Part 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

AZ EMBERISÉG JÖVŐJE

IRTA HEINRICH LHOTZKY

FORDITOTTA SCHÖPFLIN ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912

AZ EMBERISÉG JÖVŐJE

IRTA

HEINRICH LHOTZKY

FORDITOTTA

SCHÖPFLIN ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912

A FEJLŐDÉS KÉRDÉSE.

Az olvasóhoz.

Prófétai kisérletet, remélem, nem vár tőlem a nyájas olvasó. Hiszen sok prófétája van korunknak, legalább sokan olyanok, kik úgy tüntetik fel magukat, mintha próféták volnának. Tárgyam mint időszerű elmélkedés ötlött fel bennem, mely abból az érdeklődésből sarjad ki, mely az emberre, mint olyanra irányul, – az emberre, amilyen, – nem amilyennek lennie kellene.

Ez sokszorosan elválaszt engem a kortársaim közt uralkodó irányoktól. Ők tulságosan kevésre becsülik az embert. Csak úgy veszik számba, mint körüknek, vallásuknak, különleges törekvéseiknek részesét. Az ember csak szám nekik, nem ember. Éppen csodálatos sajátossága, különálló léte megy veszendőbe, mihelyt valamely határozott törekvéshez csatolták, mint annak egyik tagját. Itt az ügy a fő, nem a személy.

Akit az ember mint ember érdekel, annak tulajdonképpen nem szabad semmiféle zárt párthoz csatlakoznia. A pártállás elzárja a hozzáférkőzést sok emberhez, akik pedig éppen olyan értékesek, mint azok, akikhez utat nyit. Mert az ember mind értékes. Aki azonban nem csatlakozik párthoz, azt nem értik meg. Mert a valahova tartozást feltétlenül megkövetelik. Azt hiszik, hogy csakis mint tömeg alkothatnak és az ember számukra csak egy részecskéje a tömegnek.

Ez előttem csak lassanként lett világossá, nehéz, belső küzdelmek után. Meglehetősen megismertem mindazt, amit a földön «kereszténynek» neveznek, mindebből nem egy dolgon keresztül mentem, sok dolgot átgondoltam, sokat ujra átéltem és ismerem gondolatmenetének legvégső következtetéséig. Egykor azt hittem, hogy ez az igazság, vagy itt kell megtalálni. Az igazság azonban sokkal feljebb van. Mindez nagyon derék és helyes dolog, de nem «az» igazság.

Volt egyszer valaki, aki az ember titkait ki akarta kémlelni, mert segíteni szeretett volna az embereken. Ekkor éber álmot álmodott, és belelátott nemünknek gyökereibe, bele egészen az emberiség paradicsomáig. De akkor az a benyomása támadt, hogy az emberről való igazság hét mennyországgal feljebb van, mint jelenlegi léte a bolygón, és amit látott, azt nem tudta szavakba foglalni. Semmi sem jellemzi annyira helyzetünket és vallási törekvéseinket, mint ez a kis történet.

Én is ismerem a ma emberét gondolkodásában és alkotásában. Nem lehet azt mondani, hogy azok a kérdések, melyek mozgatják, vallásos jellegüek. Világi szempontok nyomulnak elébe a vallásiaknak. Nevezetesen a tudományos gondolatsorok teljesen függetlenítik magukat az egyházi mérlegeléstől. Ez előnye a mi időnknek, az emberiségnek sejtelme a szabadságról, mely más bilincset nem tűr meg, mint azt, amelyet maga rakott magára.

Azonban számtalan olyan ember is van, kit a mai idők készületlenül találtak. Látják, hogy sok régi meginog és az ujat sem alakítani, sem megérteni nem tudják. Tanácstalanul ingadoznak erre-arra, bizonytalanok és könnyen dőlnek a tompa, ernyedt kétségbeesés karjaiba. Ezek az elpusztult és pusztulást tenyésztő kedélyek rettentő tömegben vannak.

