Part 6

Estebédre már otthon volt a Reggioban és igen kegyesen fogadta az emberei kézcsókját. Asztalnál farkasétvággyal evett és tréfásan szidta a konkláve szakácsát.

A választásról csak mellékesen beszélt. A konklávéban mindössze huszonöt kardinális volt, köztük tizennyolc olasz. Német egy sem jött el, a franciák és angolok javarésze is lekésett.

Az első próbaszavazásnál nyolc voks jutott Bakócznak, Medicinek csak egy. A legtöbb, tizenhárom, ekkor a vén Valenciai Jánosra esett, akit senki sem akart komolyan. Mindegyik párt kertelt, ki akarta tanulni a másikat.

De azután egyezkedni és alkudozni kezdtek a főtisztelendő urak, az ifjú olaszok és a hercegek pártja megrohanta az öregeket és végül minden olasz megállapodott Mediciben.

Maga Bakócz is rászavazott. Ennyi volt az egész.

Láthatóan örült, hogy eltávozott tőle ez a pohár. Hetvenesztendős ember hogyan is kezdhetne új életet?

Midőn azonban kettesbe maradt Tamással, más nótát fujt.

– Engem a halott pápa buktatott el. A halála napján torkon fogott és csak ma, midőn kihirdették Medici nevét, volt az az érzésem, hogy a csontkeze eleresztett megint. Rovere tudta, hogy én csak pénzzel boldogulhatok, azért is adta ki bulláját a simonia ellen, hogy ezer fáklya fényével rávilágítson az én utaimra és az egész keresztény világ ellenőrző szeme elé állítsa a konklávet… Ő ismerte minden titkomat, ő előre megmondta minden kardinálisnak, mivel akarom megvásárolni és egyenkint esküt kért tőlük, hogy a jóhírük érdekében ellenem fognak szavazni. Mindenki lehet pápa, csak Bakócz nem! – a halála napján ezzel búcsúzott.

Valami nyomot mégis hagyhatott lelkében a veresége, mert szokása ellenére merengő és elmélkedő volt.

– Megvesztegetés? Hát nem szép dolog! De én egy nép életét akartam megmenteni, ők pedig a mozaikjaikat és ugrókutjaikat féltik. Keserű tréfája a sorsnak, hogy ezúttal a legmagasztosabb célért hitvány fegyverekkel kellett harcolnunk, míg ők az ő kicsi céljaikért a legmagasztosabb elveket vihették harcba.

A patriárka egy kupa bort ivott.

– Rovere Julius pontosan ismerte minden titkomat, – mondta később. – Még olyanokról is tudott, amelyekről azt hittem, csak mi ketten ismerjük: te meg én. Kéme volt a palotában.

Tamás fölkapta a fejét.

– Lehetetlen, – hebegte – hiszen a bizalmas jegyzeteket titkos írással szerkesztettem…

– Úgy kell lenni, hogy kitanulták a titkos írásunk kulcsát is. Csapra verték a hordómat és én hiába töltöttem rá éjjel-nappal, a titkos léken kifolyt minden borom.

Bakócz fölkelt és erősen a Tamás szeme közé nézett.

– Szeretném, fiam, ha kisütnéd, ki volt az áruló. Neked módodban lesz… Holnap megint beszélünk erről, de most jóéjszakát!

Tamásnak nem volt jó éjszakája.

Ki volt az áruló? Egy förtelmes gyanú rohanta meg, mint a harapós kutya, de ő dühösen elrúgta magától. Nem, nem, ilyet gondolni is bűn! De azért nem volt jó éjszakája…

Reggel, midőn kiment a palota elé, egy öreg asszonyka szólította meg. Ugyanaz a nyájasan vigyorgó banya volt, aki egykor már levelet hozott neki a Sciarrából.

Ezúttal nem levelet, hanem más valamit hozott: fél zöld selyemkeztyűt.

– Ha ön meg akarja találni a keztyű párját, akkor menjen ma vecsernye idejekor a Purificazione-térre.

– Ki küldött hozzám, öreg?

– Ha többet akar tudni, menjen a Purificazione-térre.

Lám, a vénasszony tud szűkszavú is lenni!

A keztyűből édes ámbraillat áradt… Igen, ő el fog menni! A Purificazione-téren választ fog kérni egy gyötrelmes kérdésre.

