Part 7

Fiametta, aki mindeddig a szőnyegen térdepelt, fölkelt és egy ideig habozva nézte a beteget. Aztán lehajolt hozzá, a füléhez szorította a száját és halkan susogta:

– Lásd, Tamás, Agostino úr azt mondta, a patriárka legalább még hat hónapig itt fog maradni, mert ő lesz bolognai kormányzó… Hat hónap, Istenem, egy egész élet! Add nekem azt a hat hónapot, Tamás! Szent Ceciliára esküszöm – ő az én védőszentem, mert engem csak Rómában hívnak Fiamettának! – esküszöm: én még soha nem szerettem senkit… Kurtizán vagyok, de soha még nem szerettem… Voltak kedveseim, de egyiket sem szerettem. Agostino urat sem, pedig ő mindig jó volt hozzám… És ha veled nem találkozom, akkor talán elmulik az életem anélkül, hogy megtudtam volna, mi az: szeretni. De téged szeretlek, neked odaadom az ifjúságomat, fölvirágozom vele az életedet és meglásd, hat hónapba több boldogság fér bele, mint Philemon és Baucis száz esztendős életébe és meglásd, ezért a hat hónapért érdemes volt megszületnünk!

És miután megint nem kapott semmi választ, egyszerre láng csapott a szívébe és remegő két karjával átkapta Tamás nyakát és a szenvedélytől lobogva mondta:

– Te bolond, te bolond, mért gyötresz mind a kettőnket, hiszen tudom, hogy te is meghalsz a szerelemtől!

De a hiuság görcse még mindig megmerevítette Tamás testét és lelkét.

Kopogtattak az ajtón. Fiametta ijedten felszökött.

Öreg pap dugta be a fejét:

– A főtisztelendő patriárka úr jön!

És megint betette az ajtót.

Fiametta kétségbeesetten nézett Tamásra, mintha a muló másodpercekkel elfolyna a szíve vére is.

– Nem akarsz szólni? Nem akarsz rám nézni?

Semmi válasz.

– Azt akarod, hogy elmenjek?

Csend.

– Soha ne lássalak többé?

És szünet után még egyszer, könnyek közt fuldokolva:

– Soha? Tamás, soha?

De már jött a patriárka úr és Fiamettának mennie kellett.

20.

Te, boldog Róma, soha nem is sejtetted, hogy álmodban egykor minő veszedelem árnyéka vonult el fölötted!

Ha nem Lorenzo il Magnifico fia, hanem a szatmármegyei kerékgyártó fia vonul ünnepi menetben a Vatikánból a Lateránba, akkor talán ma is csorba még a koronád.

Akkor a világ medencébe gyűlt aranya nem ékesíti kőhomlokodat halhatatlan freskókkal, mozaikokkal és stukkókkal, hanem keresztény katonák meztelenségét ruházza fel. A tüzes érc nem szoborművek, hanem ágyúk egyűgyű formájába dermed. A Tiberis száz márványoszlopos palotája helyett lapos és komor várak emelkednek a Száva iszapos partján.

Ha nem X. Leo lesz pápa, akkor a klasszikus szárnyas paripa páncélos lovas alá kerül, a színek és formák géniusza katonasorba áll.

Midőn Medici Giovanni fölvette a X. Leo nevet, azt mondta: „Élvezzük a pápaságot, mivel nekünk adta Isten!“

Ünnepi vonulása a Lateranba a pontifex maximusszá lett római cézár diadalmenete volt.

Itália fölébredt középkori aléltságából és fölismerte magában a világ hajdani császárnőjét. És a hajdani pogány istenek is föleszméltek álmukból és visszatértek az ő városukba.

A diadalmenetet a római művészek rendezték.

