Part 9

Megtisztulások.

Beszéddel és írással belső szenvedéseinket csak pillanatra lehet csillapítani; meggyógyítani csak gyakorlással.

Lehet valakinek akármilyen nagy a magamegismerése, átláthatja hibáját akármilyen alaposan; mégis, ha nincs benne erős elhatározás és a kivitelben való szigorú fegyelem, hibái meg fognak maradni.

Sok ember agyonkeni magát a bölcsesség legillatosabb kenőcseivel s amellett egészen megmarad olyannak, amilyen azelőtt volt.

Aki felismert lelki hibáján segíteni akar, annak tisztában kell lennie azzal, hogy lelki tulajdonságainak a _megszokás_ által csak olyan kényelmes csatornát vájnak maguknak, mint például a folyóvíz, ha sokáig egyazon ágyban folyik.

A lelki hibák és tökéletlenségek orvossága nem a jó szándék, nem is a reflexió, de még az elhatározás sem, hanem a gyakori cselekedet, a megszokás.

Ez minden megtisztulásnak és újjászületésnek az útja.

Nehéz út, kivált az elején, de az egyetlen, ami a belső béke városába elvezet.

* *

Az embernek őseredeti hajlandósága van a rendezett lelkiismeretre és az erkölcsileg harmónikus életre.

Az emberek azonban általában véve telve vannak szabálytalanságokkal. Kevés kivétellel mindenkinek van valami rendezni való belső kérdése, férfiaknak, nőknek egyaránt.

Ha tehát valakiről azt látjuk, hogy a maga problemáit sikerrel rendezte, a legnagyobb mértékben belenyugszunk, még akkor is, ha az nagyon rendkívüli volt. Legtöbbnyire még örülünk is neki, mert hiszen a közös gyarlóság tudatában mindig tetszik az, ha valaki közülünk megtalálja a maga életrendjét és boldogságát.

A világ csak addig kegyetlen, ameddig valaki küzd vele; ha győzött, akkor siet meghajolni előtte.

A lélek válságai.

Nincs ember, akinek életén olykor hatalmas szenvedély viharai ne söpörnének végig.

De legyenek ezek a viharok akármilyen rettenetesek és fenyegessenek akármilyen katasztrófával, okukban és eredményükben éppen olyan kevéssé rosszak, mint a természetben látható igazi viharok.

Ki tudná azt kiszámítani, hogy mi lenne a föld szinéből, mennyi posvány, fertőzet és öldöklő ártalom telepedne meg rajta, ha olykor nem száguldanának végig rajta a szelek és fergetegek szilaj paripái? És mi lenne a rosszra hajlandó emberi életből, ha a megszokások és konvenciók posványai felett s a mindenféle haszonlesések és alacsonyságok feszült légkörében nem törnének ki olykor szörnyű erővel a szenvedélyek tisztító zivatarai.

Az emberi szív is a természet alkotása, mint minden más és az is alá van vetve az ősigazságok törvényeinek. Ha tehát valakinek a szivét ilyen vihar rázza meg, tűrje ki kétségbeesés és belső összeroskadás nélkül. Lehet, hogy ez a szenvedély körülötte el fog rombolni egyet-mást, mint ahogyan a felhőszakadás is elvisz egy-egy malomgátat vagy eliszapol egy-egy rétet; de ez mégis csak csekély ár azért a kiszámíthatlan nagy haszonért, hogy az ellenmondások és hazugságok fertőzött légköréből egész élete megszabadult.

Egyébiránt pedig az erős szenvedély – ha igazi – az emberi élet általános erejére, bőségére és gazdagságára vall; előkelő tulajdonság, még túlságában és félelmességében is.

Az emberek tudják azt, hogy nagyot, erőset, rájuk nézve is igazán becseset az apró emóciókkal tengődő, ú. n. praktikus szerves lények alkotni nem tudnak; ellenben mindig tisztelettel, sőt belső rokonszenvvel hódolnak meg az olyan emberek előtt, akiknek életét hatalmas szenvedélyek emelik.

