Az élet értelme és értéke

Part 2

Chapter 23,382 wordsPublic domain

Ha ilyen fordulat által az ideálkultura saját tevékenységből és tapasztalásból rámaradt kincsek merő elsajátításává, továbbvitelévé és élvezésévé válik, akkor a szellemi alkotás elkerülhetetlenül merő műveltséggé laposodik; az ilyennek is megvan a maga értéke, de nem mozgatja meg kellően az élet mélységeit, mindig abban a veszedelemben forog, hogy merő élvezet dolgává válik és tetszetős piperével csak úgy túlcsalogat az emberi lét mélységein. Annyiban is könnyen eshetik az őszintétlenség hibájába, a mennyiben nem annyira az egyén saját kivánsága, mint inkább a környezetre való tekintet, a társadalmi együttlétben való érvényesülni akarás vonz hozzá, a látszat ilyenkor túlnyomóvá lesz a valóság fölött, sőt el is feledteti. Mindent összevéve a műveltség másodkézből való életnek tünik fel, ez pedig semmikép sem adhat létünknek értelmet és értéket.

A mit a dolgoknak ez a fordulata bonyodalmul magában rejt, az további megerősödést nyer a jelen sajátságos helyzet által. Egyelőre a vallás megrendülése is az immanens idealizmus gyöngítésére szolgál. Mert ennek meggyőződése a mindenség mélységéről és egy láthatatlan világ hatásáról csak a vallással való kapcsolatban nyert az emberiségben szilárd talajt és abban, hogy a vallás az életet fölébe emelte minden látható létnek; ha a vallás összeomlik, vagy csak gyöngül is, akkor az ideálkultura is elveszti biztos helyzetét az életben s mélységéből mindinkább a felszínre szoríttatik. A vallás gyöngülésében azonban ma semmikép sem lehet kételkedni. Azután az újkorban a külvilág olyan önállóságot nyert, mint még soha és az exakt tudomány munkája mindinkább kiűzött belőle minden lelki elemet, egyúttal a feladatok túláradó gazdagsága tünik fel benne, melyek az ember erejét vonzzák és lekötik; ezt a világot megmérhetetlenségében belülről leigázni és egy láthatatlan élet szolgálatába vonni mindinkább lehetetlennek tünik fel. Az is ebben az irányban hat, hogy a modern kutatás az ember szellemi szervezetének különállóságát és megkötöttségét erősen előtérbe fordítja; életünk és törekvésünk szerinte meghatározott korlátok között látszik feküdni, a melyek tartósan megakadályozzák, hogy az ember részt vegyen a mindenség életében. A modern subjektum fejlődése kiragadja az embert az örökölt kapcsolatokból és mintegy idegenül állítja szembe a világgal; ilyen helyzetben hogy akadhasson szellemi alkotás, a mely nekünk aláveti a létet és a mindenség mélységéből merítteti életünket?

Igy tehát az immanens idealizmus életrendje magasztos művészetével és tudományával ma nem kevésbbé meg van rendülve, mint a vallás, a megrendülés csak azért érzik kevésbbé, mert nem egyenes ellenhatásban, hanem lassanként való ellankadásban és elhalványodásban megy végbe. A hogy az immanens idealizmusban nincs meg a vallás merészsége, ép úgy a körülötte való harcz sem támaszt olyan hatalmas szenvedélyt. De itt is, mint ott is ugyanahhoz a végeredményhez jutunk: olyan élethatalmak, melyek évezredeken át vezették az emberiséget és életének értelmet adtak, elvesztették szilárd gyökerüket a mai ember tudatában, inkább a lusta megszokás tartja fenn őket, mint eredendő alkotás. Csak a mindennapiság ügyeibe való belebonyolódottságunk és a részletekkel való túlnyomó foglalkozásunk láttatja át vagy legalább halványan érezteti velünk, hogy micsoda szörnyű dolog megy nálunk végbe. Avagy nem szörnyű dolog-e, ha a czélok és javak, a melyek kiküzdésére évezredek legjobb erőiket rátették és a melyekért elmondhatatlan áldozatokat hoztak, most már illuziókul tünnek fel, ha a sokáig tisztelt istenek most bálványokká nyilváníttatnak, ha az emberi törekvés eddigi főiránya mint tévelygés és agyrém tünik fel? Nem szabad húzódoznunk ennek az átalakulásnak az elismerésétől, ha az igazság parancsolata úgy kivánja, de csak felületes érzület tud könnyen és örömest szakítani mindennel, a mi eddig értékes számba ment, csak az nem veszi észre, hogy ilyen sok évezreden át való teljes eltévelyedés megismerése meg kell hogy rendítsen az emberben minden hitet az igazságra való képességében.

