Part 4

A mi feladatunk az volna, hogy mai jelenünkben megtaláljuk az igennek, az együttérzésnek folyamát; mert a tagadás folyama úgyis elég szembeszökő. Haladás csak azzal jön létre, ha mindkét folyam hat.

Igazán nincsen-e eszköz a vallási czivódások elnémítására, anélkül, hogy ezzel felbomlásra ne kényszerítenők a vallásokat, melyek görcsösen ragaszkodnak fenmaradásukhoz és bizonyos fokig meg is kell maradniok? Vagy ha ez a béke lehetetlenség – nincs egy út sem, mely legalább odavezetne, ahol a vallások elviselhető viszonyba jutnak egymással?

Ha mindnyájan nyugodtan gondolkodnánk a vallás lényegén és jelentőségén és tudnók, hogy a vallás nem önczél, legfeljebb csak eszköze az igazi szellemi élethez vezető haladásnak, akkor hamar megértenők egymást. A nagy alakulás egyedül uralkodnék rajtunk és mi elég erősek volnánk ahhoz, hogy egymás utjait és módjait megtürjük és elviseljük.

Ámde ehhez a nyugodt szemlélődéshez nem egyhamar jut el a többség s a vallás maga is akadályozza ebben. Mindegyik vallásban van valami megkötöttség és nehezen tűrik el, hogy az ember bensőleg függetlenítse magát tőlük. A vakbuzgóság következtében, melyet könnyen hoznak létre, sokakra nézve betegségekké válnak, melyekből nehéz felépülni. Sokakat nem előbbrevisznek, hanem akadályoznak a lelki életre irányuló fejlődésük útján. Igy éppen az, aminek egyesítenie és előbbrevinnie kellene, választ el minket sokszorosan egymástól és tart vissza a magasabb czéloktól.

Ha nézzük a mai vallási áramlatokat, különösen két nagy irány tünik szemünkbe, melyek a lelkeket egymástól elválasztják. Már nem hitvallások szerint, hanem elvileg válnak el egymástól az emberek. Egyik részök vallásosan vagy egyháziasan van hangolva és többé-kevésbbé a régi hagyományoktól függ, másik részük mindezek alól kivonta magát és tudatosan modern. Ezek azt kérdezik: Melyik világnézet méltó a mai emberhez? És ezt akarják követni. Hitnek és hitetlenségnek, egyházi és modern gondolkodásnak lehetne ezt a két irányt nevezni.

Mindegyik irányban van valami jó. A régi egyházi irány az, mely ápolta a tömegben az erkölcsösséget s segítségre készen és tevékenyen törekedett behatolni a népesség minden rétegébe. Nem annyira megismerésben, mint tevékeny gondoskodásában van értékének súlypontja. Gonddal ápolja és mint ma is egyedül szükségeset, dicséri az apák hitét és gondolkodását, mely a régebbi időknek elegendő volt.

Ellentétes ezzel sok komoly léleknek modern iránya, mely a tömegekhez is megtalálta az utat és minden értéket a megismerésbe vet. A tudomány mai eredményeinek megfelelő helyes gondolkodást követel vallási dolgokban is és éppen ezért idegenedett el sokféleképpen a vallástól. Értéke a szellemben való haladás becsületes akarásában van, gyengesége, hogy túlnyomóan a gondolkodásnak, nem az életnek utján akar haladni. Pedig lélekben lenni, – az egészen más valami, mint gondolatsorokat befogadni.

Pedig éppen új életre van szükségünk. Az életnek magának kell még sohasem sejtett módon fellendülnie, nem az életről szóló tanításoknak. Az uj, igazi ember, akinek keletkeznie kell, ugy különbözzék a régi embertől, mint az élő sejt az ásványtól. Határozott irányu előrehaladásnak, uj létnek kell rajta láthatónak lennie.

