan nagy kincset, milyen a szabadság, bizonyára régen törekedett volna elérni az ember, ha meg lett volna a lehetősége. A tömegek nem is mertek törekedni a szabadságra, az uralkodó természetüek pedig minden uton-módon gondoskodtak arról, hogy ilyen gondolatok gyökeret ne verhessenek.

A nehézség tudniillik a következő: Az egyes ember mozgási képességének nem szabad akadályoznia a másét. Ha mindenkinek teljes mozgási képessége van, ki oltalmazza a gyengébb természeteket az erősebbek ellen, ki száll síkra azok jogaiért, akiket éppen a mások mozgási képessége korlátoz?

Éppen azért, mert az emberiség még nem érte el tökéletességét – és még nagyon sokáig nem éri el – ki nem kerülhető egy kisérletnél sem, mely a szabadságot meg akarja valósítani, hogy sokan kiméletlenül meg ne rövidüljenek jogaikban és előnyeikben. Mindaddig, mig az emberiségben puszta gondolatalakulatokról volt szó, csak vallási nehézség állt elő. De a szabadságban valódi életviszonyokról van szó. Itt tehát társadalmi bajok támadnak.

Nagyon jellemző, hogy a vallásháboruk és hitviták korára immáron a mélyenjáró gazdasági és társadalmi kérdések kora következett. Azért a jogosultságért, hogy az urvacsorát két szin alatt lehessen kiszolgáltatni, bajosan indítanának ma háborut. Ma a munkaadók és munkások jogának, a világpiaczon folyó versenynek kérdései és több ilyen probléma foglalkoztat bennünket. Mindezek a kérdések szoros kapcsolatban vannak minden ember szabadságának megvalósulásával és nagyon könnyü belátni, hogy még csak kezdetén vagyunk e kérdések megoldásának és hogy még nagy harcz fog folyni ezért az emberek között.