Az újabb életrendek.

A közös alapvetés.

Bármily súlyosnak vesszük is a jelen szellemi megrázkódását, nem tagadhatjuk, hogy egy sokat igérő építmény van vele szemben munkában. A 19. század gyökeres fordulatot hajtott végre egy láthatatlan világról a látható világra, a hogy azt az idealizmusnak a meggyőződésekben a realizmus által való háttérbe szorítása kifejezi. Az emberiség fiatalos frissességgel ragadja meg a látható világot, mennél jobban teszi ezt hazájává, annál erősebb lesz a bizodalma abban, hogy itt az élet egésze számára értelmet és értéket talál. Örvendező bizalommal ragadja meg a munkát. Rendíthetetlenül szilárdnak tünik fel a talaj, melyen áll, az előitéleteknek minden árnyéka, a babona minden köde eloszlott, fényes napvilág árad a dolgok körül és homály nélkül mutatja valódi természetüket, minden oldalról szabad és korláttalan mezőt talál a cselekvés, az élet most először tünik fel úgy, mintha lerázna minden álom és árnyszerűséget és teljes éberségre jut, teljes valóságra. E mellett minden vivmányban megvan a friss látás, sőt az első felfedezés varázsa.

Igazság dolgában ennek a látható világ összehasonlíthatatlanul több lett ez új élet számára, mint a mennyi az előbbi időkben volt. Nemcsak hogy a nagy természetben, nemkülönben a saját történetében soha nem sejtett módon nyilt meg az emberiség megismerése számára, hanem az ember cselekvése számára is mind több kezdőpontot mutatott meg; a dolgok állagát, melybe azelőtt mint elkerülhetetlen sorsba törődött bele, most képességei fölhasználásával lényegesen meg tudja változtatni és meg tudja javítani, a nyomor és inség, tévedés és képzelődés megtámadtatik, az élet mindenütt gyorsabb folyásba és fölfelé irányuló mozgásba jut, nagyobb bőségre és több örömre emelkedik. Ez az új élet pedig magvát a munkában találja meg, azaz abban a tevékenységben, mely a tárgyat megragadja és az ember czéljaira alakítja; a mi ebből régtől fogva megvolt, az az újkorban jelentékenyen fokozódik az által, hogy a munka sokkal inkább elválasztódik a merő egyének czéljaitól, sőt bizonyos önállóságot nyer az emberrel szemben és saját kapcsolatokat alkot. Így mutatják ezt a tudomány és technika, így mutatja ezt a politikai és társadalmi tevékenység; valamennyi mint egy nagy munkaegész szolgálattevő tagját mutatja az embert, a melynek követeléseinek okvetlenül alá kell hogy rendelje magát. De épen az ilyen alárendelésben az ember jelentékeny hatalmat nyer, az idők egymásutánja és az erők egymásmellettisége itt közös hatásra foglalódik össze, ez a hatás szüntelenül előre tör, nem ismer el semmi határt véglegesnek, mert az erő érintkezése a dolgokkal mindig új lehetőségeket hoz létre. Ezzel az emberiség friss bátorságot és büszke önbizalmat nyer, látókörünkön belül férfias, tiszta, czéltudatos élet keletkezik, mely a vallás vagy a metafizika minden bonyolódását lerázta magáról. Az ilyen élet hivatkozhatik Goethe szavára:

Szilárdan álljon s nézzen, merre lát, A deréknek nem néma a világ.