És ebben segítenie kellene minden valamirevaló embernek. Kétségtelen, úgy a hívők, mint a hitetlenek, ugy az egyháziak, mint a modernek között egész sora van a rendkivül értékes szellemeknek, kik sajnos, ma csak értetlenül állnak egymással szemben, sőt sokszor még küzdenek is egymással. Szükségünk volna az ő együttműködésükre. Ellentétességük megakasztja haladásunkat és kártékonyan hat rá.

Lehetséges itt egyáltalában megbékülés és hol találjuk meg?

Békülési kisérletek.

Vallási ellentét mindig volt az emberek között. Régebben a vallások tüzzel és vassal akarták kiegyenlíteni ellentéteiket. Mást gondolni vagy hinni, mint amit az állam megengedett, főbenjáró bűn volt. A vallások történetének véres ösvénye van az emberiség történetében. Nem is lehet másképpen. Világi hatalom és hitelv két legfőbb szükséglete minden vallásnak. De a szellem a hitelv ellen tör, a hitelv a szellem ellen. Tehát a hitelvnek a hatalom jött segítségére a szellem ellen.

A kiegyenlítődésnek ez a neme ma már meghaladott álláspont, bár a mohamedanizmusban és a különböző keresztény vallásokban még csak szendereg. De annyira már megérett az idő, hogy úgy érzi: a durva erőszak a szellem területén lehetetlen.

Emellett évszázadok óta, tulajdonképpen a kereszténység egész idején keresztül, van a békülésnek egy másik eszköze. Az ember arra törekszik, hogy másképpen gondolkodó ellenfelét bizonyítékokkal győzze meg gondolkodásának helytelenségéről és igy térítse meg. Hitviták és összejövetelek, kiformált és jól meglatolt hitvallási tételek a jelenségei az efajta kiegyenlítődési kisérleteknek.

Különösen a reformáczió kora gazdag az ilyen törekvésekben. Akkor is uj idő lett. Nem egy területen nagy vivmányokat értek el és nagy felfedezéseket tettek és minden oldalról föllép a régi egyházzal szemben a követelés, hogy meg kell reformálni az egyházat fejében és tagjaiban. A potestantizmus is felállította ezt a követelést. A protestantizmus tudniillik valamikor modern irány volt.

Tehát be akarták bizonyítani az igazságot, mint ahogy a mathematikai tételeket bizonyítják. És pedig bibliai tételekkel kellett mindent bizonyítani. Föltették, hogy a biblia első szavától az utolsóig csalhatatlan, és tételeit azután úgy és ott, ahogy és ahol alkalmazhatók voltak, bizonyítékoknak használták fel, az igazságok, hitvallások és a hitelvek szövevényeit eszelték ki a gyülekezetek számára.

Sajátságos vallási alakulatok köszönik létüket ennek a vajudásnak. Valamennyi protestáns szekta és felekezet – számuk légió – így keletkezett és sok ember és közösség áll még ma is e felfogás kötelékében.

Ez természetesen már velejében hamis. Mathematikai tételeket be lehet bizonyítani, mert a mathematika már megalkotta a bizonyítási eszközöket. A mathematika megteremtette a vonal, a szög, a pont, a szám fogalmát. Azután dolgozhatott velük. A természet nem ismer egyenest, sem négyzetet, sem kört.

Az igazság területén azonban, még pedig sem a természettudományi, sem a szellemi igazság területén nincs mathematikai bizonyíték, mert nincsenek meg a mathematika elemei. Csak egy bizonyíték van: az élmény. Csak az lesz bennünk tudatossá, amin mint tényen jutottunk keresztül és nem is vagyunk képesek megérteni azt, amit magunkon meg nem éltünk vagy tapasztaltunk.

A vallás területén az az igaz, ami az embert nem gondolkodásba, hanem magasabb létbe emeli. Minden hitelv és hitvallás azonban a gondolkodás és megértés körébe esik, nem az élet és lét körébe. Tehát az ember igazságával éppoly kevéssé ütköznek össze, mint a gőzhajó a mozdonynyal.

