Part 6

Ilyen elválasztás után megértjük, hogy hathat valami, a mi fölöttünk áll, egyúttal mint saját életünknek ereje. Egy «fölöttünk» és egy «bennünk» találkozása jelen meg a kötelesség gondolatában s azokban a normákban, melyek minden szellemi munkán uralkodnak. Parancsolólag szólnak hozzánk, de egyúttal a legközelebbivé és legmeghittebbé is tudnak válni, olyasvalamivé, a minek fentartásában önmagunkat igeneljük, saját lényünket fentartjuk. Az is világossá lesz, hogy nyerhetnek felettünk hatalmat olyan javak, melyek túl vannak a merő ember minden jóllétén, hogy győzheti le a jó a kellemest és a hasznost.

Ha a szellemi életnek mint az ember valódi énjének ama fölfedése hasonlíthatatlan nagyságot szerez az embernek, akkor a nagyság elsősorban az egésznek műve, következőleg nem vezetheti az embert büszke öntudatosságra. Mi nem saját természetünknél fogva vagyunk szellemi életpontok, szellemi élet szinhelyei, a melyek utólag jutnak vonatkozásba a mindenséggel, hanem csak a mindenség életéből kiindulólag válunk ilyen pontokká, csak benne s nem vele szemben nyerünk szellemi ént. Az a nagy csoda és egy új rend kimutatása, hogy egyáltalán önálló életpontok állnak elő, hogy a mindenség-élet ezen a helyen nemcsak bizonyos hatásokat gyakorol, hanem hogy öntevékenységű erőt, eredeti életet nemz. A mystika szükséges alapgondolatot képvisel annyiban, hogy a végtelen életnek közvetlenül az egyes helyen kell jelen lennie és hogy az embernek nemcsak hogy ezt vagy azt el kell végezni, hanem felszabadulást is kell végrehajtania kezdetbeli mivolta alól s új életet és lényt kell nyernie a végtelenségből. Egy ilyen felforgatás nélkül a szellemi élet mellékes függelék marad, sohasem válik lényünk magvává és sohasem ér el teljes eredetiséget. Rokon gondolatmenetben követelték a nagy megváltási vallások az ember «újjászületését», de a valláson túl is a szellemi alkotás minden magaslatán a mű nemcsak úgy jött számba, mint a merő individuum alkotása, hanem mint egy magasabb hatalom közlése és kijelentése, a mely hatalom az emberben mutatkozik és önmaga fölébe emeli őt és a mely mégse alacsonyítja le merő eszközzé, hanem ellenkezőleg igazi öntevékenységre emeli föl. Az is ide tartozik, hogy rendszerint az alkotó szellemek, a világtörténelem szellemi hősei mint legmagasabb aktivitású emberek egyúttal határozott deterministák voltak; saját képességük teljesen háttérbe szorult annak tudata mögött, hogy egy fölöttük álló hatalom viszi és hajtja őket.

De bárha a saját tevékenységnek ez az oldala könnyen elrejtőzik a cselekvők tudata elől és kifejezetten vallásos természetek valami nagy dolgot láttak abban, hogy teljesen kioltsák, bárha a mystika gyakran abba a veszedelembe jutott, hogy az ember teljesen feloldja a mindenségben, valóság szerint szükség van az ember elhatározására és tevékenységére is. Mert a mily bizonyos, hogy az életre való képességet ezen a bizonyos ponton egy felsőbb hatalomnak kell megállapítania, ez a képesség életenergiává, teljes valósággá csak a mi elismerésünk, a mi elsajátításunk, érzületünknek és meggyőződésünknek hozzáfordulása által válhatik. Az ember nem merő szintér, a melyen valami végbemegy; a történésnek, hogy valóban szellemi természetű legyen, nemcsak ő vele, hanem benne és belőle is kell történnie. Az a hozzáfordulás kétség kívül mindig fölemeltetés is, de akkor a kegyelem legmagasabb tanubizonyságát leli a szabadság fölébredésében, az ember képessége nem jelent levonást az isteniből, hanem annak megbizonyítása és igazolása. Így az öntudat az egészre lehet alapítva és az egészre támaszkodhatik, sőt teljesen az egészen függhet s semmi módon nem kevesbíti az élet erejét; annyival kevésbbé, mert a mindenség-élet nem merev létezés, hanem végtelen élet, a mely az egyes ponton csak amaz elsajátítással jut teljes hatásra.

