Part 5

– A te haragodtól már senki sem fél! Legfölebb csak csúzos vén papok, akikre karddal támadsz, mikor vecsernyére mennek… De akire én megharagszom, azt nem a pápa, de maga Szent Péter sem tudná megvédeni a bosszúm ellen. Jól tudod, van Rómában legalább is tíz olyan férfi, aki egy szavamra kész vért ontani. Ma is kérdezte tőlem egy johannita-lovag, kit öljön meg a kedvemért? Egy szavamba kerül és holnaptól fogva tíz mérgezett tőr keresi a szügyedet. A sarkodban lesznek, mint a szárnyas kígyók, és hiába bújsz az Angyalvár legmélyebb pincéjébe, hiába lapulsz a szentatya csuhája mögé, ott is rád találnak. Egy szavamba kerül és reggel, virágbokréta helyett, a kitépett szívedet hozzák az ágyamhoz. És a tested a Tiberis halait hizlalja. És most hordd el magad, te buffo-herceg!

Csodálatos, a herceg valamit morgott – pestilenza! – aztán sarkon fordult és szófogadóan lebotorkált a lépcsőn. A Fiametta fenyegetése a csontjaiba nyilalt és egyszerre kijózanította az olaszt.

Öt perccel később a lovashad ördögi üvöltéssel elvágtatott az éjszakában.

Fiametta egy különös mozdulattal végigsimított az arcán, aztán Tamásra tekintett. A leány szeme zavaros volt, az ajka még vonaglott.

– Engem most már békén fog hagyni, de a dühe talán ellened fordul. Vigyázz magadra! Giacco nélkül ki ne menj az utcára.

– Giacco nélkül? Giacco majmot jelent…

– Nem, te boldog gyermek, Rómában páncélinget jelent.

Tamást rettenetes keserűség fojtogatta. Halálra szégyelte magát, hogy az imént némán végig kellett néznie a részeg nagyúr garázdálkodását.

– Holnap a képébe vágom a keztyűmet! – morogta.

Fiametta némi kicsinyléssel mérte végig.

– Honnan jösz te, hogy azt hiszed, egy herceg kiáll a kardod elé? Én ismerem Urbinot, bármit mondtam is róla az imént, ő mégis erős és bátor, akár a campagnai bika. De a te életed nem ér neki annyit, hogy föltegye rá a magáét. A te életed legfölebb öt-hat aranyat ér neki, amit valamelyik bravojának fog fizetni. Azért ne menj ki giacco nélkül!

– Jó éjszakát! – morogta Tamás kurtán és lefelé indult.

Mikor már a lépcső közepén volt, Fiametta utána szólt:

– Tamás úr, ne menjen most haza! Biztos vagyok benne, hogy a herceg emberei lesik önt az utcán.

És mivel Tamás nem válaszolt, halkabban folytatta:

– Lesz itt hely, ahol megvárhatja a reggelt. Két óra mulva úgyis virrad.

És mivel Tamás még mindig habozva állott a lépcsőn, türelmetlenül és némi gúnnyal tette hozzá:

– Vannak Rómában férfiak, akik nem kéretnék magukat ilyen nagyon.

Tamás visszanézett, kereste a leány arcán Fiametta vonásait, de nem találta. Az imént lepattogott róla a művészi máz, ennek a nőnek nem volt semmi köze az ő álmaihoz, ez csak egy nőstény volt.

És keserű gyönyörűséget talált a gondolatban, hogy egy gőgös gesztussal itthagyja a jószagú, enyhe fészket és inkább kimegy a sötét utcára, ahol késelő emberek feküsznek lesben.

Már lenn volt, midőn Fiametta nyílsebesen, mint a játszó macska, lesurrant a lépcsőn és elállotta útját.

Ott állott előtte fiatalon, forrón, karcsún. Egy virágzó fa. Egy virágzó fa, amely pazar tavaszi kedvében a szélbe akarja szórni ajándékait.

Valami különös, szelíd és meleg irónia játszadozott eszes arcán.

– Nem inna velem egy pohár Frascatit, apát úr?

– Nem kell.

– Ne énekeljek önnek egy altatódalt?

– Nem.

Valami a Tamás gyermekes szomorúságából átragadt Fiamettára.