Ez az élet azonban nem tudja a maga befejező érvényességét bebizonyítani a nélkül, hogy uralkodó középpontot adna magamagának és ebből kiindulva sajátlagosan átképezze az egész kört. Ilyen középpontot azonban a tapasztalat világa nem nyujt kétségtelenül, többféle helyen lehet keresni, különösen pedig az a kérdés, vajjon a minket körülvevő természethez való viszony vagy pedig a hozzánk, az emberi lényhez való viszony adja életünk magvát. A szerint, a hogy ebben döntünk, válnak külön a mozgalmak, hatalmas életáramlatok keletkeznek, sőt mindent egybefoglaló életrendekre való kisérletek. Vegyük szemügyre egyelőre azt, a mely az embernek a természethez való viszonyát teszi az emberi élet alapvető viszonyává.

A naturalizmus életrendje.

A naturalizmus életrendje csak akkor válhatott önállóvá s csak akkor juthatott teljes tisztaságra, mikor a természet képe kiválasztotta magából az emberi lelki élet minden hozzátételét és egyúttal nyilvánvaló kifejezettségre juttatta sajátosságát. Ez pedig az újkor kezdete óta történt először. Ellentétben minden vallásos és spekulativ magyarázattal itt a kutatás főfeladatává az lesz, hogy a természetet merőben a maga természetességében fogja fel; igy tehát minden belső tulajdonság és minden lelkies törekvés mint hamisítás távolíttatik el belőle s a természet a lélektelen tömegek és mozgások birodalmává alakittatik át, melynek történése egyszerű formákban, változhatatlan törvények szerint folyik le, saját szükségszerűségénél fogva, tekintet nélkül az ember javára. Kezdettől fogva erős volt a hajlam, a természetnek ezt a birodalmát a valóság egész birodalmává nyilvánítani és egyúttal minden tudományt a természettudomány módjára alakítani; már _Bacon_ (1561–1626) a _nagy anyá_-nak nevezte a természettudományt és minden megismerés gyökerének. Ez a hajlam mindjobban elharapózott, természetfogalmak nyomultak be mind mélyebben az összes területekbe és ma már egyáltalán nem találjuk aggodalmas dolognak a mindenség képét a természetből kiindulólag megrajzolni, a _természettudományi világnézetet_ tenni a világnézetté. A természet nem tágulhatott ki annyira mindenséggé a nélkül, hogy az embert is ne vonja magához és hogy ne vegye őt egészen magába. Addig ez nem volt lehetséges, a míg úgy látszott, hogy áthághatlan meredély választja el az ember lényét és eredetét minden természettől, de egy ilyen meredély elismerésének a természettudomány mind buzgóbban ellentmondott, mind több összekötő fonalat mutatott fel s most azt hiszi, a modern fejlődési tan segítségével végre tökéletes eggyéválást ért el. Minden bizonnyal a természet nem foglalhatja be az ember belsejét is, a míg a régi mechanizmus teljes lélektelensége megmarad, így tehát a modern monizmus ezt elveti és fölszereli lelki élettel a természetet egész az elemeiig. Ezzel minden nehézség elhárítottnak látszik és a többi léttel együtt az ember is bele van illesztve egy egyetlen kapcsolatba.