Azonban mint az életpontok önállóságának, ép úgy sajátosságuknak és az életvonatkozások gazdagságának sem kell a mindenség-életbe eltünniök. A mindenség-élet nem olt ki minden sokféleséget, mint a hogy a nap fénye kioltja a csillagok világosságát, hanem fel tudja magába venni, meg tudja tisztítani és nemesíteni, ezzel vezeti fel őket saját magasságuk fölé. A mindenség-élet az individuumnak erőteljes kiképzését követelménynyé emeli, a mennyiben az egésznek nyereségévé teszi; csakhogy ennek a kiképzésnek rajta belül kell történnie, nem pedig tőle elkülönítve és vele szembeállva. A vonatkozások teljes kifejtése az emberi körön belül sem tekinthető úgy, mint az egésznek megrablása, mert hiszen meggazdagítására képes hatni. A vallási hangulat eltévelyedése volt tehát, mikor az ember iránti közömbössé válást tette az isten iránti teljes szeretet bizonyítékává. Csak ahhoz kell ragaszkodni, hogy minden vonatkozás ember és ember közt, minden szeretet ember és ember közt, a mindenség-élethez való viszonyra, az isten iránti szeretetre legyen alapítva; csak ez által emeltetnek fel a szellemibe, ez által győzetik le a merő természeti ösztön s ez által nyer tartalmat és erőt az érzület. Így mutatja a történeti tapasztalat a legnagyobb távolságot a szeretet és részvét érzései között, a hogy ezeket az élet felszíne az individuumok érintkezésében létrehozza és ugyanilyen nevű érzések között, melyek a valóság egészéhez való közös alapviszonyból erednek és osztoznak az életnek ezzel bekövetkező elmélyedésében. Ott a subjektiv hangulat fölfelé és lefelé hullámzása, a mely az egyest erősen izgathatja, de az élet egész állaga szempontjából minden jelentőség nélkül való; itt ezen állag gyökeres átalakulása, sajátos életkörök teremtése a nagy vallásokban, az emberiség képzése belső közösséggé, az egyes sorsoknak a valamennyi sorsán át való átélése. Ily nagy különbséget tesz, hogy az élet a felület elszórtságához tapad-e vagy részt nyer a mindenség életéből és egyúttal egy eredeti mélységből.

Az új élet feladata és nagysága.

Igy az emberi élet egy egyetlen főproblémát hord magában, egy nagy döntést követel, egy folytatólagos tetté változik. Ez a tett azonban nem azt jelenti, hogy csak érzületünkkel kell az egyik oldalról a másikra lépnünk, hogy itt szilárd befejezést és biztos nyugalmat találjunk. Mert a mily bizonyosan nincs az életnek önmagában való léte a merő mozgással szemben való fölény nélkül, önmagában való nyugalom nélkül, ép úgy az élet is nálunk embereknél csak az ellenállásokkal való küzdelemben jut teljes tartalomra, csak a saját felépítés, a saját átképzés által. Ennek a fölépítésnek azonban lényegéhez tartozik, hogy az élet a sokféleség alakjaiban, nagy alakulatok tervezésében egyúttal előrehaladó önkimélyítést visz végbe, nem egy készen adott alapból hat ki, hanem magának kell az alapot egyre tovább képeznie, nem szabad semmit mögötte hagynia saját tevékenységének s az alapot mindig hátrább kell helyeznie. Mennél inkább lesz az ember élete ilyen mozgásban önmagában való lét, annál inkább lesz, a mi benne végbemegy, a mindenség feltárása, annál biztosabb lehet saját igazságában. Mert az igazság itt nem jelent megegyezést egy kívül levő valósággal, hanem részesedést egy mindent összefoglaló, eredeti, minden sokféleségen túl önmagára irányított élet-folyamatban, olyan élet-folyamatban, melynek kifejtése mindenek előtt valódi valóságot eredményez; a mennyiben az ember az ilyen eredeti és lényeget alkotó életben részt nyer, a mennyiben az élet számára alkotó öntevékenységgé változik, annyiban van igazsága és nem tovább.

