Part 4

Miután a történelem folyama sem változtathat az élet alapföltételein, elesik minden remény arra, hogy a merő emberkultura kifejlesztése által valaha is értelmet és értéket adhassunk létünknek; czéljai még ha elérhetők volnának is, akkor sem tudnának kielégíteni. Már most az újkorban sok merő emberkultura fejlődött s a maga útjába vonta az élet mozgását. De mennél önállóbbá és kizárólagosabbá válik, mennél inkább levet magáról és kivet magából mindent, a mi ezeréves szellemi munkából beleszívódott és elmélyítette, annál nyilvánvalóbbak lesznek korlátai, annál jobban kell hogy elrombolja saját önmaga kiélése.

Azt a jelen egyre jobban érzi; mély elkeseredés a merőben emberin, az erős ellenszenv, sőt irtózás minden merőben emberitől foglal tért, mind nyilvánvalóbb lesz, hogy teljes semmisségbe sülyedünk alá és hogy az élet elveszti minden értelmét és értékét, ha az ember nem tud egy fölötte álló hatalom segítségével a magasba emelkedni és ennek segítségével többet csinálni magából, mint a mennyinek merő léte mutatja. A nagy világtól való elválás és önmagának egy bizonyos fajba való bezárása láthatólag elviselhetetlen szűkösségnek és kicsiségnek rabjává teszi, elzárja előle saját lényének mélységét. Igy sokat hallunk ma az emberfelettiségről és az emberfeletti emberről, de bármennyi igazi vágy rejlik ebben a törekvésben, mégsem óv meg a frázisban való hiú és semmis elveszéstől, ha ezt az emberfelettit a tapasztalat világán belül, a legközelebbi lét körében keressük. Mert a természet és a sors sokkal erősebben megkötik az embert, semhogy egy diktátori hatalmi szó megszabadíthatná tőlük és új életet és létet adhatna neki. A merő ember soha sem jut a merő emberen túl. Tehát vagy szakítani kell a merő létkulturával, vagy le kell mondani az ember mindennemű belső fölemelkedéséről s ezzel életének értelméről; csak lapos és felületes gondolkodásmód tarthat egy harmadikat lehetségesnek.

Megfontolások és előkészítések.

A közelebbi szemlélet igazolta és megerősítette azt a chaotikus benyomást, melyet kezdettől fogva a modern életről nyertünk. A mozgalmak sokasága tünt fel, a melyek mindegyike sokkal erősebben és átalakítóbban markolt bele az emberi lét állapotába, semhogy mint merő tévelygést félre lehetne tolni, de egyikük sem bír uralkodó állásra fölemelkedni a többi fölé. Míg ezek mindegyike előrenyomúl és egymaga akar érvényre jutni, elkerülhetetlenül áthágja joga területét s szükségesből mind jobban problematikussá válik, sőt elhibázottá; hogy pedig hol van a határ jog és jogtalanság közt, az rendszerint rejtve marad. Igy jutunk észrevétlenül a vitathatatlan valóságból a sulyos tévedésbe és végül bizalmatlanná kell hogy váljunk minden iránt, a mit a jelen helyzetből lelkünk nyerhetne. Az ember egy szorosabb kapcsolatának elismerése és kifejlődése a természettel megélesíti a létre való tekintetünket és cselekvésünknek egy sereg termékeny kezdőpontot mutat, de az élet sulyos akadályozójává válik, mikor teljesen az emberalatti léthez köti és ellene hat a sajátosan emberi vonások kiképzésének; az anyagi, valamint a lelki javak jobb elosztására való törekvés, nemkülönben az embernek még a legszerényebb helyeken való elismerésére való törekvés is az emberi együttlét összállagát láthatólag emelte s a jog és kötelesség bevésésével az ethikai érzület gazdagságát hozta létre; de ha ez abba a fordulatba tér, hogy az embernek mindennemű elkülönböztetése elesik és a tömeg, úgy a mint van, válik minden igazság mértékévé, akkor a szellemi életet erős sülyedés fenyegeti. Az individualitás teljesebb kifejlesztésére s a lét individuális alakítására való vágy az életet frissebbé, folyékonyabbá és gazdagabbá tette, de a nyereségből veszteség válik, ha ez a mozgalom minden összefüggés meglazítására, minden tisztelet felbomlasztására, fenhéjázó önhittség és hiú önáltatás felburjánzására vezet. Mindenütt abba a veszedelembe jutunk, hogy egyszerre kell igent és nemet mondanunk, semmi feladathoz nem nyúlhatunk előzetes fentartás nélkül, sőt mivel a túlfeszítés elkerülhetetlenül visszahatást idéz elő, mindenütt ellenmozgalmak keletkeznek, velük pedig a hullámok összevissza keveredése és a legnagyobb bizonytalanság.

