Part 5

Hasonló mozgalmakat mutat a kivánás területe. Az ember akarásában a törekvés fölemelkedése mutatkozik a természeti ösztön sötét kényszere fölé, a cselekvés önállóságot és fölényt nyer mindazzal szemben, a mi kivülről befelé hatol. Ilyen önállóságot nyer az emberi közösség a kultura kifejlesztésében a merő természettel szemben. Mert amannak az a sajátsága, hogy az ember nemcsak elfogadja sorsát úgy, a hogy épen véletlenül adódik, hanem hogy maga igyekszik elkészíteni, hogy önmagából kiindulólag követeléseket támaszt és képes azokat keresztülvinni. Az ilyen önállóvá válás azonban megkivánja az egyes törekvéseknek belső egységbe való összefoglalását, e törekvéseknek nem szabad egymáson át és egymás mellett haladni, hanem alá kell magukat rendelniök egy egyetlen főczélnak, az ebben elért eredmény a mértéke minden egyes vállalkozás állásának és jelentőségének. A hol államban és társadalomban együtt dolgozunk, ott is az egyes eredmények sokaságán felül megvan az iparkodás egy összállapot előidézésére, a melyben az ember mint egész megelégedettnek és boldognak érzi magát; az olyan törekvések, melyekből hiányzik egy ily összállapot eszméje és reménye, sohasem nyerhetik meg az egész embert. Ezt elég nyilvánvalóan mutatják a jelenkor vallási, politikai és szocziális harczai. A legfőbb jó pontosabb fogalmazásának kisérletében ismét egy kivánság nyilvánul, hogy subjektiv hogylétünkből kiemelkedjünk és több belső szélességet adjunk az életnek. Mert a boldogság, mint az ember merő jólérzése, akár ha az összesség jólérzése is, tulságosan szűknek és kicsinek tünik fel előttünk; a szellemi munka minden nagysága megegyezett abban a törekvésben, hogy fölülemelje az embert a merő élvezetről vagy a merő haszonról való gondoskodáson és olyan czélt tűzzön ki életének, a melyen önmagát fölemeli és valami nagyobbat csinál önmagából.

Igy a tervékenység mind a három oldala a belső élet önállóvá válását mutatja, egy egészbe való összekapcsolást, az emberi állapotiság fölébe való emelkedést. Mindez nyilvánvalóan nem a természet továbbfolytatása, hanem szakítás a természettel, egy más kiindulópont megragadása, sőt az élet megfordítása. A mi itt czélok és utak, erők és mozgalmak dolgában láthatóvá lett, az az egészről egészre való hatásával, bensőségével és öntevékenységével a természettel szemben egészen új fajtájú, az mint érthetetlen rejtély kell hogy belőle végre feltünjék. Igytehát mindebben együtt nem lehet félreismerni egy új életfokot. Hogy az a fok az egyes embereknél, népeknél és koroknál, sőt az emberiség egészénél mennyiben válik valósággá, ez megint külön kérdés, mely meglehetős sok bonyodalmat okozhat. De minden ilyen bonyodalom sem teheti kétségessé egy új élet megjelenésének tényét. Hogy ez az új élet egészen sajátszerű mivoltával kevésbbé egyszerűvé alakítja a valóság tekintetét, az nem szolgálhat kárául. Mert nem az ember számára való lehető legnagyobb egyszerűség, hanem az igazság a czélunk és az igazság igazság marad, még ha kényelmetlen is. Mit gondolnánk egy természetkutatóról, a ki a jelenségek egy csoportját félretolja és figyelmen kivül hagyja csak azért, mert a fogalmak és tanítások hagyományos schémájába nem illeszkedik bele elég türelmesen?

