Part 2

A legifjabb fejlődési fok kétségtelenül a nyelv, előbbről való már az egyenes járás, még előbbről a nevetés és sirás. Ezeknek a soroknak egyenlőtlen hossza alakulásuknak különböző koráról tesz tanuságot. Mig a csira a nagy fejlődést az egysejtüből a gerinczes állatig nehány hó leforgása alatt ismétli meg, az ujszülöttnek egy évre van szüksége az egyenes járás megtanulására, a nyelvre meg hat év kell. Tehát nem sok évezred előtt érte el a fejlődési folyamat ezeket az emberi előnyöket. Minden más alattunk álló élő lény születésekor meglehetősen készen van fejlődésével is és igen rövid idő alatt lesz önállóvá, ami jele annak, mennyire befejezett a keletkezése. Csak az ember mutatja magán az alakulás egész nagyszerüségét és még hosszú időre van szüksége, mig a maga lábán megállhat és nem szorul idegen segítségre.

Mi tehát a legifjabb fejlődési fokokon csak születésünk után haladunk keresztül és ezzel bizonyságot teszünk a keletkezés nagyságáról és hosszadalmasságáról. Azt is bizonyítjuk, hogy egy nagy alakulás közepében állunk s hogy az ember még korántsem tökéletes.

Ha majd egyszer igazán készen lesz az ember, nem is volna elképzelhetetlen, hogy mai létének tökéletlenségein még születése előtt megy keresztül és egy olyan lény kerül a napvilágra, mely éppen olyan hamar áll itt készen, mint az állat, anélkül, hogy születése után évekig tartó fejlődési folyamaton lenne kénytelen keresztülmenni, mig emberi mivoltához eljut. Ma az ember nagyon tökéletlen.

Ez éppen a különös. Mikor egy ember alakulásának minden fokán keresztül ment és testileg, szellemileg teljesen megérett, mégis mindnyájan egyetértünk abban, hogy tökéletlen. Állatokról és növényekről gyakran állítjuk azt, hogy tökéletesek és igazunk van. Nevezetesen tenyésztéseink igazán tökéleteset hoztak létre. Vannak virágaink és állataink, melyek az ember befolyása következtében sokkal tökéletesebbekké lettek, mint a milyenekké a természet csak valamikor is tehette volna őket. Ámde mind a mai napig még nem sikerült egy emberi nevelőintézetnek sem tökéletes embert létrehozni. És mindétig is hiábavaló lesz minden kisérlet: embert tenyészteni. A természet azonban maga el fogja érni az idő befolyása alatt.

Eddig tehát minden képes arra, hogy legmagasabb formáját megtalálja, csak az ember nem. Tudjuk és érezzük egészen világosan, hogy hijával vagyunk a mi különleges tökéletességünknek. Egészen világosan áll szemünk előtt az emberi tökéletesség, de nem vagyunk birtokában. Ez csak onnan eredhet, hogy a fejlődés egyenes vonala rajtunk megy keresztül, czélját azonban még nem érte el.

Az ember tökéletlensége tehát természettudományilag meg van okolva a fejlődés folyamatában. Ez az állapot szerencsétlenségünk is, meg szerencsénk is egyszersmind. Szerencsétlenségünk tökéletlenségünkön alapul, meg azon, hogy tudatában vagyunk ennek az állapotnak; szerencsénk pedig azon, hogy van egy előre hajtó ösztön, mely sohasem állhat nyugton, hogy tehát az emberi tökéletlenség sem lehet soha a végső, hanem hogy az ember számára is van egy tökéletesség, melyet el lehet érni és el is fogunk érni. Még nincs meg igazi emberi mivoltunk, de kétségtelen, hogy nem fog elmaradni.

Az emberiség paradicsoma.

A gondolkodók és törekvők mindenkor törték a fejüket a tökéletes ember problémáján. Éppen a mi időnkben vetették fel ismét nagyobb erővel az «Uebermensch» problémáját. Egyáltalában, melyik irányban keressük tökéletességünket?