Ha azonban az ember teljes tökéletesen a természetbe tartozik, akkor életének mikéntje is csakis a természetének felelhet meg, akkor ennek az életnek kiképzését és mindannak kiküszöbölését, a mi a rá örökségül maradt tényálladékban ennek ellentmond, főfeladatává kell tennie; a mi az emberben a természettel közös, az lesz most lényének magvává és az határozza meg életének jellemét. A természet azonban itt mint egyes elemek egymás mellettisége tünik fel; melyek egymással ezerszeres vonatkozásokban állanak és kölcsönösen fentartják egymást, itt nincs az összeköttetésnek más módja, mint a felhalmozódásé és az összetételé és azért nincs egy egészből eredő hatás sem, nincs önállóvá válás és nincsenek a lelki életnek saját czéljai, hanem minden lelki élet a természetes organizáczió egy darabjának tünik fel, mely alapjában véve a természetes önfentartás szolgálatában áll. A természet történése tiszta ténylegességben folyik le, saját merő meglétén túl nem jelenthet semmit és nem törekedhetik semmire, elutasít minden kívülről jövő megitélést és értékbecslést, nem ismer jót és rosszat; itt nincs más különbség, mint a több erő vagy a kevesebb erő.

Az ilyen fajtájú történésnek átvitele az emberi életre tökéletes átalakulást eredményez ennek eddigi állapotában. A mi természeti vonás volt benne, az eddig háttérbe volt szorítva és kevésre becsülve, sőt gyakran meg is támadták, tehát nem bontakozhattak ki szabadon és nem zárulhattak egymás közt össze. A mint ez most lehetővé válik, lényegesen új látvány tárul elé, csak most jut teljes érvényre minden lelki tevékenységnek testi föltételekhez való kötöttsége, a természeti ösztönök és a természetes önfentartás elemi hatalma, a létért való küzdelem felrázó és előrehajtó hatása, a vak és czéltalan ténylegesség széles kiterjedése az ember körében is. Mialatt most már mindez közös hatássá egyesül, egy sajátszerű élettipus keletkezik és ez a szellemi munkára is rá igyekezhetik nyomni a maga jellemét.

Ez az élettipus azonban egy erős tagadással kezdődik és ezzel egész kiterjedése szerint aggressziv jelleget kap. Egy másfajta meggyökerezett élet-alakítással szemben úgy kell a szabad útját megteremtenie, erős küzdelmet kell vívnia minden ellen, a mi a természeten túl akarna lépni s a mi eközben sok zűrzavart és tévelygést eredményez és egyúttal széjjelszakgatja a valóságot. Ezt tették az élettipus szerint a vallás, a metafizika és minden rájuk támaszkodó morál, ennélfogva ezeket mindazzal együtt, a mi rajtuk tapad, a lehető legalaposabban ki kell irtani. Szüntelenül vissza kell utasítani a subjektum kisérleteit, melyekkel el akarja magát a dolgoktól szakítani és szabadon lebegő fantáziával a maga útjain akar járni. Az életnek szigorú hozzákötése a természet tényállásához itt úgy tünik fel, mint az igazságossághoz és egyúttal az élet erősítéséhez való fordulás. Mert ama költött képződések sokféle nyomást gyakorolnak az emberre és tilalmaikkal megakadályozzák abban, hogy erőit teljesen kihasználja; ez megváltozhatik, ha a természet korlátok nélkül kibontakozhatik, ha az életet semmiféle vallási vagy morális előitéletek nem szűkítik össze és nem akadályozzák. Igy az élet, a mely itt előáll, az igazság és szabadság büszke öntudatára támaszkodik. Ezenkívül érzéki közelség és közvetlen szemléletesség jellemzi, az a bizonyosság, hogy szilárd alapon áll, a környezethez való szoros csatlakozás keresése, derült erőérzet minden megkötöttség közepett, pihenés nélküli mozgás, a mely mindinkább a távolba tör. Az ilyen élet annyi feszültséget és örömet látszik magamagában hordani, hogy a túlvilágról való lemondás semmi esetre sem eshetik nehezére.