És éppen rajtuk akad meg a szem. Vajon hogyan alakul az emberiség jövendője, ha a mi időnk, a legifjabb nemzedék látszólag annyi nyomát mutatja az elfajulásnak? Van-e valamilyen haladás, vagy vivmány, mely meg tud bennünket vigasztalni ama tömegnyomor miatt, mely oly sokat elzülléssel fenyeget? A nyomor bizonyára nemcsak a külső vagy testi viszonyokban van meg, számtalan embernek lelki és szellemi állapota is el van nyomorítva, minden vakító külsőség ellenére is.

Sok komoly ember tekint borus szemmel a jövőbe. Látszólag joguk is van erre. De aki csak borusat és nehezet lát, legalább ne beszélne róla. Elég idő van leszámolni vele, ha itt lesz. Az embernek vigaszra, erőre, örömre van szüksége az élethez. Nehéz harczát csak akkor harczolhatja meg, ha derült tekintettel nézhet előre.

Az nem olyan fontos, hogy milyen nézetünk vagy felfogásunk van erről vagy arról a dologról, vagy az egész természetről. Nézeteink felfogási képességünkhöz igazodnak. De mélyen járó különbség, hogy leigázottaknak vagy győzteseknek, szenvedőknek vagy cselekvőknek érezzük-e magunkat. Csak a derült ember találja meg helyes álláspontját az őt környező természettel szemben.

A jövőbe vidáman tekintőknek ajánlom ezt a kis irást. Nyájas olvasó, tanulj meg jókedvüen pillantani előre és ne vezessen félre sem az egyéni nyomoruságod, sem az általános nyomoruság. Csak a jókedvü ember győzhet, pedig a győzelemre vagyunk hivatva.

Teremtés és fejlődés.

Rendesen azt mondják, hogy a mai nemzedék elvetette az apák hitét, és gondolkodásában a legélesebb ellentétben áll a régiekkel. Azelőtt a világ teremtésében hittek, most a világ fejlődését akarja bebizonyítani a tudomány.

Pedig ez nem is olyan ellentét, mely teljesen kizárná egymást. Lényegileg tulajdonképpen csak a látás különbözőségéről van szó. A régiek, mint ahogy az egészen természetes, mindenütt a készet, a keletkezettet látták és ezért a változhatatlanság benyomását nyerték. Látták a kész növényt, az elhatárolt állatfajt, mely oly zárt, hogy más fajtával nem keveredhetik. Látták az embert olyannak, amilyen szemlátomást mindig volt, ameddig történetében vissza tudtak menni. Mindennek a késznek keletkezését nem képzelhették másképpen, csak a teremtési tettek által, tehát a világ teremtését és fennmaradását tanították.

Az ujabbak azonban pontosabban oda néztek, és észrevették, hogy a világ «fennmaradásáról» már nem lehet szó. Semmi nem maradhat fenn, mert minden állandó kialakulási folyamatban van és folytonosan változik. Nekünk azonban csak azok a változások tünnek szemünkbe, melyeket időmértékünkkel meg tudunk mérni, ez pedig tudvalevőleg nagyon kicsiny. Azért tartott olyan sokáig, mig az ember megtanult pontosabban látni.

Mi például nem látjuk a csillagok változását és sok álló csillagról beszélünk. Pedig egyikük sem áll megrögzítve, a fajok sem, vagy akár az ember léte.

«Minden folyásban van», mondotta már egy régi meg nem értett filozofus, de az új idő látta és megmérte ennek a kialakulási folyamatnak a gyorsaságát és ezzel uj világnézletnek törte utját.

A látás különbözőségei tudvalevőleg nagyon mélyrehatók. A mai festők másképpen látnak, tehát képeik is egészen mások, mint a régebbieké. Helyesen látni, a valót látni, a legnehezebb dolgok egyike, ami sok önmegtagadást követel, teljes odaadást az ügy iránt, a magunk gondolkodásának és érzésének háttérbe szorítását. És éppen az a nagyszerü a tudományban, hogy gyakorolta ezt az önmegtagadást. Ez tanította meg arra, hogy másképpen lásson és így többet látott, mint a régiek. Látta az alakulás folyamát, melyben pihenés nélkül zuhog tova a mindenség. Megértette, hogy nincs kész dolog, és a kialakulást fejlődésnek nevezte.

