Part 8

Ez így is van ott, ahol a diszkréció túlságig megy s az emberek mások hibáiról még a legbizalmasabb körben is hallgatnak. Kivált a politikában van így, ahol a hallgatást rendesen az érdek parancsolja. Az ilyen állapotot mindig azok használják ki a maguk javára, akik a kiméletre legkevésbbé érdemesek.

Persze, a szerelem dolgaiba is beleütik embertársaink az orrukat. Azonban a szerelem utóvégre sem olyan privátügy, mint azt az ember gondolná. Ha nem csalódom, ebben is vannak némely ellenőrizni való részletek.

* *

A megszólás általános szokás az egész világon. Csak az oka nem egyféle. A Fidsi-szigeteken azt a férjet is megszólják, aki házassága első évében nem falja fel az anyósát.

Kellemes.

A kellemességek csak apró töredékei a boldogságnak. Lehet száz kellemes érzésünk, de egyetlen kellemetlen pocsékká teheti valamennyit.

A gazdagság és vagyoni jólét mindenesetre csak eszköz a boldogsághoz; nem az egyetlen s nem is a legnagyobb, de azért jelentékeny.

A milliomos például, akinek gyötrő podagrája van, azt fogja mondani, hogy nem a pénz, hanem a jó egészség az első feltétele minden boldogságnak.

Aki tehát sok-sok pénzt szerzett, amellett lehet nagyon boldogtalan, sőt belsőleg örökös nyomorult, akinek annyi boldogságérzése sincs, mint egy egészséges és jóravaló m. kir. díjnoknak. Amiből senki se gondolja, hogy a szegénység boldogságérzésekkel szokott járni.

* *

A kellemes emberek kellemességének egyik titka az, hogy beszélgetés közben nem magukról fecsegnek, hanem lehetőleg annak dolgairól, akivel beszélgetnek. Az emberek többsége magával szeret legjobban foglalkozni s mindig kellemes előtte az, aki erre alkalmat nyujt neki.

De ez nem azt jelenti, hogy ha az ember így cselekszik, akkor mindjárt kellemessé válik.

Ahhoz, hogy más ember dolgairól kellemesen tudjunk beszélni, óvatosság, tapintat, sőt okosság is kell. Vannak emberek, akik e recept mellett felette kiállhatatlanok, mivel kíméletlenül betolakodnak embertársaik rejtett fájdalmaiba, szorosan magántermészetű ügyeibe és végiggázolnak leggyöngédebb érzéseiken.

Okos és helyes érzésű ember azonban mindig óvakodni fog attól, hogy saját édes _énjét_ tegye beszélgetés tárgyává.

– De hiszen akkor – mondja valaki – két okos ember nem is tud egymással beszélni, mivel mindegyik a másikról akar beszélni és egyik sem engedi magát!

Nem kell félni. Nagyon ritka eset, hogy két igazán okos ember kerüljön össze az életben s ha összekerül és észreveszik egymást, hamar ki tudnak egyezni – felébe.

Fokozatok:

Kellemes ember az, aki nem beszél magáról, hanem arról, akivel beszél, és arról is jót.

Kevésbbé kellemes, de nagyon tűrhető ember az, aki másokról beszél – rosszat.

Kellemetlen ember az, aki másokról jót beszél.

Kiállhatatlan ember az, aki magáról beszél jót.

Műveltség.

A művelt jelzőt igen sok ember nem magáért a műveltségért követeli meg magának, hanem csak azért, mivel az előkelőséget ad.

A társaséletben azonban nincs fonákabb dolog, mint az efféle rangoskodás. Azokat, akik hosszú fáradság útján a tudás, belátás és humánus gondolkozás magas fokára jutottak el, azokat nem születésüknél vagy nevüknél fogva, de egyéni értéküknél és súlyuknál fogva illeti meg a tisztelet és tekintély nagyobb mértéke.

A demokratikus felfogásnak nem az az értelme, hogy mindenki, aki csak nadrágot és cilindert vagy szép toalettet visel, már ennélfogva egyforma tekintéllyel is bírjon, hanem igenis az, hogy az egyéni érték megtalálja a maga tekintélyét és elismerését.