És innen van az a látvány is, hogy az erős szenvedélyek rombolásai bizonyos félő tisztelettel töltik el az emberek lelkét, akik azt impozánsnak, sőt szépnek találják, éppen úgy, mint amikor valamely hatalmas zivatar után megnézik annak a műveit, a kitépett fákat, a völgybe hengerített óriási köveket, a megbontott hegyoldalakat és eliszaposított lapályos helyeket. Közben azonban tele tüdővel szívják a felfrissített éltető levegőt és gyönyörködnek a szivárványban, melyhez nem ok nélkül csatolta az őshit, a béke és egy jobb kor igéretének fölemelő értelmét.

* *

Pascal, az emberi élet egyik legnagyobb ismerője, ezeket mondja:

»Minél emelkedettebb lelkületű valaki, annál erősebbek a szenvedélyei. A szenvedélyt gondolatok, érzelmek és indulatok alkotják, amelyeknek forrása lelkünkben van s a testiség, az anyagiság csak mellékesen járul hozzájuk. A szenvedélyek tehát oly erősek, mint amilyen nagy maga a lélek, melynek minden képességét lefoglalják a maguk számára«.

Heves kedélyrázkódtatásaink és gyötrelmeink között (amelyek rendesen az erős szerelmek közönséges kísérői), ne irigyelje tehát senki azokat, akik praktikus számítások közt, haszonra, polgári élvezetekre és kényelemre rendezték be életüket s ennélfogva nem igen ismerik az ehhez fogható rázkódtatásokat.

Bizonyos ugyan, hogy a kislelkű embereknek is megvannak a maguk kellemetlenségei és erkölcsi depressziói az életben. Ellenben ismeretlenek előttük azok a nagy életörömök és boldogságok, amelyeket csak erős szenvedélyek és szenvedések árán lehet kiérdemelni, mivel az emberi életben semmi sem adatik ingyen.

Aki végigküzdötte a lélek nagy válságait és látta a szivárványt feltünni az égen, az mondja meg, hogy igaz-e?

Küzdelem.

Boldogságra való jog nem létezik sehol. A boldogságért küzdeni lehet, de azt kikényszeríteni nem.

Általában véve annyira telve van gyarlósággal az emberi lény és annyira ki van téve az esetlegességeknek, hogy a maga akaratával alig képes maga körül messzebb hatni, mint amennyire éppen a két keze elér.

Bizonyos ugyan, hogy erős akarattal messzebb lehet elérni; de az is bizonyos, hogy az erős akaratú elégedetlen emberből éppen a külső elhatározó okok nagy változatossága következtében nem mindig lesz I. Napoleon, hanem igen sok esetben csaló vagy betörő.

Könyörületesség.

Legyünk mások szerencsétlensége iránt kíméletesek, mert »mindnyájunkat érhet baleset«. Ha már bűnnek nézi is valaki mások botlását, akkor is az ő erénye nagyobb, ha kíméletes iránta.

Nem igazi erény és tisztaság az, mely az által akar tündökölni, hogy mások ballépését sötétebbé teszi; kivált nem női erény.

A bűnösök iránt is legyünk könyörületesek. Gondoljuk meg, hogy sokan vannak közöttünk, akik ugyanolyan vagy talán nagyobb bűnöket is elkövettek, de azok titokban maradtak és a jó szerencse megmentette őket a bűnhödéstől.

És gondoljunk magunkra!

Kétségbeesés.

A kétségbeeső ember nagy vigasztalást meríthet abból, ha alaposan megvigyázza, hogy minek _látszanak_ az emberek és mik _valóság_ szerint?

Szabályos ember tulajdonképpen nincs is az egész világon. Csak a társadalmi _rend_ a szabályos, ami szerint az emberek élni kénytelenek, hogy egymást meg ne egyék. Ehhez mindenki alkalmazkodik; de ezer módja van arra, hogy egyéniségének jogait a rend mellett, a maga kis világában érvényesítse.

Hátha még a _valóságot_ egész terjedelmében látnánk s az emberek feje és melle üvegből volna, amin keresztül minden gondolataikat és érzéseiket tisztán megláthatnánk.