És vajjon nem volt-e igaza? Hiszen csak többet látott meg ezzel a valóságból, mely minket körülvesz. Hát a valóság talán nem isteni? Tehát előbbre haladt, előbbre haladt az isteninek megismerése felé. De még távolról sem látott meg mindent. Véghetetlenül sok felfedezni való van még, és minden felfedezéssel megváltozik szemléletünk, de legalább felvidulunk előrehaladásunk láttára.

Valami értékes kijelentést Istenről mellette, vagy ellene nem mond sem a teremtés, sem a fejlődés tana. Aki Istenben csak a teremtőt látja, éppen úgy nem érte el őt, mint az, aki a fejlődés okának ismeri el, filozofiai értelemben. Istent csak átélni lehet. Ki kell nyilnia szemünknek, hogy benne és általa éljünk. Csak ennek van értéke.

Ha emberek a világot az élő Isten nélkül akarják megérteni, hadd tegyék. Előbb vagy utóbb nyilvánvaló lesz a hiba. Ha az Isten minden létnek gyökere, akkor egyszersmind czélja is minden kialakulásnak és mindenki vigasztalanul áll magában mindaddig, mig el nem érte őt. De ennek a világnézlethez más köze nincsen, csupán a személyes birtokállomány kérdése, életkérdés, nem gondolat-kapcsolat.

A hit és hitetlenség, ami végeredményben nem más, csak egy alakja a gondolkodásnak, nem lehet sem értékes, sem értéktelen. Csak az a fontos, ad-e életerőt? Az embernek az élethez bizonyos erőmennyiségre van szüksége. Ha ennek birtokában van, akkor az kiragyog belőle, mint életboldogság és létének kinyilatkoztatásává lesz Istenben; ha nincsen birtokában, lassankint képtelenné válik az életre; világnézlete azonban olyan közönbös, akár ruhájának szine.

Az uj kor mégis nagy eredményt ért el, mikor a fejlődést meglátta és követte menetét, kialakulása nyomait összeállította és kikutatta. A fejlődés tana, a teremtés tanával szemben, haladás Isten megismerésében, de nem egymást kizáró ellentét.

Az embernek kötelessége, hogy minden haladásnak utána járjon, minden körülmények között az igazságot kutassa. Még akkor is, ha olykor-olykor hamis utra tévedt, a becsületes kutatási munka az egyedüli út, mely az igazságnak elvesztett nyomára visszatalál. Ha az emberek az igazsághoz vezető uton néha különböző eredményekre jutottak és azokhoz átmenetileg ragaszkodnak, az nem arra ok, hogy egymás ellen haraggal és czivakodással harczoljanak, hanem arra, hogy annál nagyobb buzgalommal kutassák magát az igazságot és minden körülmények között tiszteljék az igazság kutatóját.

A kialakulás folyama.

Minden folyamatban van, semmi sincsen készen, minden fejlődésnek van alávetve. Mi a fejlődés? Folytonos változás, melyre belső és külső körülmények hatnak.

Az előbbiekhez tartoznak az időjárás és táplálék hatásai. Belső hatások ott működnek közre a fejlődésben, ahol már lelkes lény ébredt fel, tehát az állat- és embervilágban. Itt a táplálék gondja és a védekezés kényszere magával hozza a lény lassú átalakulását.

Ez a fejlődés, a mi mértékünkkel mérve, oly lassú, hogy évezredek múltak el, mig az emberiség észrevette. Különösen két dolog figyelemre méltó benne.