– Fáj a szíve, édes barátom? – kérdezte halkan.

És illatos vörös fejét odatette az ifjú vállára. Tamás azonban hidegen elhárította magától és elsietett.

– Te bolond, te bolond! – kiáltotta magában dühösen és rémülten. De hiába kiáltotta, a barbár már megint lóháton járt és ilyenkor se látott, se hallott.

Fiametta pedig csodálkozva, megrettenve, hófehér arccal nézett utána.

Rajta ma két sértés esett. Az egyik férfi azzal sértette meg, hogy mindenáron nála akart maradni, a másik azzal, hogy nem akart maradni. De a kettő közül a második volt a véres, a lealázó, a megbocsáthatatlan sértés.

Tamás akkor már künn volt az utcán. Hideg gőggel a szemében és forró szomorúsággal a szívében ment hazafelé.

Ha valóban lestek rá Urbino legényei, azok ma nem léphettek munkába, mert véletlenül éppen a Confortatori testvéri egyesülete vonult végig a városon. Fekete zászló alatt egy sereg álarcosember, mindegyik égő fáklyával a kezében.

Az Angyalvár felé igyekeztek, hogy jámbor hivatásukhoz illően a vesztőhelyre kísérjenek egynéhány szegény bűnöst, akit hajnalba kerékbe fognak törni.

Tamás a fáklyásokkal tartott és így ép bőrrel hazakerült.

15.

Két napig ki sem mozdult a Reggioból, de minden gondolata, minden álma és vágya akkor is a Sciarrában lakott.

Harmadnapra egy nyájasan mosolygó vénasszony aranypecsétes, jószagú kis levelet hozott neki.

Még ki sem bontotta és már mindenben igazat adott a levélirónak, halálosan szégyelte a maga esetlenségét, csupa bocsánatkérés, megbánás és alázatosság volt.

– Mi ketten nem engedhetjük meg magunknak, drága barátom, hogy szeszélyesek és makacsok legyünk… És: gondoljon a fekete barátra és jusson eszébe, hogy nekünk kötelességeink vannak. Jöjjön hozzám ma délután és fontos és érdekes hireket fog hallani. És végül: ha valamivel megbántottam volna a büszkeségét, írja az én női tökéletlenségem rovására. Én töredelmesen bocsánatot kérek…

Akit délután a selyemfalú szobában talált, az megint a régi Fiametta volt: bájos, szelíd, meleg. Csak nem olyan vidám, mint azelőtt és valamivel alázatosabb. És beszéd közben egyszer sem nézett Tamás szemébe, – de alkalmasint neki is volt szégyelni valója.

Petruzzi kardinálisról volt szó.

– Az a fiatal fekete sienai, hiszen ismeri, ő is ott volt a Chigi-villában… Őt most meg lehetne nyerni a patriárka úrnak… És erről érdemes beszélnünk, mert Petruzzi, ha nem is lelke, de mindenesetre szája a fiatal hercegek pártjának… Ők azok, akik kiadták a jelszót, hogy csak olasz ember lehet pápa… Az ára azonban borsos: a Santa-Croce-palotára fáj a foga, amely most éppen eladó… Óriási épület, teli műkincsekkel, régiségekkel, királyi székhelynek is beillenék… Ezen az áron Petruzzi rászavazna magára a török szultánra is…

Tamás otthon szóbahozta Petruzzit és a patriárka rögtön kapott az ötleten. Igaz, ez meztelen simonia, még pedig _manus a manu_… De Bakócz pápa akart lenni és ha a szent arkangyalok megfizethetők lettek volna, tőlük sem sajnálta volna a pénzt.

Hogy honnan tudja Tamás ezt a dolgot? Az ifjú apát fülig elpirult; egy római ismerőse, egy hölgy, említette, hogy az ifjú kardinális úr mennyire szeretne a Santa-Croceban lakni…

A patriárka okos ember volt, nem kérdezett többet, de magában elmosolyodott. Ugy látszik, a fiú nem vesztegeti hiába az idejét… Nos, sok út visz Rómába és az sem a legjáratlanabb, amely női kamrákon keresztül vezet.

És másnap már óvatosan kinyujtotta tapogató csápjait főtisztelendő Petruzzi felé…

Tamás pedig megint mindennapos vendége lett a Sciarra-palotának.