* *

Modor és Műveltség: két egyformán előkelő szabású ruhában sétáló gentleman az utcán. Az egyik tökfilkó, a másik zseni.

Konvenciók.

Szakadatlan harc folyik közöttünk. Az egyén természeti jogait szegzi a társadalom ellen s a maga módja szerint akar boldog lenni. A társadalom ellenben mindenféle konvenciókkal bástyázza körül a maga rendjét és boldogulását.

Az élet igazi becsét azonban nem a társadalom hallgatólagos konvenciói képviselik. Ezek bizonyára a _rend_ kötelékei, amelyek megakadályozzák, hogy az ember természeti ősereje keresztülgázoljon a többiek vetésein. Ezek nélkül sem a jog, sem a vallás, sem semmiféle más kötelék nem volna elég erős az állandó együttélés fenntartására és így a civilizáció, minden jog és hit ellenére, rohamosan fejlődnék vissza a kőkorszak felé.

Igen; csakhogy a konvenciók: az illem szabályai, a megszokott formák, a hagyományok s a becsületről és különösen az egyéni boldogságról való állandó felfogások iszonyatosan elfajzanak, ha folytonosan nem ül a nyakukon a tagadás, a kritika, sőt a rombolás szelleme!

Minden konvencionális szabálynak megvan az a természete, hogy a korlátolt és silány lényeket védi és biztosítja legjobban. Valaminthogy az illem rideg szabályaiba is azok kapaszkodnak bele kínos görcsösséggel, akik jólétüket, vagy amit ők annak hisznek, csakis e formula védpajzsa alatt bírják elérni, maguktól pedig soha.

Világos ennélfogva, hogy minden társadalmi konvencióban megvan az a hajlandóság, ha kezdetben mégoly tiszteletreméltó is, hogy idővel a legkülönbözőbb tökfejüek és képmutatók gyűrüsáncává legyen s minden szabad fejlődésnek és minden őserő érvényesülésének útjába álljon. Ilyenkor már _előítélet_ a neve.

* *

A társadalmi zsarnokság nagyobb ellensége az egyéni boldogságnak a legzsarnokabb politikai rendszernél is. Ez ellen még forradalmat sem lehet csinálni.

Pedig egész gondolkozásunk arra megy ki, hogy az egyén magát minél teljesebben megadja a társadalmi konvencióknak.

Keresvén a békét és a köztiszteletet, rendesen magára is engedi disputálni mások szokásait, felfogását, tévedéseit, terhes illemszabályait, gyakran még gondolatmenetét is, ruhaszabását pedig mindig. A leglényegesebb dolgokban: a meggyőződésekben, sőt a lelkiismeretben is könnyen átadja magát mindenki a konvencióknak, mivel azok a megfontolás terhétől megkímélik.

A művelt férfi vagy nő – ha erőt érez magában arra, hogy a maga esze szerint gondolkozzék és a maga lábán járjon – sohase adja meg magát feltétlenül a »társaság« zsarnokságainak. Tegye meg a lényegtelen dolgokban az engedményeket a többieknek, igen. Legyen illedelmes, gyöngéd és udvarias a többiekkel való érintkezésben. Viselkedjék úgy, hogy a vele való érintkezés ne legyen kellemetlen. Azontúl azonban sem jobb nézeteit, sem helyesebb szokásait, sem épebb moralitását, sem idejét, sem lakását, sem elhatározásait ne engedje zsákmányul az általános erőszaknak.

Mindenekfelett pedig ne engedje magát naponkint ezer tisztes hazugságra kényszeríteni.

* *

Aki a társadalmi élet bevett rendje és formái ellen cselekedettel fellázad, százszor gondolja meg, hogy mit cselekszik, mivel a rabló és a hős fellázadása közt ég és pokol a különbség.

A lázadásra ős-joga csak annak van, aki a meglevőknél erősebb és igazabb törvényekre képes hivatkozni. Legtöbbnyire még ez is el fog bukni, mivel az élet nem tűri a neki nem való hatalmasabb igazságokat. Minden ilyen lázadásban már kezdettől fogva benne van a tragikai bukás magva.