Hogy kell most már ezt az új életet mint egészet érteni? Keresése leghamarabb azáltal találhatna meghatározott irányt, ha a lelki élet összes eredményei a természeti fokon elhatároltatnának és aztán az új sajátosság ebből mérlegeltetnék. Azok az összeredmények azonban könnyen beláthatók. Bármilyen sokféle formákat és különböző magassági fokozatokat mutat a lelki élet a természeti fokon, feladata mindig arra korlátozott marad, hogy a természetes lét fenntartására szolgáljon a létben és a nemben; minden intelligentia, ravaszság és ügyesség, bármennyire bámulatra kényszerít is gyakran, nem haladja túl az ilyen önfentartás határait; a mit az állati világ egyes életmozgásai az ettől való felszabadulásra való törekvés dolgában tartalmaznak, az nem egyesül egészszé, nem alkot saját kört és nem vezet új életre. Igy itt a lelki tevékenység csak egy darabja egy természetes életproczesszusnak, mint ilyen mindig kifelé fordulva marad, valamit kell érte tennie, nem pedig önmagától valami munkát elvégeznie. A történés itt nem emelkedik egy közben-történésből egy belül-történésbe. Éppen ez ment végbe, persze nem az emberi élet átlagában, hanem legalább az emberi körön belül. Itt az élet önmagához tér, mintegy szunnyadó állapotból teljes ébredésre jut, egyúttal elviselhetetlennek érzi azt a teljes hozzákötöttséget valami külsőhöz és idegenhez; önmagán akar megállani és önmagában akar elfoglalva lenni. Ezt azonban nem teheti a nélkül, hogy ne álljanak be összképében tekintélyes változások és továbbképzések; azzal az önmaga felé fordulással olyan útra tért, a mely új tájakra vezet, melynek czélja egyelőre a messze távolban van.

Az ilyen czélra való törekvés semmi esetre sem érheti be a szellemi tevékenység közönséges fajával; kényszerűen kiszoríttatik belőle. Mert ez a lelki erőt csak egy oly tárgyon eleveníti meg és bizonyítja, a mely mint valami idegen áll vele szemben; a subjektumnak olyan objektummal van dolga, a mely rajta kívül van. Igy iparkodunk a körülöttünk levő természetet a gondolkodásban tükröztetni, így javítjuk meg a viszonyokat magunk körül, így lépünk egymás között az érintkezés és a verseny különböző vonatkozásaiba. Ezen az úton a lelki erők mind tovább fejtik ki magukat. A meddig azonban a tárgy kívül marad, az élet meg van hasonolva, nem tér vissza önmagához és nem változtatja át a megmérhetetlen munkát önmaga számára való nyereséggé. Mindez az izgalom és erőfeszítés nem eleveníti meg a lélek egészét, nem keletkezik a bensőség birodalma és a birodalomnak növekvése. Egyúttal azonban az életnek ilyen meghasonlása merev korlátokat szab minden munkának. Az olyan kutatás, melynek tárgya mindig kívül marad, sohasem eredményez valódi megismerést, benső jártasságot a dologban, a mit elér, az csak arra szorítkozik, hogy sok ismeretlen mennyiséget egyetlen egy ismeretlenre vezet vissza, a mi a dolgot egyszerűsíti ugyan, de nem oldja meg a rejtélyét. A míg továbbá a többi embereket mint kívül levőket tekintjük és úgy bánunk velük, az együttlét viszonyaiban sok mindenféle megváltozhatik és megjavulhat, de valódi közösség, valamint az embernek és az emberiségnek belső felemelkedése ezen az úton nem érhető el. Életünk így szűk hatások közt merevednék meg, ha az erő és a tárgy meghasonlása nem volna valamikép legyőzhető; de hogy lehetne máskép legyőzni mint azáltal, hogy a tárgy maga belevonatik az életfolyamatba és az erő valamint a tárgy egy összefoglaló egészben találkoznak?