A bonyodalmat továbbá az is fokozza, hogy a kor főmozgalmai nemcsak szétágaznak, hanem egymásnak egyenesen ellentmondanak, hogy követelményeik az életet ellenkező irányokba vonják. Az ideális életalakítás két ága közül a vallás az ember gyöngeségét hangsulyozza, az immanens idealizmus az ember erejét, amott a valóság meghasonlott maradt, itt egységbe törekszik össze. A modern létkulturán belül könnyen ellenséges viszályba kerülhetnek az embernek a természetbe való beillesztésére tett kisérletek s a saját körébe való korlátozására tett kisérletek; amaz emez előtt könnyen hidegnek és lelketlennek tünhetik fel, emez amaz előtt szorosnak és fülledtnek. Mindenek előtt azonban a szocziális és az individuális kultura a teljes kiengesztelhetetlenségig hasonlanak meg, ott minden sulyos jogtalanság számba megy, a mi ellene hat az emberek teljes egyenlőségének és egyenlő számba vevésének, mint pl. a választói jog körüli küzdelemben, itt minden egyenlősítést úgy tekintenek, mint lesülyesztést és ellaposítást s az üdvöt az egyének lehető differencziálódásától és a különböző vonások erőteljes kiképzésétől várják.

A legsulyosabb összecsapást és a legnagyobb bizonytalanságot azonban a modern embernek a látható és a láthatatlan világ közötti ide-odaingadozása okozza. Mig a régebbi gondolkozásmód, különsen a vallási, minden odaadást a látható világ iránt úgy kezelt, mint valami megrablását egy magasabb rendnek és mint az életnek lesülyedését az elengedhetetlen magasságról, az újabb gondolkozásmód annál inkább ragaszkodik e világ teljes önállóságához, sőt kizárólagosságához s az érzékföllötti dolgokkal való minden foglalkozás úgy tünik fel neki, mint a törekvés eltévelyedése és az erő elpazarlása. Emellett a kettő úgy látszik sem kiszorítani nem tudja egymást, sem megegyezni nem tud. Azok a benyomások és tapasztalatok, melyek előbb az embernek szemmel láthatóvá tették egy láthatatlan rend hathatósságát, az utóbbi századokban mind jobban elhalványodtak s a ki még ragaszkodik is hozzájuk, nem éli át őket többé az előbbi korok erejével és áthatóságával. Másfelől azonban az ember a látható világban nem talált meg semmit abból, a mit remélt, kivált nem találta meg a biztos álláspontot és az erők szilárd összezáródását, mert itt is azt láttuk, hogy az életmozgalmak mereven kétfelé válnak s így a sikerülésben sem láttunk igazi kielégítést. Nem láttuk ezt nevezetesen a régebbi mód továbbhatása miatt, mert bármi megtámadhatóvá és ingadozóvá vált ez állításai egyes részeiben, ezeken túl az élet egészét olyan módon alakította, mely tartósan meghatározza jellemét, olyan szükségleteket ébresztett, erőket fejlesztett ki, czélokat tűzött ki, melyek nem akarnak eltünni és a melyek kivánalmainak meg kell hogy feleljen minden, a mi az ember lelkét meg akarja nyerni. Bármennyire korlátozódik és meggyöngül a régi, az életnek általa végrehajtott bensőbbé válása megmarad és megakadályozza a teljes felolvadást abban a világban, a mely minket kivülről körülvesz; a réginek láthatatlan továbbhatása elégtelenné teszi az újat, teljes-tökéletesen elégtelenné. Másfelől az új sokkal nagyobb hatalmat nyert fölöttünk, semhogy a régit egyszerűen újra fel lehetne venni. Igytehát egyik sem tud teljes uralomra jutni és mégis mindenik elég erős, hogy a másiknak uralmát megakadályozza. Mi lett azonban az élet egészéből ilyen ingadozás mellett? Nem kell hogy mindaz a meghasonlás, a mi elénk tünt, végül szellemi anarchiát létrehozzon, melynek tarka kavargása pillanatnyilag gyönyörködtethet, de tartósabb idő mulva rombolólag kell hogy hasson? Életünk láthatólag elvesztette uralkodó középpontját s így a széjjelhuzásnak nem lehet kellően ellenállni.

