Part 5

A régi erkölcsnek, mely még ma is uralkodik, egy másik hibája a jókra és rosszakra való osztályozás. Mindaddig, mig jó és rossz embereket, dolgokat, cselekedeteket és ilyféléket ismerünk, mindaddig nagyon alantas állásponton vagyunk. Hisz a lélek útjának legalsóbb lépcsője volt az, midőn a jó és rossz ismeretes lett. Mi azonban a legmagasabb fokokat akarjuk elérni. Akkor pedig a jót és a rosszat messze magunk mögött kell hagyni.

Mindenütt, ahol a jó és a rossz uralkodik, melegágyra talál a farizeus és a képmutató. Semmi sem akadályozza azonban annyira a lelkek megbékülését, mint a jónak és rossznak lelki bilincsei. Ma még egyetlenegy vallás sincs, mely a jó és rossz erkölcsiségén felülemelkedett volna. Már ebből is következik, hogy a vallásoknak el kell bukniok, ha az emberiség valóban el akarja érni nagy czélját.

A vallásokat természetesen nem szabad sutba dobni. Erre a tömeg egész bizonyossággal, az egyes ember pedig valószinüen még soká nem elég érett. De a nagy alakulásnak fölibük kell nőnie és olyan állapotot kell teremtenie, melyben egy dúsgazdagság messze maga mögött hagy minden vallási dolgot. Ma nagyon nyomorultak vagyunk vallás nélkül. Egykor majd nagyon kicsinynek látja magát az ember vallásával és abban a jónak és rossznak szegényes erkölcsével, szemben az újjal, a nagygyal, melynek alakulnia kell és mely ki fog alakulni.

Az új erkölcs először is nem ismer jó és rossz embert. Ilyen a valóságban nincs is. Csak ember van. Van továbbá nem kész ember a valóságban és igazi ember a jövendőben, mely rajta van azon a képen, mely mindnyájunknak szeme előtt lebeg.

Ha mindenáron különbséget akarunk tenni a mai, még nem kész emberek között, akkor különböztessünk meg alakulókat és nyugvóponton állókat. Ez azonban nem jelent értékitéletet, hanem csak megfigyelési értéket. Az az ember, aki ma nyugvóponton áll, nem marad mindig ott és a keletkező embernek esetleg hamar kell nyugvópontra kerülnie. Nagyon valószinü, hogy mindkét állapotra szükségünk van és az is lehetséges, hogy teljesen nyugvó állapot egyáltalában nincsen. Minden esetre képtelenek vagyunk bárki fölött értékitéletet mondani. Egyikünk sincs készen.

Az új erkölcs fölötte áll minden pártnak. Nem ismer családot, népet, nyelvet, szint, vallást, hitelvet, jót, rosszat. Csak embert ismer.

Tudja, hogy az ember lélek, tehát a legmagasabb tökéletességű lény csirájában és keletkezést hord magában; hogy van egyetlen, mindent átölelő lélek, kinek mindenki egyaránt kedves, egy apai sziv, mely minden különbség nélkül, minden időben, mindenki előtt nyitva áll.

Ezek nem hittételek, melyeknek elismerését követelné vagy feltételezné. Nem ismer semmiféle tant, tételt, gondolatszövedéket. Ezek fejlődési formák, állapotok, melyekbe belenőttünk, fokok, melyeken az új igazság, mint életerő lépett elénk s töltött el minket.

Az új erkölcs nem valami tan más tanok mellett, hanem egészen más valami, egy új világ, mely a régit, mint kovász hatja át és semmit sem enged fenmaradni, ami fennáll, mert minden elkorhadva összeomlik.

Az ember egyuttal uj lelki szemekkel néz, sugarakkal, melyek nem tapadnak a test felszinéhez, hanem egyszerüen keresztülhatolnak rajta és a belsőt éppen úgy megvilágítják, mint a külsőt. Tehát az emberben, mint emberben, először a lélek fenségét látjuk meg. Az élet gyümölcsei vagyunk, csakhogy nem vagyunk érettek. Még nem. De megérünk, isteni fenséggé leszünk. Az anyag csak sík, melyen megjelenünk.