Hogy valami afféle megy végbe az ember birodalmában, abban nem lehet kétség. Legnyilvánvalóbb a morálban és az embernek emberhez való viszonyában. A kötelesség eszméje csak azáltal jön létre, ha fölveszszük a törvényt saját akaratunkba és életünkbe, mert egy kívülről reánk rótt parancsolat csakis a jutalom és büntetés kilátásba helyezése által lenne hathatós, ez pedig elkerülhetetlenül szétrombolná a cselekvés morális jellemét. Igy tehát itt oly viszony keletkezik, a mely mindkét oldalával az életben belül fekszik. Továbbá nem lehetséges igazi szeretet, ha tárgya, akár egyén, akár egy nagyobb egész, nem vétetik fel saját életkörünkbe, ha nem zárjuk bele saját lényünkbe. Csak a mikor ezzel a látszólag idegen belső jelenlétet kap, csak akkor következhetik be a megszabadulás a kicsinyes éntől és saját lényünknek kiszélesedése. Minden jog is, a mely több mint külső formula, a másik emberbe való beleilleszkedést kíván, a dolognak az ő szempontjából való szemlélését. Különösen a művészet mutatja meg nyilvánvalóan, hogy az alkotásnak különböző alakulásai vannak, de a legmagasabbat csak amaz ellentét legyőzése engedi elérni. Mert a művészet nem merő visszaadása egy kívül levő tárgynak, nem is merő öntükrözése egy esetleges subjektivitásnak egy máskülönben lélektelen környezetben, hanem az alkotás itt átfogja a subjektum és az objektum ellentétét, a tárgy a lélek talajára helyeztetik és itt találkozik az alakító erővel; azzal, hogy mindkettő összetalálkozik, kölcsönösen áthatja és fölemeli egymást, egy sajátságos ország keletkezik, a mely végtelen sok újat hoz és mégis a szellemi életen belül marad. Valódi megismerésre sem lehet még törekedni sem, míg a tárgy mint valami idegen kívül marad, nem megy hozzánktartozó számba, úgy hogy a körüle való fáradozással saját lényünket keressük. Igy az a hatalom, a melylyel a megismerésre való törekvés a lelket meg tudja ragadni, biztos bizonysága annak, hogy a tárgyak birodalma valamiféle benső viszonyban áll velünk.

A tárgynak ilyen elsajátításában az életnek nagyobb szélessége jelenik meg. De ezzel a szélességben való képződéssel, ha termékeny akar lenni, egy mélység képződése kell hogy együttjárjon. Az erő és tárgy nem léphetnek eredményes kölcsönhatásba a nélkül, hogy egy egész ne fogja be őket és ennek az egésznek nem szabad üres térnek lennie, a melyben azok csak összetalálkoznak, hanem fölényes képességnek kell lennie, a mely összehozza őket egymással és egy egyetlen életbe kapcsolja öszsze. Ilyen képesség azonban nem lehetséges a nélkül, hogy az élet önmagában fokokra ne ossza magát és ne nyerjen ezzel mélységet; képe ezzel úgy alakul, hogy egy egész törekszik fel benne, a mely az erő és tárgy ellentétének kifejlődésében és leküzdésében saját tökéletességét keresi. Az élet itt két réteget mutat: az egyikben egész, mely egyelőre teljesen meghatározatlan és inkább az életre való vágy mint a teljes élet maga, a másikban erővé és tárgyára való különválás, egy egymásmellettiség, a melynek a szoros összekapcsolódáshoz és kölcsönös áthatódáshoz szüksége van arra, hogy amaz összefoglaló egész átfogja és továbbképezze. Az élet ezzel levésben és folyamatban levőnek van felfogva, még azután kell önmagát kiképeznie. Csak mikor a különböző rétegek és oldalak kölcsönösen továbbhajtják és egymásközt fokozzák egymást, csak akkor következik be az egésznek összefoglalása, egy belső összecsukódás, az életnek megszilárdulása önmagában, az öntevékenységre és eredetiségre való fölemelkedés, a folytonos haladás a vázlattól a teljes alakig. Az ilyen haladás elsősorban attól függ, hogy az összefoglaló alaptevékenységnek legyen kimondott jelleme, megkülönböztető sajátossága; mennél inkább adhat biztos alapot az életnek, annál inkább szerezhet az ellenállásokkal való tisztázódásban tapasztalatokat s világos utakra térítheti a mozgásokat. A történés minden különfélesége által így keletkezik egy maradandó alap kiképzése, egy lényegnek kiképzése, nem túl a tevékenységen, hanem rajta belül. Ezzel az élet eljut oda, hogy egészen önmagában áll meg.