Annyira már kinevelték Rómában, hogy nem ugrott bele vakon a kalandba, hanem elhatározta, hogy álruhában fog menni. Most úgy is farsang utólja van és az utcákon nyüzsögnek az álarcosok.

Az udvarmester, akinek megbízást adott, egy lángvörös selyemkámzsát szerzett neki, az arcot is eltakaró csuklyával. Tamás olyan volt benne, mint egy titokzatos vérbíróság tagja.

Midőn a kis térre ért, sűrű embergyűrű közepén éppen egy jókedvü párocska táncolt. Elég gyakori kép a farsangoló Rómában. Később tágult a kör és az apátúr megláthatta a táncosokat. Ha buzogánnyal fejbe ütik, akkor sem rendül meg jobban.

A fekete barát és a zöld angyal!

Semmi kétség, a hórihorgas csuhás alak a „csillagok szolgája“, aki a varázstükörben megmutatta neki a tiarás Bakócz-címert… A táncosnője pedig – ő! Zöld ruhát visel; csak a fél keze keztyűs, a másik csupasz; zöld selyemlárva takarja arcát, de a haja, a jólismert, illatos, imádott mahagoni-haja szabadon leng-lobog a válla körül…

De valami változás van a zöld angyal külsején: vékony, remegő arany szarvacskák bukkantak ki a hajából, hosszúk és görbék, mint a hőscincéré és arany denevérszárnyak nőttek a hátán.

Duda és síp muzsikált nekik. Furcsa, gúnyorosan mekegő és mégis szenvedélyes, szinte már fajtalan zene.

Az óriás barát olyan kacagtatón és mégis félelmetesen dobálta-hömpölygette otromba tagjait, mint egy részeg sárkány. A zöld angyal szilajan verte a csörgődobot, a bő ruhája hólyagosan hullámzott acélos, karcsú idomai körül, a denevérszárnyai pedig rugalmas csapásokkal kísérték mozdulatait.

Tamásnak meg kellett kapaszkodnia a kút korlátjában, hogy hanyatt ne vágódjék. Azt hitte szörnyet kell halnia szégyenében, dühös kétségbeesésében.

Most már mindent tudott!

Igen, ezek komédiát játszottak vele. A fekete emberrel ráijesztettek a babonás barbárra, mint gyerekre a mumussal. Kihúzták belőle a titkait, olyan símán és könnyen, mint hüvelyéből a kardot. És a saját fegyverével nevetve kivégezték.

Most pedig iderendelték, hogy gúnnyal tetézzék a gyalázatát! Mennyire kevésbe vehetik őt, mennyire megvethetik, ha ezt is meg merik vele tenni.

Még mindig táncoltak… A duda dunnogott, a síp vihogott. Ez valami féktelen parodisztikus diadalmi tánc volt, ennek a táncnak minden mozdulatával azt mondta Fiametta: Látod, ilyen vagyok, bolond barbár, látod, ez vagyok…

Szégyenletesebb és fájdalmasabb látvány volt, mintha pőrére vetkőzött volna az utcán. Olyan groteszk látvány, mint a pestisbeteg lázálma.

Tamás nem bírta tovább. A vére, paraszt eleinek vére, tajtékot vetett – maga sem tudta, mit akar, – midőn már a dühtől hörögve megrohanta a fekete óriást, vas karmokkal megragadta és fejjel beledobta a kútba. Abba a kútba, amelyből Szent András napján egy meztelen szép leány szokott kimászni…

Még látta, amint Fiametta rémülten visszaugrik előle, még hallotta a kútból a fekete ember panaszos bömbölését, azután sarkon fordult és elsietett.

Senki sem mert a vörös ember útjába állani, aki oly keményen elbánt a nagy leviatánnal. Talán a zöld donna ura vagy kedvese? És lehet, hogy fegyveres barátai is vannak az álarcosok közt…

Tamás végigsietett az utcalabirintuson. Síkon járt, ő mégis úgy érezte, mintha lefelé menne, mindig lefelé. Nem tudta, hol van. Találomra rohant tovább.

Most az az érzése volt, mintha valaki üldözné… Visszanézett: igen, a zöld angyal jött utána! Szökdelő, rövid lépésekkel, a házak mellé lapulva, osont a nyomában.