Az egyetemes, kényszerítő rend mellett van még egy másik _élet_ is, mely a rend megzavarása nélkül az _egyén számára_ van teremtve s ebben gyakran, sőt mindig megtalálhatja megcsorbított jogai orvosságát.

Ahol tehát igazsága van valakinek (de az azután igazság legyen!), azt ne hagyja. Nem szükséges ugyan, hogy az igazságért mindjárt le is tiportassa magát a többiek által, de megőrizheti a maga igazságait csöndben magának, szentség gyanánt mindaddig, amíg e szentséget ki nem teheti mindenki szeme elé. S ha nem teheti ki, hát tartsa otthon; a szentség azért mégis szentség marad.

A világ kedvéért rendezett belső kétségbeesés ennélfogva mindenkor inkább a gyöngeség és balgaság dolga, mint az őszinteségé és jellemszilárdságé. Sok ember, aki kétségbeesve valamely botor cselekedetet követett el, megérte volna saját igazainak diadalát, ha várni tudott volna s ahol már az ész nem futotta ki, rábízta volna a többit a világhírű orvosi tekintélyre: az időre.

* *

Az erkölcsileg egészséges ember az élet legképtelenebb csapásai és szerencsétlenségei között is talál magának mindig célt, amiért élnie érdemes és kötelességet, amit teljesíteni kell.

Még a gonosztevő is, ha nagy bűnt követett el, de lelkét meg tudta tisztítani, még az is egy egész világot talál maga előtt, ahol alkotnia tiszta lélekkel lehet és egy egész sor erényt, melyet a »becsületes« emberek parlagon hagytak s amelyet megművelni emberi kötelesség.

* *

Ha valaki nagy hibát vagy bűnt követett el és azt egész nagyságában belátja, ne essék kétségbe, hanem vessen félre mindent és siessen azt jóvátenni.

Az igazi bűn csak az, amit őszintén s mint a vallás tartja: tevékenyen meg nem bánunk.

Az ember gyarló lény, kivált pedig gyarló az asszony; de nem áll az, hogy a megsértett erkölcsi rendet pusztán a _külső_ büntetés állítja helyre.

A külső büntetés, ha nincs összekötve javulással, csak annyit ér, amennyi elrettentő ereje van másokra nézve; az pedig, aki önmagában hordja az erkölcsi erőt, hogy botlását belássa, megbánja és jóvátegye, önmagában is elvégezheti az expiáció nagy munkáját.

Bizonyos, ha valaki nagy hibát követett el az erkölcsi világrend ellen, azzal nagy felelősséget is vállalt magára. Gyakran egész életét vezekléssé kell átváltoztatnia, hogy a bűnt a maga élő lelkiismerete előtt expiáltnak tekinthesse. S ha erre képes – de csakis akkor – nincs lelkiismeretbeli indíték arra, hogy bűnét azonfelül be is vallja s a külső expiáció vértanuságát is elszenvedje.

De a plátói bánat nem elég. Annak »tevékenynek« is kell lennie. Más szóval azt, akinek vétettünk, annyi jóban kell részesítenünk, ami feléri vagy meghaladja az ellene elkövetett vétséget. Van eset, amikor ennek a revanche-nak, ha szükséges, egészen a csöndes mártirságig kell mennie.

Mondják, hogy annak, akinek _élő_ lelkiismerete van (mivel vannak döglött lelkiismeretek is), az elkövetett bűn expiálása nem is akkora teher, mint a tompa érzésű emberek képzelik, sőt hogy abban magasabb természetű gyönyörűsége is van, mint ahogyan van bizonyos gyönyörűség minden igaz vértanuságban.

Halál.

A halál és az elmulás nem jelent egyet, még a természettudományban sem.

Kétségtelen, hogy a halál kérdésének csak egyetlen teljesen megnyugtató megoldása van: a földöntúli élet gondolata, mely csakugyan minden, habár csak kis mértékben fejlett vallásban is megvan. A test visszaadatik a földnek s a lélek Istenhez megyen, »hogy ott vele egyesüljön, vagy pedig ítélet alá vétessék«.