Az ilyen fordulatban az élet nem kifelé, hanem önmaga felé van fordítva és önmagával van elfoglalva, nem kifelé való eredményre törekszik, hanem saját tartalmának teljes kiküzdésére, nem csupán egyes feladatai vannak, mindenek előtt mint egész jelent feladatot. Igy értve az élet nem tűnhetik fel mint az egyes pontok merő tulajdonsága, mint olyasvalami, a mi ezekből indul ki, hanem önállóságra jut velük szemben. Ennyiben lehet életfolyamatról beszélni, csakhogy a folyamat fogalmától távol kell maradnia a mechanikai befolyás képzetének. Ahhoz mindenesetre ragaszkodni kell, hogy olyasvalami megy végbe bennünk, a mi fölötte áll a merő pont érdekeinek és helyzeteinek, a minek nem kell az érdekek és helyzetek által közvetíttetnie, hanem a mi nálunk közvetlenül hatásossá válhatik. Ennek a fölötte álló valaminek persze saját életünkké kell válnia és ez csak akkor lehet, ha egyszer lényünk benne gyökerezik, azután ezt a lényt megragadjuk és teljes tulajdonunkká teszszük; ez azonban életünk súlypontjának áthelyezését jelenti, teljes fordulatot a kezdőállapottal szemben. Ez a fordulat nem hoz merőben formális eltolódást, az elrendezkedés új nemét, hanem lényegében új életet, olyat, a mely elsősorban önéletnek nevezhető, olyan életet, a mely nem az egyes pontok között folyik le, nem a subjektum és objektum, erő és tárgy ellentéte közt mozog ide-oda, hanem a mely egy egésznek önkifejtésévé válik s ezzel tartalmakat és értékeket tud létrehozni. A midőn most már az élet önmagában mélységet alkot és egy uralkodó középpontból kiindulva az egész terjedelem átlelkesítésére hat, ezzel keletkezhetnek és nyernek értéket olyan nagyságok, mint érzület, meggyőződés, jellem, személyiség. Ebben olyan szellemi bensőség keletkezik, a mely a subjektum és objektum ellentétének befoglalásával a legnyilvánvalóbban különbözik a merő subjektum bensőségétől. Mert az kiesik a dolgok kapcsolatából és a merő állapotiságban marad, most ellenben tartalmat fejleszt ki és szilárd életállagot képez. Az élet önmagában léte és subjektiv érzés gyökeresen különböző dolgok. Mint az önmagában-lét kifejlődései, mint ennek önnyilvánulásai kapnak az igaz, a jó és szép fogalmai szilárd talajt, világos értelmet és összefüggést egymás között; mint ősjelenségek állnak elő, melyek leírhatók és analizálhatók, de nem vezethetők le. Nyilvánvalóan megmutatkozik bennük, hogy az életnek önmagához való fordulatában a leggazdagabb tartalmú eredeti mélység nyílik meg. Mindez együtt bonyolult szövevényt hoz létre, egy nagy összefüggést, sőt egy élet fölépítését teljesíti be. Így a szellemi élet mint a bensőség életképzése jelenik meg, olyan életképzés, a melynek kívülről nincs semmi határa kitűzve, hanem a mely mindent, a mi vele találkozik, belevon a maga képzésébe és a mely belülről kifelé is végtelen fokozásra képesnek látszik. Egy önmagában-lét ilyen kifejtésével a lelki élet önállóságra jut a merő természettel szemben, ekkor nem egy darabja többé egy értelmetlen ösztönzésnek, ekkor keresni lehet a létnek földerítését és kérdezősködni lehet az élet értelme és értéke felől.