A pápa előtt lovagoltak a főurak és a szentszék hűbéresei, köztük a Colonnák, Orsinik, Contik, Savellik, Caffarelik és Gaetanik, a Baglionik, Esték, Medicik, Roverek, Varanok, Strozzik, Soderinik…

Családok, amelyeknek oroszlánszájában vergődött Itália egy-egy darabja. Köztük voltak az olasz föld és talán az egész világ legedzettebb katonái, legravaszabb cselszövői, legvérengzőbb zsarnokai, legmerészebb kalandorai és legvadabb gonosztevői.

És a prelátusok lovas serege! Több száz püspök, érsek és kardinális, utolsónak a sorban, aki rangban első: Bakócz patriárka. Félelmetes energiájú, büszke, finom és elmés férfi- és aggastyánfejek, ők Itália nagy, államférfiai, szónokai és költői, a híres mecenások és gyűjtők.

És legvégül, tarka ruhás svájcijai közt, X. Leó, arany palástban, tiarával a fején, a dicsőségtől ragyogva, élvezve a pápaságot, melyet Isten neki adott.

Az utcák via triumphalisszá alakultak át. Mindenütt pogány oltárok, antik szobrok, diadalívek. A Megváltó alakja is látható volt némely házon, hol Jupiter, hol Apollo társaságában; a Boldogasszony pedig legszívesebben Minerva és Juno között mutatkozott.

A krónikások följegyezték, hogy a bank-utcai Chigi-palota előtt nyolc oszlopos diadalív alatt kígyózott el a menet. Az íven Apollo, Merkur és Minerva alakja és arany felírás: „Azelőtt Vénusé volt a birodalom, később Mars bírta, de most Pallas Athene lép trónra.“

(Vénus volt Borgia házi istensége, Mars Rovere Juliusé, Minerva pedig Medicié.)

Fiametta a Chigi-palota loggiája alatt térdepelt, midőn a szentatya áldásra emelte fehér kezét.

Egy aranytól ragyogó ifjú lovast látott az idegen követségek csapatjában és abból, hogy a szíve fájdalmasan megdobbant, megtudta, hogy ez Vértesi Tamás.

És elvonult a büszke menet, amellyel a rinascenza fölért szivárvány-útjának szédítő zenitjére.

Bakócz Tamásnak némi, nem is kellemetlen, izgalmat szerzett a nagy nap. Megfigyelte, hogy a pápa hamar elfárad… Valaki azt mondta, X. Leo testén gyógyíthatatlan tályog van, mely aggasztja orvosait… Édes kis reménység nyilalt bele a patriárka öreg szívébe. Hátha még itt maradna Rómában? Hátha? De azután letorkolta önmagát. A szentatya ifjú ember, ő pedig hetvenkétesztendős… És neki már nincs is szerencséje.

Azokban a napokban szomorú utasember érkezett egy szomorú világból: Márton kalocsai kanonok. Leveleket hozott a királytól és hajmeresztő ujságokat mondott. Otthon éjjel-nappal szólnak a lárma-harangok. A török megszállotta a déli magyar várakat és megvetette lábát az ország kapujában.

Amit évek óta mindenki jósolgatott, amitől mindig óvták egymást a magyar urak és aminek elhárítására még sem tettek semmit, az most bekövetkezett: a halálmalom már magyar földön őrli az embercsontokat. És II. Ulászló király kétségbeesett levelekkel árasztja el Európát.

A szentatya, akinek már terhére lehetett Bakócz Tamás kutató sárga szeme, kapott az alkalmon, hogy visszautaztassa a patriárkát.

Utravalóul három püspökséget adományozott neki és – ami Bakócznak jóval többet ért – megtette teljhatalmú légátusává Magyar-, Lengyel-, Cseh-, Porosz- és Oroszország és egész Skandinávia fölött, hogy keresztes háborút hirdessen a hitetlenek ellen.

Bakócz a németeket és a franciákat szerette volna fegyverbe szólítani, de erről hallani sem akart a konzisztórium.

Azokkal más tervei voltak Rómának.

Az Angyalvár ágyui dörögtek, midőn az ünnepi ülés után a főtisztelendő kardinálisok testületileg szállására kisérték a legatus a latere-t.