Az ember azt hinné, hogy az Uebermenschnek legalább is az anyag legtökéletesebb formáját kellene mutatnia. A legerősebb egészséggel, leghatalmasabb erővel, legélesebb érzékekkel, legkorlátlanabb éghajlati alkalmazkodó képességgel kellene felfegyverkezve lennie.

De a tökéletességnek ez a fajtája csak kevéssel emelne bennünket az állatok fölé. Olyan tökéletesség volna, mely lényegileg az érzékiség körébe esik. Hiszen sok olyan törekvés van manapság, mely az embert valami különleges életmóddal a tökéletes érzékiségnek ebbe az állapotába akarja juttatni, természetes, nem izgató táplálkozással, fürdőkkel, testgyakorlással stb. Hanem azok az emberek, akik erre vetik a fősúlyt, idővel maguk is egy bizonyos izgalom nélküli állapotba jutnak, amelyen máris megismerszik, mennyire nem ebbe az irányba tart a mi haladásunk.

A tökéletességnek ez a foka bizonyára nem előttünk van, hanem sokkal hátrább, mögöttünk. Abban minden népnek régi hagyományai megegyeznek, hogy az emberi tökéletességnek állapota megvolt valamikor. Azonban lényegileg érzéki természetű volt.

A hagyományok azt mesélik, hogy az ember valamikor régen egészen tökéletes volt. Meztelen vala, de meztelensége nem volt szemérmetlen. Nyelve is volt, melylyel minden dolgot meg tudott nevezni, járása egyenes, élete szörnyű hosszú. Következésképen birtokában volt a nagy testi erőnek, tökéletes érzékeknek, kifogástalan rágó és emésztőszerveknek s a többinek.

Ez a lény nyilvánvalóan magasrendű alakulat volt e földön. Már meztelensége is ezt bizonyítja. A meztelenség két előnyre utal. Először is tökéletes szépségre, még pedig nem a szinek, hanem a formák és vonalak szépségére, mely gyapjú- vagy szőrmez nélkül akadálytalanul érvényesült. Másodszor tisztaságra. Az ember az egyedüli lény, aki meztelensége következtében magát teljesen tisztán tarthatja minden piszoktól és féregtől. Erre sem a hal, sem a rovar, sem az emlős nem képes. Ez előny és nyereség az élet kellemetlensége dolgában, amit kelleténél kevesebbre becsülnek.

Ezt mesélik a régi hagyományok az ember tökéletességéről. Ma azonban az a sorsuk, hogy nem igen találnak hitelre. Ez már magában véve is helytelen. A hagyományok legalább is fejlődési nyomok, a mód, ahogyan a nagy szellemek az alakulás folyamát és nyilvánulását felfogták. De természettudományi eszközök is állanak rendelkezésünkre, hogy a hagyományok szavahihetőségét megvizsgálhassuk.

Azt kell majd mondanunk: ha valaha volt az embernek paradicsoma, azaz olyan állapota, melyben a testi tökéletességet elérte, akkor ma meg kell találnunk annak nyomát minden ember fejlődésében. Mert ha igaz az, hogy az ember keletkezésében nyomát mutatja annak, hogy a legrégibb élő lény élő sejt volt, amint azt az emberi csira fejlődésében látjuk és hogy valamikor a legmagasabbrendü és egyetlen gerinczes állat a hal volt, akkor minden ember fejlődésében kimutatható az a rövidebb vagy hosszabb idő, amikor az ember paradicsomi értelemben tökéletes volt, ha egyáltalában volt valaha paradicsom.

És tényleg igy is áll a dolog. A mese a paradicsomi életről igaz, mert minden gyermekszoba megismétli rövid vonásokban. Apróságaink elbájoló s amellett szent mezítelenségben élnek, mely egyrészt elragadó formáikat juttatja érvényre – olyan formákat, aminőket az ember soha többé nem mutat – másrészt pedig testük gondozását teszi lehetővé. Nem nyugszanak addig, míg nem tudnak egyenesen járni és nem találtak ki és tanultak meg egy nyelvet, melylyel mindazt megnevezhetik, ami az ő világuk körébe esik. Tökéletes érzékeik vannak és – amint azt a születési jelentések ritka egyhangusággal bizonyítják – ép egészségben jönnek a világra; megbetegedésük és érzékeik elkorcsosulása már a mi gondozásunk idejére esik.

