Part 3

Ezt a magunk élete történetéből is láthatjuk. Ha az ember jót gondol, a jó uralkodó hatalommá lesz, melyben az ember egész környezete osztozik. A rossz gondolat meg rossz világot nemz az ember körül és a romlás hatalmává lesz. Tehát el sem képzelhetjük, milyen fontos az ember alakulása szempontjából az ő gondolatvilága. Minden gondolat erő, mely képes volna arra, hogy az anyagra átalakítólag hasson, mint a szélvész a hullámokra, ha rögtön nem tennék hatástalanná más szellemi erők. De felettünk mindazonáltal megtartja hatalmát és nagyon fontos, hogy az élet gondolatai, jó gondolatok környékezzék az embert és keletkezését és töltsék be lelkét, nem pedig rossz gondolatok, sötétek, feketék. Ezek nagyon hamar jelennének meg benne vagy körülötte bajok alakjában.

Másrészt azonban az is világos, hogy jövendő tökéletességünk magasabban áll, mint a jó és rossz, vagy hogy ebben ez a két hatalom a lét olyan harmóniájában növekszik, mely az ellentéteknek egymással való szembeszállását nem engedi meg. Tökéletességünknek a szellem világában olyannak kell lennie, mint amilyen volt az előbbeni tökéletesség a testiség világában. Tökéletes testi forma voltunk, tökéletes szellemi forma leszünk. Ebben a testiségnek is ujjá kell alakulnia, mindenek előtt teljesen a szellem hatásköre alatt kell állnia.

Tehát nem is beszélhetünk jó vagy rossz emberekről. Ilyen nincs is. A jó és a rossz az előre irányuló mozgás erői, de nem önálló szellemek, tehát nem emberek. Eszközök, nem személyek, szinek, nem lényegek.

Sehol sem értették meg az embert ott, ahol a jók és a rosszak osztályába sorozták. Ma ugyan mindent e mérték szerint osztályoznak egy bizonyos erkölcsi felfogás szempontjából. Innen van, hogy a legtöbb ember kesereg, hogy nem értik meg.

És nem is értik meg. Minden ember előtt ott lebeg egészen világosan a tökéletesség világában mutatkozó valódi alakjának képe. Továbbá mindenki egészen pontosan tudja, hol fogyatékos a tökéletesség valódisága és tudatosan vagy öntudatlanul szenved emiatt. Ha rossznak korholják, vagy, ami szinte még kellemetlenebb, jónak dicsérik, lényét mindkét esetben – félreértették. A tökéletességre rendelve és alakulásának mértéke szerint többé vagy kevésbbé roszszal van borítva, de lénye egészen más, mint a rossz vagy a jó.

Talán jobban meg lehet érteni ezt egy példán. Ha ma élne néhány tökéletes ember a föld hátán, valódi ember, olyan, amilyen mindnyájunk előtt lebeg bensőnkben, nem sok idő multán elárasztaná az emberiség tömegeit a tökéletesség világossága, mely mindenkit ellenállhatatlanul beragyogna, meggyógyítana, megmentene. Azonban, ha valódi emberek helyett csak jó embereket sikerülne nemzeni és mi többiek volnánk ezek mellett a rossz emberek, akkor elviselhetetlen helyzet alakulna ki, egy pártellentét, mely elképzelhetetlenül szörnyüséges volna, ha a «jó» emberek száma nagyon megnövekednék. Szerencsére ez sohasem állhat be, mert a jó és a rossz a valódi ember szellemi magaslata alatt áll.

Azt is megértjük, hogy a fejlődés lassú és éppen úgy szüksége van évezredekre, mint az élő sejt fejlődésének. Most már az a fontos, hogy az első lépés az érzéki tökéletességből a szellemi tökéletesség felé a «rossz»-nak gondolata volt. Innen van, hogy az érzékiség és a «rossz» közeli rokonai egymásnak. Mennél jobban közeledünk a szellem felé, annál közelebb kerülünk az érzékiséghez, annál közelebb vagyunk a «rossz»-hoz.