Hétfőn, midőn odamenet egyedül végiggyalogolt a via lata egyik mellékutcáján, kemény ütést érzett a két lapockája közt.

Megfordult és egy zavartan vigyorgó suhanccal állott szemben, aki ketté tört késpengét tartott öklében. (Tamás akkor már megfogadta Fiametta tanácsát és giaccot viselt a ruhája alatt, ami nem éppen kényelmes divat, de hasznos.)

Mire kardjához kapott, a gyilkos kölyök már eliramodott a homályos sikátorban.

Azontul csak lóháton ment Fiamettához. De azért szerdán megint történt valami. Egy fegyverkovács ült a boltja előtt és ártatlan pofával egy archibusot tisztogatott; a fegyver véletlenül elsült, midőn Tamás éppen arra lovagolt és könnyen megsebezte a szürkéjét. A halálra ijedt mester sírva mentegette magát és hálát adott San Giorgionak, hogy a nemes úrnak nem esett baja.

Tamás nem szólt erről Fiamettának. Ki beszél ilyenekről asszonyoknak? Vico Hannibal azonban, midőn értesült a barátja kalandjáról, azt kérdezte tőle:

– Van Rómában valami nagyúri ellenséged?

– Miért kell éppen nagyúrnak lennie?

– A költséges rendezés arra vall.

Tamás úgy sejtette, talán az urbinoi herceg keze lehetne a játékban. A lovag ezen egy cseppet sem csodálkozott, de kissé elgondolkozott.

– Kedvesem, ha így folytatódik ez a hét, akkor szombatra már nagyon csendes magyar leszel.

– Mit tehetek?

– Van a védekezésnek két módja. Az egyik, hogy megelőzöd őhercegségét és megfizetsz valami elszánt fickót. Rendes körülmények közt ez volna a legokosabb, de az adott esetben mégsem merném ajánlani. Mert ha ügyetlen az embered és hurokra kerül, akkor rád fog vallani a kínpadon és ebből botrány lesz, amit elsősorban a patriárka úr ellen fognak fordítani. A herceg végre is a szentatya rokona.

– És a másik mód?

– Tíz-tizenkét lovasnál kisebb kísérettel ne menj az utcára. És ha valakinek a kezében véletlenül elsül a fegyver, azt föl kell aprítani, mielőtt még végigmondta a mentségét.

Tamás a második módszert választotta és délutánonkint a csatlósai megint kockát vetettek a Sciarra-palota lépcsőjén.

Fiametta, az akkori szokás szerint, borral kínálta vendégét.

– Ez nem Frascati, – mondta Tamás.

– Frascati már nincs, – válaszolt Fiametta, – nem is lesz többé a pincémben.

Egyszer megkérte az apátúr, hogy énekeljen. A leány meglepetten tekintett reá.

– Nem tudok; eltörött a chitarrám!…

Tudja Isten, a chitarrán esett kár fájt Tamásnak.

Egynap azt ujságolta Fiametta, hogy a szentatya beteg.

II. Juliust megint láz emésztette. Zordonul és hozzáférhetetlenül ült a Vatikánban. A hosszúra nőtt fehér szakállával, a szörnyen lesoványodott arcával, a kiugró orrával és a mélyen fekvő szemével olyan volt, mint a haldokló saskeselyű.

De a betegségénél is jobban emésztette, hogy a barbárok még mindig Itáliában vannak. A franciák Ravenna városát törik! A lázadó Sanseverino kardinális tüzeli őket, a hétszer átkozott skizmatikus.

Haj, ha lóra szállhatna Rovere, ha rájuk csaphatna! Vagy legalább csak annyi ereje volna, hogy gyaloghintóba üljön: megmutatná ő az éretlen Gaston de Foixnak, az istenített francia vezérnek, mi a háború!

De nem tudott mozdulni… És be kellett érnie azzal, hogy sereget küldött Ravenna alá és a sereggel ment a kövér kis Medici kardinális, mint pápai legátus.

Azután egyszerre olyan hír zuhant le Rómára, amelytől meginogtak a város kétezer éves alapjai.

Ravennánál csata volt, a pápai sereg megsemmisült, a várost kifosztották, – Medici Giovanni francia rabságba jutott… Az út Rómába nyitva áll az ellenség előtt!