A halhatatlanság eszméje magából a természet-filozófiából sem költözött ki soha egészen. Az annyiszor szidott »természetbölcselők« nem mennek tovább, mint amennyire a mikroszkóp vagy a kémia elér. Amikor a tudás eszközei megtagadják a szolgálatot, egyszerűen azt mondják, hogy ezen túl nem tudunk semmit. Higyje ki-ki azt, ami élete boldogságára és moralitására legkedvezőbb.

A materiális bölcseleti tanok túlnyomó többsége sem állítja, hogy a »lélek halandó«. Ellenkezőleg. Meg lévén állapítva, hogy szellemi tehetségek csakugyan vannak (vagy ha tetszik: van lélek), ezek mint erőalakulások nem enyésznek el örökre, hanem csak átváltoznak.

Egyáltalán semmi sem enyészik el örökre, ami van. A szellemi erők átalakulásai azonban el vannak vonva a tudományos kutatás logikai törvényei alól s így az emberi ismeret a halál kérdésénél mindig egy »ismeretlen« előtt áll.

Öngyilkosság.

Az öngyilkosság gondolata nemcsak dogmába ütközik (ez a legkisebb baja), hanem a kereszténység állandó erkölcsi világrendjébe is.

Azokról, akik aljas bűncselekményekben lévén hibások, a börtön elől menekültek a halálba, fölösleges szólani. Ezek öngyilkossága csak büntetés, bár kegyetlen.

Egészen másképpen áll azokra, akik máskülönben jogos, vagy éppen tiszteletreméltó szenvedély (pl. nagy szerelem vagy heves ambició) kerget összeütközésbe a társadalom szoros rendjével, mely igen gyakran nem más, mint ideig-óráig tartó akadály. Ezek rendesen _tévedés áldozatai_. Vagy a maguk igazságai felől vannak tévedésben, vagy a társadalmi rend ereje felől.

Az élet örökké igaz erkölcsi alapján álló embernek sohasem szabad kétségbeesni, még a legborzasztóbb bonyodalmak óráiban sem. Tudnia kellene, hogy az erkölcsi igazságokban nagyobb erő van, mint minden másban, ami az életet összetartja, akár jog, akár szokás, akár bevett társadalmi konvenció legyen a neve.

Az »erkölcsi alap« olyan, mint a termő anyaföld. Jég elverheti, fagy és szárazság elsorvaszthatja ezen vagy azon évi termését; jöhet rá árvíz is, ami hosszabb ideig elborítja: de amint elvonult a csapás, azonnal élet kezd csirázni belőle s az új élet és az új termés dúsabb és szebb, mint az előbbi volt.

Az erkölcsileg egészséges embernek tehát magára nézve nincs soha igazsága az öngyilkosság gondolatával. Már csak azért sincs, mivel ezzel megsemmisíti a jövőt, amelyet előrelátnia nem adatott.

Igen sok esetet tudunk, amikor az elkeseredett ember kezéből kiverték a fegyvert, vagy pedig a kísérlet rosszul sikerült s a _jövő_ legteljesebb mértékben meghazudtolta elhatározását. Ismerünk oly embert is, aki nagyon kevés idő mulva már azon csodálkozott, hogyan tévedhetett meg annyira ítéletében?

Aki erkölcsileg helyesen gondolkozik, még a legnehezebb pillanatában sem választja meg jól a megoldásnak ezt az utolsó, legcélszerűtlenebb és legkevésbbé morális módját.

A bukott emberek szomorú vége rendesen nem a társadalom verdiktjében, hanem a saját egyéniségükben gyökerezik. A börtön, öngyilkosság vagy Amerikába való költözés nem okvetlen szükséges befejezés.

Az esetek nagy sokasága bizonyítja, hogy így csak azok végzik, akik belső világukban egyáltalán semmi erkölcsi alappal sem bírnak s elveszítvén a külső becsületet, mindenüket elveszítették és nincs többé ahova menekedjenek lelkiismeretükkel.