Ember és mindenség.

Az ilyen további felderítéshez mindenek előtt szükség van annak tisztázására, hogy az élet e fordulata, egy világnak felépítése az emberben hogy viszonylik a valóság egészéhez és hogyan kelhet ki benne. Az életnek amaz önmagában való léte semmi esetre sem lehet az emberalatti természet terméke, hiszen elég nyilvánvalóan kiderült, hogy ama fordulat nem egyszerű többletet, hanem valami tökéletesen újat, sőt egyenesen ellenkezőt hoz, hogy megfordulást tartalmaz, még pedig egész az élet alapformáig, legbelsőbb szövetéig; az ilyen megfordulás semmikép és sohasem támadhat lassankénti fokozásból. Így az embernek kellene a rá nézve sajátos vonásokkal az új élet teremtőjének lennie, azaz az embernek, a hogy a tapasztalat állása felmutatja. Ebben az állapotban azonban a sajátos sokkal inkább bele van gyökerezve a természetbe, semhogy el tudna tőle oldódni, egészbe tudná magát foglalni és mint ilyen egész új utakra tudna lépni. E mellett ez a hatás, a melyet a merő ember előidéz, mindig az emberre volna irányítva és az ő hogylétének kellene szolgálnia; ez azonban egyenesen ellentmond a szellemi munka jellemének. Mert ennek minden elágazásában benne van az ösztönzés, hogy az embert a merőben emberi állapotából és merőben emberi köréből kiemelje, neki minden cselekvésnek az emberi jólétre való iránya túlságosan szűk, az embert képesnek mutatja arra, hogy harczot kezdjen saját neme ellen, a mely túlságos kicsinynyé, sőt elviselhetetlenné válik számára. A kutatásnak minden igazságra való fáradozása ilyen harcz volt a merőben emberi szűkkörűség keresztültörésére, vágy a mindenség szélességéből és mélységéből való élet után. Ilyen vágy helyeztette az ideák világát, mint az önmagában található igazság világát szembe az ember cselekvésével, ez kerestette Spinozával és Hegellel a gondolkodás saját mozgásában a minden emberi önkénynek felette álló kozmikus tárgyiasságot, ez nyittatott Kanttal a morál birodalmában egy az ember minden különösségének felette álló birodalmat. A szellemi élet fokozatán a cselekvés messze átlépi a merő ember fentartását és ápolását, sőt nem riad vissza attól sem, hogy a legkeményebb ellenmondásba kerüljön vele. Avagy van-e e nélkül morál, van-e kötelesség-eszme? És van-e ebben nagyság, a mely ne tartalmazná a kicsiny én alárendelését, sőt feláldozását? Egyáltalán a szellemi élet kiképzése annyi fáradságot és munkát okoz, annyi veszedelembe és kétségbe bonyolít, hogy a merőben emberi jólétre való gondoskodás sem előidézni, sem fentartani nem tudná folytonos akadályok ellenére. Szemmelláthatólag itt valami mozog, hat és alkot az emberben, a mi kényszerű erővel űzi ki életének legközebbi faja fölé; az ő saját hiányos és ingadozó akaratából ez a kényszerűség bizonyosan nem származik.

Azt is figyelembe kell venni, hogy a szellemi élet mint a merőben ember műve az egyes ember műve is volna; mint ilyen elkerülhetetlenül különbözőkép alakulna különböző helyeken; ez az egymást keresztező mozgások sokaságát eredményezné, de sohasem olyan igazságot, a mely az egyeseknek fölötte áll és minden elismerésüket követeli, sohasem eredményezné a munka belső közösségét és egy közös világot. Az ilyen világ után való vágy azonban nem csak utólag keletkezik, hanem eleve benne hat minden szellemi alkotásban, midőn az individuum véletlenségét le akarja győzni és a dolog kényszerének engedelmeskedni akar.