Ez oly érthető, hogy sok jóhiszemű ember azt gondolta, hogy az érzékiséget teljesen ki kell irtani, hogy megmeneküljünk a «rossz»-tól és közelebb jussunk a «jó»-hoz. Persze, ez nagy tévedés. Hiszen nem _jó_ embereket kell tenyészteni, hanem _valódi_ embereket kell létrehozni.

A valódi ember uralkodik érzékein, de nem irtja ki őket. A pusztán jó ember talán böjtől, zabolázza testét, a valódi ember istentiszteletté avatja az evést és ivást. A pusztán jó embernek mindenütt van nyesegetni, tiltani valója, egyre alapítja az egyletecskéket az ilyen vagy olyan baj orvoslására – a valódi ember életerőt fejt ki, szabadságot és erőt teremt maga körül és ebben a levegőben ellebben a halál minden árnyéka.

Egy azonban igaz. Hiszen minden állat- vagy növényfaj mutat visszaesést az ősi állapotba. Ezt atavizmusnak vagy csökevénynek nevezik. Az ember is mutat folytonosan és mindenütt ilyen visszaesést.

Csökevény ránk nézve az, ha az állati állapot mutatkozik. Ennek mértéke szerint leszünk anyagilag megkötöttekké. Az állat még egészen megkötött és megkötöttségében jó, olyan jó, amilyen jó az állat lehet. Megkötöttségében egészséges is, jól érzi magát, mert érzése pontosan megtanítja, mit kell tennie, mit kerülnie. Nem is akarhat mást, csak azt, amit kell. Ezzel szemben az ember alapja a szellem. Ez azonban korlátlan uralmat jelent az anyag fölött. Ma már képes arra, hogy mást akarjon, mint amit kell. Mivel azonban csak félig szellem, helytelenül bánik az anyaggal, «bűnt» követ el és ez lesz forrása szenvedésének, mivel valótlanság. A bajok féligazságaink kifejezői.

Az ilyen visszaesés minden egyes esetben a régi érzékiséget juttatja fokozottabb mértékben érvényre. Természetesen a «rossz» érzése van meg ilyenkor bennünk. Ahol igazi haladás van, ott a szellem kezében van a kormánypálcza és a vivmányok mind a «jó» zászlaja alatt sorakoznak.

Ma az érzéki és szellemi között a középen élünk, ezen alapul mindaz, ami jó és rossz bennünk, de nyilvánvaló, hogy a szellemlény diadalmaskodni fog az érzéki lény fölött. Akkor majd kiegyenlítődik bennünk a jó és rossz és megbékélésük egy sajátossága lesz a valódi embernek. Mért fog a szellem győzni? Mert a történelemben, amennyire azt ismerjük, folytonosan ért el eredményeket s mert a fejlődés nem állhat meg.

Szellem és hit.

Folyton csak a szellemről beszélünk és majd elfeledtük, hogy manapság végtelenül sok ember nem ismeri el, hogy van _szellem_. Nagyon ártatlan és ártalmatlan felfogás. Senkinek sem közönbös annyira, mint éppen a szellemnek. Ha ezek az emberek bizonyos idővel előbb éltek volna, azt mondták volna: szilárd anyag, cseppfolyós anyag ostobaság, ilyen nincs. Vagy egy más időben: eleven anyag – bárgyuság. Mért ne mondanák ma: nincsen szellem.

Ha van szellem, akkor neki árt legkevésbbé, ha azt mondják, hogy nincs. Mit tennénk mi, ha valaki tagadná létünket? Azt hiszem nem boszankodnánk ezen, hanem alkalomadtán megragadnók az üstökét és igy figyelmeztetnők barátságosan arra, hogy vagyunk. Meg szeretnék hivni minden ilyen embert vacsorára, hogy kocczintsak vele mindkettőnk egészségére. Ez oly kedves alkalom volna a megismerkedésre, hogy mint legjobb barátok válnánk el.