Ellenben azok, akiknek belső életükben még mindig van egy kis erkölcsi fundusuk, azok nem érnek ilyen véget. Úgy vannak ezek, mint az a pazarló, aki mindenét elherdálta, de a tönkremenésből még megmaradt egy kicsike mezei birtoka. Észretér és visszavonul erre a kicsike területre, hogy a nagy pazarlás után holtig fegyelemben és munkában töltse életét. Tehát ott végzi, ahol tévedései előtt kezdenie kellett volna.

A »világ« ezeknek idővel mindig megadja a tiszteletet, már amennyit állhatatosságukkal kiérdemelnek.

* *

Az öngyilkosság gondolatában van valami a dölyfösségből is. Legtöbb embernek a fejében abból az okból fordul meg az öngyilkosság, mivel különbnek tartja magát a többinél s azt hiszi, hogy a világ aljasságai között a maga tiszta igazságaival képtelen élni.

De az ilyen túlságosan derék emberek, akik annyira lenézik a többieket, ha éppen el akarnak pusztulni, nem kell nekik okvetlenül valamelyik fa ágán végezni pályafutásukat. Elpusztulhatnak lassú, erős, állhatatos, türelmes munkában, vagy fölkereshetik azokat a veszedelmes helyeket, ahol legalább »hősiesnek« tartott halállal halhatnak meg s utolsó sóhajuk nem gyűlöletet terjeszt szét, hanem szeretetet és nemesebb indulatokat az emberiség között, mely különben ilyenekre nagyon rászorult.

Hogy valósággal különbek a többinél, ezzel sokkal jobban be bírnák bizonyítani.

* *

Megtisztítja-e az öngyilkosság a bűn szennyétől az öngyilkos és ártatlan családja hírnevét a világ szemében?

El nem tagadható, hogy az ú. n. úri köreinkben az expiálhatlan gyalázatba esett férfiaktól nemcsak a jó társaság, hanem sokszor rokonságuk is elvárja az öngyilkosságot. Nem bíztatják rá, vagy legalább ritkábban; nem is járnak kezére: de hallgatag számítanak halálára.

A párbaj körülbelül ugyanezen a makacs előítéleten alapszik. A sértett vagy kisebb imfámiába esett férfi csakis bátorságának bizonyításával képes meggyőzni a világot egyéni értékességéről és kiváló tulajdonságairól. A közszólás is az, hogy »ezt vérrel kell lemosni«.

Az erkölcsileg tönkrement egyén öngyilkossága csöndes helyeslésében szerepet játszik azonfölül a családi név, a rokonság és baráti kör tisztességének érdeke is. Nem egyszer, de sokszor hallani ezekben az úri körökben azt, hogy ez vagy amaz a börtönbe került úri ember _nem merte_ magát megölni, bár helyesebben tette volna, mivel ez által övéit, rokonságát és barátait megkímélte volna attól a megalázástól, ami bűneinek teljes kinyomozásával és az ő megfenyítésével jár, amiből egész környezetére rossz emlékezet és az öröklő gyanunak árnyéka nehezedik.

Ez a felfogás különben nem is új. Gyökerei az ó-korba nyúlnak vissza. A bölcseletében annyira szelid Szokratesz, aki az öngyilkosságot általában véve, mint az istenek akarata ellen való lázadást elítélte, mégis helyeselte abban az egy esetben, ha »az isten is szükségessé tette«, amint az ő esetében is, mivel neki csak a kivégzés és méregpohár közt lehetett választania.

A stoikusok, – akiknek tanai az ó-kor végén hatalmas gyakorlati erőre tettek szert, – más kisebb összeütközések esetében is helyeselték az öngyilkosságot és »kényszerítő« okot találtak már abban is, ha egy szabad embernek nem lehetett meggyőződése szerint élnie. Már az erkölcsi halál megelőzése végett is javalták az öngyilkosságot.

Ezt a felfogást azonban Jézus és a kereszténység egészen elsöpörte.

És mégis, a kereszténységnek annyi évszázada után még mindig gyakorlati erővel bír a pogányvilág zord öngyilkossági tana!

* *

Az élet dolgait, ha nem a mieink, bölcseség a humoros végükön megragadni. Utóvégre is minden tragédia olyan, hogy csak egy kicsit kell rajta fordítani és kész a komédia.