Az egyik egységessége. Mindenütt ugyanazok minden képzeletet túlszárnyal. az alapelvek vannak keresztülvive, úgy hogy minden változás ugyanazt a gondolatot ábrázolja és ugyanazokból a szempontokból lesz érthetővé. Minden alakulásban nyilvánvalóan egyetlen lét működik, mely azonban egységes módon, de véghetetlenül sokféle alakban nyilvánul.

A második a fejlődés hézagtalansága. Sehol nincs hirtelen átmenet, vagy váratlan uj alakulat. Látszólag ugyan nem így van. A fajok mindenütt úgy látszanak, mintha alakulatok lennének. Ám, ha közelebbről vizsgáljuk is ott, hol kialakulásuknak nyomait követni lehet, nem is olyan elhatároltak, mint azt a látszat mutatja. Mindenütt vannak rendkivül finom, lebegő határok. A gyakorlatlan szem előtt rejtve vannak, de megvannak és feljogosítanak arra, hogy az alakulás folyamáról beszéljünk. A folyamnak sincsenek hézagai, ha olykor vizeséseket, örvényeket mutat is.

A látható világ, mely minket körülvesz, olyan mint egy tarka függöny, melyből az évezredek szárnyalása közben az egyik jelenség a másik után lépett ki, nem hirtelenül, hanem látható lassú kialakulásban.

Nyilvánvaló, hogy a legifjabb jelenség e bolygón az ember. Volt egy idő, amikor még nem voltak emberek, csak állatok. De voltak köztük emberhez hasonló állatok. Ember és ember között is nagy a különbség. Goethe, mint ember és a pápua, mint ember, már egyszerre fellépő különbözőségek. Évezredekre volt szükség, hogy egy Goethe keletkezhessék, ám azért a kevésbbé fejlett emberek háborítatlan megmaradtak. Éppen úgy, mint ahogy a fejlődésnek minden formája bántatlanul megmaradt egymás mellett.

De olyan elmék, mint Goethe volt, kell, hogy lettek legyen, mióta emberi történet van, sőt még régebb óta. Hatalmas szellem volt az, aki a tüzet az ember szolgálatába kényszerítette, aki kenyeret készített, aki a szántóföldet termővé tette, az állatot megszelídítette és a kocsit kitalálta, a fonalat szőtte, vagy még inkább az, ki a szót irásban lerajzolta és megrögzítette. Csak kevés emberi nagyság neve ismeretes. Pedig hosszú lánczokban sorakoznak évezredek folyamán.

Az emberi világ a legifjabb jelenség, mely e mögül a függöny mögül kilépett. Megismerhető története régi, de az állatvilág időszakának megmérhetetlenül hosszabbnak kell lennie. És az állatvilág előtt volt egy kor, melyben csak növényi élet volt. Ennek az időnek a hosszát mi már meg nem becsülhetjük. Olyan messze van mögöttünk, hogy a növények kialakulásának nyomai már nagyon elmosódtak. Rokonsági fokozataikról már alig tudunk valamit mondani.

És ezért mégis egységes és hézagtalan minden. Sokáig gondolkoztak azon, hol van a határ az állat és növény között. Azon is lehet gondolkozni, hol kezdődik a növény és hol végződik az ásvány.

Azonban minden életnek, bármilyen sokfélének mutatkozzék is, egyetlen egy egység az alapja, akár ember, akár állat, akár növény, mindegy: minden élő lény élő sejteknek összetétele. Az élő sejt az egyedüli épületkő, melyből minden élő organizmus föl van építve. Az első élő lény egyetlen sejt volt. Még most is vannak ilyen egysejtüek, mert a természetben lehetőleg megmarad egymás mellett mindaz, ami keletkezett.

Az eleven sejt alakulása hatalmas lépés volt a kialakulásban, de ez sem történt meg erőszakosan és hirtelen. A sejt elő van készítve a kolloid masszában, ebben a sajátságos, sem nem szilárd, sem nem cseppfolyós kocsonyás alakulatban; melyet organikus és anorganikus anyagok nemzenek. Az élő sejt ezzel van megtöltve, de magába zárt hártyával elhatárolt test. Csodálatosan egységes, megdöbbentően egyszerű és teljesen megmagyarázhatatlan az élet és az ő megjelenése.