– Hétfőn utazunk! – mondta keresztfiának a patriárka.

Tamás száz ölnyi mélységből bukkant föl és zavartan kérdezte:

– Hová utazunk?

– Haza! – szólt Bakócz Tamás.

És keserű kedvében hozzátette:

– Vége a római farsangnak, kezdődik a magyar böjt.

21.

Chigi Agostino úr lakomát adott két pápai nepota, az elegáns Medici Julian és az ifjú Lorenzo tiszteletére.

– Az ünnepélyt ezúttal nem a Chigi-villában, hanem Fiametta kis palotájában rendezték.

Bizalmas kis társaság volt hivatalos, a Medici urakon kívül csak Bembo, Cardulo és Fiametta uj barátnője, az andaluziai Juanna, akit mint csodát emlegettek mostanában az örök városban.

Agostino úr tulajdonképpen az urbinoi herceget is meg akarta hívni, szerencsére azonban a mindig tapintatos Bembo visszatartotta ettől.

A Vatikánban ugyanis már elhatározott dolog volt, hogy Francesco Máriát első alkalommal ki fogják vetni a hercegségéből és Medici Lorenzot ültetik a helyébe.

A Szentlélek bankárjának mindig voltak jó ötletei és ezúttal – a kor ízlésének hódolva – „antik lakomát“ adott.

A vendégek római szenátoroknak és matronáknak öltöztek és virágkoszorút tettek a fejükre. Asztalnál nem ültek székeken, hanem kereveteken feküdtek, a bort pedig, melyet rabszolga-tunikás ifjak töltöttek, aranycsészékből itták.

Még a régi rómaiak házi oltára sem hiányzott a teremből; az oltáron a Medici-lárok: Szent Damján és Szent Kozma szobra előtt égett az illatos tűz.

Lakoma közben énekkar és táncos leányok mulattatták a vendégeket, később egy Plautus-komédiát adtak elő, természetesen latin nyelven.

A lakoma végeztével megjelent Vico Hannibal is. Ő kicsi ember volt ahhoz, hogy asztaltársa lehessen a Medicieknek, de némi tisztesség mégis kijárt neki a jó szolgálatai fejében.

Új, pávaszempettyes köpenyege volt, aminőt még sohasem láttak Rómában.

Fiametta mindenkit elragadott bájos jókedvével. Egy pillanatig sem nyugodott, vidám démonként keringett az asztal körül és elárasztotta vendégeit szeretetreméltó, pajzán és csipős ötletekkel.

Hajnalfelé azonban mintha kissé elfáradt volna. Letelepedett a poharazgató urak közé, maga is ivott keveset és hallgatta, mit beszél a szép Bembo.

Bembo ékesszólása ma még szárnyalóbb volt, mint rendesen; mintha mámoros volna. Az is volt, de nem a bortól, még kevésbbé a női szemektől, hanem attól a hírtől, mit az imént súgott fülébe a kis Medici Lorenzo: a szentatya említette, hogy alkalmilag kardinálist fog csinálni Bemboból és Sadoletoból…

Bembo azt mondta:

– Meglássátok, barátaim, – én jós szemmel belelátok a jövőbe – meglássátok, a mi dicső, nagy Leónk alatt Róma föl fog támadni hamvaiból, újból magára fogja venni hajdani fejedelmi márványköntösét, amely megilleti, mint a világ császárnőjét és amely szépségnek ma csak bús, elszórt romjait látjuk a városban. Már ezért is hálát illik adnunk az olimpusi nagy isteneknek, hogy megmentettek bennünket az idegen uralom veszedelmeitől. Mert egy idegen pápa kezében Róma csak eszköz lehet idegen célok szolgálatára. Pedig Róma csak önmagát szolgálhatja, mert Róma szent és örök város!

