Part 3

Mikor az isten léte az emberre nézve bizonytalanná válik és a világész elhalványul előtte, mikor egyúttal a természet minden külsőleges közeledés mellett belsőleg idegen marad tőle és belső ürességben hagyja életét, akkor úgy tetszik, csak egyetlen egy utunk marad még arra, hogy létünknek értelmet és czélt tulajdoníthassunk: az embernek önmagához való fordulása, saját körének áthatása minden erejének tevékenynyé tételére és a lehetőleg nagy boldogságra. Ez is új módját nyitja meg az életnek és létnek. Mert eddig az ember a saját körét is egy láthatatlan világ befolyása alatt alakította; vagy az isteni birodalom, vagy egy világész uralkodott életén és czélt adott neki. Csak most tartozik teljes tökéletesen a közvetlen léthez, most fejtheti ki korlátlanul minden erejét és mehet akadálytalanul minden úton, most nem kell a magához hasonlókkal való vonatkozást egy láthatatlan világ közvetítésével keresnie, hanem megtalálja magában a tapasztalat világában. Valóság szerint itt mérhetetlen bősége alakult a vonatkozásoknak és az erők a leggyümölcsözőbb munkára egyesültek; a mi szükség és szenvedés van létünkben, az sikeresen meg van támadva és messze háttérbe szorítva, az egész élet nyert mozgalmasságban és gyönyörben, minden együtt a ténylegesség egy hatalmas folyamát képezi, a mely ezerszeres hatással hullámzik körülünk; így tehát az ember ez önmagához fordulásának fontosságát semmi módon sem lehet kétségbe vonni.

Mindezzel azonban nincs még eldöntve az a kérdés, a mely minket foglalkoztat, az a kérdés, hogy az embernek emberhez való viszonya lehet-e uralkodó középpontja az egész életnek és adhat-e ennek teljesen elegendő tartalmat? Úgy fogjuk találni, hogy a dolog egyáltalán nem olyan egyszerű, hogy a törekvés nemcsak magamagában válik ketté, hanem vállalkozásának egészében is legyőzhetetlen akadályokba ütközik, hogy az ember magamagának nagyon is kicsinnyé válik, ha egyedül önmagára korlátozza magát.

Az embert keressük, az embert a világproblémák mindennemű bonyolultsága nélkül, de hol lehet őt megtalálni? A társasági együttlétben találjuk-e, az erőknek közös életre való egyesítésében, vagy az egyéneknél önmagukért való létükben és korlátlan sokféleségükben? Az egyének kölcsönös vonzódása vagy eltaszítása, az erők summázása vagy differencziálása határozza-e meg életünk jellemét? Ezek nemcsak különböző kiindulópontok, melyek ugyanarra a czélra szolgálnak, hanem maguk a czélok is különbözők itt és ott, annyira különbözők, hogy az egyiket előmozdítani annyit tesz, mint a másiknak ártani, hogy egymásmellettiségük teljesen ellentmondó irányokba szorítja az emberi életet. Ha nevezetesen a közösség áll elül és minden siker ennek virágzásától függ, akkor mindenekelőtt az egésznek magamagában biztosan megerősítettnek kell lennie és fölötte kell állnia az egyesek minden önkényének és visszásságának, akkor az egyes teljes tökéletesen alá kell hogy rendelje magát annak, a mi őt megkülönbözteti, háttérbe kell szorulnia a közös vonások mögött, melyeket az együttlét fejleszt ki és ezt a közöset az egyének véletlensége és az idő ingadozásai elől lehetőleg el kell vonni. Az ilyen átalakítás abban fogja találni főfeladatát, hogy a külső viszonyokat, az élet föltételeit, az együttlét és az együtthatás rendjét olyképen alakítsa, hogy az egésznek jóvolta lehetőleg fokoztassék; innen kiindulólag úgy tetszik, az egyessel is biztosan közlődik a boldogság és a jóérzés. Mert itt az egyes is bensejében, egész vágyaiig és álmaiig az egésznek állapotától függ, – _milieu_-nek a terméke. Másfelől ellenben főigyekezetté válik az egyént tiszta önmagáért való létében erősíteni, minden megkötöttségtől megszabadítani és sajátosságának teljes kifejtésére vezetni; ez az áramlat az élet lehető legnagyobb mozgékonyságára és folyékonyságára törekszik, minden megszilárdulást mint megmerevedést, minden egyenlősítést mint elviselhetetlen sablonizálást elvet. Itt, vagy ott rejlik-e most már az emberi lét magva, a közösségben, vagy az egyénekben?