Betért egy sötét sikátorba és ekkor már nem látta többet Fiamettát.

Most romok közt találta magát… Egy beszakadt tetejű, gigantikus csarnokon ment keresztül, – régi fürdőpalota lehetett.

Kereste a kijáratot és keskeny rést talált a hatalmas falon. De a rés körülépített, kerek oduba vezetett le. Zsákutcába jutott.

Fáradt volt. Letelepedett egy összetört oszlopra és lerántotta fejéről a vörös csuklyát. Úgy ült itt egyedül, mint beteg vadállat a barlangjában.

Egyszerre karcsú árnyék bukkant föl a bejáraton. Két hosszú, remegő aranyszarv… Ő volt. Tágra nyitott szemekkel, kecsesen előrehajolva nézett le a homályba. Álarcát a kezében tartotta.

Most fölfedezte Tamást.

– Ah, tudtam, tudtam!

Leugrott az oduba, a denevérszárnyai remegtek a vállán.

Egy pillanatig farkasszemet néztek.

– Tudtam, hogy ön az! De miért bántotta szegény Capistranót? Ő csak azt tette, amiért megfizettem… Ön eltörte a lábát… Most húzták ki a kútból, – olyan utálatos és iszapos volt, mint egy óriás varangy…

Tamás nem válaszolt, Fiametta pedig elnevette magát. Ugyanaz az éles, keserű kacagás volt, melyet már a Sciarrában hallott tőle, a vasrács előtt – akkor éjjel.

– Tudja, miért jöttem ön után? Beszédem van önnel! Meg kell köszönnöm, hogy olyan pontosan elmondta nekem a patriárka úr minden titkos tervét. Bizonyára tudja már, hogy ezek a titkok nagy hasznára voltak a Medici-pártnak?

– Igen, most már mindent tudok, – bólintotta Tamás.

– Talán érdekelni fogja, hogy a kis komédiát, amelynek ön volt a hőse, az én kedvesem, Chigi Agostino úr szerezte. Ő nem akarta eltűrni, hogy egy barbár legyen a mi pápánk, – érti, Tamás úr?

– Értem.

– Ez most már nem titok. Ellenkezően, érdekünk, hogy ország-világ megtudja, milyen buzgalommal szolgáltuk a Mediciek ügyét… A bukott jelölt különben sem árthat már nekünk… A komédia egyes jeleneteit ketten dolgoztuk ki: én és az ön hű Vico Hannibal barátja. És tudja, ki volt a szent barát, akit ön a kutba dobott? Egy derék komédiás, a hosszú Rocco, aki a passiójátékban Heródes király szerepét szokta játszani…

Gyors, hadaró hangon beszélt, olykor élesen felkacagott, az ökölbe szorított kis keze pedig állandóan remegett.

Tamás csodálkozva nézte. Ki ez? Nem Fiametta. Nem tudott rá haragudni, inkább sajnálta, ahogyan az ember a tönkrement műremeket sajnálja. Ez a nő most már megmérhetetlen távolságban volt tőle, mintha az óceán tulsó partjáról beszélne hozzá.

– Most egész Róma kacag önökön, – folytatta Fiametta keserű örömmel.

– Csak kacagjanak.

– Hiába adja a büszkét, nyugodtat, – tudom, szeretne engem megölni. Lám, az alkalom jó! Egyedül vagyunk a romok közt és önnél biztosan van tőr…

Tamás vállat vont és nem felelt.

– Ha nem szeret vért ontani, akkor majd megfizeti egyik komornámat. Jó lányok, de azt hiszem, száz aranyért mindegyik keverne fehér port az ivóvizembe.

Az apátúr valami kis undorodást érzett.

– Asszonyt _mi_ nem szoktunk ölni.

– Nem? Mennyi megvetéssel mondja ezt! Pedig a legédesebb dolog a világon: a bosszú! Még a szerelemnél is édesebb… Ha nem láttam volna, mit csinált szegény Heródes királlyal, akkor azt mondanám, önnek nincs vére.

Tamás a leány felé fordította sápadt arcát.

– Fiametta, kérdezek öntől valamit. Ha nem akar válaszolni, az sem lesz nagy baj.

– Nos? – szólt csodálatos mohósággal a leány.