A gyermeki test általában olyan életteljes, amilyennek később már sohasem látszik. Legjobban csodálkoztam mindig a gyermek táplálkozása módján. Hiszen az emberi betegségek legeslegnagyobb része helytelen táplálkozás következménye. Rendszerint annak, hogy kelleténél többet eszünk. Ha azonban az anya tudatlansága kelleténél többet szán a gyermeknek, a gyomor egyszerüen nem veszi be és mindazt, ami a mértéken felül van, hamarosan kiadja.

De másban is mutatkozik az életnek ez a teljessége. A gyermek a legsúlyosabb betegségekből is könnyen kilábol, hacsak nem szorítják meg nagyon a természet hatáskörét a «kezeléssel». Ugyan melyik felnőtt lábolna ki olyan hamar a skárlátból, kanyaróból vagy tüdőgyulladásból, mint a mi kicsikéink! Minden sebe és sérülése játszva gyógyul; ha kihull a gyermek foga, rögtön uj nő helyébe. Ha nem ismernők az élet nyomorúságát, nehezen érthetnők meg, hogy annak a testnek, mely ennyire életképes és minden hiányt oly hamar pótól, valamikor meg is kell halnia.

A gyermeki testben mindenesetre megvannak a feltételei az emberfeletti életkornak. Ez teljesen megegyezik a régiek hagyományaival, melyek azt mondják, hogy ősatyáink életkora messze felülhaladt minden emberi mértéket. Aki már ápolt gyermeket, az megérti, hogy az ilyen hagyományok hitelessége nemcsak lehetséges, hanem valószinü is.

Azt senki se vesse ellene, hogy a halandóság a gyermekkorban sokkal nagyobb, mint bármely más korban. Ez még nem bizonyíték, mely előbbi állításunkat czáfolná. A legtöbb gyermek hanyagság és helytelen kezelés következtében hal meg. Azonkivül a gyermeki test egy már meghaladott fejlődési fokot tüntet fel. Tehát csak félig illeszkedik bele a mi körülményeink közé és annál több veszély leskelődik reá. A még alacsonyabban fekvő keletkezési fokok megfelelően kényesebbek és ezért még védő burokban vannak. Nem szabad tehát csodálkoznunk, hogy ha a születés után azok a fejlődési sorok, melyek már nincsenek burokban, hanem szabadon folynak le, oly sok veszélynek vannak kitéve és hogy a mai nemzedék már sokszor nem tudja, hogyan kell ezekkel a fejlődési mozzanatokkal elbánni. Mindazonáltal megtaláljuk bennük nyomait annak, hogy valamikor régen sokkal hosszabb volt az élet, mint manapság, éppen úgy, mint ahogy a bölcsességfogakból és a vakbélből következtetünk az ember nagyobb emésztési képességére, mely fok már mögöttünk van, noha éppen ez a két maradvány testünk leggyöngébb részei közé tartozik.

A testi tökéletességnek paradicsomi foka már bizonyára mögötte van az emberiségnek, mert mindenki ennek bizonyítékait hordja testében. Mindenki volt már egyszer, ha csak futólag is, a paradicsomban. Csakhogy a paradicsom ma már rövid átmeneti formává sülyedt alá.

Éppen a természettudomány igazolja a régiek hagyományait. De szintoly világos az is, hogy ez a kor már messze mögöttünk van és ha mögöttünk van, akkor olyan fejlődési fok, melyen már túl vagyunk. Nyilvánvaló, hogy ez nem volt a lét legmagasabb foka és a fejlődés egy felsőségesebb állapotba akarja helyezni az embert, mint amilyenben volt tökéletessége idején, mezítelen, paradicsomi ártatlanságában és hosszú életében. De akkor ne is sirjunk és jajgassunk azon, hogy elveszítettük a paradicsomot, egyáltalán ne nézzünk fájdalmas tekintettel hátra, hanem örüljünk, hogy keresztülgázoltunk azon, ami elmult és hogy a fejlődésnek ujabb foka elé haladunk.