Az ilyen meggyőződésből kiindulva lehet annak az ellentétnek a legyőzésén dolgozni, a mely különös súlylyal nehezedik a jelenre. Ember és világ a külső érintkezés minden sokasága mellett belsőleg széjjel esnek, mi nem mondhatunk le sem az egyikről, sem a másikról és még sem tudjuk a kettőt összehozni, ingadozunk, hogy mit válaszszunk kiindulópontnak és hogy az életnek a világtól az emberhez, vagy az embertől a világhoz vezető utat adjuk-e. Mindkét lehetőség megtestesítést talált a világtörténeti mozgalmakban és ezeknek a megtestesítéseknek a különbözősége mutatja, hogy az ebben való döntés határozza meg az élet jellemét.

A régebbi és újabb mód itt teljes ellentétben áll. Amaz az embert teljes-tökéletesen a világhoz kapcsolta és belőle merítette az élet minden tartalmát. Ez csak azzal vált lehetségessé, hogy föltételezték a környezetnek közvetlen összefüggését az emberrel; az ember itt a mindenség tisztább tükre számba ment. Ezt a közvetlen összefüggést az újkor a belső élet erősebb kifejlődése és a gondolkodó én büszke öntudata által lerombolta; most az ellentét benyomása alatt áll és az embernek feladatává teszi, hogy az elvesztett kapcsolatot a környezettel helyreállítsa. Egyúttal a régebbi élet alkata is ki nem elégítővé vált számára. Az érzéki és a szellemi nagyon is gyorsan egymásba tolódtak és ennélfogva mindkettő nem tudta tisztán kifejteni sajátosságát, egyúttal az ember különös minémüségéből sok folyt át a valóság képébe és a cselekvést is túlságosan a különös körben tartotta; továbbá a belső élet, a mely az évezredes munkát végbevitte, ama régebbi módban nem találhatta az illő elismerést. Így az újkor a subjektumra alapította magát és belőle kiindulólag igyekezett a világhoz jutni, sőt ennek erejéből egy világot kifejleszteni. Ebben azonban az emberi képesség túlfeszítése rejlik és egy az ember által létrehozott világkép igazsága fokozódó kételkedésre talál. Az itt kifejlesztett élet nem is ragadta meg a valóság teljes tartalmát. A törekvés, az embertől a világig jutni, csak azon a módon volt keresztülvihető, hogy valamiféle különös képesség mint az emberen felülre nyúló ragadtatott meg és felhasználtatott egy világ felépítéséhez. Nevezetesen ez történt a felismerő gondolkodással, mert ez tűnt fel legkevésbbé függőnek az emberi sajátosságtól. Ezúttal azonban az újkor számára a valóság túlságosan az intellektuálisba, elvontba és formálisba jutott, ideák minden további nélkül élő energiák, elvek teljes tevékenységű hatalmak számba mentek; az intellektust nem lehetett mint szabadon lebegő élet-képességet és mint minden dolog mértékét kezelni a nélkül, hogy kimondhatatlan sok el ne veszszen az eleven frisseségből és a világ, valamint az élet ne váljék árnyszerűvé. Hogy a modern ember ezt mint súlyos kárt érzi és az ilyen lezárás ellen tiltakozik, azt mutatja az a kemény küzdelem, a melyet ma a legkülönfélébb oldalakról az intellektualizmus ellen vívnak. Túl akarunk jutni a merő gondolatképeken, nem akarunk az árnyakból kiindulólag egy valóságról megbizonyosodni.

Ha az élet az ilyen bonyodalmakat és ellenmondásokat le akarja rázni magáról, akkor ez csak a föntebb megnyitott úton történhetik: az embernek életében minden egyes oldalon és lelki-képességen túl olyan mélységbe kell hatolnia, a hol az élet a merő ponttól elválik és önmagában való létté alakul; akkor nem kell többé a nagy világgal szemben állnia, hanem megoszthatja saját életét. A mennyiben ez sikerül, az életnek nincs rá szüksége, hogy igazságát kívülről igazolja; saját megvalósulásában hordja azt. Láttuk, ez az élet hogyan fejleszt ki az ember és világ, erő és tárgy ellenmondása felé való emelkedésben a subjektiven túl egy szellemi bensőséget; a mit ez a bensőség szellemi tartalomban és értékekben nyit, az biztos magasságban van minden emberi különállás fölött és egyúttal az emberi élet szellemi magvát teszi.