Aki ezt látja, azzal a tisztelettel kezeli a többieket, mely méltó az isteni lélekhez. Ez a tisztelet az új erkölcs érzülete. Nem tapad többé külsőségekhez, vagy a jóhoz és rosszhoz. Meghajol az Isten fensége előtt, mely a lélekben megnyilvánulni törekszik.

Ez nem valami meggondolás vagy bölcs tanítás, hanem az új igazságtól való közvetetlen áthatottság, mely az alakulásnak egy új fokán jut bensőnkbe. Nem is megszokás vagy a nevelés eredménye – oh szent együgyüség, mely igaz embert akar tenyészteni és az emberré válásról fecseg, sőt irányítani is akarja! – Ez óriási erő, mely egyszerüen belép az emberiségbe, még pedig az egész emberiségbe, miközben egyesek egyelőre organumoknak vannak kiszemelve. De nem volnának azok, ha az erő nem lépett volna az összesség elé.

Ez az egyik: a tisztelet az ember fensége iránt, A másik az a tudat, hogy egység vagyunk. Általában az egység megismerése jelöli meg létünk keletkezési haladását. Hogy az anyag egy, az erő egy, az élet egy és hogy mindez is egy, tudniillik lélek, mely mint anyag, mint erő, mint élet mutatkozik és nyilatkozik meg, az korunkra egyre erősebben nyomja rá bélyegét. Már pirkad az egység tana mindenfelől a lelkek előtt. Lesz idő, amikor nem lesz tanítás, hanem az embernek tudatos élménye és felismert állapota.

Mi emberek vagyunk csak igazán egység; hogy a vérnek vagy származásnak egysége vagyunk-e, az nem fontos. Az a fontos, hogy a léleknek és fejlődésnek egysége vagyunk. Ha azonban egység vagyunk, akkor világos lesz, hogy a mi igazi előnyeink nem küzdenek egymással, hanem szintén egységesek. Miért küzdünk egymással? Az enyémért és tiedért, a becsülésért és rangért, gondolatokért és véleményekért, formákért és külsőségekért, egyszóval csupa ostobaságért, melyek a létnek anyagi felszinén vannak és lényegünkhöz semmi közük sincs.

Ezek is mind olyan dolgok, melyeknek csak rövid, időleges értékük van és ideiglenes értékükben felismerendők. Aki ezt látja, az tudja is, hogy magas állandó előnyeink semmiféle ellentétben nem állanak egymással, hanem ellenkezőleg csodálatosan kiegészítik egymást egy valóban isteni egységességgé, amiből egy velejében más viselkedés következik az emberrel és törekvéseivel szemben. Ez az egészen új viselkedése az embereknek egymással szemben, és az új erkölcs, mely hivatva van arra, hogy történetünkben hatalommá legyen.

Természet és erkölcs.

E fejtegetések alapján magától értetődő, hogy mindaz, ami természetes, egyszersmind erkölcsös is. Az új erkölcs éppen abban áll, hogy az igazi természetet iktatja jogába. Ami erkölcstelen, az természetellenes is és viszont.

Uj viszonyunk az emberhez valódi természetének felismerésén alapul. Az ember legmélyebb lényege iránt való tiszteleten sarkallik, mert ez a lényeg mindenkiben értékes, még ha felszine az ellenkezőt mutatja is.

Azonban éppen ezért kikerülhetetlen, hogy az ember ne csalatkozzék másokban. A hit a minden emberben meglevő jóban, nemesben, nagyban nem zárja ki, hogy ne legyen előttünk érthető a nemtelen is, mely időről-időre gyakran uralkodik az emberen. Semmi sem volna ártalmasabb, mintha feltétel nélkül mindenkihez érzelgős kedveskedéssel és rajongással közelednénk, bizalommal eltelve. Vannak emberek, akikhez való minden viszonyunk éppenséggel végzetessé válhatik, mert az adott pillanatban a ragadozó állat jegyében vannak. Ezektől természetesen nagyon kell óvakodnunk.