A kardinálisok térdre borultak a szentatya előtt: békét, békét minden áron! A város szepegett és imádkozott… Mert ha a feldühödött franciák megrohanják Rómát, akkor kő kövön nem marad, akkor megismétlődik Babilónia pusztulása!

A Colonnák, az Orsiniek, a Savelliek és a többi nagyurak sietve leereszkedtek szabin és albán sziklafészkeikből és katonáikkal arcátlanul megszállották a római országútakat. Ők most a francia király szövetségesei voltak. Ők mindenki szövetségesei voltak, aki fegyverrel Róma ellen vonult.

Az okos Bakócz Tamás sietett a maga szakállára megegyezni a franciával. Futárt küldött Ferrarába, az ő Este Hippolit barátjához; és hamarosan megkapta a választ: ha be is vonul az ellenség Rómába, a reggioi palota a francia király oltalma alatt ál.

De a haldokló pápa egyszerre visszanyerte megint rettenetes életerejét. Talpra szökött, egy megvető legyintéssel elcsitította a sopánkodó Rómát, vaskarmokkal ragadta meg az állam kormányrúdját.

Békét a győzedelmes barbárral? Nem! Most kezdődik az igazi háború!

Követeket küldött mindenfelé, szövetségeseket keresett, új ligát alapított, zsoldosokat toborzott, kiátkozta ellenségeit és harcot és lázadást szított a franciák ellen.

És Mars isten megmutatta, hogy mégis Rovere Julius az ő igazi fia, akiben neki kedve telik.

Elkésetten híre jött, hogy a rettenetes Gaston de Foix elesett a csatában. A franciák, mint már annyiszor, Ravennánál mindenüket föltették egy kártyára és szörnyű árát adták a győzelmüknek.

A seregük javát ott temették el a város tövében, a maradék, mint a halálra sebzett sárkány, véresen, összetört tagokkal vánszorgott vissza az Alpesek felé.

De útjokat állták a pápa ujonnan toborzott landsknechtjei, akik éppen akkor ereszkedtek le svájci hegyeikből. A ravennai győzelemből gyászos vereség lett. Az egész észak zendülésben volt a barbárok ellen, a városokban gyilkolták a franciákat, Medici Giovanni pedig megszökött fogságából.

Róma visszakapta a jókedvét. Pasquino élcelődött: „Mi a francia betegség legjobb orvossága? – A svájci vas.“

Rovere szerencsecsillaga félelmetesebben ragyogott, mint valaha. Az Alpesektől Nápolyig ő az úr. Megint a szentatya Európa első katonai hatalmassága. De azután egyszerre, mintha a nagy erőkifejtés tüzében elhamvadt volna minden élete, ujra összeroppant, ágynak esett.

A pápa orvosa, aki természetesen Bakócztól is kapott zsoldot, valami fontos hireket küldhetett a reggioi palotába, mert ott hajnalig égtek a gyertyák és egyre jöttek-mentek az emberek.

16.

Bakócz nagyjában elkészült a maga tervével. A palotája fölépült, már csak a pápai keresztet kell rátűzni a torony gombjára.

Valaki azonban a munka legelején észrevétlenül egy kis kamrát vájt magának a ház alapjába. Csak akkorát, hogy beleférjen egy puskaporos hordó.

Ez a Valaki azután maga is nagybuzgón segédkezett a további építkezésnél.

Most pedig Valaki megérettnek látta az időt, hogy kanócot vessen a puskaporos hordóba…

Az ifju Petruzzi kardinális sürgős kihallgatást kért a szentatyától.

A pápa feküdt. Oszlopos óriás ágyban fehérszakállú, barna csontú váz. Szemében a láz zavaros tüze lobogott.

– Mit akarsz tőlem, Petruzzi?

– Gyónni akarok, szentatyám.

– Nekem? Nincs elég dominikánus a római kolostorokban?

– Az én bűnöm alól csak szentséged oldozhat föl. Vétettem a szentegyház dicsősége és a biboros kollégium becsülete ellen. De szánom a bűnömet és jóvá akarom tenni.

A szentatya zavaros tekintete egyszerre megtisztult.

– Beszélj világosabban. És röviden. Nincs sok időm.