Aki tehát fellázad a többiek rendje és kényelme ellen, csak azzal a kockázattal teheti, hogy bele fog bukni a maga igazaiba.

De ha valóban igaza volt s érette a felelősségeket a legteljesebb mértékben kész volt mindenkor viselni, lelkiismerete érintetlen marad és nyugodt lélekkel lehet boldog vagy veszhet el, mivel isteni törvények szolgálatában cselekedett.

* *

Az, hogy valakit kiközösítenek a társaságból, vagy éppen felakasztanak, még nem sokat jelent. Az a kérdés, hogy miért?

Gyakran a legnagyobb erények is halálos bűn gyanánt tünnek fel a társadalom szemében, mely mindennek ellensége, ami az átlagtól elüt és kényelmét veszélyezteti.

A történelemből eléggé ismeretes, hogy nemcsak a legnagyobb gazembereket szokás felkötni, hanem gyakran a legnagyobb hősöket is. Azokat, akik túlnagy erényekkel a »rendet« megzavarták.

A közepes erényekkel és közepes gonoszsággal rendelkező emberi lénynek van aránylag legkellemesebb helyzete, de csak a közepes társadalmi életben.

* *

A gondolat és szellem emberei azért vétenek oly sokszor a társadalom életszabályai ellen, mivel sohasem tartják a világot olyan silánynak, mint amilyen.

Azok, akik a művészettel vagy irodalommal foglalkoznak, hivatásuknál fogva a mindennapi élet praktikus légkörén felül élnek s miután hozzászoktak az eszményibb fogalmakhoz és következtetésekhez, nem képesek a köznapi élet rendes tényezőivel helyesen számolni.

A nagy poétán vagy tudóson például könnyen megesik, hogy valamely képtelen házasságba mászik bele, talán a szakácsnéját veszi el; de a praktikus börzeügynökön soha.

Vendégek.

Legyünk irgalmasak vendégeink iránt is. Ne üljünk a nyakukra túlhajtott szívességgel; ne szorítsuk őket házunkban vagy szalónunkban kénytelen rendbe, mint a heringeket szokás a hordóban.

Egyik híres francia hölgy emlékeiből tudjuk, hogy nála az estélyek – jóllehet szalónjában a szellem kitünőségei vettek részt – jó darabig kedélytelenek voltak. Ő azonban fölfedezte, hogy a vendégek elhelyezésében van a hiba.

Egy este, a vendégek távozása után, megfigyelte a teremben a székek elhelyezését és észrevette, hogy a székek különböző csoportokba vannak széthurcolva. A következő estélyre a feszes rend helyett már maga rendezte be az előbbihez hasonló székcsoportokat s legnagyobb örömmel látta, hogy vendégei a teremben szépen szétoszlottak és csakhamar a legelevenebb élet uralkodott köztük, mivel a közelebb rokon elemek végre egymásra találtak.

A vendég se legyen rabszolgánk soha.

Fényűzés.

A _flanz_ behonosodott német szó, mint a _stréber_ is. Magyar neve nincs, ne is legyen.

A flanz (olykor protz) a gazdagság fitogtatása. Nem tesz különbséget, hogy van-e gazdagság vagy nincs-e; a flanz csak flanz marad, akár milliomos űzi, akár házaló, akár herceg, akár parasztember.

Annak, aki gazdagságát üres fényűzésben fitogtatja, csak hiúsága nyer kielégítést, de az is milyen áron! Az emberek parvenunek fogják mondani, gazdagságának túlságos híre kél s csakhamar körülveszik őt, mint a rothadó gyümölcsöt a legyek, mindenféle hízelgők, kunyorálók és számítók.

De mélyebb hatása is van. Abban a házban, ahol a szülők flanzolnak, a gyerekeket a fényűzés látványa idejekorán korrumpálja, kivált a leánykákat. Az ilyen házakból kerülnek azután ki azok a léha és szegény teremtések, akik, mikor férjhez mennek és ezzel a kötelességek világába lépnek, azonnal kínlódni kezdenek. Azután összekapnak férjükkel s végül azt sem tudják voltaképpen miért, de »válnak«.