– Ön elárult engem. Ebből haszna volt. Ezt értem. De mi haszna van abból, hogy utólag meg akar gyalázni?

Fiametta kevélyen fölemelte a fejét.

– Mert gyűlölöm!

– Gyűlöl? Én együgyű vagyok az ön szemében és ez ok lehet, hogy lenézzen, – de nem ok, hogy gyűlöljön.

Fiametta arca elfehéredett az izgatottságtól.

– Gyűlölöm, mert soha még ember úgy meg nem sértett, mint ön! Ha tudni akarja: ön az egyetlen férfi, akinek életemben fölajánlottam magamat. Igen, én, Fiametta, fölajánlottam magamat valakinek! Tudja ön, ki vagyok én? A legelső rómaiak, hercegek és kardinálisok térdepelnek a küszöbömön… Egy király csókolta meg a lábamat! És ön, az ismeretlen barbár, eltaszított magától. Ezt nem tudom elfelejteni. Eleinte meg akartam öletni…

– Ön küldte reám a gyilkosokat? – kérdezte Tamás.

– Mind a kettőt – én! Ügyetlenek voltak – de most örülök, hogy nem sikerült… Mert jobb így: szenvedjen – szenvedje el a bukás minden megalázását!

Tamás felkelt az oszlopról, amelyen eddig ült.

– Én most elmegyek, – mondta csendesen.

– Hát eredj! – kiáltotta Fiametta és a szeme olyan gonosz volt, mint a viperáé.

– De búcsúzóul még mondok valamit. Ön nem tudja, mi az szeretni. Urbino sem tudja, Chigi sem, senki azok közül… Csak én tudom!

– Oh, énértem már meghaltak férfiak, akik különbek voltak, mint te!

– Tudom, de azok közül egyik sem szerette önt annyira, mint én. Ne nevessen olyan keserűen, mert igazat beszélek. Én úgy szerettem önt, ahogyan csak egy barbár szerethet ilyen nőt! Ön volt nekem Róma, Itália, minden, ami szép, drága, halhatatlan, ön volt az élet, a jövő, a győzelem! A nagybátyám dicsőségének is csak azért örültem, mert azt hittem, az ön kezéből kapom és ez örökre össze fog forrasztani önnel… És mikor egy éjjel eltaszítottam önt magamtól, azt is csak szerelemből tettem. Nem tudom ezt megmagyarázni, nem tudok úgy beszélni, mint Bembo úr és a ciceroniánusok, de szerelemből tettem. Egy részeg csatlós, akit Urbino hercegének neveznek, meg tudta változtatni az ön ábrázatát. Egy idegen nő tárta akkor felém a karjait és én irtóztam tőle, hogy eláruljam vele az én Fiamettámat, az én szent és tiszta Fiamettámat…

– Szent és tiszta? Bolond! Hát nem tudod, ki vagyok? Bolond barbár!

– Bolond barbár voltam, mert azt gondoltam: Mária Magdolna is az volt, Egyiptomi Mária is és ma mégis templomokat neveznek el róluk Rómában.

– Bolond!

Fiametta kacagott, de több volt benne a keserűség, mint a jókedv. Majd azt mondta:

– Ha annyira szeretsz, ha igaz, amit mondtál, akkor nem tudsz tőlem elszakadni! Holnap megint ott leszel a Sciarrában… Örülök, hogy annyira szeretsz, mert kegyetlen leszek veled, nem is foglak a szemem elé bocsátani. Talán meg foglak öletni, – de ha nem: akkor a szerelem és a vágy fog téged megölni.

Tamás szomorúan mosolygott.

– Sohasem leszek többet a Sciarrában, Fiametta!

– Ezt már mondták mások is, de nem birták ki, mind eljöttek megint. Aki engem szeret, az nem tud tőlem elszakadni!

– Szeretem önt, jobban szeretem az életemnél és mégis el fogok öntől szakadni. Talán holtomig szeretni fogom, de mégis nemesi szavamra mondom: soha többet ez életben nem szólok önhöz.

Azzal elment.

Fiametta egyik kezével a falat fogta, a másikat a halántékához szorította, úgy nézett utána. A homályos falon fényes ovális rést látott, abban lépkedett Tamás a vörhenyes délutáni napfény felé, végig a romokkal borított térségen.