Hogy itt merev és következésekben gazdag ellentét van, azt igazolja a világtörténet tapasztalata is. Ez megmutatja, hogy az évszázadok során nagy hullámok következtek egymásra és gyakran keresztezték is egymást és hogy ezeknek emelkedése és esése inkább meghatározta a főkorszakok jellemét, mint bármi más. Miután az ókor befolyása a hagyományos rendet mindjobban felbomlasztotta és az élet súlypontját az egyénekbe helyezte át, vége felé egyre erősebb visszahatás mutatkozik egy szilárdabb közösség javára, filozófiai iskolák, nemkülönben vallási kultuszok az egyéneket mind szorosabban fűzik össze; a kereszténység fölfogja a mozgalmat és a biztos támaszték és a saját felelősség alól való felszabadulás utáni fokozódó vágy mellett végül odáig juttatja, hogy a vallási közösség, az egyház válik az isteni igazság és az isteni élet egyedüli viselőjévé s az egyes csakis az ő közvetítésével kap belőle részt. Igy adta az egyház az emberiségnek gondolatvilágát és lelkiismeretét. A középkor politikai és szocziális rendszere is csak az egészen belül enged értéket az egyesnek.

Hogy ezzel a hangulattal és értékeléssel ellentétben az egyén mint nyert mind több bátorságot és erőt önmagában, mint tört össze ennek növekvése folytán a régi rend, az egyesnek önállósága mint lett fődologgá, s ennek a törekvésnek kiterjedése mint keltett fel az élet minden egyes területén új korszakot, melynek legfőbb ideálja a szabadság lett, azt ma mindnyájan tudjuk. De tudjuk azt is, hogy a jelenen ez az ideál nem uralkodik kizárólagosan, sőt hogy az életnek a nagyba és óriásiba való sajátszerű felduzzadása, az elemi erők és tömegek fokozódó felgyülemlése, főkép pedig merev, az emberi létet szétszakgatással fenyegető ellentétek keletkezése előidézte a vágyat, az egyének szorosabb összekapcsolódása s az életnek egy fölényes organizáczió által való vezettetése utáni vágyat. Ezt különös világossággal mutatják a szocziális mozgalmak, de ez az áramlat messze túl nyúlik rajtok is: általánosnak tűnik fel az egyének kivánsága, hogy szorosabban összekapcsolódjanak s ezáltal támogassák és erősítsék egymást, az arravaló hajlam, hogy a feladatokkal közösen foglalkozzanak és közösen vigyék a harczot az ellenállásokkal szemben. Mennyi mozgalmat mutat a mi saját korunk a társulásra, szellemi szövetségek alkotására stb., ebben erősen elütve klasszikusaink idejétől, a mely az egyén erejétől és önállóságától remélt minden üdvöt! Igy a mai ember ellenkező irányba vonzódik és ellenmondó értékelések alá állíttatik. Emanczipálódás minden alól, a mi az embert megköti és korlátok közé szorítja, – ez még mindig sokak számára jelszó és ez az emanczipálódás bizonyos irányokban egyre előbbre halad; egészszé való szerveződés, a szétbomlottságukban tehetetlen erők organizálása, ez másfelől a jelszó és ismerjük az erőt, a melylyel ez is megragadja a modern embert. Emanczipáczió és organizálás azonban az életnek gyökeresen különböző képeit hozzák létre. Ilyen kettéválás mellett hogy egyezhetnénk meg valaha is az élet értelméről, sőt hogyne rombolna le az a bizonytalanság, a melyet az a konfliktus kelt, mindennemű ilyen értelmet?