Nyilvánvalóan előfoka már az életnek a kristály, ez a sajátságos szövedék, melyen egy szám uralkodik. A sejt megelevenedett kristály. Benne is vannak titokzatos kristályok.

A szilárd látható világnak túlnyomó tömege ásványi és jellegzetes rokonsági fokozatokat is mutat. Rendesen «holt» anyagnak nevezik. De az alkalikus föld, a nemes ércz, a vasércz, az ősanyagok is rokonságban vannak egymással, szakadatlan láncz, erőszakos átmenetek nélkül, mindenütt egység a sokféleségben.

Csodás alakulási folyam, hová mégy? Titok! Honnan jössz? A minden titkok titkából, az anyagból! Kicsoda, micsoda vagy? – Vagyok!

A legnagyobb titok mindenesetre maga az anyag, amelyben minden megvan, amiből minden szőve van. Az anyag nem mindig volt olyan, mint amilyennek ma látjuk. Igen-igen nagy része láthatatlan gázokból állott, melyek csak kapcsolatuk folytán lettek láthatókká. Amit mi anyagnak nevezünk, az egy láthatatlan világ titokzatos mélyéből lépett ki. Pl. A hydrogén láthatatlan. Az oxygén is. Ha összevegyülnek, a látható folyadékot, a vizet alkotják. Éppen igy láthatatlan a szénsav is, de a hydrogén, oxygén és szénsav minden élőnek épületkövei. Az anyag is alakulási folyamatban van. Senki sem tudja megmondani, hogy micsoda, senki sem tudja elpusztítani. Mennyisége mindig ugyanaz marad, csak alakjai vándorolnak szakadatlanul. Folynak.

Az anyag volt a hid az élethez; a lélekhez és szellemhez is. Mi az élet és szellem, azt nem tudjuk megmagyarázni, de minden pillanatban átéljük és tapasztaljuk. A fejlődés azt mutatja, hogy az anyag kapuján át lépett be a látható világba és itt érvényesült.

Az alakulás folyamatát, sőt az egész világot, nem magyarázni, hanem átélni kell. Nyilvánvaló, hogy minden létezőről csak az eleven benyomások lánczát kell kapnunk s ezeket a saját tevékenységünkre feldolgoznunk. Ne magyarázz, hanem élj! – ez a természet nagy parancsa.

Az ember és a kialakulás.

Az alakulásnak tarka sokféleségébe van beleszőve az ember is, a legmagasabbrendű élő lény csillagunk látható világában.

Az ember is a lét egységét mutatja testében. Minden, ami él, megannyi sejtállam. Az ember is. Tehát minden élő rokonságban van egymással és, amint azt már a biblia is tanítja, az anyagból származott. Az ember is. Hiszen nem is lehetne ura és üdvössége a földnek, ha nem volna vele vérrokonságban.

Mivel azonban minden rokonságban van egymással, azért a rokonsági fokozatok különbözők. Az állat- és növényvilág közti rokonság csak az élő sejt egységében rejlik. Ezzel szemben az állatvilágon belül a rokonsági viszonylatokat világosan meg lehet ismerni. Kétségtelen, hogy az egysejtü lény volt általánosságban az állatvilág kezdete. Minden későbbi élő lényt úgy foghatunk fel, mint az egysejtünek fejlődési fokát.

Nagy érdeme Häckelnek, a német természetkutatónak, hogy ezt pontosabb vizsgálódás tárgyává tette, sőt egy sajátszerű törvényét is állította fel a rokonsági fokoknak. Biogenetikus alaptörvénynek nevezi ezt és igy fejezte ki:

Minden élő lény csiratörténete rövid megismétlése családja történetének. Ez azt jelenti, hogy minden élő lény születése két fejlődési sor határvonala. Fejlődési menete a születés előtt még egyszer felsorakoztatja az első csirától kezdve valamennyi közvetlen ősét. Tehát minden élő lény valamikor egyetlenegy élő sejt volt, ez különböző módon alakult, mig a születéssel olyan élő lény nem látott napvilágot, ki fölébe nőtt minden ősének és most már hivatva van arra, hogy új, egyéni életet éljen.