Ha tudom, hogy valaki mégis megcsal engem, mihelyt valamiféle összeköttetésbe lépek vele, akkor egyszerüen megszakítom vele az érintkezést és semmi körülmények között sem engedem őt magamhoz közel. Sok ember számára a hallgatás az egyetlen nyelv, melyet megért. Különösen a fecsegőt, ki csak ugy csöpög mindig az erényességtől, téríti észre a hallgatás. Házunkat is el kell zárni és őrizni kell, ha kint tolvajok és betörők járnak. Mind e szükséges óvó intézkedések és rendszabályok mellett is hihetünk a másokban lévő jóban. Az ember türelmesen várja ezt a jót.

Más embereknél vissza nem utasítható feladatunk, hogy közbelépjünk és diadalra segítsük valódi természetüket. Ezek azok az emberek, kikhez nyitva áll az út, hogy lelkükhöz férkőzhessünk. Ide erőszakkal nem szabad betörnünk.

A mások igazi természete iránt való tisztelet tart vissza attól, hogy akaratuk ellenére is rájuk akaszkodjunk még akkor is, ha véletlenül szülei vagy testvérei vagyunk is.

Az uj erkölcs mindenkor szolgálatra kész a mások természetéért, sohasem érzékeny, hanem mindig a legjobbat keresi az emberben és minden körülmények között diadalmaskodik. Tudja, hogy győznie kell. De sohasem szorul rá, hogy másnak mutassa magát, mint a milyen. Ha valaki még nincsen teljesen benne – ma senki sincs, akit teljesen áthatott volna – semmiesetre sincs arra szüksége, hogy azt a látszatot adja, mintha már benne volna. Ha valaki haragos, akkor jobban közeledik az uj erkölcshöz, ha haragjának szabad folyást enged, mintha képmutatóan elfojtja.

Senki sincs ráutalva, hogy másnak mutassa magát, mint amilyen, mert az uj erkölcs bensőnkből fakad és semmiféle erőszakkal vagy csellel nem lehet kivülről magunkra aggatni. Hogy másnak mutatkozzék az ember, mint amilyen és amilyen lenni tud, arra csak a vallásban van szüksége.

Ott szabad tere van a képmutatásnak, mert az ember a régi erkölcs bilincseiben van, a jónak és rossznak farizeizmusában. De nekünk arra már nincs szükségünk. Olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk és hiszünk a magunkban és az egész világban érvényre jutó nagy keletkezésben.

Ha valaki visszaesik a természetellenes állapotba, éppen ez a visszaesés és ennek következményei fogják legjobban előre hajtani. Mihelyt már senkisem tartja szükségesnek, hogy mások előtt másnak mutassa magát, mint ami, akkor a világ, bár nem lesz valami jámbor és szelid, nagy lépést tesz az igazi természet felé előre.

A fejlődési menet már most ugy látszik, az, hogy az egyes ember nem juthat előre az összesség nélkül. Mihelyt egyesek az igazi természet hatáskörébe jutnak, az annak a jele, hogy az összesség előre tör és ha viszont az összesség látszólag nyugvóponton vesztegel, akkor az egyes ember sem juthat előre.

Ezért mindenkinek nagy érdeke, hogy az emberiségre jó háruljon. Nincs jó az énre nézve, mely ne volna hozzáfüzve az összességhez, mert minden lélek egy nagy közösséget alkot. Előnyeik és hátrányaik minden körülmények között az összességre hárulnak. Tehát mindnyájan mindnyájukért felelősek.

Ez egyszerü, természettudományi igazság és amilyen mértékben lesz világossá, olyan mértékben növekszik meg az uj erkölcs, mely végeredményében nem más, mint a természetnek megfelelő viszony az emberhez. Azért semmiképpen sem erőszakolt és csürt-csavart, hanem a lehető legegyszerübb, gyermeteg helyzet. Aki azonban nem érti meg az emberi fejlődés természetrajzát, az az uj erkölcsöt sem szokhatja meg. Kisérletei az arczfintor benyomását teszik és kissé nevetségesen ütnek ki.