Mindamellett minden egyes iránynak megvan a reménye, hogy saját erejéből teljesen kitölti az életet, csak jusson teljes győzelemre, korlátlan uralomra; ez a remény erőt és szenvedélyt önt a mozgalmakba és megnyeri számukra az ember egész lelkét. Pontosabb vizsgálat azonban hamar megmutatja, hogy ezen tipusok közül egyetlen egyet kizárólag keresztülvinni annyit jelent, mint az életet elviselhetetlenül megszűkíteni és minden értelmétől megfosztani.

Mit csinál a szocziális kultura az életből, mikor teljesen önmagából alakítja ki? Szüntelen munkát a társadalom jóllétéért, az emberi együttlét olyan állapotáért, mely kevés fájdalmat és sok gyönyört tartalmaz, egy lehetőleg kényelmes és élvezetekben gazdag életért és pedig az emberek lehető legnagyobb száma részére. Mindenesetre sok tennivaló van itt a nyomás és az inség alól való felszabadulásra, a közömbös vagy ellenséges világgal szemben, az emberi lét szelidebb és barátságosabb alakitására, minden javaknak a közösség minden tagjához, mindenkihez, a ki emberi arczot visel, eljuttatására. Mindez azonban, magában véve bármi becses, összebonyolódik és bizonytalanná válik, ha ő akar lenni az egész és minden törekvést igénybe vesz. Miért melegedjek fel én, a kinek el kell magamat határoznom, egy czélért, miért szánjam reá főerőmet, miért rendeljem alája, sőt ha úgy kell lenni, fel is áldozzam magamat, mikor az eredmény csak nagyon közvetve hat vissza saját jóllétemre? És bizonyos-e, hogy a társadalmi jóllétnek ilyen fokozása minket együttesen kielégít? Jóllét, gondtalan és élvezetekben gazdag élet még egyáltalán nem elég, hogy az embert boldoggá tegye, mert mialatt az egyik ellenséget, a szükséget és a fájdalmat megöljük, egy másik nő fel, talán még gonoszabb: az üresség és unalom s a mit ezek ellen a szocziális kultura fel tud ajánlani, az nem eléggé átlátható. A valóságban minden kultura, a mely a közvetlen lét emberének ápolására és előmozdítására korlátozódik, elkerülhetetlenül a sivárság és üresség bélyegét hordja magán: az élet eszközeire való gond elfojtja az életre magára való gondot. Belső átalakulást, az ember lényeges fölemelését semmiképen sem idézheti elő, de még csak nem is törekedhetik rá, az a kultura, úgy kell az embert elfogadnia, a hogy találja, csak meglévő erőket használhat fel, legmagasabb eredményeiben is olyasvalami marad, a mi csak úgy tapad az emberen, mint a ráöltött ruha, a mely sohasem válik szellemi önfentartásának nélkülözhetetlen darabjává, sohasem nyit számára a közönséges kicsinyességgel és tisztátalansággal szemben új, tisztább és nagyobb életet. Ha aztán belső bonyodalmak rejlenek bennünk és ha nem tudjuk kiirtani magunkból a vágyat azután, hogy létünket, túlemelkedve az adott átlagon, egyéni cselekvéssé alakítsuk, mint sajátunkat és mint eredeti dolgot vezessük s hogy egyúttal más viszonyba is jussunk a mindenséggel, ne csak a külső érintkezés viszonyába, merő vonatkozások kicserélésébe, akkor milyen nyomoruságosnak, milyen semmisnek kell hogy feltűnjön minden olyan törekvés, mely az ilyen feladatokat elutasítja magától, milyen látszólagosnak kell minden önhitt pompázásnak feltűnnie, a mellyel az az emberkultura dicsekedni szokott! Boldogságot a merőben emberi jólérzés értelmében semmiesetre sem hoz az igazi kultura: nagyon is sok fáradalomba és küzdelembe bonyolít, nagyon is sok munkát és áldozatot követel, semhogy az életet ne tenné inkább nehezebbé, mint könnyebbé. Hiszen a gondtalan és kellemes állapot nem sokkal hamarabb elérhető-e csekélyebb szellemi mozgás mellett, mint a kultura magaslatán? Ha tehát a kultura mozgalma nem ismer magasabb czélt az emberi jóllétnél, akkor üres fantom, önmagában való ellentmondás.