– A simonia bűnébe estem. Eladtam szavazatomat a választásra.

A pápa tekintete most már olyan éles volt, mint a kard hegye.

– Bakócz Tamás?

– Igen, ő.

– Beszélj tovább!

A kardinális hidegvérűen szétbontott egy teleírt ívet.

– Ebben benne van, hogy melyik kardinálisnak mit ajánlanak a szavazata fejében.

– Honnan vetted ezeket?

– Egy hívem hozta, aki hozzá tudott férkőzni a patriárka titkaihoz… A gyónás pecsétje alatt mondta el nekem.

– A fizetett kémed volt, Petruzzi.

– Nem, szentatyám, Róma egyik legelőbbkelő embere. Szolgálatot akar tenni a szentegyháznak – így mondta… És én ezzel szeretném jóvá tenni a bűnömet.

– Olvasd az ívet!

És Petruzzi olvasta.

– Szörnyű! – mormogta Julius. – Strigonio rákölti a választásra a magyar királyság felét… De persze, így is érdemes volna neki, mert megmentené vele a másik felét.

A szentatya eleget tudott.

– Eredj a szomszéd szobába, de ne hagyd el a palotát. Az orvos jőjjön be. A kamarás pedig siessen Carduloért a kancelláriába.

A zsidó orvos a betegágyhoz lépett.

– Meddig élhetek még? – kérdezte Rovere.

– Bíznunk kell az ég végtelen irgalmában…

– Ne fecsegj, hanem beszélj értelmesen. Megérhetem a reggelt?

– Azt hiszem, igen – minden valószínűség szerint…

– Elmehetsz. Itt a kamarás?

A kamarás besietett.

– Meg fogod hivatni az összes kardinálisokat. Búcsúzni akarok tőlük… Egyenkint jöjjenek, negyedórai időközökben. Legyenek pontosak, a halál nem vár.

A kamarás elrohant.

– Cardulo?

Már jött.

– Szentatyám, egy hírneves orvostudós érkezett. Arra vállalkozik, hogy meggyógyítja szentségedet egy orvossággal, amelyet aranyból fog készíteni. Mert az arany a legnemesebb anyag –

– Mondd meg a doktorodnak, hogy nem eszem az ő aranyából, de ő sem az enyémből. Te pedig ne fecsegj együgyűségeket, hanem figyelj ide. Egy bullát kell szerkesztenünk a simoniáról…

Az orvos bedugta fejét az ajtón.

– Szentségednek kímélnie kell magát!

– Hordd el magad, zsidó, rád már nincs szükségem! – rivallt rá a beteg.

És a bulláról kezdett beszélni.

Ő biztosra vette, hogy Petruzzit nem a lelkiismerete vezette hozzá, hanem egy másik jelölt érdeke. Valószínű, hogy a ravasz olasz csapdát állított a furfangos magyarnak. De mindegy! Akárki lehet jó pápa, csak a magyar nem. Minden pápa jobb lesz Bakócznál, csak olasz ember legyen.

Volt már egy spanyol, aki úgy vásárolta meg magának Szent Péter székét: VI. Sándor. Akkor rettenetes mélyre sűlyedt az egyház tekintélye. És most megint? Nem! II. Juliusban a halála után is lesz még annyi erő, hogy vissza tudja verni a barbárok támadását.

Akárki, csak Bakócz Tamás ne! Mert a magyar pápa egy ujabb avignoni számüzetés gyalázatát hozná Rómára. Ő maga ugyan az örök városban székelne, de Róma lelkét és Róma erejét Magyarországba küldené, hogy feláldozza a pogánynak.

A pogány? Igen, azzal is végezni kell egyszer a kereszténységnek, végezni is fog, de egy olasz pápa vezetése alatt, hogy a győzelem minden dicsősége és haszna Rómáé legyen…

A kardinálisok egész nap felváltották egymást a pápa betegágya mellett. Bakócz Tamás is eljött. Bakócznak csak annyit mondott Julius, hogy neki, Riarionak és Farnesenek kell együtt átvenniök az állam kormányát.

Éjjel meghalt a pápa. Bátor egykedvűséggel, ahogyan a nagy katonákhoz illik.

17.