Manapság izlése szerint választhatja meg az ember vallását. Ugyan melyik a legkitünőbb? – Mind kifogástalan, mert mindegyiknek igaza van. Melyiknek van a legkitünőbb állapota? Melyiknek vannak legnemesebb tagjai? Mindegyiknek. Mindenütt találunk kiváló embereket. A vallásokon belül és kivül minden táborban találunk a csőcselék mellett rendkivül értékes embereket.

Sajnos, sehol sem találjuk meg – az igazságot. Nyilvánvaló, hogy így nem is lehet megtalálni, mert rossz az út.

Ma is ezen az úton haladjunk? Felvessük talán a kérdést: Kinek van tulajdonképpen igaza, a régi iránynak, vagy az újnak, a hitnek, vagy a hitetlenségnek, a vallásnak, vagy a tudománynak?

Hát talán üljünk össze alkudozni, nyesegessük egymást és iparkodjunk egy egyesítő vallást alapítani, olyan alakulatot, mely az egész világnak szája ize szerint való?

Van ma ilyen kisérletünk, mely úgy fest, mint a bunda májusban és még beszéltet is magáról. Ez a monizmus, egy vallásféle kotyvalék tudományból és filozófiából. Nemsokára el is fog szenderülni az unalomnak szende halálával.

Nem, az út rossz. Itt egyáltalában nem lehet az igazságot megtalálni. De nekünk nagy érdekünk, hogy az elválasztott emberi lelkek egyekké legyenek, hogy fejlődésünk nagy czélját elérni segítsenek. Az emberiség szerencsétlensége és tökéletlenségének jele már magában az is, hogy egység nélkül való. Minél mélyebben merült el az anyagi létben, annál többször látogatja meg a háboru és vérontás csapása. A szellem utján felváltja a durva verekedést a vallási és tudományos vitatkozás. Igy az egymással vivott haszontalan küzdelemben sok, felette értékes erő megy veszendőbe, melyek nagyon hasznossá válnának, ha nagy feladatok megoldására szentelnék magukat együttesen.

«Békesség a földön!» ez a jelszava a szellemben való haladásnak. Általános közeledésre és közös munkára van szükségünk, mely a tökéletesség felé visz. A közeledéshez egészen más területen kell utat törni, nem a gondolkodás, hanem az élet területén.

A megbékülés alapja.

Legmélyebb alapja az emberek közti békességnek, mely nélkül egyáltalában lehetetlen az egymás megértése, a gondolatszabadság.

De ezt nem szabad félreérteni. Nem az államtól engedélyezett és rendőrvédte gondolatszabadságot értem én. Hiszen erre is szükségünk van és örülünk, hogy legalább ennek birtokában vagyunk. Azt is tudjuk, hogy milyen nehéz volt kivivni s micsoda munkába került, mig a föld hatalmasságai nagy kegyesen megengedték a közönséges halandónak, hogy saját gondolata legyen és azt ki is mondhassa. Mindnyájan tudjuk, hogy még ennek a sovány kis gondolatszabadságnak is mennyi fogyatékossága van. De hogy ma – ha csak ennyire is – megvan és hogy egyáltalában van iránta érzék, már az is nagy szellemi haladás.

A gondolatszabadságnak, melyről itt szó van, egészen más az alapja. Egy pompás kölcsönösségen nyugszik. Emberekké kell lennünk, kik megadjuk egymásnak a teljes szabadságot.

Először is a társadalomban nem szabad odajutnia a dolognak, hogy valakinek gondolkodása miatt bármilyen kára is legyen. Az életben elfoglalt helyzetére nézve teljesen közömbösnek kell lenni annak, hogy keresztény-e vagy ateista, hogy konzervativ vagy liberális, klerikális vagy szocziáldemokrata lapokat járat-e. Munkakörében csak képességei és munkabirása szerint legyen szabad őt értékelni.

Ha a társadalom azt az álláspontot akarja elfoglalni, csak úgy teheti meg, ha ez a felfogás az egyes emberből indul ki. A nagy igazságok csak akkor lépnek be az életbe, ha az egyes ember tárja ki nekik az élet kapuját. Uj gondolatszabadságunk életkör, melyet az egyes ember teremt meg egész létével.