A szellem világában kevesebb volna a humor? Azt mondta egyszer valaki: Aki megteremtette a békát, – nem volt abban humor? A szellem egyszer elbájoló és lelkesítő módon fogja magát megismertetni. Aki azt hiszi, hogy a szellem nevében fel kell háborodnia azok ellen, akik a _szellem_ létét tagadják és materialistának meg nem tudom minek szidalmazná őket, mindenesetre arról tenne tanuságot, hogy nagy a gyengesége és kicsi a hite a maga igazságában. Az ugynevezett materialistában sokszor több a szellem, mint haragvó ellenében.

Ha napvilágnál nézzük, nagy hálával tartozunk az ugynevezett materialista meggyőződésnek. Ez a meggyőződés a természet bizonyos irányu megfigyeléséből és az anyag vizsgálatából eredt. Senki sem tanított meg annyira, hogy pontosan és gondosan megfigyeljük a természet jelenségeit, mint az a tudomány, mely mindazt tagadta, amit nem tudott bebizonyítani. Régebben szivesen folyamodtak szavakhoz és hipotézisekhez, ha az érzékfelettiről volt szó és ezért évszázadokon át hamis képzetsorokban éltek. Most azonban minden megváltozott. Sokkal gondosabbak vagyunk megfigyeléseinkben és azért érettebbek a megismerésben, mint régebben. S ezért nem utolsó sorban tartozunk köszönettel a becsületes, fenkölten gondolkodó materializmusnak.

Van persze egy másik, gondolattalan, fecsegő materializmus is. Ez a törzsasztalok álláspontja, melyről nem érdemes beszélni. Éppen olyan boldog hitében, mint egy régebbi, de még ma is meglevő fajtája a régi hitnek, mely engedelmesen elgajdolt mindent, amit előénekeltek. Csak a szine más, lényege egyforma.

Az igazi materializmus nagy, leküzdhetetlen igazságszeretetnek volt a folyománya. Sok okunk van rá, hogy hálásak legyünk iránta kiméletlen vizsgálódásai miatt az igazság érdekében. Talán éppen ott működött leghatalmasabban a szellem, ahol a legbuzgóbban tagadták létét.

Egy föltétlenül bizonyos. Mathematikai bizonyítéka nincs a szellemnek, mert nem tudjuk megmagyarázni. A mathematika csak olyan nagyságokkal bizonyít, melyeket ő maga teremtett. A természetet, az anyagot, az életet, a szellemet azonban nem mi teremtettük, tehát nem is magyarázhatjuk meg. Megvannak és mi többet nem tehetünk, csak megjelenésük formáit irjuk le.

Az ember tudvalevőleg csak a tapasztalati tényeket ismerheti meg, csak ezekbe találja bele egy kissé magát. Hogyan volnánk képesek mi, kik félig anyag, félig szellem vagyunk s nagyon messze valódi tökéletességünktől, mely tisztán szellemi, – hogy volnánk képesek ma megállapítani azt, van-e szellem és mi a szellem!

Egy egysejtü lény nem állapíthatja meg, mi az élő és mi a holt anyag. Nagyon is kezdetén van az életnek. Az ember is nagyon a kezdetén van még a szellemnek. De azt nagyon jól meg tudjuk különböztetni, mi az élő, mert magunk mutatjuk az élet legmagasabb formáját.

Ennyi bizonyos. Ha a fejlődés egyáltalában a megkezdett uton megy tovább, egyre jobban kell érvényre juttatnia a szellemet. Épp úgy, ahogy az élet az anyagban megjelenni törekedett és egyre magasabb formákat vett fel és máskép nem is cselekedhetett, mert egy magasabb törvénynek engedelmeskedett, – épp úgy cselekszik majd a szellem is. Csak ily módon és igy a legjobban lesz észrevehetővé és nyilvánvalóvá.

Ugy látszik, hogy a szellemben, mint a lángban, megvan az az eleven törekvés, hogy tanuságot tegyen magáról az anyagban. Egyre észrevehetőbben fog szemünk elé nyomulni. Minden emberi gondolat, szerszám, egész történelmünk bizonysága a szellemi erő gyarapodásának, mely nekünk talán lassú, de állandó és biztos.