Bakócz átköltözött a Vatikánba és miután a tizenkettedik órában megérkezett a francia fogságból szabadult Medici Giovanni is, megalakult a konkláve és befalazott ajtók mögött megkezdődött a választás szent és izgalmas aktusa.

Róma ezalatt erjedezett, mint minden pápa halálakor.

Alkonyatkor álarcos emberek ütemes lépteit viszhangoztatták a szük utcák: az Orsiniek és Colonnák csapatokat csempésztek a városba, minden határozott cél nélkül, merő óvatosságból, mert hátha mégis halászni lehetne a zavarosban?

Valaki – nem tudni, ki – sáncokat hányatott a Colosseum körül; más valaki – nem tudni, mi okból – ágyukat vontatott föl a Palatinusra; megint más valaki alabárdokkal spékelte meg Caracalla romjait. A száműzöttek és bujdosók mohón haza vágtattak, akinek pedig régebbi számadása volt az ellenségével, az köszörülte a fegyvereit. Olykor ismeretlen embertömegek ismeretlen célokért ütközeteket vívtak az utcán.

Már hét napja, hogy együtt vannak a konklavisták és még semmi eredmény!

A városban nőttön-nő a lelkek feszültsége, reggeltől estig emberhullámok vonulnak a néma palota elé.

Ha volt nyugodt ember Rómában, az Vértesi Tamás volt. Ő biztos volt a maga dolgában.

A hetedik napon Vico Hanniballal ketten a Sciarra felé igyekeztek. A jóbarátja mostanában a világért se hagyta volna magára.

Az elhagyott kis Purificazione-téren a lovag egy kőkútra mutatott.

– Minden Szent András-nap hajnalon egy méztelen, széphajú leány szokott kijönni a kútból…

Tamás oda se nézett, éppen egy fényes lovascsapatra figyelt, amely szembejött a korzó felől.

Igen, ő volt, – Fiametta! A fehér lován ült és szívfájdítóan szép volt. Mellette Chigi Agostino, a szép Bembo és – Tamás nagyot nézett! – az urbinói herceg…

A herceg barátságos mosollyal köszöntötte.

– Jöjjön velünk! Velünk kell jönnie! – kiáltotta Fiametta vidáman és izgatottan. – A Vatikán felé sietünk, lehet, hogy valami nagyszerű ujságot hallunk!

Titkos jeladás érkezhetett az elfalazott ajtók mögül, már talpon volt az egész város. A sokaság lépésről-lépésre nőtt, a hídnál már nem is lehetett tovább jutni.

A Tiberis partja óriás színház: ember ember hátán és minden arc az Angyalvár felé fordul.

Lóháton, öszvéren, gyalog, taligán és gyaloghintón még egyre jönnek. Tollas süvegű nemesek, páváskodó hölgyek, aranyláncos prelátusok, rikító színeket viselő zsoldoskatonák, óriás főkötőjü apácák, kövér koldulóbarátok, ösztövér művészek, püffedt polgárok, kagylós kalapú idegen zarándokok, vadképű hegyi parasztok, hangos házalók, csonkák és bénák förtelmes csapatja.

A hidak karfáit, a háztetőket, az erkélyeket, a vár ormait elönti az emberáradat.

Fiametta társasága nem igen beszélget, valamennyinek torkát szorítja az egyre fokozódó izgalom.

De Tamás mindig érzi magán a leány tekintetét. Valami különös kiváncsisággal nézi, a szeme szögletéből, lopva. És különös, idegen mosoly ül az ajka szélén.

Egyszerre tűzfény lobban föl az Angyalvár tetején. Fehér füst gomolyog. Ágyúlövés!

Halálos csend köröskörül. Tamás tisztán látja, hogy körülötte néhány emberi arc elfehéredik.

Valami távoli, halk zúgás, amely nő, dagad, vágtatva közeledik, végül mennydörögve betölti egész Rómát…

Egy ember, egy pap, ész nélkül rikoltozni kezd a lovasok mellett:

– Palle, palle!

– Mit jelent ez? – kérdezi Tamás elfulladó hangon.

– Palle – a Medici-címer labdáit jelenti – magyarázza udvariasan Agostino úr.

De azután magasra emeli redős selyemkalapját és a szemében büszke öröm ragyog, amint odakiáltja a tömegnek:

– Medici! Medici!