Ekkor megszólalt Cardulo prelátus:

– A veszedelem, hogy Rómát idegen érdekek rabjává tegyék, elég nagy volt ezúttal. Ez a csökönyös Strigonio szőröstül-bőröstül beledobná Róma jövőjét a pogány torkába. Még az utolsó konzisztoriumon is azon erőlködött, hogy megkapja a németországi legatiot is. Ott is keresztes háborút akar hirdetni, pénzt akar szedni. Ezt természetesen nem engedik meg neki. Az északi kis országokkal csináljon, amit akar és tud, de a nyugati nagy országokra más föladatok várnak. A szentatyának nagyszerű tervei vannak Róma művészi újjáalkotását illetőleg és siettetni akarja San Pietro építkezését. Honnan vegyük a költségeket, ha nem a nyugati nemzetektől, elsősorban a németektől?

Az elegáns Medici Julian, aki egyébként hallgatag és kissé mélabús férfi volt, szintén megszólalt:

– Magyarországból rossz hírek jöttek, a török már benn van az országban. Nem csodálom, hogy a magyarok fűhöz-fához kapnak, a halál kopogtat a házuk ajtaján. Ott voltam a Vatikánban, midőn a patriárka és kisérete elbúcsúzott a pápától. Nyugodtan, sőt büszkén viselkedtek, de én mégis egy halálba induló gladiátor-csapatra gondoltam: Morituri te salutant!

– Kétségtelen – jegyezte meg Cardulo – kétségtelen, hogy Magyarország el fog pusztulni az egyenlőtlen harcban. Ez igen sajnálatos. De részvéttel nem lehet a világot kormányozni. És ne feledjük, hogy az antik Róma sem tudta volna teljesíteni világtörténelmi küldetését, ha részvétet érez az útjában álló kis barbárnépek iránt.

Bembo ekkor magasra emelte ivócsészéjét:

– Róma visszaverte a barbár támadást és ezúttal nemcsak a férfiak, de a nők hazaszeretete is részt vett a harcban. Én nem árulok el titkot és nem nevezek meg senkit, mert attól kellene félnem, hogy rápirítok a nemes szerénységre. De arra kérlek, barátaim, mutassunk be italáldozatot a szeretetreméltó géniusznak, aki a szépség és a szellem fegyvereivel küzdött a szent ügyért!

Mindenki ivott és az aranycsészék fölött mosolygó szempárok fordultak Fiametta felé.

De mi volt ez? Fiametta a szőnyegre ejtette aranypoharát… Valami jéghideg fájdalom járta át. Ez a fájdalom kivülről jött, mint a késszúrás és széttépte a szívét.

Vértelen ajkaival mosolyogni próbált, valamit hebegett – ügyetlen vagyok! – leült.

Azután fekete fátyolok ereszkedtek le rá. Egyik a másik után. Azután csend lett és bár tudta, hogy társaságban van, mégis oly egyedül érezte magát, mintha az óceán közepén usztató roncson ülne.

És minden olyan érthetetlen volt! Mire való a sok gyertya, mikor mégis sötétség van? Miért nevetnek az emberek, mikor mindegyik halálkoponyát hord a nyakán? És ő, Fiametta, miért félmeztelen, mikor a lelke is fázik?

Valaki megérintette a vállát. Agostino úr.

– Kissé elszédültél, gyermekem. A friss levegő jót fog neked tenni.

Künn voltak a loggián. Valaki egy meleg köpenyeget borított a vállára… A friss levegő valóban jót tett neki.

Már erősen hajnalodott. Az utca torkolatában kék éjjeli köd ült még, de a templomtorony csúcsát már vörös reggeli fény érte.

– Pihend ki magadat, drága gyermekem, aztán minden jó lesz – szólt Agostino úr hangja. – Nagyon kedves háziasszony voltál, ezért egy szép gyöngysorral vagyok adósod.

– Minek nekem a gyöngy? – kérdezte Fiametta halkan. – És a saját hangja úgy csengett a fülébe, mintha nagy messziségből jönne. De azért gépiesen tovább beszélt: – Annyi van már, hogy fel se fűzöm, dobozban tartom… És ékkövem és kaméám és aranyláncom is annyi van – nem is tudom mennyi… Minek az?