Igen, veti ellene ellenfelünk. Ezt mi is tudjuk. De mi egy olyan szellem létét tagadjuk, mely független az anyagtól. Mi tagadjuk az önálló életet, az önálló szellemet, azt a gondolaterőt, mely el van oldva az anyagi kapcsolattól.

De mi volna, ha mindaz, amit anyagnak nevezünk és annak minden nyilvánulása csak a szellem formája volna? Lehetetlen, hogy két homlokegyenest különböző ősanyag legyen, szellem és anyag, minden létezőnek alapjában egy nagy egységnek kell lennie, mert egységesen nyilatkozik meg. Szellem és anyag egykor majd úgy nyilvánul meg, mint egy világlét két eleme, akárcsak a pozitiv és negativ elektromosság, a jó és rossz és minden páros erő. A két sark-erőnek, a szellemnek és anyagnak együttműködését feltételezi a jelenségek látható világa alakulásában és fejlődésének soraiban és magában véve egység.

Ez egyre világosabbá lesz. Ha pedig valahol nem világos, az sem baj. Minden bizonynyal világosabbá lesz. Hiszen alakulási folyamban vagyunk, mely mindig újat, egyre nagyszerűbbet sodor szemünk elé és amely nem nyugszik addig, mig az ember megint tökéletes nem lesz.

Mért van jogunk ezt hinni? Mert tagadhatatlanul világos az emberiség, egész bolygónk történelméből, hogy mindig nagyobb és tökéletesebb áll elő a kisebből és tökéletlenebből. Mert az emberben felragyogott a szellem az első gondolatban, melyet sikerült elgondolnia és mert magunkban hordjuk az emberi tökéletességnek elpusztíthatatlan képét, mely nem nyugszik addig, mig valósággá nem lesz.

De sokkal fontosabb a kérdés: Mit tegyünk hát mi, emberek? Vitessük magunkat a keletkezési folyammal előre, a szellem felé és igtassuk bensőnkben a szellemet jogába az anyaggal szemben, tartsuk erősen a tökéletest gondolatainkban és tagadjuk meg, vessük el a tökéletlent. Semmiféle munka nem hiába való ezen a területen és minden ember hivatott munkatárs és értékes segítő. Előbb csak a természet működése volt ez, mely teremtett, ma az emberben a szellem is munkába állt, mely minden egyes embert méltányol és megbecsül, mint munkatársat.

Nagy a jelene az embernek, ennek a lénynek, mely keresi valódi tökéletességét. Sokkal nagyobb a jövője az emberiségnek. Egy szóval lehet meghatározni: a szellem uralma az anyag felett, az igazságé a hazugság felett, a tökéletességé a tökéletlen felett. Egyedül jogosult és jutalmazó tartalma minden egyes ember életének, hogy magát és minden erejét ennek a czélnak szentelje. Mi vagyunk ma a legfontosabb emberek, akiken keresztül halad minden erő az emberiség jövendője felé. Mi vagyunk ma minden tökéletességünk mellett pótolhatatlan szeme az alakulás hosszú lánczának, mely nélkül egyáltalában nincsen czél. A minden időkben élő nemzedéktől függ az ember jövője.

A VALLÁS KÉRDÉSE VAGY A MODERN ÉS VALLÁSOS GONDOLKODÁS MEGBÉKÜLÉSE.

Vallás és fejlődés.

A természetrajz félreérthetetlenül tanítja azt, hogy az emberiség jövője a szellemben rejlik. A teremtés nagy szándéka nem az, hogy tökéletes érzéki lényeket hozzon létre, hanem, hogy tökéletes lelki lényeket. Annyira már megvalósítottuk ezt a tervet, hogy tartalmáról világosan tudunk magunknak számot adni. Azonban éppen oly világos előttünk az is, hogy a czélt még nem értük el. Már látjuk magunk előtt körvonalaiban, minden erőnket meg tudjuk feszíteni, hogy közeledjünk hozzá, de részleteit még nem látjuk teljes valósággal és éppen oly valószinü, mint természetes, hogy utunkban sokszor félrelépünk és sok nagy balsiker ér még minket. Tökéletesekké kell lennünk, de nem vagyunk tökéletesek. Még nem.