Korlátlan igazságként kell kiragyogni belőlünk a következőknek: Környezetünkben ne befolyásoljon bennünket a mások értékelésében, hogy milyen gondolatsorok között mozog az illető. Gondolkodjék úgy, ahogy akar, mondja ki azt, ahogy tudja – ez csöppet se befolyásolja iránta való viselkedésünket.

Különösen a gyermekeknek kell ezt megérniök szüleikben, a hitvestársaknak és barátoknak egymásban – tudja meg mindenki, aki körünkbe jut: mindenki viselkedik annyi tisztelettel mások iránt, még nyilvánvaló tévedéseik iránt is, hogy sohasem kényszeríti őket egy olyan gondolatsor elfogadására, melyen az a másik nem tud áthaladni egész létével, vagy amelyet önként elfogadni nem hajlandó.

Hiszen nagyon egyszerű a dolog. Igazság csak egy van. Talán én vagyok birtokában és más, aki másként gondolkodik, téved. De ez csak úgy lehetséges, hogy az a más még nincs az igazság birtokában. Ha ez az igazság, akkor előbb vagy utóbb bele fog hatolni annak a másiknak az életébe is, mert az igazság nem maradhat rejtve. De ha én embertársamat ma belekényszeríteném az én igazságomba, akkor a türelmetlenség sarkalatos hibáját követném el, mert elvágnám őt egy fejlődéstől, mely felette fontos és szükséges. Ha ráerőszakolom az igazságot, úgy, hogy azt bensőleg nem ő maga találta meg és élte át, azzal csak ártok neki. Csak egyre van jogom, hogy ő is tanusítsa velem szemben azt a türelmet, melyet én tanusítok vele szemben.

De a dolog sokkal mélyebben rejlik. A gondolatsoroknak alapjában véve semmi közük sincs az ember lényegéhez.

A gondolat a lélek ruhája és úgy különbözik a mások énjétől, mint az emberek öltözete. A ruha teszi az embert, – igen, de csak külszinre. Az teszi az embert, de nem teremti emberré. Vannak emberek, kik buzgó keresztények és szigorúan konzervativok, mindig a lehető legjobbat cselekszik és mondják, mégis gazemberek és képmutatók. Másfelől meg vannak tiszteletreméltó ateisták és szocziálisták. Az ember lénye a fontos, nem esetleges elveink köpönyege. Mi haszna, ha másokéval egyező gondolatsorokat nyilatkoztatunk ki, ha lényünkben különbözünk tőlük és egészen más megitélés alá esünk.

Valósággal mulatságos tévedése volt az előbbi századoknak, ami némely körben még ma is kisért, mikor az emberek abban a hitben voltak, hogy ha valaki nevét bizonyos hitvallási formulák alá irta, még ha jóhiszemüen tette is, – ezzel «lélekben való közösséget teremtett». Nem a hasonló máz, hanem a hasonló lény az alapja a közösségnek. A formulák egysége még nem jelenti a lélekben való egységet. Megjön még az az idő, mikor majd levetjük ezt a gyermekruhát. Ott viselték ezt a koncziliumokon, szinodusokon, üléseken, kongresszusokon – már ahogy ezeket a mesterséges emberi gyülekezeteket nevezik. Már nem illenek a mi korunkhoz. A jövő majd mosolyog rajtuk.

Ennek mély oka van. Mivel az igazság nem szin, hanem lényeg, azért sajátságos a hatása is. Az egész emberre hat. Egy nézet, még ha helyes nézet is, ezt nem teheti meg. Nézeteinket talán mindnyájan többször is megváltoztattuk életünk folyamán, lényegünk azonban végeredményében ugyanaz marad. Itt-ott talán haladtunk valamicskét, rendszerint ugyanazok a bajaink és gyengéink.