Az ilyen szellemi anarchiában mindenekelőtt szembetünik mindannak bizonytalanná válása, a mi eddig biztos tulajdon számba ment, a kételkedés és vita behatolása lényünk legmélyebb gyökereibe. Mi, újabb nemzedék előbb a vallásnak közelebbi megragadásáért és megokolásáért küzdötünk, végül pedig a vallás egészét kérdésessé látjuk válni; menekültünk a metafizika bonyodalmai elől a praktikus ész területére, hogy a morálban érintetlen igazságot találjunk, csakhamar azonban a kétség és támadás a morál ellen is fordul, eleinte a hagyományos fogalmazása ellen, végül pedig alapgondolatának tagadásáig menve. Ha minden körülöttünk és bennünk bizonytalan lett, legalább úgy látszott, megmarad az ember mint egész, az ember mint személyiség, de hogy maradhasson meg, mikor az élet minden tartalma felületessé vagy legalább kétségessé válik? A valóságban csak pontosabban kell valamit megtekintenünk, hogy észrevegyük, hogy minden kétség és vita az élet ama vélt oszlopára vonatkozik és hogy létünk egészével mi is kérdéssé váltunk.

Az ilyen felbomlása vagy legalább is megrendülése minden szilárd nagyságnak a magasra kifejlődött kulturát nagyon vigasztalan helyzetbe juttatja. Számos erő van itt és foglalkozást keres, kellő megkötést azonban és biztos irányt nem találnak, így tehát kiömlenek a bizonytalanságba és ürességbe s az életből csak merő életvágy, homályos élethajhászás marad. Ez olyan állapot, a hol egy szabadon lebegő reflexió nyeri meg a tért és az alkolás erejét tulajdonítja magának, a hol a ragyogó technikai képesség, a bámulatos formai virtuozitás a tartalom erős hiányával jár együtt, a hol mindent kimondhatunk, a mit mondani óhajtunk, a hol azonban jelentékeny tapasztalatok hiányában nincs semmi igazi mondanivalónk. Igy az a veszély fenyeget, hogy életünk és cselekvésünk merő játékká változik, olyan játékká, a mely talán izgat, de nem lehet benne semmit nyerni.