Amint az emberiségben megvillant a fenségesebbnek sejtelme, bekövetkezett a természeti törvény bizonyosságával a törekvés, hogy ezt a fenségesebbet el is érje. Ezeket a törekvéseket érzékelteti az emberek vallása.

A vallás nem viszonya az embernek az Istenhez. Ez a viszony örökkévaló és változhatatlan. A vallások azonban, tudjuk, változók és időlegesek. Csak azt jelölik meg, hogyan fejezte ki az ember sejtelmét Istenről és hogyan törekedett Isten felé, szóval a vallások az embernek Istennel való viselkedését jelölik meg.

A vallások is csak abban az időben keletkeztek, még pedig abban a pillanatban, mikor az ember megszünt tökéletes érzéki lény lenni és megvirradt benne a sejtelme a szellem világának, mint tulajdonképpeni hazájának és hivatásának. Vallásosan beszélve azt kell mondanunk: A bűnnel együtt jött a vallás, vagy Pál szerint: A bűn miatt jött a törvény. Igy nevezi a nagy apostol a vallást. Aki őt ma meg akarja érteni, irásaiban mindenütt beleigtathatja a «vallás» szót a «törvény» szó helyébe. Ugy tünik fel majd, mintha modern irást olvasna.

A különböző vallások alakulásának története a lelki fejlődés területén teljesen megfelel a fajok alakulása történetének a test fejlődésében.

Legtöbb olvasóm valószínűleg meg van győződve arról, hogy a kereszténység a vallás legmagasabbrendű formája. Azt is gondolhatja esetleg, hogy a kereszténység az ember a vallások között. A valóságban lehet is a legemberibb vallás, legalább legfejlettebb fajaiban.

Ha már most a vallások együtt jöttek létre az ember uj tökéletességével, melynek a szellem elérése a czélja, akkor világos, hogy el is kell tünniük, mihelyt az ember a tökéletességet elérte. Mennél tökéletesebbé lesz az ember, annál inkább játszszák a vallások az elkorcsosult tagok és csökevények szerepét.

Jelenleg azonban hatalmas eredményt jelölnek meg a fejlődésben és az alakulás folyamában egyre fejlettebb alakokat vesznek fel, mig a lelki meggyarapodás őket is túl nem szárnyalja és el nem hagyja. Mert nem lényegek, hanem csak árnyékok és formák. Nyoma az előrehaladásnak, de nem maguk az előrehaladások; mozdulata, erkölcse, szokása és tana az igazi szellemi életnek, de nem ők az élet a szellemben.

Felette vigasztaló az emberiségre, hogy minden része kivétel nélkül átlépte már a vallás alsó határát. Tudomásunk szerint egyetlenegy nép sincs, mely vallás nélkül él. Ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy az emberiség egy része sem áll már a tökéletes érzéki lény fokán, hanem, hogy mindenki, többé vagy kevésbbé tudatosan, magában hordja már a szellem csiráját és hogy a «jó» és a «rossz» vonzva és taszítva mindenkiben működésbe hozta hajtó erejét.

Ez kimondhatatlanul nagy eredmény, mely minden másnál jobban bizonyítja az emberiség egységességét és benső összetartozandóságát. Hogy az emberek kialakulása egységes volt-e, azt természettudományilag nem lehet bebizonyítani. Sőt nyomatékosan kétségbe is vonták. Az emberiség léte minden bizonynyal egységes. Ezt bizonyítja a vallás. Azért látszik a lelki szem előtt az alakulás egységesnek. Hanem bizonyára azt sohasem lehet majd tudományosan bebizonyítani vagy megczáfolni.

De más oldalról meg kell engednünk, hogy az emberiség egyik része sem lépte még át a vallás felső határát. Még egy nép sem jutott a lélek vallásnélküli tökéletességének állapotába. Nem is tételezhető fel, hogy a fejlődés valamikor is megengedje, hogy egyesek ennyire előre jussanak.