Hannibal is lekapja süvegét és magából kikelten ordítozni kezd:

– Palle! Medici!

És Fiametta? Fiametta mámorosan lengeti a keszkenőjét…

A szép Bembo pedig megfeledkezik stoikus filozófiájáról és kacagva és zokogva ölelget egy ifjú urat – Tamás ösmeri: ez Medici Lorenzo, az új pápa öccse…

És egy lelkes arkangyalarc bukkan fel a sokaságból: az urbinoi Rafael. Körülötte egész művészfalanx. Taktusban kiáltják:

– Palle – Medici!

Ezek részegek az örömtől…

Hetek óta már-már megnyugodtak benne a rómaiak, hogy vagy Bakócz Tamás, vagy Grimani kardinális lesz Szent Péter utóda és most mégis a nagy Cosimo unokája, Lorenzo il Magnifico fia lett! Nem ok nélkül ujjong a város: Róma, Michelangelo és Rafael Rómája, megkapta a neki való pápát!

Már alkonyodott és a Tiberis két partján megvilágosodtak a hosszú ablaksorok. A hidakon, az utakon fáklyák rajzottak, a tereken örömmáglyák ragyogtak.

Az Angyalvár ágyui szakadatlanul bömböltek. Róma összes harangjai megkondultak. És zene és ének mindenütt. És: Palle – Medici!

Ez az öröm soha nem hallott, grandiózus himnusza volt, amely zengő szárnyaira vette a várost és minden házával, tornyával és emberével együtt fölemelte a csillagokba.

Tamás még mindig ott állott a híd tövében…

Neki ez nagyszerű gyászszertartás volt. Egy nemzet temetése. Az ő nemzetének ünnepies sirbatétele.

Mert ez volt az utolsó, kétségbeesett kisérletük. Nem sikerült. Óh, hát mikor sikerült valami, amit ők akartak? A nagykapu döngve becsapódott előttük. Megint csak künn rekedtek. Ők mindig künn rekedtek.

Azok odabenn virulni és ragyogni fognak, ők pedig künn fognak ülni a hideg szürkületben és a boldogtalan népek gyülölködése fogja emészteni a szivüket…

– San Pietro! Nézzétek San Pietrot! Örül, hogy most már meglesz a kupolája! – kiáltotta valaki Tamás mellett.

A Tiberisen túl, a háztetők fölött, kolosszális árbócerdő nyult bele az alkonyati égbe. Szent Péter templomának építkezése. És most minden árbóc tetején egy-egy tűzfény gyulladt ki. Igen, San Pietro örülhet, most már meglesz a kupolája!

De Tamás ama Lionardo mesterre gondolt, aki azt mondta, a koldus koponyája drágább a legszebb kupolánál. San Pietro kupolája meglesz, de mennyi nemes, szép koponyát fognak ezért betörni a török csákányok!

Magyar ifjak koponyáit. Ah, a magyar ifjak most már nem fognak elmenni a firenzei műhelyekbe és a római műtermekbe… Megint kirekedtek az élet iskolájából, – a halál iskolájába fognak járni. És hetediziglen el fognak vadulni és el fognak durvulni.

Végül az ő megfogyott, dacos csapatjukra feketén fog ráhengeredni a nagy pogány éjszaka. És meg fognak halni. Mert meghalni, azt tudnak a magyarok.

Tamás egy haldokló nép fia. Maga is halódó. Tízezrek nyüzsögnek körülötte és ő mégis egyedül van, amilyen egyedül csak végórájában lehet az ember.

Hová lett Fiametta? Elment a többivel, búcsú nélkül. Egyedül hagyta.

De különös! A nagy elhagyottságában mégis volt valami, ami gyönyörű, ami mámorító volt! Kevélyen érezte, hogy ő a maga szomorúságát most nem adná oda ezért a tomboló örömért. A magyar halál szebbnek és kivánatosabbnak tetszett neki Itália életénél.

Forró, édes daccal gondolt az ő siralomházban ülő, szegény, léha népére.

Ez megint a barbár értelmetlen gőgje volt, de ezúttal kimondhatatlanul jól esett barbárnak lennie.

18.

Akik azt hitték, hogy a kudarc meg fogja törni Bakócz Tamást, azok ugyan nem jól ismerték a patriárka urat.