Az ilyen élet azonban számunkra magas ideál, nem kényelmes kiindulópont, sohasem érhető el a merő individuumból kiindulólag gyors fellendülésben, csak az emberi nem világtörténeti munkája vezethet lépésről-lépésre hozzá. Az igazság ismertetőjelévé most már negativ értelemben a merő ember képzetalkotó módján és czéljain való fölülemelkedés válik, pozitiv értelemben pedig az új tartalmak kidolgozása a szellemi élet önfeláldozásából. Hogy ebben az irányban való mozgalom folyamatban van és hogy egyúttal hatalmas törekvés az igazságra megy az emberiségen át abban az értelemben, azt a közélet világtörténeti fejlődésében félreismerhetetlen módon mutatja. Az emberiség történetében általában egy alantasabb fajból egy magasabb emelkedik ki, álláshelyét a szellemi életben foglalja el, ezt sajátságos kifejlődésében mutatja és az emberből, a kit megragad, valami lényegesen mást és magasabbat csinál.

Sehol sem volna szabad a továbbfejlődésnek, a mely az önálló szellemiségre való fordulatot magával hozza, megfoghatóbbnak lenni, mint a vallás területén. Mert itt a legvilágosabban különválik a merő ember vallása és a szellemi élet vallása, olyan vallás, mely az embernek úgy, a milyen, szerencsét és tartós fennmaradást kell hogy hozzon és olyan vallás, melyben a szellemi élet sajátlagosan nyilvánul, új tartalmakat és javakat képez és egyúttal az embert merőben emberi mivoltából új lényhez juttatja. A mi ama merőben emberi fogalmazásból keletkezett, mely a tapasztalat szélességében túlnyomó, az egy az emberi képzet és érdekkörön belül való mozgás marad, az nem hoz semmi lényegesen újat, annak nincs a legcsekélyebb joga sem, hogy a maga körén túl igazságszámba menjen. Ha azonban a vallás egy adott világon belül nem tolta el ép úgy az ember állását, mint a hogy új világot nyitott neki, egy isteni életnek, mint saját lénye mélységének megjelenítésével hatalmasan felrázta, akkor az ilyen élet-fölemelés semmikép sem lehet mesterséges csinálmány, a szellemi életnek önkitárása van benne, melynek elsajátításával az ember a valóság magvában tudhatja magát.

Hasonlóan áll a dolog a szellemi munka más területeivel: a merő emberből kiindulólag sohasem válhatnak önálló területekké sajátos tartalommal és ösztönzésekkel; ha azzá lesznek, akkor önálló szellemi élet határát mutatják ki. Akárhol pl. a jogot csak mint az emberi jóllétre való merő eszközt kezelik, mint ma a szocziális utilitarizmus, ott elveszti minden sajátos jellegét, nem hoz létre semminemű új élettartalmat, az ember önzésének nem bir a dologból folyó belső kényszert szembeállítani, ekkor többé nem jelent önálló életterületet.

A mi áll az egyes területekre, az áll a közös életmunka egészére is, a hogy ezt a kultura elénk állítja. Emberi kultúra és szellemi kultúra nyilvánvalón szemben állnak egymással, amaz a merőben emberi hogyléttel elfoglalva, a mely azonban magának az embernek semmikép sem lehet elegendő, emez egy önálló szellemi életnek és ezzel az ember belső fölemelkedésének megnyitása. A mily biztosan egy ilyen szellemi kultúra nálunk hathatóssá válik, olyan biztosan áll életünk nem a mindenség mellett, hanem a mindenségben.