Az új tökéletesség.

Ma természettudományi bizonyossággal mondhatjuk ki, hogy a mi alakulásunknak nem az a czélja, hogy tökéletesebb érzékekre és testi előnyökre tegyünk szert. Ellenkezőleg, életünk tartama rövidül, testünk ereje csökken, érzékeink élessége tompul, még pedig láthatóan.

Az ember sok mindenfélét okol ezért a hanyatlásért. Hogy életünk módja helytelen, hogy a húsétel az ok, az alkohol a hibás, a kultura a baj. Ebben sok igazság van, de végeredményben a vegetáriánusok, az antialkoholisták meg egyéb «természetemberek» sem élnek tovább, mint a többiek. Nem, a felelősség a fejlődést terheli, mely máson töri a fejét, nem az érzéki lény paradicsomi tökéletességén.

Mai tökéletlenségünk még mindig haladás a régi tökéletlenséggel szemben. Bebizonyosodott, hogy már nincs is szükségünk tökéletes érzékekre. Mi magunk sokkal jobban megjavítjuk őket, mint ahogy a természet javítaná meg nélkülünk.

Egy csillagász barátom beszélte nekem egyszer, hogy egy szibériai paraszt puszta szemmel látta a Jupiter holdjait és kérdezte tőle, hogy micsoda pontocskák azok a ragyogó csillag közelében. Talán egész Európában senkinek sem volt oly éles szeme, mint ennek a burjátnak. De mi ez ahhoz a pillantáshoz képest, melylyel a messzelátón keresztül belenézünk a világ megmérhetetlen távolságába, vagy amelylyel a mikroszkópon át a világ mérhetetlen kicsiségét is meglátjuk. És mi a messzelátó meg a mikroszkóp? Mesterséges emberi szemek.

Azután meghalljuk azt, amit a legmesszebb messzeségben beszélnek, amit természetes fül sohasem hallhatna meg. Szárnyakra sincs szükségünk, mert közlekedési eszközeink számára nincs távolság e planétán.

Magától értetődik azonban, hogy a mesterséges, élesebb szerszámok tökéletesbedése és alkalmazása a természetadta szerszámokat visszafejleszti. De ez nem is olyan nagy baj. Manapság megtanítják a némát beszélni, a süketet hallani. Sőt éppen a mi korunkban arra is van példánk, hogy egy vak és süketnéma nő olyan műveltségre tett szert, mely a középszerűt messze felülhaladja.

Uj tökéletességünk tehát nem az érzéki érettségben van, hanem egy véghetetlenül finomabb valamiben, egy anyagban, melyet soha senki sem sejtett volna, mely azonban az emberben és az ember által az érzékelhetőség látókörébe lépett és amelyet mi szellemnek nevezünk. Az emberben nyilvánvalóvá lett, hogy van még valami sokkal magasabbrendű dolog, mint az anyagi láthatóság, következéskép van egy sokkal tökéletesebb lény is, mint az érzékileg érett lény.

Ez egészen új, rejtelmes jelenség, mely így a láthatóság tarka függönye mögül a fejlődés útjára lépett és amelyet ugyancsak az anyag tartott sokáig elrejtve.

Az anyagból élet lépett elő. Mi az élet? Senki sem tudja megmagyarázni, azonban mindenki ismeri. Az anyagból lépett elő a szellem is. Állati alakulat nem tudott neki szállást adni, tehát a fejlődés tovább törtetett az ember felé és az emberben jelent meg a szellem.