«Az» igazság azonban teljesen átalakítaná lényünket. Erre nézetformák sohasem képesek. Még testi hatást is gyakorolna «az» igazság az emberre. Élet, egészség, béke, öröm, a biztonság érzete és rendíthetetlen bátorság jutna érvényre az igaz gondolattal. Mig ezt a hatást nem látom, addig nem hiszem el, hogy valaki birtokában van «az» igazságnak. Hogy pedig milyen gondolatsorok lakoznak benne állandóan vagy ideiglenesen, az valóban teljességgel közömbös.

Azonban az első lépés az igazság felé az, hogy mindenkinek megadjuk a gondolatszabadságot. Ez egyszersmind legjobb orvossága az ember gondolatainak, ha orvoslásra szorulnak. Mert a nézetek értéktelensége akkor lesz nyilvánvalóvá, ha nyugodtan léphetnek a világ elé. Sok ember csak akkor veszi észre, hogy micsoda elhibázott holmiba van beleragadva, ha ellenmondás nélkül kirakodhatik. Ha azonban időelőtt gyógyítási kisérleteket alkalmazunk, akkor védi ezt a silány lomot és görcsösen kapaszkodik bele. És akkor újra kárt okoztunk.

Mért érzi sok ember, mintha korlátok között szorongana és mért hajlandó a megátalkodásra? Mert észreveszi, hogy nem bánunk jóhiszemüen szabadságával és önállóságával. A gondolatszabadság az egyedüli emberhez méltó állapot és mindenkinek megvan az a joga, hogy ezt bennünk megtalálja.

És éppen azoknak, akik azt hiszik, hogy náluk van az igazság, éppen azoknak szent kötelességük, hogy a tévelygők bizalmát megnyerjék. Aki maga is vitatkozik és tolakodó, annak nem hihetjük el, hogy az ő birtokában van az igazság s az nem is szerzi meg soha a bizalmat. De bizalom nélkül nem lehet az igazság hatalommá.

Ez a nagy munkatér, ahol nem tanusíthatunk elég önmegtagadást. De, ha csak néhányan is, erősen megvetjük itt lábunkat és tisztán látunk, akkor nemsokára az egész közösség birtokában lesz az igazság.

A gondolatszabadság eredete.

A gondolatszabadságot egy nagyon egyszerű meggondolás annyira magától értetődő dologgá teszi, hogy az ember bámul, mennyi időre volt és van még szüksége ennek az igazságnak, mig érvényre jut.

Mindenki könnyen beláthatja, hogy az ember egészen másvalami, mint nézeteinek összege. Azért nem is lehet annyira fontos, hogy milyen nézetei vannak az embernek. Nevelés és mindenféle életmód szabja őket ránk, de az egészséges ember kinő belőlük, mint a gyermekruhából.

Különösen a világnézetek! A világ előtt bizonyára nagyon közömbös, hogyan nézzük őt. Itt van és olyan, amilyen, de nem olyan, amilyennek mi nézzük. Nekünk a világnézet a véletlennek vagy életünk történetének az eredménye, tehát szintén eléggé közömbös. Aki az embert nézetei miatt szeretné vagy gyülölné, az összetévesztené a formát a tartalommal és nagyon műveletlenül viselkednék.

Minden világnézetnek lényegéhez tartozik az is, hogy felette tökéletlen, mert hiszen mi csak nagyon csekély részét nézhetjük a világnak. S nem alkothatunk értékesebb itéletet a világról, mint amilyet alkotunk a nagy városról, ha azt padláslyukból szemléltük. A világnézetekért folyó harcz tehát hóbort, melyben sok a komikum.

Ámde kivánatos az emberre, hogy egyéni életében is fejlődésen menjen keresztül. Tehát ha helyesen akar fejlődni, nézeteit nem egyszer kell megváltoztatnia. Tudvalevőleg nem tartozik a ritkaságok közé, hogy valaki egy év leforgása alatt a legellentmondóbb gondolatsorokra jut rá. Vannak ateisták, kik buzgó keresztényekké fejlődnek és viszont. Mindazonáltal ugyanazok az emberek maradtak. Melyik állapotában szeressem tehát az embert? Talán abban, melyben úgy gondolkodik, mint én? Hiszen akkor arról tennék bizonyságot, hogy nem őt szeretem, hanem magamat és a fajtámat.