A flanznak azonban van komoly társadalmi hivatása is. A természet által bölcsen arra van rendelve, hogy a hirtelen gyült nagy vagyon 2–3 nemzedék alatt biztosan szétoszoljon s érdemetlen kezekből érdemesebb kezekbe szivárogjon át.

Isten tudja, talán nem is kellene ajánlgatni a flanzoló emberiségnek, hogy hagyjon fel vele.

* *

Olykor szánalom fog el, ha hallom, hogy a gazdagokat azért irigylik, mivel gazdagok.

Hogyan lehet azokat irigyelni, akik az élet szent és tiszta levegőjét csak drága előítéletek bacillusaival fertőzve élvezhetik.

Akik másoknak szinte egyedül csak a rossz tulajdonságait látják: a hizelgést, a szolgalelküséget, a haszonlesést, a gyávaságot.

Akik aranybilincseket vernek gyermekeik lábára, s ha fiu a gyermek: pénzzel fertőztetik meg ifjúságát; ha pedig leány, az előkelőség aranymarháját imádtatják vele.

És elölik a gyilkos pénzzel még azt az egyszerű igazságot is, amit a földet túró napszámos is ingyen kap a többitől, munkája közben, amint izmai megfeszülnek és szó esik a pajtások közt az élet nagy dolgairól.

* *

Méltó tárgya lehet a tudományos megismerésnek az, hogy milyen romboló természeti őserők dolgoznak a társadalom mélyén a gazdagság ellen? Mily törvény az, mely a felhalmazott _túlságos_ jólétből kinyújtja fojtogató karjait és látatlanul elkezd öldökölni.

A természet nem tűr meg semmi emberi hazugságot, még ha gyémánttal és hadseregekkel van is körülvéve. De megkeresi az igazságot még a rongyok között is. Csak nem siet vele.

Szivességek.

Kétféle szivesség van az emberek között. Az egyik az, amelyet csakugyan szív szerint adunk, anélkül, hogy önzés volna mellette. Adjuk, mert jól esik és tudjuk, hogy a szeretet művét gyakoroljuk vele. Hogy viszonozzák, arra nem gondolunk. Ha kapjuk, elfogadjuk, lekötelezettség nélkül; nem jut eszünkbe, hogy azt meg kell fizetni valamikor. Sőt az ilyen gondolat sértés volna arra, akitől vettük.

Ennek van valami köze az égi dolgokhoz és éppen azért fölötte ritka. A családban fordul elő s azok közt, akik egymást szeretik. Ismerősök közt is, de csak azoknál, akik művelt, humánus lélekkel bírnak és előkelő módon gondolkoznak az emberi viszonyokról és kötelességekről. S akik visszariadnak attól, hogy a szív dolgaiból portékát csináljanak.

A másik szivesség hamis etiquette alatt jár s éppen azért olyan gyakori, mint a hamis bor. Nem is szivesség, hanem árúcikk, tetszetős névvel, hogy jobban keljen. A szivességnek ez a neme a társadalomban adás-vevés tárgya; csaknem olyan sűrü forgalmi eszköz, mint a pénz.

A. valami szivességet tesz B.-nek már abból kiindulva, hogy B. legalább is hasonló értékű szivességgel tartozik neki. A szivesség hasznát mind a kettő leméri magában. A. minél nagyobb csereértéket akar kapni s B. (ha okos) minél kevesebbet akar adni. Ebből azután millió csöndes alkudozás fordul elő az életben.

Az emberek röstelik kimondani, hogy a hasznos szivességért hasznos szivességet várnak, de viselkedésük kényszerítő konvenciókat alkotott arra, hogy a szivességes hitelező kamatostól megkapja a kölcsönadott szivesség teljes értékét. Különben panaszkodik és hálátlanságról beszél.

* *

Egy francia író gunyorosan ezt mondja:

Nem azokból a szivességekből szokott az ember meggazdagodni, amelyeket ad, hanem azokból, amelyeket kap.

* *

A szivességek adása és elfogadása nagy művészet. Az életben az olyan ember, aki előkelő módon gondolkozik s amellett okos akar maradni, körülbelül ilyen szabályok szerint él:

Szivességet nem adok könnyen, de még nehezebben fogadok el.