Abban a pillanatban, amidőn bizonyos számu ember, még ha kis nyáj volna is, – valaki azt mondta, ha tizenketten volnánk is – belépne a lélek tökéletességébe, ezek nem nyugodhatnának addig, mig ez a szabadság mindenkinek közjavává nem válik.

És erre volna is hatalmuk, mert a lélek ragályosabban működik minden bajnál és betegségnél és minden embert beleragadna az életbe. Ez is az emberiség egységességét mutatja.

De bárhogy áll is a dolog, a fejlődés fokmérőjének tekinthetjük a vallást. Sok vallás eltünt ugyan, éppen úgy, mint sok faj is, de általánosságban megvan a természetnek az a törekvése, hogy a lelki fajok itt is szép csendesen megmaradjanak egymás mellett, úgy, hogy a föld vándorló vallásmuzeumot is mutat, mint ahogy élő növény- és állatmuzeum van rajta. Mai vallásaink együtt keresztmetszetei a vallási fejlődés lánczolatának az ősi kezdetektől fogva.

Ha pedig a vallás alakulási nyoma a szellemnek, akkor egyuttal tanuja és kifejezésformája tökéletességünknek és alakulási kisérleteinknek. Ha nagyon alacsony fokon áll, akkor Istenről és a szellemről alkotott fogalmai is alacsonyfokuak, akkor súlypontja a mozdulatokban és külsőségekben van, külső fényre és csillogásra törekszik s lehetőleg nagy zajt csap. A műveletlen ember örömének nyilvánulása lármával jár, mozsárdurrogással, kiabálással, dobpergéssel stbivel. Igy hát az alacsony fokon álló vallás sem lehet meg érczczel vagy faeszközökkel előidézett erős hanghullámok nélkül.

Ha a vallás fokozatosan feljebb kerül, emelkedik Istenről alkotott fogalma is, súlypontja pedig a tanításokra és a belső életre esik, külső fellépése egyszerűbb lesz, lemond a csillogó díszruhákról, a zaj, lárma, ünnepi méltóságos és bensőséges énekké szelidül. A művelt ember lárma és mozsárdurrogás nélkül is tud örülni s örömét csak felragyogó szeme árulja el. Lelke is lárma és mozdulatok nélkül emelkedik a magasba.

Minden vallás két szükségletével tesz tanuságot tökéletlenségéről, melyek nélkül meg nem lehet, melyek azonban nagyon távol állanak bensőleg a tiszta szellemi élettől. Első szükséglete az ismétlés. A religio szóról-szóra azt jelenti: ismétlés. Szertartásos olvasás, mindig újra meg újra ugyanannak olvasása, – ezt jelenti a religio, a vallás.

Ez nagyon jellemző. A vallásban különböző alakulási kisérletek vannak a szellemi életre. Ezt az életet az emberiségnek előbbre haladt tagjaitól kell megtanulnia, kik a vallást maguknak kigondolták s aztán be kell vésnie elméjébe, megszoknia a végtelen ismétléssel. Az embereket egyformán idomítják a szellemre. Ahol azonban idomítás van, ott rendszerint nyoma sincs a szellemnek, mondta egyszer valaki.

Mindazonáltal nagy érdemük van a vallásoknak fejlődésünk körül. Állandó nagy hatóerők voltak, melyek a szellemi életet ápolták. De az egészen világos: ha nem a közvetlen lélekből jön valami, ami kiemel a tompa tömegszokásokból, akkor sohasem jutnánk ki a vallás utain egy holt pontból. Szellem és vallás úgy cseng egymás mellett, mintha az ember lassú hirtelenségről beszélne. A vallás alakulási kisérlet s ezért van is létjogosultsága s kifejezésre juttathatja szertartásait, de azért a vallás még nem alakulás és növekedés.

A másik szükséglet, melynek szintén nincs köze a szellemhez, és amelyről egy vallás sem mondhat le, a pénz. Minden vallás koldul. Ebben a tekintetben az anyag uralma alatt állanak. A szellem meg ellenkezőleg uralom az anyag felett, tehát függetlenség a pénztől. De ez is jellemző. A pénz hatalom, világi hatalom. Aki pénz nélkül nem állhat meg, arról tesz bizonyságot, hogy anyagi erőszakoskodás alkalmazása nélkül ügyét nem viheti keresztül.