Az ilyen életalakításból kiindulva lehet olyan követelmények betöltésén dolgozni, melyekről az emberiség nem mondhat le, melyek azonban a dolgok legközelebbi megpillantásában nemcsak a legnagyobb nehézséget okozzák, hanem egymással könnyen össze is ütköznek; ezek az élet szilárdságának és szabadságának követelményei. Mennél jobban elvesztettük a közvetlen kapcsolatot a környezettel, annál kevésbbé juthatunk el a szilárdsághoz valamely rajtunk kívül eső léttel való vonatkozás által, annál kényszerítőbben vagyunk arra utalva, hogy önmagunkban keressük a támaszt. Ezt a támaszt próbálták egy egyetlen pontnak megszilárdításával elérni, nevezetesen Descarteshoz csatlakozva a gondolkodó énben vélték megtalálni, a «gondolkozom, tehát vagyok» (cogito ergo sum) lett minden bizonyosság alapja. De mennél jobban mutatta ez a frappáns megoldás sajátságos következményeit és mennél jobban jutottak vele szemben a kritikai megfontoláshoz, annál több bonyodalom mutatkozott benne. Lehet-e egy az élettel szembehelyezett énből valaha visszajutni a világhoz? És ha ez mesterséges kerülő utakon megtörténnék, nem nyerne-e a merő subjektum jogosulatlan állást, nem tenné-e magát könnyen minden dolog mértékévé? Nem lesz-e egyúttal a gondolkodás a valóság kizárólagos uralkodójává és nem alakul-e ezzel az élet nagyon is a merőben intellektuálisba? Lehet-e egy egyedüli pontnak abszolut biztossága, sőt nem rejlik-e az ember fenhéjázása abban, hogy önmagában keres egy ilyen archimedesi pontot? Az ilyen bonyodalmaknak csak úgy lehet hathatósan ellene hatni, ha a szilárdságot nem egy egyedüli pontban, hanem az élet egészében keressük; ezt azonban nem nyerheti meg egy csapásra és egy bizonyos irány követésével, hanem csakis egy előrehaladó összezáródással, a sokféleségnek kölcsönös korlátozásával és átképzésével, és pedig egy összefoglaló énen belül, a mely mindenen keresztül kifejti magát és ezzel az egész kört általkeríti. Mennél jobban fejleszti ki önmagából az élet egy valóság szövevényét, egyúttal azonban teljes önmagában létet nyer, annál erősebb lesz a megerősítés; az egyes annál biztosabbá válik, mennél szilárdabban kapcsolódik össze az egészszel és mennél jobban jelen van benne az egésznek élete. Így ismertetik fel a szilárdság követelésében egy megmérhetetlen feladat; ha megoldásában csak lassankint haladhatunk előbbre is és a teljes megszilárdulás magas és távoli czél kell hogy legyen, akkor ez a czél felé való mozgás minden emberi önkényen felülálló kényszerével mint tény vitathatatlanul marad; sőt ezt a czélt nem kereshetnők, nem fáradozhatnánk teljes lelkünkből utána, ha kezdettől fogva nem hatna bennünk mint hajtó erő.

A mi itt az élet egészére érvényes, az érvényes egyes támasztékaira is: a kultúr-korszakok, a népek, az individuumok is elérik a meggyőződés szilárdságát, útjuk biztosságát, nem reflektáló töprengés útján, a mely mögé ismét új töprengés léphet, hanem csak életük belső összezáródása és egy uralkodó középpont körül való elhelyezése útján; csak ez űzi el a kételyt és ad a cselekvésnek örömteljes bizalmat, csak innen kiindulva lesz az élet ránk nézve fél-életből teljes valósággá.

Szilárdság és szabadság ellenfelek számba szoktak menni s igazán azok is, ha egy merev léttel való kapcsolódástól várunk szilárdságot; megszűnnek azok lenni, ha a szilárdságot mint önmegszilárdítást értjük és ezzel nem az életen és cselekvésen kívül, hanem rajta belül keressük. A mi azonban a szabadságot illeti, ennek elismerését a modern élet túlnyomó áramlata azért ellenzi, mert a tudományos munka olyan világképet, a valóságról olyan témát állapított meg, a melybe a szabadság nem illik bele és mert a természet mechanikus-kauzális fogalmazását átviszik valamint minden életre, úgy a lélek belsejére is. Akkor igazán balgasággá válik, bárminemű szabadságot akarni.