Még pedig annál inkább, mert a merő szocziális kultura az emberi együttlét feltételeit elkerülhetetlenül a szellemi alkotás feltételeivé és korlátaivá teszi s ezzel ezt súlyos károkkal, sőt belső szétrombolással is fenyegeti. A szellemi alkotás, akárhol és akármikor fejlődik ki, csak akkor sikerülhet, ha önmaga kedvéért teljes odaadással ragadják meg és űzik; a merő szocziális kultura az emberi jóllét eszközét csinálja belőle, ezzel közömbössé lesz saját tartalma iránt és aláveti a hasznosság hozzá méltatlan fogalmának; igazi szellemi alkotás csakis a dolog belső szükségszerűségének hajtóerejéből támadhat és ennek a szükségszerűségnek az ember minden véleménye és hajlama ellenére kell teljes győzelemre vezetni; a merő szocziális kultura nem ismer magasabb fórumot, mint ez a vélemény és hajlam, ha nagy alakulatokba göngyölődik össze, számára a mennyiség pótolja a minőséget, az emberek átlaga válik a jó és rossz birájává; a szellemi alkotás csak az egész lélek felajánlásával érhet el teljes eredetiséget s ez csak az egyéni élet szabad kifejtése és az egyéni jelleg erőteljes kiképzése mellett következhetik be; a merő szocziális kultura a legszabadabb politikai alkotmány mellett is az egyéniségek erős korlátozására és lecsiszolására vezet; a szellemi alkotás nem törekedhetik az igazságra a nélkül, hogy időtelen érvényt, minden változandóság fölött állást ne követeljen, pl. «az örökkévalóság színe alatt» való (_sub specie aeternitatis_) megismerést; a merő szocziális kultura függ a mindenkori helyzettől, nincs semmi fegyvere az emberek futólagos hangulata ellen s végül a legfontosabb, a legszentebb dolgokat is mint a merő divat dolgait kénytelen tárgyalni. Legalább is ezt kell tennie, a mennyiben megvan benne a következetes gondolkodásmód bátorsága és ereje és nem használ olyan fogalmakat, melyek mint az önálló igazság, az önmagában való jó és gonosz, ezekben a kapcsolatokban teljesen gyökér nélkül valók és a legcsekélyebb jogosultságuk sincs. Ha azonban annyi minden zsendül és mozog az emberben, a mi áttöri azokat a határokat, melyeket amaz életirányítás megvont, a minek a beléjük erőszakolás által el kell hervadni és száradni, akkor a merő szocziális kultura sem az egyesnek, sem az összességnek nem tudja élni érdemessé tenni az életet; bármennyi nyeresége van is az egyesben és a külsőben, belsejében és egészében olyan módon nyomja le az életet, a mely a jelen emberének is mind elviselhetetlenebbé válik.