Gondolni kell az emberiség szétforgácsolódására is, a mely az élet ilyen szétbomlásából kell hogy keletkezzék. Mivel ebben az individuumok természetes módjuk, életbeli helyzetük és foglalkozásuk szerint különböző pontokon foglalnak állást és különböző irányokat követnek, bekövetkezik a szektákba és pártokba való elkülönülés, minden problémának a párt szempontjából való kezelése, a belső közösség eltünése, a lelki elszigetelődés veszedelme a külső érintkezések minden sokasága mellett. Ha nem enyhítené az évezredek munkája által létrehozott szellemi atmoszféra a konfliktusokat és nem rejtené el a közös nyelv a dolog lényegében való elkülönződést, akkor nem lehetne benne kétség, hogy ma belsőleg különböző világokban élünk és hogy ezek a világok mind jobban meghasonlanak és összeszűkülnek, míg végül mindenki a maga privát-világában él. Semmi sem hajt kényszerítőbben a szellemi anarchiából kifelé, mint az ilyen belső elszigetelődés, a melyet az reánk ró.

A szellemi élet belső színvonalának elkerülhetetlen sülyedése is, a mely az ilyen helyzetből származik, nem sokáig marad elviselhető. A szellemi élet az emberiségnél nem kényelmes tulajdon, úgy kell magát felküzdenie a természettel és az emberi lét apró erőivel szemben az önállóságra és ezt az önállóságot folytonos feszültségben kell megőriznie. De hogy tehesse ezt, ha olyan nagyon meghasonlik magamagában, ha sehol sem lép tiszteletet parancsoló fenséggel az ember elé, hanem alapjában véve az ember véleményére és hajlamára van alapítva. Hogy az élet a tartalmasba és nagyba emelkedhessék, nemcsak mindent befoglaló, mindent megelevenítő, mindent összekötő czélra van szüksége, hanem mint a testi szervezetnek, bizonyos akadályokra is van szüksége, melyek szabályozzák menetét. Ama szellemi anarchia azonban nem ismer sem czélt, sem semminemű akadályokat; nem kell tovább magyaráznunk, hogy ezen az úton nem lehet tovább jutni, hogy a szellemi válságnak, ha nem talál ellenhatást, bomlásban kell végződnie. Innen nézve teljesen érthetővé válik, hogy mikép mutatkozik a mi korunk az átlag szélességéből tekintve, mint a hitetlenség kora, nemcsak a dogmákban, hanem magában az életben való hitetlenségé is, mint olyan kor, a mely a kicsinyítésben és a tagadásban tölti kedvét és a melyben az ember minden technikai képessége mellett alantosan gondolkozik lényének magváról, mint olyan kor, melyre az élet nagyságáról és gyönyöréről való minden szóbeszéd mellett a valóságban a mély elkedvetlenedésnek és egész létünk értelem nélkül valóságáról való érzésnek nyomása nehezedik.

De bármi nagyra vesszük mindezt, ez még nem egésze korunknak. Ha nem hatna benne ennél több, hogy végezhetne olyan nagy munkát és hogy szárnyalhatna túl ebben annyira minden előző kort, hogy lehetne olyan hatalmas életösztöntől, olyan pihenést nem ismerő törekvéstől eltelve, a melyet magunk körül látunk? Még az is, hogy azokat a bajokat, azt a szétforgácsolódást, azt a bizonytalanná válást oly fájdalmasan érzi, az is eléggé nyilvánvalóan bizonyítja, hogy ama helyzet nem kerítette teljesen hatalmába. A valóságban minden bonyodalom közepette fennáll és növekszik az a benyomás, hogy a kor minden harcza és zürzavara mögött lényegesebb élet áll, a mely önmagát keresi bennük és épen ezzel erőt és szenvedélyt önt beléjük, a mely persze még nincs meg elegendő mértékben és a mely a korlátot még inkább érezteti mint leküzdi, a mely egyelőre mint egy szellem lebeg a vizek fölött a nélkül, hogy az alkotáshoz hozzá tudna jutni.