Sőt az is esztelen vállalkozás, hogy nézetekről csak vitázzunk is. Aki már vivott valaha ilyen szóharczot – ugyan ki nem tette ifjabb éveiben! – az emlékezik arra, hogy a szóharcz sohasem járt a kivánt eredménynyel, hogy az ellenfél lehangolódott, vagy legalább is nekihevült fej és mélyreható elhidegülés lett a következménye. A vitatkozás útja rossz út, mert nem emelkedik a gondolkodás korlátain túl. Nekünk azonban létre, nemcsak gondolkodásra van szükségünk. Tehát a gondolkodás szabadsága az egyedüli, emberileg bölcs álláspont, amelyen egymáshoz jutunk.

Azonban egyszersmind az egyedül lehetséges isteni álláspont. Ha egyáltalán van Isten – milyennek kell lennie érzületének? Mindent átölelő léleknek kell lennie, akiben minden emberi lélek hazát és apai szivet talál. Tehát még a legellentétesebb gondolkodók is.

Ugyan melyik emberen nyugszik leginkább az isteni tetszés? Bizonyára az igaz emberen. Minél jobban törekszik az ember az igazságra, annál jobban keresi Istent, akármilyen legyen is igazsága. Az őszinte emberé lesz Isten tetszése.

Képzeljünk el hát két különböző lelket. Legyen meg mind a kettőben ugyanaz a törekvés az igazságra. Az egyik nevelés vagy fejlődés következtében a bibliában, mint az igazság csalhatatlan forrásában való hithez jutott el. Az életben valószinüleg buzgó tagja lesz egyházának és az igazságra való törekvése egyházias, vallásos irányban működik. Minden esetre rajta nyugszik a lélek legmélyéből fakadó meggyőződése nyilvánulásán a legmagasabb én tetszése. Ha ez az egyházias lepel nem volna is utolsó megnyilatkozása az isteni igazságnak, mégis ez az itélet hangzanék el fölötte: Az igazságra való további törekvésed folyamán mindenesetre fölébe fogsz nőni. Egyelőre igaz vagy.

De elképzelhető éppen igy egy másik lélek is, ki szintoly odaadással viseltetik az igazság iránt, ki azonban születése vagy életpályája következtében éppen ellenkező fejlődési irányt vett. Mi az igaz? kérdezi ez és legkomolyabb meggyőződése alapján azt feleli: Csak ami megérthető! Minden más agyrém. Becsületes ateizmus, materializmus vagy más ilyenfajta a hitvallása.

Hogyan itélné meg őt a legmagasabb én? – Mindenesetre nagyrabecsülné őt becsületes igazságszeretetéért. Ez a szellem persze nem láthat egyelőre a materialisztikus-ateisztikus lepel fölé. De ez nem baj. Bizonyos, hogy úgy halad rajta keresztül, mint ahogy átmegyünk egy völgyön. Kutatása közben egyre szélesebbkörü igazsághoz jut el. A nézetek időlegesek, nem örökkévalók. Egyelőre nagyon igaz ember. Talán éppen ateizmusa értékes alkotórésze lesz fejlődésének.

Mindkét esetben egyformán méltóak a szeretetre mindketten. A nagyobb tetszés azon nyugszik, aki komolyabban és hivebben keresi az igazságot. A másik azonban, aki talán buzgóságból csökönyösödik meg nézeteiben és téveszt utat, jobban rászorul az ápolásra. Neki gyöngédebb kiméletben lesz része. Elképzelhető tehát, hogy ugyanaz a szeretet különbözőképpen nyilatkozik meg.

De ha egyik vagy másik nem becsületes a meggyőződésében? – Mégis ugyanolyan szeretetben lesz része, mert ember, szellem, az örökkévaló énnek gyermeke. Igazságtalansága pedig betegség. A beteg gyermeknek ápolásra van szüksége. A szeretet tehát kétszeresen gondos ápolásban nyilatkozik meg, hogy őt helyes utra vezesse.