A születés előtt az ősök élete egyszersmind előkészület a hosszú sor utolsó tagja számára, a születéssel megkezdődik az egyéni élet, mely nemcsak a fajtát mutatja, hanem az egyed sajátosságát is és talán csak azután tüntet fel észrevehető haladást a fajtával szemben, miután évezredeken át megismétlődött. Minden utána következő utódnak szintén meg kellene futnia születésétől fogva ezt az évezredes fejlődést és születése után a tovább fejlődött fajtát állítaná elénk. De az egyes élet hézag nélkül kapcsolódik bele az ősök lánczába, mely alakulását még feltünteti.

Tehát minden élő lény csiratörténetéből leolvashatónak kellene lennie, kik közvetlen ősei. Éppen igy az állatvilág csiravizsgálatában megismerhetőnek kellene lennie, hogy melyik helyen ágazódott el a fejlődés nagy vonala és mely lények vitték igazán előre és felfelé a fejlődést.

Igy is van. Ilyen vizsgálódások alapján állapították meg az állatok családfáját. Ha rá is szorul javításokra ez a megállapítás, annyi bizonyos, hogy ilyen munkálatokkal nagy eredményeket értek el planétánk történetének és kialakulásának megismerésében.

E mellett kiderült az, hogy az ember csiratörténete pontosan ugyanazokat a formákat mutatja, amelyekben az állatvilág mozog, csakhogy túlmegy az állatvilágon és a születéssel embert, nem állatot hoz létre. A földgöröngy, amelyből a hagyományok szerint az ember lett, úgy látszik, akkor már meg volt elevenedve. Mindazonáltal földgöröngy maradt, mert minden föld, minden anyag.

Hiszen nem is lehet ez másképpen. Igazán csak az uralkodhatik, aki minden alattvalóját után tudja érezni. Csak az működhetik boldogítóan, aki igazán megérti azt, akin uralkodik. A földön erre csak az ember képes, mert mindennek fölébe nőtt, magában pedig benne hordja az élőknek történetét. Ezek benne megvannak, tehát általa kell igazán élniök és boldogulniok.

A felületes ember előtt közömbös lehet, hogy holt vagy eleven anyagból alakult-e. A gondolkodó ember azonban bizonyos megelégedéssel veszi tudomásul, hogy ő az utolsó titok, melyet a csodás anyag leleplezhetett és hogy minden, ami ezen a bolygón van, az emberben személyes képviselőjére talál, hogy senkinek sincs jussa a földre, csak az embernek, a fejlődés czélja azonban nem lehet semmi más, mint az, hogy az embert valóban uralomra emelje.

Az embert az anyag szülte és az idő nemzette. De mi az anyag és mi az idő? Vizsgálódásaink számára rejtélyek. Belső megismerésünk számára azok a formák, melyekben Isten kinyilatkoztatta magát. Mind a kettő a láthatatlanból lépett elő és alkotásaiban lesz láthatóvá. Az ember pedig legifjabb fia az alakulás e hatalmasságainak.

Milyen eredményt jelent tulajdonképpen az ember? Nem szólva egyenes járásáról, ami méltóságát mutatja és fennsőbbségét az egész állatvilág felett, az embernek öntudatos, világos énje van. A planéta élete öntudatossá lett az emberben jelene, multja és jövője szerint. Ez az én ki tudja magát fejezni egy nyelvben, mely mindazt felölelheti, ami az ember élete körébe beleesik. Végtelenül fenséges, isteni méltóság, az élet hatalma sugározza be az embert, az ént.