Az éppen a szép, a nagy, hogy a természetet sohasem lehet utánozni, sem eltagadni, kitör az a lélek erejével, mely benne működik és amely ő maga. Ha valaki természetellenesen él, akkor ez mindenütt érvényesül, még a jámbor köpönyegforgatáson és arczjátékon keresztül is. Ha azonban valaki valódi természetébe belenő, akkor minden csodálatos harmóniába kerül benne. Sőt még hibáit is fény ragyogja be és nagyszerüség sugárzik ki belőle, mely szétárad egész környezetére.

Minden a mi közreműködésünk nélkül, magától lesz következménye valódi természetünkbe való belenövekedésünknek. Az új erkölcs magától értetődő kifejezése az igazi természetnek, melyhez fejlődünk. A mily mértékben közeledünk hozzá, olyan mértékben töredezik meg és omlik szét minden gondolat- és formaalakulat, mely a régi erkölcsben gyökeredzik. Mindazonáltal azt kell mondanunk: Nem lényegben mások, csak fokozati, fejlődési különbözet van köztük. Még a tökéletlenség jelében állnak, mint egész mai lényünk, de minden előre megtett lépéssel egyre gyorsabban és gyorsabban kell romba dőlniök.

Azért minden formát és gondolatszövedéket nyugodtan tovább hordhatunk. Semmit sem kell félrevetni, mert a fejlődés maga rombolja szét. Ha idő előtt tépnők szét, az csak éretlenséget tanusítana és rögzítene meg.

Ez az ut azonban a lelkek valóságos megbéküléséhez vezet. Ha mindenki tudja, hogy tisztelettel néznek rá, ha az uj erkölcs álláspontján még hibáit és gyengéit is magától értetődő türelemmel, reményteljesen viselik el, ha egy gondolata vagy álláspontja miatt sem vetik meg, akkor az engesztelhetetlenség semmibe sem kapaszkodhatik bele és jogába jut az igazi természet.

Hogy fejlődésünk olyan lassan megy végbe és annyiszor vesztegel, ennek oka abban rejlik, hogy nem voltak olyan emberek, akikben az igazság nyertes lett volna. Ahol vannak ilyenek, puszta létükkel a legszélesebb körben segítik érvényesülni a természetet. Nincs szükség lármára, zajongásra és közösségek alakítására. Ahol nincsenek, ott minden terjesztési törekvés, irás, nyomtatás, népgyülés hiába való és üres szalmacséplés. Ezzel nem jut előbbre a lelkek megbékülése, csak a féltékenységet izgatja.

Hogy békülékenyen hassunk, nincs szükségünk hűhóra. Nincs szükségünk sem pártra, sem vallásra, sem hitelvekre, sem más emberekre. Egyetlenegy emberre van csak szükségünk: magunkra. Emellett semmit sem kell tennünk, csak uj, őszinte állást kell foglalnunk minden emberrel szemben, legelőször közvetetlen környezetünkkel szemben.

Aki azzal kezdi, hogy szélesebb körökre akar hatást gyakorolni, rossz uton jár. Befolyásunk nem a személyes, hanem a személytelen élet körébe esik. A helyes hatások öntudatlanul és önkéntelenül indulnak ki belőlünk és lelki egészségünk jelei.

Aki szükségét érzi annak, hogy az embereket összecsődítse, vagy hogy valami többé-kevésbbé csodálatos dologra birja és valamiféle lelki köpönyegbe bujtassa őket, annak rendszerint sejtelme sincs az uj lelki életről.

A legfontosabb, aminek körülöttünk keletkeznie kell, a mások gondolatszabadsága. Éppen bennünk kell rejlenie annak a lehetőségnek, hogy mások egész hibás gondolatvilágukat elénkbe rakhassák és ha ugy tetszik nekik, megint összecsomagolhassák, vagy ott hagyják. Ez a mi uj «nem»-ünk. Igenünket pedig egyetlen szabályba foglalhatjuk: _Tiszteld és becsüld mindenki másban_ _az embert és bánj vele végső czélod közössége szerint_.