A távolságban mind kisebb lett az alakja, végül már csak akkora volt, mint Fiametta ujja. Azután végleg eltünt egy fekete fal mögött.

De egyszer sem fordult vissza.

19.

Amint Tamás hazaért, rögtön ágyára vetette magát. Soha életében nem volt még beteg, de most rettenetesen gyötrődött.

A szíve megvadultan vágtatott, a fülében bömbölt a vére, minden pillanatban várta, hogy a koponyája szétpattan.

Zavaros dolgokat kiáltozott és minduntalan a halált emlegette. Meghalni, igen, meghalni!

A patriárka a keresztfia ágyához sietett és a nevén szólongatta. Tamás rámeresztette zavaros tekintetét, de aztán némileg magához tért.

– Küldtem már orvosért, – biztatta Bakócz.

– Gyónni akarok! – szólt az ifjú.

– Elhivatom a káplánt…

– Nem, én keresztapám uramnak akarok gyónni.

És rekedten lihegő hangján mindent elmondott. Mindent, ami közte és Fiametta közt történt.

A patriárka szó nélkül hallgatta. De lassankint az ő lélekzete is lihegő lett.

Bakócz Tamás nem hiába volt jobbágy fia, valóban erős ember is volt, telve paraszt-fatalizmussal.

Ami elveszett, az elveszett – ki beszél a tavalyi hóról? A római korona beleesett a csalódások kútjába, kár volna utána lökni még ezt a gyereket is.

Miután Tamás elhallgatott, a keresztapja kezdett beszélni.

– Sejtettem, hogy tőrbe csaltak. De ebben magam talán hibásabb is vagyok, mint te. Nekem gondolnom kellett volna arra, amit te még nem tudhatsz, hogy ifjú férfinak csak addig nyitva a szeme, amíg forrni nem kezd a vére. Különben ne hogy azt hidd, te ütöttél el a sikertől! Itt nagyobb hatalmak állottak munkába, hatalmak, amelyekkel mind sűrűbben találkozom újabban s melyekkel szemben tehetetlen vagyok.

Mégis, a nagy kudarc igen megpuhíthatta kemény lelkét, mert megtette azt, amit még soha életében: olyan szelid és szomorú lemondással beszélt, mint az igazi öregember:

– Az ember mindent okosan kiszámít, előrelátással elvégez, de a siker nem ezen fordul, hanem a titokzatos véletlenek láncolatán. Nevezheted jó szerencsének vagy sorsnak, de legegyszerűbb lesz, ha isteni gondviselésnek nevezed… Nos, Isten ezuttal nem volt velünk és így minden ellenünk volt. Én egész életemben azt tapasztaltam, hogy nekem minden sikerül, amit a magam hasznára próbálok, de kudarcra kudarc ér, mihelyt az ország érdekét akarom szolgálni. Szerencsés ember én csak addig voltam, amíg fiatalos önzéssel magam is pusztítottam az ország erejét. Amióta óvni és erősíteni akarom, azóta üldöz a balsors. Néha megrettenek, ha erre gondolok. Egy ismeretlen hatalom irgalmatlan következetességgel készíti elő Magyarország romlását. Mi mindnyájan, akarva nem akarva is, eszközök vagyunk az ő kezében. Te is csak az voltál. És ha te nem folyatod ki a boromat, akkor más valaki vág léket a hordón, mert a bor nem az enyém, hanem Magyarország bora volt és azért a porba kell elfolynia. Embereld meg magadat, fiam. Ez nem a te bűnöd, hanem egy egész országé.

– Meghalni, meghalni! – hörögte Tamás.

– Meghalni? Annál mi sem könnyebb! A török nemsokára nálunk is felállítja az ő halálmalmát és a magyar ifjúságot szórja a garatra. Ha te azt hiszed, hogy itt Rómában kárára voltál az országnak, akkor légy rajta, hogy legalább a haláloddal hasznára lehess.

Tamás kezet csókolt keresztapjának. Kissé mintha megkönnyebbült volna.

Az orvos megjött és megvizsgálta a beteget. Ennek a Grossius mesternek az volt a hibája, hogy nagyon is bővében volt a tudománynak. Ő nem elégedett meg azzal, hogy Galenos és Avicenna bevált módszere szerint gyógyítson, hanem régi kéziratokból kutatta fel a klasszikus tudomány elkallódott titkait.