A mi sajátságos vonás ebből a szellemi életre származik, az kiterjeszti hatását minden egyes területre, a művészetre és tudományra, a nevelésre és műveltségre, a társadalmi és állami életre. Mindenütt arról van szó, hogy az érzéki és materiális tényezőket teljes érvényre juttassák és az életet evvel teltebbé alakítsák, szoros kapcsolatban tartsák a világkörnyezettel és megóvják minden a zavarosba és bizonytalanba való elcsuszamlástól. A megismerés e mellett úgy látszik, hogy könnyen átváltoztatható gyümölcsöző cselekvéssé. Mert a mint hogy a modern természettudomány a technika felé való fordulással sokkal nagyobb hatalmat adott az embernek a világ fölött, ép úgy az emberi együttlétben is a közel fekvőből, világosan áttekinthetőből és érzékileg megfoghatóból való kiindulás fokozza cselekvési képességünket és várhatóvá teszi az észnek az esztelenséggel szemben való szakadatlan előnyomulását.

Hogy ez az életmozgalom mily hatalmas hatással volt és mennyire megváltoztatta az emberi létet, ez napnál világosabban áll szemünk előtt; kétségkívül itt nemcsak subjektiv vélemények és kivánságok vannak szóban, hanem egy hatalmas életfolyam keletkezett, melynek lenyügöző ereje könnyen ragadja magával a meggyőződéseket. Ennek javára működik a benyomások frissesége, melyekkel ez az élet az embert körülveszi, javára működik a merev tagadás is, mely nevezetesen a fölfelé törekvő tömegeket könnyen megnyeri azzal, hogy bizonyos tevékenységet vagy legalább ennek látszatát adja nekik is.

És mégis, mennyi ellentmondás emelkedik ellene, ha ez akar lenni az egész élet és ha képesnek hiszi magát arra, hogy létünknek értelmet és értéket adjon! Az ellentmondás azonban nemcsak kívülről jön, hanem magának az újon fejlődött életnek belsejéből is. Ez az élet visszavezeti az embert a természethez, de szellemi munka útján teszi ezt és ebben a munkában egészen máskép tűnik elő az élet, egész más erőket fejleszt ki, egész más követelményeket támaszt, mint a milyenek egy merőben természeti lényre nézve lehetségesek volnának. Az a szellemi munka főképen a gondolkozásból kiindulólag megy végbe és a mint láttuk, az igazság utáni vágyból; gondolkodásában azonban az ember szembeállítja magát a természettel, egy egészbe foglalja és megfontolja hozzá való viszonyát; a ki ezt teszi, az több, mint merő természet és az nem fokoztathatja le magát a természet mechanizmusának merőben egy darabjává. És a hogy a gondolkodás az egyesen túl az egészre irányul, ép úgy az érzéki benyomásnak elébe teszi a szellemi tevékenységet és ez mindent átalakít, a mi kívülről nyujtatik; vajjon a kutató világa a természetnek erőkre, viszonyokra és törvényekre való áttételével nem teljesen más-e, mint az a világ, melyet az érzékek közvetítenek velünk? A gondolkodás okokon alapszik, mindent, a mit megragad, eredendő életre óhajtana átalakítani, a merő ténylegesség merev korláttá lesz számára és elviselhetetlen akadályozóvá. Ha így áll a dolog, akkor belső ellenmondás a gondolkodás útján az egész valóságot érzéki létre visszavezetni akarni, mert ezzel az élet formája és tartalma a legmerevebb ellentétbe jutnak; a gondolkodás ténye maga is megczáfolja az eredményt, melyre itt a munka jut.