A mult megoldásai számunkra elégtelenekké váltak. De nem azért, mert – a mint a régiért való pártbuzgalom ránk akarná disputálni – kiveszett belőlünk az érzék az igaz és a nagy iránt, hanem mert a szellemi élet világtörténelmi helyzete olyan követeléseket támaszt, melyeknek a hagyományos megoldások, a hogy fennállanak, nem felelnek meg. Az ellentétek például, a melyektől szenvedünk, bizony nem maiak és nem tegnapiak, minden fontosabb szemlélet világosan felfedezi őket az évezredek munkájában. De kiegyenlíthetetlen ellenmondásokká ezek a mi számunkra nőttek, a kik már a történelmi gondolkodásmód kifejlődése révén is, élesebben látjuk az életalakításokban a sajátlagost és megkülönböztetőt és a kik, hála az egységre való erősebb vágynak, nem érhetjük be, mint a középkor, a különbözőnek merő egymásmellettiségével és egymásmellé való sorolásával, hanem szükségszerüleg belső összefüggést követelünk. Nem annyira a mi képességünk lett kisebb, mint inkább a feladatunk nagyobb és az élet feloldása, disszocziálódása azért foglal tért, mert egyelőre nincs ahhoz a feladathoz elég erőnk. A feladat azonban nem jön kivülről, hanem saját lényünkből ered és ezzel ennek a lénynek nagyságáról tanuskodik. Az akarásunk és képességünk közti aránytalanság szembeszökő, de az akarásnak is a mérlegbe kell jutnia, a mennyiben becsületes és erőteljes. És ilyen akarásban nincs a jelenben hiány.

Óvakodjunk tehát attól, hogy lekicsinyeljük a magunk korát azért, mert belsejében oly kevéssé késznek tünik fel és oly sok ellenmondást hord magában. Semmiféle előbbi kor nem fejlesztette ki olyan nagy bőségét a lehetőségeknek és nem tette őket annyira egymásra hatókká, semmiféle kor nem vette fel az életproblémát olyan széles kiterjedésben és nem bánt vele oly tudatosan, mint a mienk. Előbbi koroknak annyiban könnyebb dolguk volt, mert minden kételkedés és küzdelem érintetlenül hagyott egy bizonyos alapot, tehát valamennyi egy közös téren belül maradt. Ha ma a megrendülés se hagy érintetlenül, akkor ez nagy részben onnan ered, hogy mi minden gondolkodást és cselekvést öntevékenységre és saját tapasztalatra akarunk alapítani és ezért nagyobb igényeket támasztunk. Nem szabad alábecsülni a horizont szélességét s a szabadságot sem, a melylyel ez a kor mindenkinek megengedi, hogy a saját útját keresse, nem szabad alábecsülni korunk erős vágyát az élet kimélyítésére és megszilárdítására, sem a nagy fogékonyságot, a melylyel mindannak elébe megy, a mi azt igéri, hogy a bonyodalomból ki tudja vezetni. Félreismerhetetlen az átalakulás is, ha eddigelé e főmozgalom a szélesség irányában haladt, most láthatólag fokozódik az egység és konczentráczió utáni vágy, az egész és belső ember problémái újra elemi erőre jutnak és áthatják az egész kulturvilágot. Csak meg kell ragadni ezt a mozgalmat és tőlünk telhetőleg tovább kell fejleszteni; bizni lehet abban, hogy az ember visszavettetése lényének legmélyebb magvához végül az élet megifjodására és megerősítésére fog szolgálni.