Tamáson is olyan betegség jeleit találta, amely betegségről semmit sem tudnak az újak, de annál többet az isteni rómaiak. A diagnózis szerint éjjeli baglyok jártak be a nyitott ablakon és a görbe csőrükkel megszívták Tamás vérét.

Midőn a patriárka úr meghallotta, hogy a mester a baglyok ellen macskákat ordinál, amely macskákat a beteg ágyához kell kötözni, – azt mondta, hogy: bubulus! – A tudós föltette, hogy ez magyar szó lehet, amelyet ő nem ért meg, de ha latin lett volna, akkor megértette volna és ökröt jelentett volna.

Az éjjeli baglyok csak nem akartak elmaradni, tovább szívták a beteg vérét.

Az nem tudott talpra állani, napról-napra fogyott. Néha órákon át sírt, mint a gyermek, de néha meg dührohamai voltak, ilyenkor ölni és meghalni akart.

A patriárka aggódott, de csodálkozott is. Mi ez – még mindig a kútba esett korona fáj a fiúnak?

A jó Tamás pedig azt se tudta már, hogy egyszer pápaválasztás is volt Rómában… Mint a bibliai Jákób, ő is az Úr angyalával viaskodott, de az ő angyalának arany szarva és denevérszárnya volt.

Már negyedik napja feküdt ágyában, midőn azt jelentették neki, hogy egy öreg asszonyság akar vele beszélni. Nem akarja látni! Sem ezt, sem más nőt ne bocsássanak a palotába!

Ötödik napra levelet hoztak neki. Arany pecsétes, ámbraillatú levelet… Ami vérét még meghagyták Tamásnak az éjjeli baglyok, az egyszerre mind a fejébe szökött. Sokáig remegő kezében fogta a levelet, de aztán odaadta a kamarásnak. Vissza! Nem kell!

Heted napra igen gyönge volt, de némileg mégis megnyugodott. Ekkor egy nemes úrfi látogatását jelentették neki. Az idegen azt üzente, hogy Magyarországból jön, török híreket hoz.

A törökre mostanában kéjes epedéssel gondolt Tamás. A török a halál, a megnyugvás, a török az egyetlen reménység ebben a vad és fájdalmas összevisszaságban.

Egy selyemruhás, fehér szattyán-csizmás, karcsú fiú lépett a szobába. Midőn levette tollas kalapját, Tamás arca elfehéredett, a szívverése elakadt. Megismerte az ő sötét vörös haját!

Fiametta jó ideig mozdulatlanul állott, majd az ágyhoz lépett, térdre ereszkedett és illatos vörös fejét szó nélkül odatette a vánkosra, Tamás mellé. Még most sem szólt, csak sokáig sírt, a könnyei pedig belefolytak Tamás nyakába.

Nagysokára mégis beszélni kezdett, még pedig halk, alázatos hangon:

– Drága, édes barátom, mondták nekem, hogy beteg vagy. Már napokkal ezelőtt eljöttem volna, de magam is beteg voltam. A szívem rettenetesen fáj, épp úgy, mint a tiéd és én szeretnék meghalni, épp úgy, mint te.

Tamás lehunyt szemmel, sápadtan és mereven feküdt, a leány pedig tovább beszélt:

– Mit csinálunk mi egymásból, édes? Szeretjük egymást és mégis tigriskarmokkal tépjük egymás szívét. Nyisd ki a szemedet, kérlek, nézz reám és lásd, mivé lettem! Vagy inkább mégse nézz reám, mert most rut vagyok, a szerelem, a fájdalom és bűnbánat tönkre tette a szépségemet.