De ez a méltóság apró kezdetekből sarjad ki. Ma is még követhetjük történetünkben az emberiség fejlődésének darabjait. Minden eredményt fáradságos munkával és vajudási kinokkal vivtak ki és ha ma tán magasabban állunk, mint az ezer meg ezer év előtti emberek, nem értük volna el ezt a fokot a fáradságos fejlődés ideje nélkül.

A világ igy olyan, mint egy életmuzeum. Minden növény- és állatfaj egy-egy fejlődési kisérletet mutat. Mindegyik remekmű a maga nemében, a fejlődés azonban egyre előbbre és előbbre tört, de összes kisérleti formáit meghagyta egymás mellett és ezzel a létnek és életnek olyan harmóniáját érte el, mely minden gondolkodó embert csodálattal tölt el.

Az előre hajtó ösztön.

Nagyon fontos, hogy az emberiség alakulási fokait ma még tisztán és világosan megismerhetjük minden egyes ember keletkezésében. Minden ember története alakulásának első pillanatától kezdve igen nagy jelentőségü, hogy megítélhessük úgy multját, mint jelenét.

Mert nem szabad azt hinnünk, hogy a fejlődés ma nyugton áll, vagy valamikor is nyugton állott. Minden azt mutatja, hogy az ember még koránt sem kész és a fejlődés kérdése nem csak azt kérdezi, honnan? hanem azt is: hová?

Feltünő, hogy ezt a kérdést senki sem tárgyalta természettudományi szempontból.

Figyelemreméltó most már, hogy az ember akkor, amikor megszületik, nincs birtokában azoknak az előnyöknek, melyekkel az állatokkal szemben rendelkezik. Még soká nem tud egyenesen járni, még nevetni és sirni sem tud az ujjszülött ember, éppen úgy, mint az állat sem és a világot átölelő nyelvéből csak egyetlen szótagot hoz magával, a nyelv csirasejtjét, amelyből sarjad a világ minden nyelve. A nyelvnek ez a nagyjelentőségű gyökere az «é». Ebből alakul ki a világ minden nyelve, éppen úgy, mint ahogy egyetlen élő sejtből nőtt ki minden élő lény.

A nyelv is úgy fejlődik, mint az ember. Először a magánhangzók alakulnak ki, azután lassacskán a mássalhangzók, ezek között utoljára az «r» és néhány nehezebb sziszegő hang. Azután következnek a szótagok, a névszók. A gagyogó ember még sokáig van azon a fokon, hogy csak durván sorozza egymás mellé a szótagokat és szavakat, – azon a fokon, melyről sok beszélt nyelv még ma sem jutott feljebb. Később lép elő az ige, mely az infinitivusból alakul és számtalan formahiba után eljut a helyes ragozáshoz. Végül megtanulja az ember próbálkozásainak befejezéséül az életnek, a világnak nagy főnevét, a fontos szót: az «én»-t, ezt a nemesi diplomáját az embernek, az örökkévalóság lehelletét, mely őt bevonja.

A nyelv a szellem teste. Ez is, mint az érzéki test, egyetlenegy sejtből sarjad. Mindenütt a fejlődés egynemüsége, egybehangzás és hézagtalanság, a lét egysége és az alak sokfélesége.

Az egyes ember nyelvének fejlődése nyilvánvalóan rövid megismétlése általánosságban az emberi nyelv család-történetének. Hogy az ember anyanyelvét megtanulja, legalább három évre van szüksége. De bizvást mondhatunk hat évet. Az egyenes járást az ember 12–15 hónap alatt tanulja meg. Nevetni és sirni már születése után hat hét mulva tud.

Ezek fontos fejlődési sorok, melyeken az ember csak születése után halad keresztül. Nyilvánvalóan az előbbi idő nem futja ki, hogy az ember megérjen. De az időtartam hosszuságából következtethetjük, hogy ezek a legifjabb fejlődési fokok, a régebbiek sokkal rövidebbre vannak fogva.