Kizsákmányoltatni magam nem engedem, de ha szivességre határoztam el magam, derült homlokkal s minden viszontszolgálatra való várakozás nélkül adom.

Szivességet lehetőleg nem kérek. Ha kérek, csak olyantól kérem, aki szíve szerint adja s nem várja a visszafizetést.

Ha tévedésből olyantól fogadtam el szivességet, aki várja és talán követeli az ellenértéket: azt kamatostól kielégítem és kikergetem.

Az adott szivességet lehetőleg elfelejtem, a vett szivességet mindenesetre viszonzom, de úgy, hogy a viszonzás távol legyen a fizetés minden gondolatától.

Akit szivességemben részesítettem, nem sértem meg azzal, hogy vele bárhogyan éreztessem.

Sohasem felejtem el, hogy a szív és a bizalom dolgaiban nem vagyok – házaló.

Habeas corpus.

Nincs joga senkinek ahhoz, még a legszeretetreméltóbb nőnek sem és még a legnemesebb jótékonysági célok szolgálatában sem, hogy valakinek az életmódjába kényszerítőleg benyúljon.

Mindenkinek őseredeti joga, hogy otthon úgy éljen, amint az egészségének, vérmérsékletének, munkakörének s boldogságának vagy boldogtalanságának legjobban megfelel.

Bizonyos érintkezésnek mindenesetre kell lennie az emberek között, mivel az ember »társas lény«. Ennélfogva szükségesek a bevett látogatások és azok viszonzásai. De jogtalanság az, ha valakin a látogatásokat erővel be akarjuk hajtani, vagy pedig azok elmaradása avagy elkésése miatt haragot táplálunk ellenük.

Ez csak azt jelenti, hogy most, vagy egyáltalán magukban akarnak élni otthon. Ők tudják, miért? Lehet, hogy munka foglalja el őket, lehet, hogy szomoruságuk van, vagy beteges valaki közülök, vagy egyáltalán oly harmónia van abban a családban, – ami igazán ritkaság – hogy egymással teljesen megelégszenek s a nyugalmas családi életet elébe teszik a máskülönben kellemes külső érintkezésnek.

Mindezek igen tiszteletre és kíméletre érdemes okok lehetnek, talán irigylésre méltók is. Rendesen azok a boldogabb emberek köztünk, akik családi tűzhelyüket szeretik, míg ellenben azok, akik telve vannak örökös látogatásokkal, közönségesen nem tartoznak a boldogabb életű emberek közé.

Életpályák.

Minden életpálya jó, de neked vagy nekem csakis az jó, amelyre kedvvel és tehetséggel felszerelve indulunk el.

Legtöbben azzal buknak bele az életbe, vagy azzal teszik szerencsétlenné gyermekeiket, hogy az életpályán kínálkozó »jó módot« és csakis ezt nézik, anélkül, hogy az ahhoz való képességeket és hajlamot is gondosan megmérnék.

Mihaszna indul el például valaki vállalkozónak, ha egész természete olyan, hogy a kombinációkat utálja s talán még vesztegetni is röstell. Mihaszna mérnöknek, holott nem a mértani, hanem az esztétikai vonalak iránt rajong.

A legnagyobb jómódhoz vezető életpályán is szegény ördög marad, sőt erkölcsileg is elnyomorodik az ember, ha kényszeredve, tehetsége és hajlamai ellen lép rá. Ellenben nincs olyan szerény életpálya, még a kisbíróságot sem véve ki, ahol a maga körében értékeset, sőt nagyot ne tudjon szolgáltatni, ha kedve és hozzávaló képessége van.

A rossz hallású zenész sokkal kevesebb, mint a szép szakállú kapus.

VIGASZTALÁSOK.

Mindenki tévedhet, de a tévedésben csak az oktalan ember szokott megmaradni.

_Cicero_. Philippica.

Az élet telve van görbe dolgokkal. Ezek közül kiegyenlíteni, vagy kijavítani sokat nem is lehet.