Valamint itt a naturalizmus fejlődése következetesen össze kellett hogy rombolja a saját alapját, ép úgy a naturalizmus egyáltalán csak egy bizonyos pontig viszi tagadásait, hogy aztán elejtse őket és aggódás nélkül egészítse ki magát olyan nagyságokkal és javakkal, melyek egy általa hevesen ostromolt élet-alakításból valók. Nem akar olyan világnézetet, mely a tapasztalat területét túlhaladja; hogy azonban az érzéki érzet soha semmiképen nem foghatja össze a tapasztalatot egy egészszé és nem építheti ki világfelfogássá, hanem csakis a gondolkodás, azt figyelmen kívül hagyja; a morált nem akarja vallásosan vagy spekuláczió utján indokoltnak és nem látja, hogy az egész életnek merő természeti ösztönökre való visszavezetése mindennemű morált rombadönt és hogy a hol minden összetartó egység hiányzik, az olyan nagy dolgok, mint meggyőződés és érzület, személyiség és jellem üres agyrémekké válnak; a tudomány munkájára alapítja az életet és ezzel meg akarja élesíteni az igazság fogalmát, – de hogy létezhetik tudomány és igazság, ha alapjában véve csak egyes egyének állnak egymás mellett különböző és szüntelenül változó képzeteikkel? Avagy a vélemények átlaga, melyet az emberi együttélés hoz létre, menjen igazság számba? A naturalizmusnak ez az eljárása nemcsak következetlensége a gondolkodásnak, hanem nagy kárral nyúl bele az élet egészébe is. Hogy találhatnának olyan nagy dolgok, melyek, mint elrejtettek és kölcsönvettek, szükségképen háttérben állanak, megfelelő fejlődésre; hogyne zsugorodnának össze ilyen háttérbe szorulás mellett? És az ilyen összezsugorodásnak különösen rombolólag kellene hatnia, ha életünk a bensőség irányában nagy problémákat tartalmazna, melyek semmikép sem kezelhetők mint mellékes dolgok. Hogy pedig a dolog így áll, az majd később meg fog mutatkozni.

Bármennyire előreviszi is tehát a naturalizmus az életet kifelé, belsőleg teljesen megakasztja és az ezáltal előidéződött üresség és értelmetlenség teljesen elviselhetetlenné kell hogy legyen, a mint a kérdés az egészre irányíttatik; ezt azonban a kulturember nem engedheti; annál kevésbbé engedheti, mennél inkább részt vesz a szellemi munkában. Mert mit csinál a naturalizmus az életből mint egészből? Fölhagyva minden megkülönböztető szellemi jelleget, az emberiség parányi kicsiségre sülyed alá s cselekvésének saját állapotán túl nincs semmi értéke; a mint azonban az emberiség a mindenségben teljesen egyedülállóvá válik, ép úgy egyedülállóvá lesz rajta belül is az egyes a másikkal szemben. Mert a hol az egész valóság egyes atómokra megy vissza, ott széjjelesik minden belső közösség, ott nincsen igazi részvét és szeretet, ott eltűnik minden kölcsönös megértés is lélek és lélek között. Az egyén tehát tökéletesen egyedül van a mérhetetlen mindenségben. Minden cselekvés abban merül ki, hogy a fizikai létet fentartsa és lehetőleg kellemessé alakítsa, hogy az erő megfeszítéséből és fokozásából gyönyört merítsen és azt élvezze. De a mit ezzel a legkedvezőbb esetben is el lehet érni, megéri-e a megmérhetetlen fáradságot és gondot, az izgalmat és önfeláldozást, melyet a kulturember élete megkövetel? Annyi bonyolultság és körülményesség a nevelésben és műveltségben, az állami rendben és szociális szervezetben – és mindez csak azért, hogy végül elérjük azt, a mit az állat oly sokkal könnyebben elér! Igazán ha az egész világmozgalom csak arra való volna, hogy mind fáradságosabb utakon csak a természetes önfentartásnak ugyanarra a czéljára törekedjünk, mint a legalsóbbrendű organizmus, ha nem hozna semmi lényegesen újat, akkor inkább lenne hátrálásnak, mint haladásnak nevezhető, akkor az egész emberi történet új javainak természetével és azzal a vállalkozásával, hogy a természettel szemben a kultura birodalmát építse fel, nem volna más, mint egyetlen nagy eltévelyedés.