A mire azonban mint czélra fog törekedni, az a bonyodalom mivoltából teljesen nyilvánvaló: semmi esetre sem kerültek az életnek csupán különböző értelmezései egymás mellé, hanem az élet maga is különböző áramlatokba bomlott, önmagában is meghasonlott. Ezen csakis a bonyolultságnak fölébe kerekedő élet elérésével juthatunk túl, olyan élet elérésével, a mely az elszóródásnak ellene tud hatni és minden egyes képződményben meg tudja különböztetni a helyeset a helytelentől. Ilyen czélra kell az adott helyzeten át előre hatolni és felkapaszkodni; de az új, a mire törekszünk, nem érhetné el, a mit remélünk, ha eredetileg nem tartoznék saját lényünkhöz és nem lett volna kezdettől fogva hatható. Új csak az lehet benne, hogy jobban előtérbe lép és erőteljesebben foglalódik össze egészszé. E mellett itt nem többé-kevésbbé megfelelő kombinácziók felállításáról van szó, hanem egy tényállás felfedezéséről, egy ténybeliség feletti döntésről. A tényállás azonban, melyet itt keresünk, az életnek egy összefoglaló és fölényes egészbe való összekapcsolása, nem hull készen az ölünkbe, magunknak kell magunkban előidéznünk, hogy biztosakká válhassunk benne. Csakis az életnek önmagunk által való eszmélése és önmagunk által való kimélyítése készítheti itt el az utunkat. Igyekezzünk tehát ilyen öneszméléssel a merő kritikán túl a felépítésig jutni. Az eddigi elmélkedés azt legalább megmutatta, hogy az ilyen törekvés nem hiábavaló vállalkozás; egy súlyos szellemi krizis félreismerhetetlen, a mai állapotban nem maradhatunk nyugodtan, vagy belsőleg mind mélyebbre kell sülyednünk minden külső siker mellett, vagy megtaláljuk a bátorságot és erőt az önmagunk szellemi fölemelésére és az ellenállások leküzdésére. Bizva kell bizni abban, hogy a kik az emberiségben ifjan gondolkoznak és éreznek, az utóbbi útra fognak lépni; de ilyen kérdésekben az ifjúságnak nemcsak az évek a mértékei.

KISÉRLET EGY FELÉPÍTÉSRE.

A szellemi élet alaptermészete.

Új élet megjelenése az ember számára.

Az öneszmélés kiinduló pontja az a kérdés kell hogy legyen, vajjon az ember élete teljesen a természeten belül folyik-e le vagy pedig a természeten felül fejlesztett-e egyéni sajátosságot. Abban ugyanis nem lehet kételkedni, hogy az ember belsőleg is legelső sorban a természethez tartozik: a természet nemcsak kivülről veszi körül, hanem mélyen belenyúlik lelki életébe is. Mert a lelki élet is nagyjában véve a meglévő elemek egymásmellettiségének és kölcsönös vonatkozásainak merő darabja, a hogy ezeket az elemeket a természeti történés mutatja. Mint ilyen alapjában véve érintkezés a környezettel, minden indíték kivülről jön és kifelé hat minden hatás. De ha az ilyen történés befoglalja is életünk szélességét, minden pontosabb szemlélet, az emberi állapot minden beható vizsgálata megmutatja, hogy lelki életünk nem merül ki abban a történésben, hogy minden fő-kifejlésében, a megismerésben, az érzésben és törekvésben áttöri az ott megadott keretet és különleges sajátosságot mutat a merő természettel szemben. Még pedig nem csupán az egyesnél, hanem az emberek együttlétében és a közös munkában is.