Az idő azonban szakadatlanul szánt, vet és boronál. Ha segítünk neki, sokat elboronál, ami ezelőtt hepehupás volt. És sok minden megoldhatlan dolog megoldódik magától, ha nem erőszakoljuk.

* *

Az emberek a _nehéz megpróbáltatásokból_ rendesen kétféle módon szoktak szabadulni.

Az _egyik_ mód az, hogy gyötrelmeiket féktelen élvezetekbe temetik. A szenvedélyes vagy felületes kedélyek rendesen ezt választják. A férfi ilyenkor az ivásnak, kártyának s más »bánatcsillapítónak« adja magát. Elmulatja fájdalmát s gyakran vele vagyonát és becsületét is. A nő divatra, bálra, udvaroltatásra s effélékre adja magát s végül a maga szerencsétlenségébe beleránt más ártatlan embert is.

A _másik_ mód emberibb, nemesebb, termékenyebb és sokkal erkölcsösebb. Ez a munka. A kötelességek fokozottabb teljesítése. Szakadatlan hasznos tevékenység, ami a körülünk levő emberek egész sorára emelőleg hat, a jó hírnevet megtartja, vagyoni előnyöket szerez, a tisztaság és derékség benyomását ébreszti fel s végeredményében sokkal gyógyítóbb mint a lealacsonyodás. Sőt újjászüli az embert a legnagyobb szerencsétlenségek romjaiból is.

Nem mese az, hogy a »munka nemesít!« És nem is úgy kell érteni, ahogyan szokás, hogy t. i. a gyáros utóvégre is magyar nemességet kap. Hanem úgy kell érteni, hogy a munka elvonja a kedélyt az ábrándozástól, képzelgéstől, az előítéletektől, a romboló szenvedélyektől és a túltengett, legtöbbnyire fölösleges fájdalmaktól. Ehelyett odaköti a kötelességekhez, természetes élethez szoktatja és csak azokat az emóciókat fejleszti és erősíti, amelyek a társadalmias életnek és a világgal való megbékülésnek kedveznek.

A _harmadik_ megoldási mód az öngyilkosság volna. De hát megoldotta-e Nagy Sándor is a gordiusi csomót a kardvágással?

* *

A közhit azt tartja, hogy az életben a »szamarak« könnyebben boldogulnak. És ebben is van egy csöpp igazság.

A korlátozottabb fejű emberek nem spekulálnak messze, hanem a könnyen elsajátítható polgári ügyességgel megelégedve, az életet rendesen kellő helyen ragadják meg. Tévedésektől a közönséges józan szokások óvják meg őket. A maguk korlátozottsága viszi előbbre őket a járt úton. Holottan, ha az okos ember hibát követ el – akkor ez nem közönséges hiba.

De meg az is, hogy felebarátjainkat szivesebben tartjuk »szamaraknak«, mint önönmagunkat. És ez az élet némely dolgaiban nagy vigasztalásunkra szolgál, amikor mások sikerét ezzel kisebbíthetjük.

Csakhogy a valóban »szamár« emberekre ez az igazság nem alkalmazható, hanem csak azokra, akik csak bizonyos fokig szamarak.

* *

Kegyelemkenyér csak az, amit az ember érdemtelenül fogyaszt. Anélkül tehát, hogy megszolgálta volna.

Mindenki a tulajdon maga kenyerét eszi, aki másnak szolgálatokat tesz érette.

Az igazi kegyelemkenyéren csak a munkaképtelenek, csonka-bonkák tengődnek, de ezek nem tehetnek róla. Továbbá minden ingyenélő és sokan a munkátlan, léha gazdagok közül: de ezek meg nem akarnak róla tenni.

* *

A nagy megpróbáltatásokban a vigasztalást és reményt az ember mindig a maga igazságaiból merítheti csak; sohasem a másokéból.

Ezer és ezer dolog van az életben, amelynek egész nagy rosszasága nem önmagában van, hanem csak abban a viszonyban, amelyben az ember többi embertársaival áll. Gyakran elég ennek a viszonynak legkisebb módosulása is, hogy amit rossznak, kétségbeejtőnek tartottunk, tűrhető vagy éppen jó legyen. És ilyenkor azután mosolyogunk azon, hogy mennyire rabjai vagyunk a – többieknek.