Mit tegyünk hát? Csatlakozzunk ehhez vagy ahhoz, alkossunk jobb vagy bal pártot, törjünk egymásra tüzzel, vassal vagy ujságczikkel, üssünk rajta egymáson többé-kevésbbé titkos leshelyekből? Mit szólna ehhez az örökkévaló én? Azt mondaná: ostoba emberek. Sok időre van szükségetek, míg lelkemet megérzitek, értelmemet megértitek, mig Isten és az emberek igazsága megérint benneteket.

Nem esetleges gondolkodása, hanem léte adja meg az ember értékét. Az Isten részéről tehát korlátlan a gondolatszabadság. Vannak ateisták, kik közelebb állanak Istenhez, mint sok keresztény és viszont hitbuzgók, kik ki vannak zárva az ő közösségéből és vannak, akik ma reggel vagy este jöttek, s országában mégis a lakodalmi asztal körül ülnek. Csodálatos, hogy ma ezt még nem értettük meg!

Az égből állandóan gondolatszabadság árad az egész világra, a rosszakra és jókra, az igazakra és igaztalanokra. Véghetetlen türelemben van rábizva egész lényünk a fejlődésre. És ez ismeri a czélt s igazságot. Ez napfényre hozza az igazságot és minden gondolatalakulat csak arra való, hogy az igazság minél tündöklőbben ragyogjon. Minden gondolatalakulat, úgy az igenlő, mint a tagadó.

Szellemünk történetét – s ez az igazi története az emberiségnek – mindig az vitte előbbre, hogy nagy lelkek függetlenítették magukat az uralkodó gondolatoktól és új utat kerestek, a maguk útját. Az emberiség minden nagyja ezért volt gyülöletes a vallás előtt s ezért volt mind vallástalan. Egyik sem inkább, mint Jézus. Azonban mindegyik, kiváltképpen Jézus, gondolatszabadságot teremtett maga körül és sokak számára, mert egyedül ez az alapja a lelkek megbékülésének és az egyedüli állapot, mely méltó az emberhez és megfelel Istennek. Azért győz egyre jobban a gondolatok szabadsága. Ez töri utját a legnagyobb bizonyossággal az igazság országának.

Az új erkölcsiség.

A megbékülés azonban nemcsak a gondolatszabadság érvényesülésén alapul. A gondolatszabadság utat nyit feléje, de nem teszi teljessé. Az igazi megbéküléshez új erkölcsre van szükségünk.

Az erkölcs, mely ma valóban kormányoz és uralkodik az emberen, még mindig a régi: Szeresd barátodat és gyülöld ellenségedet! Ez volt a pártoskodás erkölcse. Az ember kereste a magához hasonlót és ezen az alapon elhatárolt körbe zárkózott. Esetleg a családot, a népet, a nyelvet, a szint stb. kereste, vagy lelki értelemben fogta fel a dolgot, kereste az egyforma vallási formákat és gondolatsorokat, vallásokat alapított és hitelveket állított fel. De mindez egynemüségek köréből kizárt minden mást. Végtelen sok szakadék van az emberiségben és éppen az értékes és erős lelkek pazarolnak el sok életerőt az egymás elleni küzdelemben.

Nincsen olyan erkölcsünk, mely utat nyitna az ember megbéküléséhez és mégis semmire sincs annyira szükségünk, mint a közösségre, mely nagy czélunk felé vezet, mely a lélekben van. Ha mindazt a nagyszerü erőt, mely tényleg megvan az emberben, többé nem egymás ellen, hanem egymásért használhatnók fel, akkor fejlődésünk is gyorsabban menne végbe.

Ha visszatekintünk, már most is megállapíthatjuk, hogy mennél magasabbak lettek a fejlődés formái, annál gyorsabban haladt előre az alakulás. Mi lenne, ha a lélek rengeteg ereje érvényesülhetne és kibontakozhatnék! Az emberiség számunkra a léleknek az anyagban való megnyilvánulása. De ha közelebb akarunk jutni a nagy czélhoz, akkor megbékülés legyen a jelszó.