Nyilvánvaló tehát, hogy a szellem és az élet a tulajdonképeni hajtóerő, egyszersmind rúgója minden fejlődésnek is, a látható anyag pedig csak agyag, melyet láthatatlan művészek formálnak és szemünk működésüket az anyag fejlődésének látja, amely pedig csak forma, melyben a szellem és élet megnyilatkoznak. Magukban véve láthatatlan erők. Tehát nyilvánulási formát kerestek az anyagban és az emberben előretört a szellem.

Mi azonban a szellem? Természetesen szintén meg nem magyarázott rejtély, de semminek sem az a rendeltetése, hogy megmagyarázzuk, hanem hogy átéljük. Ez a magyarázási viszketeg a főakadálya az életnek.

Voltak emberek, kik tagadták azt, hogy van szellem, mert vele szemben érzéketlen a kémiai mérleg, mely pedig a gramm tizedrészét is megérzi. De ez nem csoda. Micsoda a mérleg? Anyagiasult gondolat. A szellemnek van mérlege, de a mérlegnek korántsincs szelleme. De a mérlegen és minden eszközön rajta van a szellem élete.

Minden eredmény, amit az ember a maga tökéletességében elért, szellemről tesz tanúbizonyságot. A fejlődéssorokat egészen az emberig látszólag az anyag hozta létre, amint azt a régi hagyomány mély bölcsességgel hangoztatja, mely újra meg újra mondja: a földből sarjadt a fű, növény és minden állat. De azokat a fejlődéssorokat, melyek az emberiségben rejlenek, már nemcsak az anyagnak, hanem az emberben benne lakó, jellegzetes szellemnek számlájára is kell irnunk.

Ha már nem tudjuk megmondani, mi az anyag, feltehetjük, hogy minden mozdulatát, ugynevezett törvényét a szellem hatalma szabja meg, hogy az anyag végeredményében nem más, mint a szellemnek láthatóvá lett, legalacsonyabb rendű alakja. De az emberben láthatóan uralkodik valami önálló és ez segítette létrehozni az emberiség minden vivmányát, úgy hogy az előre irányuló fejlődés hasonlíthatatlanul gyorsabban megy végbe, mióta az ember fellépett.

A szellem mindenesetre magasabbrendű, tehát szélesebbkörű, mint az érzékiség. Az embernek előbbi tökéletessége érzéki világának körébe esett és anyagias természetű. Az ember volt a legszebb és legtökéletesebb földi alakulat; járása, széles kört felölelő nyelve természetes urává tette őt a földnek, de mégis csak azt tudta megnevezni, amit látott és mindaz, ami érzékiségének körén kivül esett, sötétségben volt.

Az emberi énben a szellem leadta névjegyét a földön, de éppen ezzel azt fejezte ki, hogy van egy magasabbrendű tökéletesség, mint az érzéki és a fejlődésnek kizárólagosan az a czélja, hogy ezt a magasabb és legmagasabb tökéletességet elérje.

Az első lépés.

Nehéz elgondolni, hogy a szellem miképpen vétette magát észre az emberrel. Bizonyára volt az embernek valamikor egy olyan korszaka, amikor ugyan mindent meg tudott nevezni, azonban csak azt, ami érzékeinek körébe esett. De az érzékfölöttire, a gondolatra – miképpen válhatott rájuk figyelmessé?

A világ szerkezetének megfelelően ez is csak a fejlődés útján történhetett meg. De az érzékfölöttinek megértésére hogyan kell – fejlődnünk?

Emlékszem egy gyermek folytonos kérdéseire, ki hallott valamit gonosz álmokról. Hetekig nem tudott megnyugodni azon, mi is az a gonosz álom, hol lakik, mit csinál, szerette volna ismerni egész természetrajzát és mindezekre a kérdésekre nem tudtunk olyan feleletet adni, melyet megértett volna.

Hasonló helyzetben kellett lennie egykor az embernek is. Bizonyára sejtette, hogy több veszi őt körül, nemcsak a látható világ, de hogy milyen az a másik, az a láthatatlan, azt nem tudta elképzelni a tökéletes földgöröngy.