Romeo és Julia szomorú sorsa világkacagtató komikum lenne, ha a patikus eltévesztette volna a tégelyt és mind a ketten ipecacuanhát vettek volna be.

Ebből pedig az következik, hogy az az igazán bölcs és az van közelebb a tökéletességhez, aki ha ítélnie kell az élet bolondságai fölött (mert az megint más, ha az ember maga is bele van keveredve), az emberi erényeket és gazságokat is puszta »dolognak« nézi s aszerint méri meg értéküket, hogy használtak-e valakinek vagy pedig ártottak?

Demoralizáció.

Minden szerencsétlenség kisebb és minden megnyugvás könnyebb attól a pillanattól fogva, amint az _emberi ész dölyféről_ le tudunk mondani és bölcsen belátjuk azt, hogy gyarló, tökéletlen lények vagyunk, játékszerei ismeretlen hatalmaknak. És belátjuk azt is, ami örökké igaz marad, hogy számunkra senki sem igért boldogságot, azt tehát követelnünk jogunk nincsen, hanem az úgy adatik nekünk ajándék gyanánt, amit megérdemleni munkánkkal vagyunk kötelesek és meghálálni jó cselekedetekkel.

Az ember örökké való függése mindez a fölötte való ismeretlen hatalomtól, mely úgy bánik el vele, mint az orkán egy parányi pehellyel.

* *

Demoralizáció?

Demoralizált az az ember, akinek a maga fölött való uralkodása annyira el van gyöngülve, hogy képtelen ellenállani a rossz befolyásoknak és ártalmaknak.

A sülyedő erkölcsű egyének rendesen épp úgy nem ismerik állapotukat, mint a sorvadásos beteg. Aki ismeri, az már lábbadozik.

FORGÁCSOK.

Gyüjtsd a szalmát, szükséged lehet rá.

_Török közmondás_.

A balgatag ember úgy bánik el az élet igazságaival, mint a gyerek a káposztafejjel. Keresi benne a káposztát. Száz levelét leszakgatja; a levelek mindig kisebbek lesznek, de utóvégre is észreveszi, hogy a káposzta voltaképpen azokból a levelekből áll, amelyeket félredobált. De ekkor már csak a kemény torzsa van a kezében.

* *

A szavak értelme sajátszerűleg finomul a műveltség haladásával. Régi írásokban pl. ezt olvassuk:

– Az árvák pénzét ellopták.

Most pedig így mondják:

– Az árvapénztár körül visszaélések merültek fel.

A politikában a hálátlanság vádja többnyire abból származik, hogy az emberek túlságosan sok és nagyon is kézzelfogható hálára számítanak s valahányszor szemüket lelkesedve emelik fel a közérdek lobogójára, jobb kezüket máris kinyújtják baksis után.

* *

Az okoskodások sok tekintetben hasonlatosak a tükörhöz. Az embernek rendesen a maga ábrázatát tükrözik vissza és nem az igazságot.

* *

Túlsok igazság: semmi igazság.

* *

Mindig az az igazság legjobb, amivel mást fejbevágtunk. És az a legrosszabb, amivel minket vágnak fejbe.

* *

Hajtsd túl az istent dicsőítő éneket és ordítás lesz a neve. Hajtsd túl a jót és gonoszat cselekedtél.

Szerencsétlenségeinkből alázatosságunk által menekszünk ki. Szerencsénket kevélységünk által szoktuk elveszíteni.

* *

Ha valaki valamely igazságot nagyon hangosan mond ki, bocsássunk meg neki, mivel úgy sem hallatszik messzire.

* *

Nem azok az igazságok az értékesek, amelyeket egymásnak mondunk, hanem azok, amelyeket magunkon gyakorlunk.

* *

Helytelenséget ne kövessünk el akkor sem, ha ártalmatlan. Vadász ne tegye a kezét a puska csövének nyilására akkor se, ha a fegyver nincs megtöltve.

* *

Mindig eggyel több megrovandó ember van a világon, mint gondoljuk.

Az erkölcsi törvény a társadalom érdekében az önfeláldozást megengedi; mások feláldozását soha.