És ezen a vigasztalan kérdésen úgy elszomorodott, hogy kedve lett volna sírni. De nem tudott.

Patkócsattogás az utcán… Szürke palástos lovasok sietnek a porta del Popolo felé. Mögöttük málhás öszvéreket terelnek.

– Hazamennek a magyarok! – mondja Chigi úr. És mély meghajlással fogadja a patriárka úr kurtán jelzett áldását.

Eszébe jut Medici Julian mondása és akaratlanul mormogja:

– Morituri te salutant!

És Fiametta lelke rémülten elkezd röpködni és vergődni, mint a kalitkába zárt vadmadár. Most, most! Ha most nem tud kiszabadulni, akkor örökre rab marad…

– Ha int nekem, ha mosolyog, ha csak idenéz, akkor kiáltok: megállj, megállj, veled megyek! Cecilia szent nevére esküszöm: veled megyek!

Ő azonban nem int, nem is mosolyog, de még csak ide sem néz… Valami irgalmatlan barbár gőg, ősi, ázsiai csökönyösség merevíti meg a nyakát. A nyelvével csettint lovának és az utascsapat hamarosan eltünik a városkapuban, amely feketén ásítozik, mint az alvilág torka.

Agostino úr ott folytatja a beszélgetést, ahol az imént abbahagyta:

– Gyöngyöt nem akarsz… Ékszert sem… Hát mégis mit szeretnél, Fiametta?

– Meghalni szeretnék! – mondja a leány.

22.

Ez itt Kalliope nagy temetője: minden domblánc alatt egy-egy nép virága korhad…

A magyarok már künn poroszkáltak a Campagna hullámos síkján, hűvösen ragyogó, magas égbolt alatt.

A láthatárt régi római vízvezeték rekeszti el, gigantikus kőlábaival a messziségbe lépked, őszi verőfényben alvó, violaszínű hegyek felé.

A patriárka úr a jobbján lovagló Márton kanonokkal beszélget. A keresztes hadjárat tervét magyarázza és az öreg úr megint csupa jóreménység, csakúgy duzzad a tetterőtől.

– A külföldről nem várok katonát, csak pénzt. A magyar nemességtől pedig semmit sem várok. Az urak csak egymásközt keresik az ellenséget, a pogánynak már nem jut a gyűlöletükből. De a nép! Hunyadi János bocskorosokkal verte el Hódító Mohamedet Belgrád alól…

Tamás a keresztapja balján léptet és fél füllel hallgatja, mit beszél. Minden mérföldkőnél úgy érzi, megint elszakadt egy idegszála, amely Rómához nőtt. Elszakadt és vérzik.

Bakócz tovább beszél:

– Ha a földesúr viszi táborba a parasztját, akkor ez is csak úri robot. De ha Hunyadi hívja és önként megy, akkor ez azt jelenti: a szegénységnek is van hazája és becsülete.

Hol van nekünk ma egy Hunyadink? – szeretné kérdezni Márton kanonok. De nem meri. Ehelyett azt kérdezi:

– Mennyi parasztot gondol a főtisztelendő primás úr fegyverbe állítani?

– Ha Isten is megsegít, a tavasszal lesz százezer emberem. Százezer magyar paraszttal már neki merek rugtatni Szelim szultánnak.

A kanonok úr ősnemes birtokos család sarjadéka és azt mondja:

– Százezer embert a nagy munka idején? Mit szólnak majd a földesurak?

Bakócz Tamás mellében megmozdul a jobbágyfi keserű szíve.

– Az ebadták csókolják meg a paraszt bocskorát, ha kimenti lelküket a pogányságból!

Ketten vannak magyarok, de tüstént összekapnának, ha nem volna köztük a rangbéli nagy különbség. Igy Márton úr csak epésen hallgat.

Mély úton járnak az utasok, szőlők alatt. A fejük fölött egyszerre énekelni kezd valaki. Női althang. Az éneklő tudja, hogy hallgatják, ezt kiérezni az énekéből.