Szemlélődésünk összefüggései lényegesen másképen mutatják be a dolgot. Ha a szellemi élet önállóvá válásában – és e nélkül a szellemi élet felületes árnyékká és álommá válik, – a történésnek eredetiségét, a teljes öntevékenység felé való fordulatot ismerjük fel, akkor megnyertük a szabadság állását minden bilincscsel szemben. Az ilyen eredetiség nem merő kezdetbeli állapot, hanem tartósan kell kisérnie minden szellemi tevékenységet és az életet folytatólagos tetté kell átalakítania. Mert a szellemi élet birodalmában nem hat, mint a természetben, a mi egyszer megvan, minden további nélkül tovább, hanem alásülyed, a mint a lélek visszahúzódik tőle, a mint nem újítja meg folytonosan; külső megmaradás mellett is mechanikus megszokássá válik és ezzel kiesik a szellem szférájából. Így mutatja a vallás és morál története ezerszeresen régi és új tapasztalatokban. A szabadság tagadásának végső oka a szellemi élet sajátos minéműségének félreismerésében rejlik. Nevezetesen ott, a hol mint merő folyamatot, mint egy akár mechanikus, akár intellektuális hajtógépezet működését fogják fel, ott a szabadság számára nincs semmiféle tér.

Nem elegendő azonban, hogy a szabadság állapota egyáltalán meglegyen, az is kell, hogy az embernek része lehessen benne, hogy belehelyezhesse magát; az ilyen belehelyezkedés azonban akkor válik megérthetővé, ha az ember csak abban az állapotban találja meg az élet önmagában való létét, ha a feléje való fordulásban saját lényegét ragadja meg. A valóság szerint szellemi életünk nem nő fokonkénti fejlődésben egy alacsonyabb fokból fölfelé, hanem mindig szakítást és újraépítést tartalmaz, discontinuitást. Törekvésünk nem épül fel mint egy piramis egy adott alapon és meghatározott irányban, hanem az alapot is úgy kell megnyerni és az élet kétségei mind újra odáig nyúlnak vissza és arra kényszerítenek, hogy a fő-fordulást mindig újra hajtsuk végre. Az élet tevékenysége és küzdelme nem szorítkozik egyes eredményekre, a lét egészére irányul.

Ezen a módon kell felfognunk az emberiség mozgalmát és az egyesét is. A történelem nem merő evoluczió abban az értelemben, hogy a későbbi biztosan és kényszerű szükségszerűséggel következik az előbbiből, hanem a mit a mult kivívott és a mit a jelenbe hoz, az szellemileg tekintve a jelenre nézve merő lehetőség, a mely mindig újra saját elhatározásra és megragadásra vár. E nélkül nem volna igazi jelen. Hasonlóképen az individuum sem egyforma napok lomha egymásra következése, vagy legalább nem kell annak lennie; a hol szellemi tartalmat nyer és mint egész, szellemi karakterre törekszik, ott mindig újra elszakadást és fordulatot kell végrehajtania, ott a saját magaslatára mindig újra fel kell kapaszkodnia, ott a mult értelméért is mindig újra kell harczolni. Bármi tapasztalatot mutat ebben az irányban az emberiség, valamint az egyes ember élete, az a szellemi élet önállóságának elismerése mellett összefoglalódhatik és nyerhet erőben és világosságban.

Mindebből együttvéve kitetszik, hogy létünk köre új lehetőséget tartalmaz, és pedig egy lényegesen új élet lehetőségét, olyan életét, a mely csak a meglévő állapottal való szakítás és teljes megfordulás által érhető el, a mely azonban a megrázkódáson és harczon át legmagasabb czélokkal kecsegtet és legtisztább kielégülést igér. Ebben az új életben szabadulás következik be a merőben emberi üzelmek kicsinyességéből, a mely máskülönben egész világunkat teszi; a kicsiny én szűkösségéből kiragadva az élet nem folyik szét a végtelenségbe, hanem a végtelenségen belül mindenki önálló életponttá, az egésznek hordozójává válhatik; ha az ember az egésznek folyamában sodródónak és általa vezetettnek, az egésznek erejétől megerősödöttnek tudhatja magát, akkor a maga helyzetében azt a folyamot saját döntésével kell fölvennie és továbbvinnie, akkor egy nagy vagy-vagy húzódik át egész létén és drámai természetű jellemet ad neki. Csak akkor fokozódhatik a tevékenység öntevékenységgé, csak akkor nyerhet a hatásban létet, csak akkor dolgozhat ki magából szellemi karaktert és ezzel tartalmat adhat az életnek, míg a merő tevékenység minden bősége és szorgossága mellett az embert belsőleg üresen hagyhatja.