A megismerés a természet birodalmában egyes benyomások összekapcsolása (asszocziálása), ezeknek a benyomásoknak a megtartása és felhalmozása bizonyos összeszövődést és bizonyos fajta tapasztalatot ad; ebben különböző fokok lehetségesek s az állati élet szemlélete azt mutatja, hogy a lánczolatok a lények felfelé emelkedésében kiterjedtebbekké és összebonyolódottabbakká lesznek, hogy ezzel az intelligentia egyre nagyobb szerepet kap. A mi azonban ebben elérhető, azt mind széles szakadék választja el a gondolkodástól, a mely az emberben ehhez az asszocziatio folyamathoz hozzájárul. Mert a gondolkodás felé való fordulatban az ember elszakítja magát környezetétől és egyuttal mindennemű merő benyomáson felülállónak mutatja magát. Mint gondolkozó lény szembehelyezheti magát egész környezetével és mérlegelheti ehhez való viszonyát, lelke ebben belső függetlenséget tanusít és képességet arra, hogy önmagából mozgásokat merítsen fel. Igy a tudomány is, mint közös munka eredménye, gyökeresen különböző a képzetek tömkelegétől, melyekben a mindennapi élet lefolyik. Csak a mennyiben az emberiség gondolkodásra alapítja életét, csak annyiban lesz az az élet az ő műve, mig a képzetek alkotása váltakozó kapcsolataival akarat nélkűl ide-oda dobál bennünket és függő voltánál és véletlenségével fogva sohasem tud a kulturélet hordozója lenni. Ilyen önállóságra azonban a gondolkodás csak akkor juthat, ha a merő egymásmellettiség állapotát átlépi, összefoglaló tervet alkot és minden egyes elemet átfoglal vele, ezeket belsőleg összetartja, az egész területet tagolja és fokokra osztja. Igy egy fogalom alkatrészei, az úgynevezett ismertető jelek egy összefoglaló egység uralma alatt kölcsönösen meg kell hogy közelebbről határozzák magukat, így keletkezik egy rendszer rendje, a munka nagy komplexumait teszi lehetővé és minden egyes helyen érvényesíti az egésznek gondolatát. Az élet itt teljesen más strukturát mutat, mint a merő összeillesztését. Végül a gondolkodás annyiban is új életállapotról tanuskodik, a mennyiben teljes világossággal az önmagukban létező dolgok birodalmát alkotja meg a subjectumból és annak helyzetéből, olyan birodalmat, a mely egyelőre mintegy idegenül áll szemben az emberrel, a mely felé iparkodni, azt magának alávetni azonban az ember nem szünhetik meg. A dolgokra való törekvés ilyen irányában az életnek a merő állapotbeliség fölé emelkedése nyilvánul, egy önmagában való kiszélesedés. Mindig szeme elébe tartották az emberiségnek, hogy a dolgok örökre el lesznek előle rejtve, mindazáltal mindig újra visszatért a velük való törődésre, úgylátszik nem mondhat le róluk tartósan. De még a lemondás is, mely abban a tudatban történik, hogy képzetkörünkön túl van egy nekünk hozzáférhetetlen igazság, lényegesen más intelektuális alkatot jelent, mint a merő képzetmechanizmus.

Hasonló továbbmozgást mutat az emberi érzés is. Ez nem maradt az érzéki izgalomhoz kötve, mint az állati lelki világban, belülről is létrehozzuk a lélek saját mozgásaiból és ha az ilyen érzelmeknél valami testi is együttlendül, a merőben érzékiektől gyökeresen különbözők maradnak. Mily messzire eltávolodott gyakran a boldogságra való emberi törekvés az érzéki jólléttől, mily gyakran helyezkedett ezzel egyenesen szembe! Igy aztán az érzelem nem merül ki bennünk az élvezet és a fájdalom egyes ingereiben; a hatás és alkotás ellenkezőleg az élet összállapotára törekszik, a megelégedettség a boldogság állapotára stb., s ez az összállapot visszahat az egyes élmények értékelésére s ilyen vagy olyan értéket ad nekik. Az ember boldogságának nem a neki jutott élvezetek mennyisége a mértéke. Zord, külsőleg örömtelen korokban is tudtak az emberek életüknek örülni, míg a mi saját korunk bizonysága szerint az élvezetek leggazdagabb bősége sem óv meg a belső ürességtől és a mély rosszérzéstől. Végül az érzelem felszabadíthatja magát az individuum állapotához való kötöttségtől, a szeretetben és szánalomban részvételt fejleszthet ki mások hogylétében, örömet meríthet valamely ügy haladásából is. Igy lettek a szeretet és szánalom nagy világvallások mozgató erőivé, az ügyön való belső örvendezés nélkül az emberi munka sohasem érte volna el azt a nagyságot és hatalmat, a melyet tényleg elért. Igy tehát a mi legtulajdonabb sajátjának tünik fel, épen az utalja az embert kicsiny énjének fölébe.