A szocziális kultura ily dugába dőlésének az individuális kultura javára kell hatnia; a jelen maga is nyilvánvalóan szemünk elé állitja, hogy emelkedik az individuális kultura győzelmes erővel az ellen, a mi úgy tetszik neki, mint merő sablonizálás és mechanizálás, mint az élet lélektelenítése. Új élet támad ezzel a fordulattal; mivel az individuális jelleget nyomja előtérbe és minden viszonynak alakításában sajátlagosságra és sokféleségre hajt, mivel minden egyes terület eszközzé válik az individuumok kifejlésére és ábrázolására, ebből sok szabadság és frisseség, a művelődés beláthatatlan gazdagsága támad, könnyű, szabadon lebegő, örömteljes, minden kényszertől, minden sablontól mentes élet támad és szüntelenül szétárad a lét minden elágazásába. De minde vitathatatlan nyereség, melyet a szocziális kultura sokrétegű alakulataival és egyenlőségi törekvéseivel való ellentét csak annál erősebben éreztet, nem felel arra a kérdésre, hogy ezzel az alakítással az élet mint egész kap-e értelmet és értéket; a kétségek e felől leginkább akkor keletkeznek, elharapóznak és győznek, a mikor világosan szemlélhetővé válik, hogy az individuum és individuális kultura a közvetlen lét korlátai közt egyáltalán mit jelenthet. Mert hogy ez a lét a mi egész valóságunk és hogy minden mozgásnak ezen belül kell maradnia, ez olyan előfeltétel, a melyet ezekben a kapcsolatokban nem lehet megingatni.

Mint a merő lét egy darabja az individiuum olyan mennyiség, melyet úgy kell venni, a hogy van, nem hordhat sem kifelé, sem magamagában egy feladatot, nem nemzhet saját természetéből egy ideált, a melyen a magasba dolgozhatja fel magát, hanem adott állagát, ha mégannyira tele van is hézagokkal és ellenmondásokkal, semmikép sem változtathatja meg, az marad, a mi. Egyúttal ezt a létet nem foghatja fel mint egy szélesebb körű élet – valami szellemi vagy világélet – ábrázolását vagy edényét, a mely ő benne testesül meg, nem hiheti, hogy a mi benne történik, valami az ő hogylétén túlmenőt jelent; sőt a közvetlen lét ápolásában és előbbrevitelében, saját állapotának emelésében kell egész életét kimerítenie. Ennélfogva az élet nem nyujthat az embernek egyebet, mint körülbelül a következőt: a valóság a különböző alakulatok megmérhetetlen gazdagságát hozza létre, ezek mindegyike az önérzés, az önélvezés örömét és gyönyörét nyeri, midőn minden megkisérelt megkötöttségtől mentesíti magát, saját jellegét kifelé teljesen érvényre juttatja s egyúttal teljes erejével átéli és élvezi; ebben a gyönyörben annál inkább részesedik, mennél jobban ápolja azt, a mi megkülönbözteti, mennél jobban kiemeli a többiektől való eltérést. Ezt az individualizálást lehetőleg közölni fogja egész életkörével és rányomja egész környezetére; az öröm azon, hogy valami sajátlagos, önálló és összehasonlíthatatlan, ilymódon áthatja az egész életet, általában fokozza és egyúttal teljesen ki is elégíti.

Ez az individuális kulturának a saját gondolatmenete, s hogy az életnek egy különleges oldaláért és feladatáért fáradozik és hogy az általa képviselt mozgalom jogosult kritikát alkalmaz a szocziális kulturán, azt készségesen el kell ismerni. De milyen hiányos, milyen üres a benne nyujtott élet minden csillogó díszletei mellett, ha ez akar a végső és egész lenni! Föltéve, hogy csak kifejezett és erős individuumok volnának és ezeknek a jó szerencse megengedné, hogy sajátosságukat tisztán kifejtsék és teljesen keresztülvigyék, még akkor is az ember önmagához és állapotához kötve maradna, szüntelenül csak magamagát élvezné, képzeletvilágában a saját cselekvését tükrözné újra meg újra, folytonos bőségében volna a vidám pillanatoknak, de az egyes állapotok merő egymásmelletiségén és egymásutániságán sohasem tudna túlhaladni, sohasem tudná életét egy belső egészbe összefoglalni. Az ember azonban gondolkozó és átgondoló lény s az ilyennek az egészet kell kérdezni és ha semmit sem talál belőle, nem kerülheti el a sivárságot és ürességet. A tarka bőség, a gyors változás, az állandó átmenet egyik pontról másikra időről-időre gyönyörködtethet, végül azonban elkerülhetetlenül tökéletes elfáradást és eltompulást idéz elő. Az ember tudniillik több mint merő állapot, élete nem merül ki sajátképi körében, hanem messze túlmegy rajta, foglalkoznia kell azzal, a mi határpontján túl van, sőt a világ végtelenségével is, nem lehet el a nélkül, hogy itt állást ne foglaljon s ne innen tekintse át és itélje meg amaz individuális kört. Ha azonban ez megtörténik, a merő pontnál való lezárás, minden törekvésnek és érzésnek e bizonyos hely szűkösségéhez és esetlegességéhez való ragaszkodása, az egyesnek saját mivoltához való kötöttsége, az ilyen korlát áttörésére való teljes képtelenség, főkép pedig egy közös igazságnak és egy a kedélyeket összekötő szeretetnek a hiánya – szóval ez az egész élet minden tarka bősége mellett kimondhatatlanul szűkösnek és hiányosnak kell hogy feltűnjék.