Láttuk, hogy minden szellemi élet az élet továbbhaladását, meglévő ellenmondások legyőzését, – átképzést és fölemelést tartalmaz. Ha merőben az ember műve ez a többlet, akkor a dolgokra nézve meghamisító hozzátétel, akkor a vállalkozás az üres levegőben lebeg, a képzelt eredmények merő képzelődések. De tudnának-e ilyen képzelődések annyi új erőt létrehozni, tudnák-e az élet alapszerkezetét annyira megváltoztatni, a hogy észrevettük és a hogy élet és jog, kutatás és művészet világosan szemünk elé állítják?

Mint a dolog magva ezek után ez áll elő: az ember körében keletkezik egy mozgalom, a mely az embert alapjáig akarja átalakítani, a mely kemény konfliktusokba juttatja egész eddigi természetével, a mely nevezetesen arra megy ki, hogy az életet eloldja egy egyetlen lény sajátosságától és önmagában olyan életté alakítsa, a mely mindent, a mi csak megvan, átfoglal és el akar sajátítani. Nem kemény, elviselhetetlen ellenmondás-e, hogy a mi mint önálló valóság lép fel, a mi hatalmat akar az emberrel szemben gyakorolni és őt alapjában véve át akarja alakítani, ennek a merőben embernek a munkája? Így kényszerüleg egy fontos lépéssel jutunk előre: az előadott bonyodalom csak azzal oldható meg, hogy abban az új életben elismertetik egy az embernek felette álló valóság feltámadása, egy olyan valóságé, a melyben neki része jut, a melyet ő azonban nem hoz önmagából elő; a változás akkor azt jelenti, hogy egy alkotó életfolyamatba helyeztetik és ezzel elsajátíthatja, a mit ez az életproczesszus tartalmaz. A szellemi életben most már olyan világ-folyamatot kell elismerni, a melyben a mindenség mint élő egész mutatkozik meg és egy mélység kiásásával a meglévő állapotnak átalakítását hozza létre. Az ember körében ez a mélység úgy tűnik fel, mint a mi még csak Jassankint emelkedik, de valami teljes-tökéletesen új nem emelkedhetik fel a nélkül, hogy saját oka ne legyen; az egész felé és az élet önmagában való léte felé való mozgás nálunk, a korlátozott és szétszórt egyes lényeknél nem jöhetne létre, ha a valóság nem képezne egészet és nem élne az egészből való életet; kell hogy fennálljon egy az embernek fölötte levő szellemi élet, ez pedig kell hogy meg tudjon nyílni az ember előtt, sőt hogy saját lényévé tudjon válni.

Ugyanis abban ismerjük fel most a nagyot, a mi életünk jellemét meghatározza, hogy egy mindenség-élet az emberre nézve teljesen jelenlevővé, saját és eredeti életévé tudjon lenni, hogy létének súlypontja oda át tudjon helyezkedni. Már most az emberi élet alapviszonyaként a valóságnak benne jelenlevő önmagában létéhez, a mindenség benső életéhez való viszonya tűnik fel, nem mint valami idegenhez, hanem mint saját lényéhez való viszonya; csak ez a viszony engedi meg a szellemi élet keletkezését. Mert ez folytonos vonatkozás egy az emberben nyíló történéshez és ezzel való közlekedés; az ember amabba belehelyezheti magát, saját énjét áthelyezheti bele és ilyen elsajátítással a sokféleséget, a melyben az a történés szembe lép vele, egy egészbe összefoglalhatja és mint egészet élheti át. Midőn azonban amaz élet egészét mint sajátját ragadja meg, fejlődéseit és tapasztalatait megoszthatja, magához vonhatja, a mi benne az ellenállások leküzdésével és előrehaladó önkimélyítéssel megnyílik, végtelen életet nyer, a mely mégis, egy önmagában létre lévén irányítva, sohasem futhat szét a bizonytalanba, a mely minden alkotásban önmagát összetartja és önmagához tér vissza.