Idegesség.

Az erős gondolkozással dolgozó emberek szomorú kiváltsága az idegesség. Szinte nincs egyetlen jelentékeny tudós, író, művész vagy államférfiú sem, aki bizonyos idő mulva kisebb-nagyobb mértékben meg ne kapja az idegkimerülést.

Daudet Alfonz hátrahagyott művei közt egy egész kötetet találtak _Ma douleur_ (fájdalmam) felírással, ami e nagy írónak idegeivel való kínos küzdelmét írja le. Meglepő, sőt megdöbbentő, hogy az az ember, aki elméjének és kedélyének fényes műveivel az egész világot gyönyörködtette, mennyi belső szenvedésnek volt alávetve. Nemcsak álmatlanság gyötörte, hanem káprázatok is, amelyek a neurozisnál, kivált az álmatlanság és időfordulás óráiban, csodálatos, szinte hihetetlen képeket varázsoltak elméje elé. Mint annyian, ő is brómmal és más zsongító szerekkel csillapította gyötrelmeit, ami bizonyosan hozzájárult élete megrövidítéséhez.

Zola Emilről is tudva van, hogy milyen ideggyötrelmekben szenvedett. Annyira feledékeny volt (ami szintén jellemző ennél az állapotnál), hogy rövid idő mulva a maga műveit sem ismerte fel. Ő is, mint csaknem minden életsorsosa, telve volt habozással, kétségbeeséssel; leülvén dolgozni, mindig meg volt győződve, hogy élvezhetetlen szamárságokat fog írni.

De nemcsak a merő gondolkozás emberei vannak ennek a bajnak alávetve, hanem azok is, akik erős spekulációból élnek. A kereskedővilágban is jól ismerik ezt a bajt, de kivált a börzeűzérek, akik rendesen egész vagyonukkal lebegnek egy szelet papiroson. A kereskedőről pedig már Horatius megírta, hogy »indocilis pauperiem pati« – tanulatlan a szegénység elviselésében.

Az értelem megfeszítésénél a kedély megfeszítése, az aggodalom, a bizonytalanság, a bosszúság, a felháborodás, a búsulás, de kivált a sértett ambició nagyobb idegromboló erő. Mindezekben a természet intő ujja emelkedik fel.

* *

Az egészséges lelki élet a kellemes és kellemetlen emóciók megfelelő arányából áll. Ahol a kellemes emóciók túlnyomóak, mindig bizonyos túltengés áll be az életörömökben és bekövetkezik az a valami, amit demoralizációnak neveznek és amit a dologtalan gazdag embereknél és a lumpoknál jól ismerünk.

Ellenben a kellemetlen emóciók túlsága – már akár megfeszített munka, akár szertelen kedélynyugtalanság legyen az oka – az idegek kifáradását húzza maga után s degeneráló élet az eredménye.

Az élő embernek mindig kellő mennyiségű kellemes, az életre nézve előnyös emócióra van szüksége; máskülönben veszít életképességéből és ezt az állapotot – ami talán nem is igazi betegség – nevezik azután idegkimerülésnek.

Mindebből pedig mindenkire az következik, hogy életmódja egyéniségének megfelelő arányokat hozzon be. A munkát ossza fel úgy, hogy magát egészen soha ne merítse ki; kerülje a kellemetlen benyomásokat és testét tegye ellenállóbbá.

A modern nevelés a sportot nem ok nélkül hajtja annyira. A sportoknak – kivált ha szabad levegőben gyakoroljuk és nem megerőltetéssel – megvan az a kedvező hatásuk minden életkorban, hogy a testi erőket nem engedik elsatnyulni s a lelki erőket kellemes emóciókkal látják el, amilyeneket a nagyvárosi társas életben és őrületes versengésben elérni nem lehet. Azonfelül pedig a léleknek oly tehetségeit foglalkoztatják, amelyek máskor pihennek, ellenben pihentetik azokat, amelyek túl voltak feszülve és kifáradtak.

Az istenekhez mindenesetre közelebb van az, aki nem a hatalmasok előszobáiban, hanem az erdőkben és hegyeken mászkál.