E mellett eddig csak azzal az emberrel foglalkoztunk, a kinek a természet erős egyéniséget adott és sorsa teljes kifejlődést engedett meg. Mi volna azonban az emberiség átlagával? Nem mutatkoznak-e ebben az egyesek legtöbbnyire az individuális természetnek csak halvány csirázásával s nem telik-e kifejlődésükben csak csekély örömük? S az emberi viszonyok kölcsönös korlátozottsága nem támaszt-e rendszerint igen súlyos akadályokat annak az egyéni sajátosságnak is, a mi egyes helyeken feltűnik? És micsoda ösztönzés lehet a harczra való elszánásra az ilyen akadályok ellen, a hol nem csábit más czél, mint a finom élvezet? Ezen a ponton is csak az élet egésze felé, az egyes eseményeken túlra kell irányozni a kérdést, meg kell vizsgálni és mérlegelni, mit nyer ez és erős hiányt találunk s belátjuk, hogy az ilyen élet egyáltalán nem éri meg a ráfordított fáradságot és költséget. A raffinált epikureizmus, mely ezt az életirányítást áthatja, mindig közel áll ahhoz, hogy kétségbeeső pesszimizmussá forduljon át; mert az üresség, a mely ennek a szüntelenül vibráló életnek a fenekén működik, semmikép sem bír tartósan elrejtőzni a tapasztalás és az érzés elől.

Igy a merő emberkultura csütörtököt mond mindkét irányban, a melybe térhet; sem az embereknek kölcsönös vonzódásából, sem kölcsönös eltaszítódásukból nem nyerjük az életnek értelmét és valamelyes tartalmát. A szocziális kultura különösen az élet föltételeivel bajlódik, de az e miatti gondokon elfelejti az életet magát; az individuális kultura megragadná magamagában, de mivel nem tudja átvetni az egyes állapotokon és pillanatokon túlra, nem fut neki össze egy egészszé, nem ér el semmi bensőséget, semmi belső világot, így tehát itt is hiányzik egy valóságos lélek s minden cselekvés a felszínre van szorítva. Sem itt, sem ott nem nyerjük a léleknek valódi önmagában való létét. Az egésznek ezt az ürességét, tartalomban való szűkölködését itt is ott is, gyakran elrejti az egyik iránynak folytonos harcza a másik ellen; bizonyára mindegyiküknek van bizonyos fölénye a másikkal szemben s a mikor ezt érvényre juttatja és az időpont kivánalmai szerint érvényesíti, az élet bizonyos feszültséget nyer és a haladás vitathatatlannak látszik. De az egy irányban való haladás még nem az egésznek emelése s az egyik iránynak előbbrejutása a másikkal szemben még nem bizonyítja ennek saját jogosultságát és saját érvényességét; e mellett az idők változása azt, a mi az egyik korszakban biztos jogában érzi magát, a másikban meg szokta czáfolni; a nagy hullámok, melyek itt keletkeznek, ha egész évezredeket fognak is be, végül mégis jön egy idő, mikor az ellenkező áramlat győz és visszaszorít minden hagyományos értékelést, sőt meg is fordítja, mikor vagy az emanczipáczió diadalmaskodik az organizáczión, vagy az organizáczió az emanczipáczión. Ez a fel- és lefelé való hullámzás mi maradandó igazságbeli tartalmat eredményez az emberiség egésze számára?