A vallások tehát – közöttük ebben kivétel nincsen – nem igazi területei a léleknek, hanem az anyagon belül állanak, de természetesen, nyomok azon az uton, mely az anyag fölé vezet. Aki átszellemült tekintettel bolyong ebben a nagy vallásmuzeumban és tanulmányozza azt, az nem nézheti megindult mosoly nélkül mindazt a csodálatos alakulási kisérletet, melyek azonban mégsem alakulások. Mintha az ember gyermekeinek játékos polczát nézné, mely mindenféle haszontalan lim-lommal van megrakva. Igen, igen, a játék is alakulási kisérlet s alapja nagyon komoly. De mégis csak játék.

A gyermeket sohasem szabad megzavarni játékában. Ez gondolattalan durvaság. Az embert nem szabad bántani vallásában. Ennek sem czélja, sem értelme nincs. Aki az emberen segíteni akar, annak életben kell részesítenie őt, tiszta lelki életben. Akkor aztán magától hull le róla a vallás.

Minden vallás egyuttal keresztmetszete a fejlődésnek. Sokáig lesznek még olyan emberek, kik e határvonal alatt maradnak. Ezek számára a vallási gyakorlat a lehetséges haladás az élet felé. Azért hálával tartozunk a vallásos gyakorlat _mestereinek_, hogy oly sok silány értéket a magasba emelnek. Azoknak a szellemeknek számára azonban, kik a határvonal fölött állnak, a vallás hanyatlást jelentene. Ezeknek azon kell lenniök, hogy minél magasabbra nőjenek a vallás fölé. Ez még nem megvetése a vallásnak. Egy ember sem veti meg gyermekkorát. Ellenkezőleg szivesen és örömmel gondol rá vissza. De többre kell vinnie.

A vallásellenes irányok és törekvések rendszerint nem jelentenek haladást s nagyon hamar megbénulnak valami kimondhatatlan unalomban. Az előretörtető emberiség magától, minden durva keménység és erőszakos átmenet nélkül nő ki a vallásos formák világa fölé. Lélekre, isteni közvetlenségre van szüksége és végül magától is messze maga mögött hagyja a vallást. Ez csak játéka a fejlődésnek.

A vallási összeférhetetlenség.

Az is sajátsága minden vallásnak, hogy kölcsönösen nem szenvedhetik el egymást. Természetes. Hiszen a vallások ismertető jelei tökéletlenségünknek. Ha a vallások tökéletesek volnának, akkor minden vita épp oly tárgytalan volna előbbrevalóságukról, mint róluk magukról is.

Tulajdonképpen annyi vallásnak kellene lennie, ahány ember van, azaz helyesebben, egynek sem. Ez volna a tökéletesség állapota. Mivel azonban még nagyon messze vagyunk ettől – mi mindnyájan, ma élő nemzedék – nem dobhatjuk sutba a vallást, ráadásul azonban el kell fogadnunk a vele járó tökéletlenséget, féltékenységet és czivakodást is. Mindez már hozzá tartozik lényegéhez.

Tudvalevőleg két erőkifejtés között mozog az egész természet. Az egyiket létért való küzdelemnek nevezzük, ez a tagadó folyam; a másik a létben való segítség, az együttérzés, amelyben a természet úgy munkálkodik, hogy társas helyzetbe hozza az élőket, hogy egymás segítségére legyenek, mint pl. a virág és a méh. Ez az igenlő folyam. E két áramlat hozza létre azt, amit mi fejlődésnek nevezünk.

Természetesen ez a két áramlat is benne van a lelki fejlődésben. Mert a természet egység. A létért való küzdelmet a vallások vivják. Az együttérzés a szeretet érzése, mely igazán akar segíteni és maga is munkába áll a keletkezés érdekében. Mindkét áramlat létre hozza az emberiség erejének nyilvánulását és szellemi haladását.