Tamás már hallotta ezt az együgyü parasztnótát:

Fiore dell Uva! E s’angela tu sei, fammo la prova, In paradiso andiamo tutte e due…

Lehunyja a szemét. A szíve vonaglik és vérzik és könnyekben folyik szét.

Miért ül ő most nyeregben és hová megy? Hová és minek? Csak egy dolog volna: az ő lába elé feküdni és zokogni és imádkozni és meghalni…

Mire följebb kerülnek az úton, meglátja az énekesnőt.

Fiatal parasztnő, barnapiros arcú, fehér fogú. A keblén nyitva a ruhája. Szőlőfürtöt tart a kezében és midőn a lovasok közt meglátja a búsképű ifjút, évődve feléje kínálja. Olyan, mint egy szelíd bacchansnő.

Tamás kissé elpirul. Másutt is terem fiore dell’ uva – szőlővirág?

– Százezer paraszt fegyverben! – kezdi megint a kanonok. – A nép teli van keserűséggel… Ha azok nekünk esnek – Isten irgalmazz!

A patriárka nem válaszol mindjárt, kicsit élvezi a kanonok szorongását, de aztán kicsinylően legyint a bivalybőrkeztyűs kezével:

– Mit féltek a néptől? Az nem rossz, nem is jó, hanem olyan, mint Isten sok más alkotása, a tűz, a víz, a hegy, a felhő: van benne erő, de nincsen indulat. Az indulatot a vezérei adják bele a népbe. A Hunyadiak tudtak vele bánni, őket nem égette meg a tűz, de a mai urak semmit sem tudnak. Azért nem is adunk a kereszteseknek vezért a nagyurak közül.

– Hát mifélét?

– Olyan kell, aki kicsi ember és mégis nagyhírű, aki erős, de nem hatalmas. Olyan, akit szeret a nép és aki mégis az urakkal tart.

Pacsirta csiripel magasan a lovasok feje fölött. Tamás ég felé fordítaná arcát, hogy megkeresse, de a szeme nem bírja el a nagy fényességet.

Az ő szatmári hazájára gondol; ott is így szól a madár a nyárfákkal szegélyezett tarlók fölött…

A pacsirta-trillának különös visszhangja kél a szívében: ecsedi bölömbika hangja, vadgalamb búgása, bükki rigó füttye…

Szatmár – Erdőd! Egyszerre honvágy égeti édesen a szívét. De jó volna még egyszer ilyen tündöklő reggelen sólyommal vadászni a Homoród füzesében!

A két öreg úr időközben nekimelegedett a disputának.

– Alázattal bocsánatért esedezem, – szól kajánul a kanonok – Szent Jeromos azt mondá: Errare humanum est! És mi mind emberek vagyunk! De mi lesz, ha a főtisztelendő primás úr – föltéve, bár meg nem engedve! – ha a primás úr mégis tévesen ítéli meg a vezért, akit a paraszt-keresztesek élére óhajt állítani? Mi lesz, ha a vezér szívében nincs az urakkal? Ha megtörténik az, ami már annyiszor megtörtént, hogy nem a vezér vezeti a népet, hanem a nép a vezért?

A patriárka türelmetlenül vonogatja vállát.

– Hogy ennek a kardnak két éle van, azt ugyan magam is fölérem ésszel. De mit tehet a véges ember? Dolgozik és imádkozik. De a siker az Ő kezében van, aki a népek sorsát intézi. Ha Ő el akar veszíteni egy országot, akkor vaksággal veri meg a kormányzókat. Én nem hihetem, hogy mi valamennyien vakok legyünk! Mert ha igen, akkor a mi bukásunk szörnyű lesz, a magyarok a pogány szeme láttára fogják egymást széttépni és évszázadok multán sem szedik össze többé a tagjaikat. De én ezt nem hihetem és a próbát meg kell tennünk, mert más út nincs!

Fehér nagy kutyák ugatják meg az utasokat; házak közelében járnak.