Ekkor eljutott az első fogalomhoz. A régi hagyomány azt mondja, hogy ez a «rossz» fogalma volt. Semmi sem olyan valószinű, mint ez. Valamennyi fogalom közül legérezhetőbb a «rossz». A rossz tulajdonképpen félig anyagszerű, mert az érzékiség világában semmi sem oly érezhető, oly igazán szembeszökő, mint a rossz.

A rossz még testi alakot is ölthet és felléphet mint betegség, ellenségeskedés, háború és gyilkosság. A fogalmak közül a gonosz mindenesetre a legalsóbb fok, de a legalacsonyabb egy rengeteg nagy világban, a szellem világában.

Az ember nagyravágyásában tulajdonképpen tovább ment, nem akarta tudni, mi a szellem, a gondolat és a fogalom. És képes volt arra, hogy ezt ne tudja, mert még nem volt eléggé kifejlett rá, de tudni akarta, nemcsak azt, mi a «rossz», hanem azt is, mi a «jó».

A rossz nyilvánvalóan a «nem», de a fejlődés az «igen»-ből ered. A «rosz»-szal sohasem elégszik meg. A «jó»-t követeli. De a «rossz» valósággá lett, a «jó» fogalommá.

Ez már nagy lépés volt előre. Sokkal nagyobb, mint közönségesen hiszik a földön. Egy más lénynek sincs képzete a «jó»-ról, vagy a «rossz»-ról. Tulajdonképpen minden jó volt, amit a földön meg lehetett nézni. Jó volt, mert volt, az ember is jó volt és tökéletes, de ez a tökéletesség öntudatlan, czéltalan és kellem nélküli volt, tompa, gondolattalan természetesség, meztelen, paradicsomi ártatlanság. De az ember nyomára jutott az első gondolatnak és a fogalomképzés megindult. Ezzel olyan fordulat állott be, milyet ez a bolygó addig még nem élt.

Ezzel persze a legtökéletlenebb lénynyé lett az ember. Minden jó és helyes volt és változatlan maradt jóságában. Csak az ember hagyta el. Ez tulajdonképpen nem volt nála «hiba». Tökéletesebbé akart lenni, amikor belépett a fogalom világába és csak ekkor lett igazán tökéletlenné, mert látta, hogy ezzel a lépéssel egy egészen új létnek legalsóbb fokára került.

Előbb a legmagasabb fokon állt az érzéki világban, most pedig a legalsóbb fokon a szellemi világban. De benne előre nyomult a fejlődés. A legsilányabb tökéletlenségben állandó vigasza maradt az embernek, hogy egyedül ő benne van elhatározva a haladás. Minden más állva maradt érzéki jóságának fokán. Egyedül ő törtetett előre és tudatosan vagy öntudatlanul új létének teljes tökéletlenségét vette ráadásul.

Nem ő nyomult előre, de őt szorította az a rejtélyes lét, mely minden megjelenésében titokzatos czélt követ, mely – amit fel szabad tételeznünk – egy olyan tökéletesség, minőt ma még nem is sejtünk.

A fejlődésnek sok-sok létrafokot kellett meghágnia. Az már nagy eredmény volt, mikor az első folyékony és első szilárd anyag létrejött, amikor a láthatatlan hydrogén és láthatatlan oxygén az első látható vízcseppben egyesültek és az első sójegecz meg az első kavics megjelent. Ezzel megint el volt érve egy fok, az első kristály – egy szám lett láthatóvá. Hiszen a szám már fogalom, a szellem bizonyítéka. Azután jött az élet az első sejtben és végül az emberben az első öntudatos gondolat, a szellem az anyagnak, a húsnak és vérnek formájában.

Vajon megáll-e ez a rejtélyes előretörekvés utja közepén és otthagyja-e az embert a rosszban és a tökéletlenségben, egyszóval a legalacsonyabb szellemi fokokon, vagy pedig tovább halad és nem nyugszik addig, mig a végső czélt el nem érte.

Tulajdonképpen csak időre van szükség, semmi másra, csak időre. A győzelem bizonyos. És ha nem is látja meg közülünk mindenki a győzelmet látóérzékével, mégis legalább egy szeme a keletkezés hosszú lánczának és mint ilyen, szükséges és nélkülözhetetlen.