Az emberkulturák azzal szokták magukat elámítani semmisségük felől, hogy loppal többet csinálnak az emberből, mint a mennyit ezekben a kapcsolatokban tudnak és a mennyi szabad nekik. Előfeltételeznek egy szellemi atmoszférát és belehelyezik az emberi életet és törekvést; így aztán az embereknek szilárd közösséggé való tömörüléséből az igazság és szeretet forrásai látszanak előtörni, az individuum úgy látszik, mintha egy láthatatlan szellemi világ hordozná s mintha munkájával ennek fejlődését szolgálná. Akkor itt is, ott is inkább lehet valami értelmét nyerni, de ezzel el is van hagyva a merő létkultura talaja és ugyanazokba a bonyodalmakba jutunk, melyektől az e kultura felé való fordulat meg kellett volna, hogy szabadítson.

Avagy azzal tompítják le a problémának az élét, hogy itt is, ott is az embernek idealizálása következik be, hogy amott az erők könnyű összetömörülése, az örömteljes együtthatás, minden meglévő értelem sommázása van előre feltételezve, itt ellenben az individuumot egyszerűen nemesnek és nagynak, csupa jelentékeny dologgal foglalkozónak gondolják; ez egy bizonyos emberhit, a mely a valóságos állagot kiegészíti és felfokozza. De vajjon a legújabb időnek a benyomásai igazolják-e ezt az emberhitet? Nem áll-e szemünk előtt a tömegeknek szörnyeteg szenvedélye, a kiméletlen előrenyomulás, minden kulturának leszorítása a tömegek érdekeihez és megértő képességéhez, minden dolgoknak a tömeg saját képzetei és czéljai szerint való mérése, az életnek eldurvulása, erős nyomás az egyes szabadsága ellen, sok gyerekes kedvtelés a tagadásban? És nem látunk a másik oldalon, az individuum oldalán tömeges kicsinyességet és alacsonyságot, korlátolt önzést és hiú önámítást, tobzódást a mesterséges hangulatban, esengést arra, hogy minden áron valami különös legyen vagy annak látszassék, a többiek látszólagos kevésrebecsülése mellett a tetszés hajhászását, siralmas függést a keresett paradoxiától, mindenek előtt pedig belső ürességet? Mindez sokkal inkább szembeszökik, semhogy el lehetne nézni fölötte: ha mindazonáltal meggondolatlanul beszélnek az emberiség nagyságáról vagy az individuumok kitünőségéről, melyeknek csak szabad utat kell nyerniök, hogy mindent boldogságra és nagyságra juttassanak, akkor abban az az emberbe vetett csodálatos hit mutatkozik, egy emberhit, a mely a hit minden fajai közt bizonyára a legkoczkáztatottabb. Ha a vallás hite valami olyannak bizodalmas elfogadását kivánja, a mit a szem nem láthat és a kéz nem foghat meg, akkor, számára a tapasztalatok világa nem jelentvén a valóság egészét, nyitva álló lehetőségekre hivatkozhatik és állítása nem ütközik össze okvetlenül a tapasztalattal. Ezt teszi azonban amaz emberhitnél. Mert ez nem éri be azzal a követelménnyel, hogy elhigyjünk valamit, a mit nem értünk, hanem azt is követeli tőlünk, hogy a tapasztalaton belül elismerjük az egyenes ellentétét annak, a mit szemünk ellentmondhatatlanul megmutat.