Az út szélén egy kis csődület van; vagy tíz kapás ember áll együtt. Midőn odaérnek, egy papi ember lép ki a csoportból és örömtől sugárzó arccal meghajol a lovasok előtt.

– Önök éppen jókor érkeznek, tisztelt uraim, itt egy csoda várja önöket, a klasszikus szépség csodája, amelyet ezek a derék emberek a gondviselés különös kegyelméből éppen az én kis földemen leltek meg!

Egy formátlan, nyirkos, barna nagy kőre mutat, amely nyitott gödör mellett fekszik. Éppen most áshatták ki a földből.

– Nem isteni szép ez?

És összekulcsolt kezeit ég felé emelve, mámorosan kiáltja:

– Oh, hogy ezt megérhettem! Ez életem legszebb napja!

Bakócz egy mogorva pillantást vet a kőre. Förtelmesen össze-visszadagadozott márvány-monstrum, egy darab alaktalan khaosz, amely abbahagyta a hiábavaló erőlködést, hogy valamivé legyen.

– Olyan, mint egy kivágott nagy állatgyomor! – szól a patriárka és hegyeset köp.

Tamás elneveti magát… A keresztapja meglepetten néz reá, – ni, ez ma nevet először a választás óta!…

Az olasz pap azonban elhalványodik. A tisztelete csak nehezen tudja legyűrni a megbotránkozását.

– Bocsánatot kérek, a legszebb Herkules-torzó, amelyet valaha láttak! Tessék csak megnézni a nagyszerű mellizmokat és a hónalj csodálatos vonalát! Legjobb attikai iskola! Holnap lázban lesz Róma, – a szentatya is boldog lesz!

De egyszerre elborul az arca.

– Rettenetes gond, hogyan szállítsuk be sértetlenül a városba…

– Lám, hát nektek is vannak gondjaitok! – morogja a patriárka úr és azután gorombán rákiált a sárgájára, amely minden lóhagyomány ellenére a hátsó lábával próbálja megvakarni a füle tövét.

Az út fölkanyarodik a dombra. Odafönn megállapodnak az utasok egy percre a nagy ciprusfák alatt.

A kanonok úr fölemeli karját és némi megilletődéssel mormogja:

– Róma!

Álomszerűen finom párafátyol alatt, de mégis meglepő közelségben, rozsdavörös és ametisztszínű halmok.

Az örök város, amelyet hiába rázott már annyi titán keze, senki sem tudta megdönteni, mert gyökerei lenyúlnak a világ szívébe.

A folyó mellett dacos, zömök kő-dob: az Angyalvár. És mögötte ég felé nyúló, vékony tüskék: az épülő Szent Péter-templom, amely epedve várja a maga kupola-koronáját.

És arra balkéz felé, arra esik a via lata és ott van, igen, ott a kis Sciarra-palota…

Tamás a mellére horgasztja fejét. Megint az a könnyező ellágyulás, az a vérző fájdalom. Egy asszonyért.

De aztán fölkapja a fejét és ellenségesen nézi a várost. Egy asszonyért –? Maga elé legyint a kezével. Ah, az csak az olasz novellinákban van úgy, de magyar ember még nem halt bele a szerelembe!

És ebben a pillanatban kemény kézzel maga tépi le szívéről az utolsó ért, amelyben Róma vére pihegett…

A barbár még vérzik, de már szabad. És már tud önmagán kicsinylően mosolyogni. És megint visszaemelkedik, vagy visszasűlyed? – oda, ahonnan jött.

A kanonok úr hirtelen fölkapja megint a beszéd elejtett fonalát:

– És szabad alázattal kérdeznem, főtisztelendő primás uram, ki légyen a keresztesek ama vezére, akit szeret a parasztság és mégis a nemességgel tart?

– Dózsa György!

És midőn Bakócz Tamás kimondja ezt a nevet, a campagnai ősz nyájas és mégis komor verőfényébe halkan belezsonganak a távoli Róma harangjai.