Ma tehát két tökéletesség között állunk. Az elsőt, az érzékit, a paradicsombelit magunk mögött hagytuk, az ujat, a szellemit még nem értük el. Ennek következtében mi vagyunk az egyetlen tökéletlen lények ezen a bolygón, kik csonkaságunkat és vajudási fájdalmainkat nagyon is érezzük, de egyszersmind az egyedüliek, akikben megvan egy olyan tökéletesség csirája, mely

Ennek az alakulási időnek szenvedései nem érnek fel azzal a nagyszerűséggel, melynek bennünk kell megnyilatkoznia és ma csak ez tölthet el minket örömmel és vigaszszal. A legboldogtalanabb lények vagyunk és egyuttal a legboldogabbak is.

Nagy boldogságunk már ma is abban van, hogy egyáltalán tudunk boldogtalanok lenni. Ki más tud e föld kerekségén boldogtalan, bünös lenni, mint az ember? Ezért aztán senki, sem a nap, sem a hold, sem valami csillag vagy élőlény nem tud olyan boldog lenni, mint az ember. Boldog az a nép, mely ujjongani tud! Boldog az az ember, aki nevetni és sirni tud! De hogy mivé lesz egykor az ember, – azt el sem lehet képzelni!

A jó és a rossz.

Két sark között fordul a mi alakulásunk. Ez a két legnagyobb ellentét, melyet ismerünk: a jó és a rossz. Többek, mint puszta fogalmak. Hatalmak.

Egyáltalában az a sajátsága a szellemnek, hogy nem fogalom, hanem erő. Ezért nagyon valószinü, hogy mind az, amit erőnek nevezünk – még az is, mi az anyagban rejlik – nem más, mint a szellem lendülése, vagy gondolat. Igen, maga az anyag is talán csak azért oly rejtélyes és érthetetlen, mert a szellemnek megtestesülése, melyet gondolatok mozgatnak. Ezeket a gondolatokat pedig azért tartjuk változhatatlanoknak, mert arasznyi létünkben változhatatlanokúl találtuk ki őket és mert még egyideig erőtlenül állunk velük szemben és ezért a magunk gondolkodása tette tette őket változhatatlanokká. Ha a szellemben hinnénk és nem az anyagban, akkor valószinüleg kiderülne, hogy az anyag a folyó, a hullámzó, a változó és hogy a szellem kormányozza gondolatai irányában. A létnek kell hogy legyen egy olyan foka, amelyen az anyag épúgy engedelmeskedik az egyes ember akaratának, mint ma az úgynevezett örök és megmásíthatatlan természeti törvénynek.

Egyelőre még nem vagyunk ennyire. Nincs is semmi értelme, hogy erről ábrándokat szőjünk. A valóság ugyis túlszárnyalná minden esetben. Mi egyelőre még egy alakulásban mozgunk, melyet két ellentét, a jó és a rossz kormányoz, melyek épp úgy hajtó erők, mint a pozitiv és negativ elektromosság. Hiszen az egész természet egységes.

Minden lépés előre, mit az emberiség megtesz, kiváltott ereje a jónak, de mialatt létrejön, belevegyül a rossz. A rossz az elégedetlenséget ereszti szabadjára az emberben, mert látja a tiszta jót és érzi, hogy szellemileg hozzátartozik és igy megint egy lépést tesz a jó felé. Még ott is, ahol a rossz látszólag mindent kizsarolt, csak a jó ereje terjed a talajban, mely végtére bizonyosan kihajt, többnyire ott, ahol nem is várják.

Az emberiség minden fejlődésében, mely azóta ment végbe, mióta a gondolatnak, a szellemnek világába belépett, ez a két hatalom működik és alakította történelmünket. Tehát az első gondolati dolgok, melyekkel érintkezésbe jutottunk, termékeny hatalmaknak bizonyultak. Micsoda erők működnek tehát a szellem birodalmában?