Ez azonban nem törvény, hanem magától értetődő lét. Egyszerü természetrajza az embernek, maga «az» igazság, többé nem pusztán «egy» igazság.

Ha azonban természetrajz, akkor azzá kell válnia; hogy előbb-e vagy utóbb, az egyre megy. Akkor egy olyan állapot, melybe többé nem egyes kimagasló lelkek jutnak, hanem általában az egész emberi nem.

Ez a különbség a természettudomány és a filozofia között. Ami természettudományilag igaz, az mindig igaz marad; ami csak filozofiailag igaz, az rendszerint megmásul.

A fejlődés igazságának bizonyítéka már régen megvan. A lehető legmegbizhatóbb bizonyíték, a történelem bizonyítéka. A fejlődésnek be kell következnie, mert megkezdődött és teljes folyásban van már évezredek óta. Nem is lehet másképpen. Nem baj, hogy ezer meg ezer emberi lélek borus szemmel tekint a jövőbe. A lélek fejlődése mosolyog rövidlátásukon. De hagyja, hadd maradjanak bizvást ezen az állásponton, mert a gondolatszabadság a legelső feltétel. De nem enged sem évezredet, sem évet, még egy napot sem elmulni anélkül, hogy alá ne ássa ezt a rémlátást.

De senki se csalatkozzék. A rém itt van, sőt nagyon sok rém. Aki azonban benne van a fejlődésben, az ne nézze, mert kikezdi a nézőt, hanem vigan és örömmel szegezze szemét a nagy lelki czélra és örvendezzen a nagyszerü fejlődésnek. Akkor aztán a fejlődés edényévé lesz, mely benne folyik át.

Mikor az első eleven sejt támadt, megvolt e földön a csira, a növény- és állatvilág, e véghetetlen élet számára. A rémlátók nem mertek volna ekkor az állatvilágra gondolni. Nem csoda tehát, hogy a léleknek ügyefogyott és nyomorék alakulási kisérleteiből nem birnak tökéletességet kiolvasni. Mégis megjön, mert meg kell jönnie.

Csodálatos felfedezést tesz még az ember az uj uton. Nemcsak, hogy igazán megbékülnek a lelkek ezen az uton, hanem fenséges sajátosságuk is felébred. Minden lélek egészen különös valami, olyan lény, mely ma még gyakran nem mer kibujni a polczok és fiókok egyféleségéből.

Minden vallás arra törekszik, hogy a lelkeket meghatározott formák közé erőszakolja és egyéni vonásaikat elfojtsa. Mihelyt azonban a gondolatszabadság és a mások léte és czélja iránt való tisztelet lesz alapföltétellé, az ember kinő mind e formákból és és mindenki azzá lesz, aminek lennie igazán kell: nagyszerü egyéniséggé. Mind e lelkek összege egykor harmónia lesz, melyben senki sem nélkülözhetetlen és senki sem azonos a másikkal, hanem mindenki szükséges kiegészítője az egésznek. Az emberiség arra van rendelve, hogy Isten megnyilatkozása legyen a husban, az anyagban. Isten maga megfoghatatlan, de nagyságát megéljük az emberiség történetében és alakulásában.

Jézus és az új erkölcs.

Valaki egyszer – persze háta mögött – így gúnyolta a szerzőt. Honnan veszi ez az ember azt az irigylésreméltó bátorságot, hogy ezekkel az ócskaságokkal, mint az ő legujabb bölcseségével hozakodik elő! Hiszen ez már mind megvan a kereszténységben.

Kár, hogy nem mondta szemtől-szembe! Azt feleltem volna: A történelemnek egyik legvégzetesebb tévedése, hogy Jézust összeköttetésbe hozza a kereszténységgel. Krisztusnak a kereszténységhez annyi köze van, mint Jézusnak a jezsuitákhoz. A nevét adta oda, lényegét nem.

Mindaz, amit az uj erkölcs, mint természettudományos szükségességet követel az embertől, mindenesetre benne van Jézus történeti személyében. Nélküle nem is tudnánk róluk.