Ebben az életalakításban annyiban is elviselhetetlen ellentmondás van, hogy mi nem lehetünk el a nélkül, hogy egy énről ne beszéljünk, a saját cselekvésünket mint a sajátunkat ne éljük át, sőt hogy felelősnek ne érezzük magunkat érte és mégis itt kénytelenek vagyunk elismerni, hogy mindebből valóság szerint a legcsekélyebb sem tulajdonunk, hogy mi semmikép sem vagyunk cselekvők, semmit sem tudunk eredendően létrehozni, hanem hogy lényegében azon a helyen, a melyet a magunkénak nevezünk, valami olyan megy végbe, a mit képesek vagyunk ugyan szemlélni, de változtatni rajta nem tudunk. Ez még csak elviselhető volna, ha a számunkra kiutalt életbeli szerep csupa szeretetreméltó vonást viselne és harmonikus egész volna, de hogy áll a dolog, ha nem így van és mi ezzel kénytelenek vagyunk olyan természetet vonszolni tovább magunkkal, a mely talán nekünk magunknak is ugyancsak nem tetszik? Nem kellene ilyen természetnek elviselhetetlen lánczczá válnia?

Ennek az életrendnek a merevsége és üressége esetleg nem érzik addig, a míg intellektuális felvilágosodásával fel kell hogy küzdje magát másfajta hatalmakkal szemben és ezzel a legkeményebb harczokba kerül; az affektus, a mely ebből ered, az egészet fölmelegítheti és látszólag átlelkesítheti. De tegyük fel, hogy az a felvilágosítás elvégezte munkáját és az ember lényegében csak a természet egy darabjának érzi magát, mi tennivaló marad neki akkor még, sőt hogy beszélhet akkor még czélokról és feladatokról, mikor mindent összevéve csupán csak egy lelketlen folyamat átmenő pontja lett; egy olyan folyamaté, a mely tekintve minden magasabbra fejlődött életnek múlandóságát az egyes világtesteken, végül maga is össze kell hogy omoljék? Építés és szétrombolás, alakulás és elmúlás, szenvedélyes életösztön a legcsekélyebb állandó nyereség nélkül; az olyan lénynek, a mely elvégre sem olvad fel a mindenkori helyzetben és a pillanatban, a mely nem tud felhagyni az egésznek átgondolásával, a melynek mérlegelnie és mérnie kell, nem kell-e okvetlenül teljes kétségbe esnie az ilyen megismeréssel szemben?

A naturalista életrendnek megvan az az érdeme, hogy eddigelé háttérbe szorított tényeket és feladatokat teljes elismerésre juttat, különösen pedig hozzásegíti jogához az embernek szoros kapcsolatát a természettel. A jog azonban jogtalansággá válik és az élet nyeresége súlyos veszteséggé, ha megengedi, hogy ezek a tények egyedül határozzák meg az életet és egyúttal ezekhez hozzá is köti, lemondva minden továbbtörekvésről. A naturalizmus csak azon a szellemi atmoszférán belül alakulhat életegészszé, melyet a világtörténelmi munka alakított ki a természeten való állandó fölülemelkedésben; itt az őt jellemző nagyságok észrevétlenül kiegészülnek, megváltoznak és megfordíttatnak. Mennél jobban elvonja magát a naturalizmus az ilyen kiegészüléstől, mennél inkább föl akarja érni saját eszközeivel az egész életet, annál felismerhetőbbé kell hogy váljanak korlátai, annál inkább megrendül saját alapja, annál inkább vereséggé kell változnia a látszólagos győzelemnek. Igy tehát e mozgalom lefolyásának nyugodtan nézhetnénk elébe, ha mint hűvös megfigyelők állhatnánk vele szemben és nem kellene saját lényünkön átélnünk a roppant megrázkódást és rombolást, melylyel az emberiség életét fenyegeti.

Az ember önmagához fordulása.

A szocziális és az individuális kultura.