Az embernek e viszonya egy lényszerű élethez, a mely benne érvényre jut, előtte jár minden viszonynak, a melyeken az előbb figyelembe vett életrendek nyugodtak. Mert egyedül csak ebben lehet teljes közvetlenséget, teljes belső jelenlétet, saját élménynyé való alakulást elérni; senki sem tagadhatja ezt, a nélkül, hogy önmagát mint szellemi lényt le ne rombolja; ez a legbizonyosabb és legeredetibb, a mit életünk ismer. Így minden más viszony ebből kell hogy megokolható legyen és kell, hogy ebben tegyen számadást, itt keletkeznek az alapvető tapasztalatok, melyekre minden életnek támaszkodnia kell. Csak a szellemi élet tapasztalataiban mutatkozhatik a világhelyzet minden szövevényének felette álló istenség, csak bennük nyilvánulhat egy világ-értelem, mely a láthatatlan és a látható világot összetartja és harmonikus egységgé fűzi együvé, csak innen kiindulva fogható össze egészszé a természethez való viszonyunk s csak innen lehet fontosságát megvizsgálni; csak innen kiindulva képződhetik az emberek belső közössége és csak egy végtelen életben való gyökerezés adhat az individuumnak támasztékot és jelentőséget. A hogy mindezek a mozgások egy közös alapból származnak, fejlődésükben is kapcsolatban kell vele maradniok és eredményeik az összefoglaló egészbe kell torkolljanak. Az embernek ez a közvetlen viszonya a szellemi élethez, mint saját igazi énjéhez ilyformán nyitja meg a lehetőséget, hogy egy összefoglaló élet fölötte maradjon amaz elágazásnak. Innen és csak innen kiindulólag lehet ellene dolgozni a mi korunk elforgácsolódásának is; ez csak a szellemi élet, nem pedig a merőben ember álláspontjából történhetik.

Az ember élete ezzel egy nagy feladattá és követeléssé alakul. Az ember a világra való legközelebbi tekintetben mint külön lény mutatkozik, melynek megvan a maga saját köre és a mely csak annyit él át, a mennyi ennek a körnek megfelel. Most azonban az életnek a merő ponttól való elválásában és az önmagában lét felé való fordulatban lehetőség nyílik neki, hogy a mindenség történését mint sajátját ragadja meg és ezzel elszakítsa magát az egyes hely minden különségetől. Ez nem csupán eltolódást jelent az egyes ponttól az általánosba, hanem egy az egészből kiinduló életnek megnyílásában, egy énnek minden sokféleségben való keresésében legelső sorban kilátás nyílik az élet tartalmára, a valóság lelkének elsajátítására. Ha az életnek nincsen mélysége, akkor hiábavaló minden fáradság arra, hogy lényünknek mélységet adjunk.

Hogy így az ember egyszerre benne van a tapasztalatban és túl is van szélességén, az hatalmas feszültséget és mozgást hoz életébe, az magát az embernek fogalmát kétféleképen alakítja: mint a léten belül mások mellett levő lény nem követelhet semmi előnyt és saját külön körének minden áthágása illetéktelen anthropomorphismussá válik; a lét fölé való emelkedésben, az alkotó életproczesszusban való elhelyezkedésben nagyot gondolhat magáról és mindent magába foglaló értelemben törekedhetik igazságra, persze nem saját külön mivoltának erejéből, hanem az egésznek erejéből, a melyre támaszkodnia kell. Így az ember oly lény, a mely önmagának fölébe nő, olyasvalami, a melynek egyfelől fölébe, másfelől pedig hozzá fel kell törekednünk. Ily módon a merőben emberi és a nagy-emberi egymás mellett áll; hogy mindkettő gyakran összekeveredett egymással és az egyiknek értékelése a másikra átfolyt, az kimondhatatlan bonyodalmakat okozott.