Tamás nem nyitotta ki szemét…

– Én elárultalak, Tamás – folytatta Fiametta – elárultalak, mint Judás a Messiást, de ha mindent őszintén bevallok neked, akkor be fogod látni, hogy százszor boldogtalanabb vagyok, mint te, mert veled együtt elárultam a magam üdvösségét is. Én mindent Chigi Agostino úr kívánságára tettem. Sok hálával tartozom neki, mert mindenemet, amim van, tőle kaptam. Ő emelt ki a porból, ő taníttatott, ő vett körül fejedelmi pompával. És mindig jó is volt hozzám, inkább apai barátom volt, mint kedvesem. Agostino úr azt mondta nekem: Róma és Itália életérdeke, hogy olasz kardinális legyen a pápa és én büszke voltam rá, hogy egy szent ügy szolgálatába állhatok. És nem tagadom, eleinte mulattatott is az intrika. De aztán –! Aztán megszerettelek, ahogyan soha még embert nem szerettem és ekkor a szívem elpártolt Chigitől és melléd állott. Chigi úr dicséretére kell mondanom, hogy nem erőszakolta tovább a dolgot és nem kért tőlem többé kémszolgálatot. Ha veled még beszéltem a pápaválasztásról, csak azért tettem, hogy mindennap láthassalak. És amit akkoriban tanácsoltam neked, az becsületes és jó tanács volt. Agostino úr tudta is, hogy szeretlek – ő annyira élesszemű, hogy semmit sem lehet eltitkolni előtte – de nem volt rád féltékeny. Nagyon különös ember, mintha nem is olasz vér folyna az ereiben. Chigi úr filozófus. De jött a végzetes éjszaka, mikor az urbinoi herceg betört a házamba. Óh, de másnak, de egészen másnak képzeltem én azt az éjszakát! Én már akkor nem bírtam a szenvedélyemmel és megtettem azt, amit soha életemben nem: megtagadtam a büszkeségemet és felajánlottam magamat neked. Nem kellettem! Édes, drága szívem, te megmagyaráztad nekem, hogy mért kellett engem visszautasítanod. Én ugyan máig sem értem még, de azt hiszem ez azért van, mert nálunk máskép gondolkoznak a szerelemről, mint ti nálatok. Annyit azonban tudok most már, hogy nem gyülöletből ragadtad ki magadat a karjaimból. Akkor éjszaka azonban nem értettem semmit, azt hittem, te játszottál velem és most nevetsz rajtam, azt hittem, csak azért hazudtál nekem némi vonzalmat, hogy fölhasználhass engem a politikai céljaidra. Micsoda éjszaka volt az! Őrjöngő voltam és hajnalig fetrengtem a padlón és vertem a homlokommal a köveket. – Úgy hallottam Cardulo úrtól, hogy a te hazádban a nők keveset beszélnek és mindig illemtudók. De én nápolyi leány vagyok, édesem, én nem bírok magammal ha szeretek, még kevésbbé ha gyülölök! Mindenesetre meghaltam volna azon a rettenetes éjszakán, ha nem tartott volna életben a bosszú reménye. Nagyon gyűlöltelek akkor, szegény, drága szerelmem, de az én gyűlöletem nem volt egyéb, mint öngyilkos szerelem. Attól kezdve én megint nagy buzgalommal szolgáltam Chigi urat, mindent elárultam neki és talán odaadtam volna az ifjúságomat is, csakhogy meghiúsítsam a terveidet. És gyilkosokat is fogadtam ellened, pedig akkor is szerettelek és midőn pénzt adtam nekik, tudtam, hogy a fegyverük a te drága szíveddel együtt át fogja döfni az enyémet is.

Fiametta elhallgatott, majd kis szünet után így szólt:

– Sokat szeretnék még mondani, de nem tudok beszélni, ha ilyen némán fekszel előttem. Olyan vagy, mint a halott és a szívem most megint nagyon fáj. Kérlek, bocsáss meg nekem. Ha meg tudsz bocsájtani, akkor én leszek a legboldogabb nő a szentatya államaiban. De ha nem akarsz, akkor ölj meg, mert én a te tulajdonod vagyok, de ne légy ilyen hideg és szomorú!

Tamás azonban most sem mozdult meg.

– Nagyon haragszol rám, – kezdte újra Fiametta – és haragodban megfogadtad, hogy soha többé nem szólsz hozzám. Az ilyen esküvéseket azonban nem tartja számon a Madonna, ő mindig a szerelmesek boldogságát akarja. De ha nagyobb benned a büszkeség, mint a szánalom, akkor ám maradj hű a fogadalmadhoz, ne is szólj hozzám, csak nyisd ki a szemedet, hogy tudjam, szabad élnem és mosolyogj reám, hogy tudjam, megbocsájtottál.

Az apátúr azonban halottként feküdt. Az ő vérig sértett hiúsága ránehezedett, mint egy óriási ragadozó a leütött prédájára és nem engedte, hogy megmozduljon.