* *

Egy írótársam megjegyzése: Gentleman az olyan úri ember, akinek akkor is igazsága van, amikor hazudozik.

* *

Vannak némely dolgok az életben, – még pedig igen-igen nagy számmal – amelyeket forrón szoktak feltálalni, de az ember csak langyosan eszi. Például mindjárt a leves.

* *

A nők életének van magasabb célja is, mint a hideg és meddő tisztelet kiérdemlése.

* *

A porcellánkorsókon nincsen máz, mivel az anyag maga is finom és nem szorul arra, hogy valamiféle mázzal bekenjék. Ellenben a cserépkorsókon bőséges máz van, hogy a porcellánkorsókhoz hasonlítsanak.

* *

Vannak gazdag emberek, akik gazdaságukkal úgy élnek, hogy ellenük alig lehetne több kifogást tenni, mint éppen csak azt, hogy – gazdagok.

* *

Van mesterséges kedvesség is, mely éppen olyan, mint a csinált virág. Az időtől nem hervad el, hanem megfakul, elkeshed és megvedlik.

* *

Aki nem tud felemelkedni a porból, rendesen praktikus eszére hivatkozik.

* *

Az emberek, ha külön-külön ostobák is, ha együtt vannak és közösen gondolkoznak, egymást okosítják meg. Amit a tömegek követnek el, lehet időelőtti, éretlen, veszedelmes, de sohasem lehet ostoba.

* *

A közromlottság olyan, mint a dögvész; az a levegőben úszkál. Csíráit senki sem látja, de mindenki beszívhat belőlük valamit. Csak az a kérdés, kiben fogamzik meg.

* *

Nem nézhetünk senki pusztulására a magunk veszedelmének tudata nélkül.

* *

Nemesebb elragadtatásainkat sohase szégyeljük vagy sajnáljuk. Az élet megposhadna elragadtatások nélkül.

* *

Ha az embert valamely elhatározása előtt kétségek gyötrik, leghelyesebben cselekszik, ha semmit sem kezd el. Amit ilyenkor tenni akarna, bizonyosan beleütközik lelkiismeretébe vagy öntudatába. És rosszul fogja végezni, még ha különben jó is.

* *

Aki erőszakkal, türelmetlenséggel és kímélet nélkül törtet az igazság útján, vagy nem éri el soha, mivel valójában nem is az igazság megtalálása az igazi célja; vagy ha eléri, szenvedélyes, mohó kezeivel össze is töri egyben és akkor már az neki nem lehet hasznára többé.

* *

A ki nem fizetett adósság alapjában véve ingyenélés. Aki adósságok hátrahagyásával hal meg, többet költött, mint amennyit ő maga teremtett, többet élt, mint amennyihez joga volt. Tehát mások életének egyik részét is felélte.

* *

A boldogságnak csak egy melódiája van; de a boldog emberek sohase játszák ezt a melódiát egyazon módon.

Az emberek, kivált pedig a »nem közönséges emberek« megítélésénél legyünk elővigyázatosak.

Sok ember van a világon, akinek az esze és a szíve nagyon mélyen fekszik; amíg addig eljut valaki, ahhoz sok idő és fáradság kell. És azt lehet mondani, hogy ezek mindig többet érnek, mint azok, akik mindjárt kirakják egész belső kincsesházukat, mint a batkáros.

* *

A földön az igazságot az ember nem magáért az igazságért szokta keresni, hanemha azért, hogy az valamire jó legyen neki. Ha semmire sem jó: ne keresse.

* *

Az igazsággal úgy vagyunk, mint a nyers hússal a szakácsné. Megpuhítjuk, megütjük, fűszerezzük, megrázzuk, megsütjük, fölszeleteljük, mártásba foglaljuk, szépen feltálaljuk… és még így is mindig akad olyan finnyás vendég, aki az orrát fintorgatja.

A nők kara: Nyomorult zsarnokok, lelketlenek és csalárdok ezek a férfiak; de azért mégis – szeretjük őket.

A férfiak kara: Szeszélyes, megbízhatatlan és ingatag teremtések ezek a nők, de azért mégis – szeretjük őket.

* *