A mindenesetre szükszavu forrásokban sehol sem találjuk nyomát annak, hogy Jézus valamikor is megkisérelte volna, hogy valami uj nézetet vagy tant erőszakoljon az emberre. Környezetében olyan gondolatszabadság uralkodott, amilyenben embernek még sohasem volt része. Egy példátlanul materialisztikus kor ateizmusa és egy megbokrosodott vakbuzgóság vallásos filisztersége, mindez zavartalanul szétterpeszkedhetett előtte, de szét is bomlott egész belső tarthatatlansága következtében. Éppen azért, mert szétterpeszkedhetett. Ilyen dolgok éppen azért töredeznek szét, mert a napvilágra jutottak, mint ahogy a szivós és látszólag áthatolhatatlan agyagréteg is szétomlik a levegőn.

Az igazi és őszinte gondolatszabadság nem erősíti, hanem szétrombolja, már puszta jelenlétével, a filozofiai és teológiai ábrándképeket. Az igazság erejében való rendíthetlen hiten alapul, melyet semmiféle gondolatkép meg nem téveszt, ha még oly erős és mély gyökere volna is. Mindezzel azt az erős bizalmat állítja szembe: Mindez meg nem téveszthet engem a ti nagy lelki czélotok felől, mely abban áll: legyetek és lesztek is tökéletesek, miként a minden lelkek atyja – a ti mennyei atyátok tökéletes.

Az ember Jézus által oly mértékben jutott érvényre, mint még senki más által. A koldus, a képmutató megint emberré lett általa, a nő hozzájutott szentséges emberi jogához és még ha ringyóvá aljasodott és lábbal tapostatott volna, még akkor is: Lélek vagy te és a lélek tökéletességére vagy hivatva és kiszemelve öröktől örökké. Jelened időleges és esetleges, talán valóban nagyon tökéletlen. Fejlődésed nem áll nyugton, mégha ma látszólag mocsárba süppedt is. Végső czélod miatt mellettem állhatsz és hitem erejével ma magam mellé állítlak, mint ahogy magamat temelléd állítottam, mikor az emberi fejlődésbe beléptem.

Azért Jézus környezetében nem is vitáztak. A lelkek kiengesztelődtek abban a nagy békében, mely belőle áradt. Még az se tévesszen meg senkit e nagy béke felől, hogy egyik-másik lélek éppen ő rajta töltötte ki egész dühét. Hiszen a düh nyilvánvaló vallomása az erőtlenségnek.

Ez volt az uj evangelium, amelyre a világ föllélegzett. Jézus volt az igéret és a világ jövőjének megélése. A tükör, melyben mindenki ott látta alakulási képét és ujjongva örülhetett neki. Az ut ehhez megdöbbentően egyszerü volt, oly egyszerü, hogy maig kevesen mertek rálépni: Nincs szükségetek formákra, sem vallásra; magatok álljatok oda, ugy, amint vagytok és mondjátok: Jó atyám a mennyben!

Ezt minden ember megérti. Egy ember sincs a földön, aki ne tudná, mit jelent ez a szó: atya. Az «atya» magasabb életegység. A legműveletlenebbnek, a legifjabbnak is elég képzete van erről. Ha valami hija van esetleg, azt bőven pótolja a fejlődés.

Jézus tehát kortársainak, az utána következő nemzedéknek rémületére a legegyháziatlanabb és legvallástalanabb ember volt, aki valaha ezen a planétán élt. A templomról azt mondta: Ezt a templomot tőlem lerombolhatjátok. Nálam minden gyökerestül megujul. Többet nem igen beszélt vallásról. De nem dobta félre; nem, csak teljessé tette. Hiszen a dolog nem is olyan nehéz. Kinőtt belőle, messzire fölébe nőtt.

Nehéz megérteni, mért hivatkozott a kereszténység uj vallási formáiban és sekély tanokért folyó végnélküli vitáiban Jézusra. Különben hát melyik kereszténység? A keresztény vallások száma – éppen ugy, mint a rossz lelkeké – légió. Mindezek a keresztény felekezetek uj vallások, éppen ugy, mint azok, melyek néhány jézusi gondolattal és tanítással vannak felcziczomázva, de ennek a léleknek igazi lényegét nem fogták fel.

Innen van, hogy a tömegben megvan a hajlandóság, hogy elforduljon a keresztény vallásoktól, mert nem akarja, hogy gondolatokkal és tanításokkal félrevezessék. Valójában Jézus-éhség ez, mely tudatosan vagy meg nem értve elüzi az embereket a kereszténységtől és egyéb vallásoktól.

A Jézus-éhség azonban éhség az igazi emberre, uj erkölcsére és nagy czéljaira. Jézus ezer meg ezer évvel megelőzte a fejlődést. Másként nem is lehet előre jutni, csak ugy, hogy az igazi fénynek sugarai egyes gyujtópontokon futnak össze, hogy láthatókká váljanak. Jézus az egész emberiség gyujtópontja volt, azért az embernek valódi haladása és minden természetes fejlődés, talán nem keresztény módon, de Jézusnak megfelelően fog végbemenni.

Azért maradt erkölcse mindig uj, habár gondolatai már évezredekkel ezelőtt, sőt már Jézus, már Mózes előtt is ki voltak fejezve. Hiszen nem gondolatok között mozog, hanem csak a történelemben és a cselekvésben.

Jézus gondolatai régiek. De hogy működése és lénye az emberiségben tért nyer, ez valami végtelen boldogító ujság. Ennek meg kell történni és meg is fog történni, azért a lelkek minden megbékülése, minden rejtélynek megoldása benne van. Ő azonban az ember fia. Az emberiség lelki jövője az ő igazságának megvalósulása.

A SZABADSÁG KÉRDÉSE AZ EMBERISÉGBEN.

A társadalmi nehézségek.

A vallási bajok, melyekre fejlődésünknek az igazi lelki lényhez vezető utján akadtunk, nagyok ugyan, de nem legyőzhetetlenek. Van egy megbékülés, mely minden vallási ellentétet kiegyenlít. Ott tanyázik az ember énjében, valósága meg abban van, hogy mindenki másban tiszteljük és becsüljük az embert és ugy bánunk vele, mint aki belsőleg egyenrangu velünk.

Még nagyon messze vagyunk attól, hogy ez az igazság diadalmaskodjék az emberek között, de mégis már kezdjük megérteni, és sohasem szabad megriadnunk az időleges «soká»-tól. Idő végtelenül sok van, de nincsen sem hosszu, sem rövid idő, ha az isteni gondolatot természetrajzilag kell keresztülvinni. A fődolog, hogy ezt az igazságot elérjük és minden bizonynyal el fogjuk érni, ha egyáltalában megvan ez az igazság. Hogy kezdjük megérteni, az megvalósulásának kezdete bennünk.

Minden isteni és természetrajzi dolog ugy van berendezve, hogy csak a tények és a fejlődés nyelvén, tehát egy óriási szemléltető oktatás utján lesz érthetővé. Amint világossá lesz, abban a pillanatban felszabadul az emberiségben az erő, mely nem nyugszik addig, mig a czélt el nem érjük.

Az irányok, melyekben az ember ereje működik, változnak, idővel megbénul a buzgóság, de nyugvás sohasem áll be.

Mennél homályosabb a czél, annál változatosabbak a kisérletek, melyek el akarják érni és mivel mindegyikben megvan a hajlam, hogy magát tartsa jogosultnak, könnyen támadnak ellentétek. Találkoztunk velük a vallás területén és láttuk, hogy minden vallás kisérlet, mely az emberiség lelki czéljaihoz akar közelebb jutni, de, sajnos, kivétel nélkül tökéletlen kisérlet valamennyi.

De nem a vallási nehézség az igazi nehézség. Egészen más rejtélyek mozgatják korunkat, nem a vallásiak. Bajaink lényegükben társadalmi természetüek.

Még a fajok és nemzetek ellentétei is elhalványulnak a társadalmi rétegek ellentétei mellett. Mintha ma minden embert hirtelen lázongás kapott volna el, mely minden eddigi társadalmi rendet és felfogást romba akar dönteni.