Part 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

AZ ÉLET ÉRTELME ÉS ÉRTÉKE

IRTA RUDOLF EUCKEN

FORDITOTTA SCHÖPFLIN ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1915

AZ ÉLET ÉRTELME ÉS ÉRTÉKE

IRTA

RUDOLF EUCKEN

A HARMADIK NÉMET KIADÁS (TIZENHARMADIK ÉS TIZENNEGYEDIK EZER) UTÁN FORDITOTTA

SCHÖPFLIN ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1915

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

BEVEZETÉS.

Az élet értelme és értéke felőli kérdés éppenséggel nem magától értetődő: olyan időkben támad fel, a mikor az egyes ember kezd zavarba jönni a környezete által nyujtott élettartalom felől s ez a kétség azt jelenti, hogy a hagyományos összefüggések nem elégítik ki azokat a követelményeket, melyeket az élet haladása felállít. Mikor azonban aztán a gondolkodás a maga erejéből kivánna arra a kérdésre felelni, akkor nagyon bajos helyzetben találja magát. A töprengő gondolati munka előtérbe helyezése rendszerint a messzeségbe szorítja vissza a világot s közte és köztünk mindjobban kiszélesíti a szakadékot s végül a világ sokkal idegenebbé lesz, semhogy fel tudna világosítani az életünk értelme felől. Miután így a dolgok visszautasítják, az ember önmaga felé fordul és megvizsgálja a saját lelkét; úgy tünik fel, hogy életének, ha valahol, hát itt kell czélt és utakat találnia. Az ilyen kisérlet azonban hamar meggyőzi arról, hogy az élet a világtól való elszakadás által mindjobban elszegényedik és végül belső ürességbe esik össze. Így tehát a szakadékot valamikép át kellene hidalni, a világ és a lélek közti ellentétet valamikép ki kellene egyenlíteni; ehhez azonban az élet jelentékeny továbbképzésére, saját nagygyá és szélessé válásunkra volna szükség. De hogy lehetne ezt elérni és hogy állíthassa helyre az ember önmagából kifelé azt a kapcsolatot, a melyet az élet továbbhaladása felbontott! Igy a kérdés mind tovább sodor a kétségbe, a kétség a tagadásba.

A megzavarodás és a tapogatózó keresés ez állapota láthatólag a jelenkor helyzete. A bizonytalanság nevezetesen abban nyilvánul, hogy életünkből hiányzik az uralkodó központ, a melyből nézve sokfélesége áttekinthetővé és egy egységbe foglalhatóvá válna, így tehát az egyén szempontjából kérdezni sem lehet az értelmet és értéket, még kevésbbé lehet kielégítő feleletet találni. Arra való kisérletekben, hogy az életnek egy ilyen középpontot adjanak, ebből sajátlagosan alakítsák az életet, a jelenkorban egyáltalán nincs hiány, de már maga az is, hogy több ilyen kisérlet van, csak arra való, hogy a zavart még jobban fokozza. Sőt ezek a kisérletek annyira eltérnek és annyira ellentmondanak egymásnak, hogy alig van, a mi a mai emberiséget annyi meghasonlásnak teszi ki, mint az élet egészére való fáradozás. Mindenekelőtt a régebbi és újabb gondolkodásmód ellentéte az, a mi a gyökértől fogva minden elágazásig szétszaggatja az életet: evvel értelmét és értékét is homlokegyenest eltérően értelmezi. A régebbi gondolkodásmód, a melyet a vallás és egy ideálkultura képvisel, egy láthatatlan, csak a lelki szem számára meglévő világot tesz az élet főszékhelyévé s a közvetlen létet ennek a világnak világosságába és szolgálatába helyezi. Hogy ez a lét az ilyen vonatkozásokon túl önmagában minek hiszi magát és mire tartja magát képesnek, arról itt ha nem is mint közömbös, de mindenesetre mellékes dologról szólnak. Másfelől aztán az új gondolkodásmód teljesen az érzéki léthez akarja lánczolni az életet és a saját eszközeivel akarja fölérni; ennek a létnek minden túllépése üres agyrémnek tünik fel neki. Mind a két gondolkodásmód hatalmas hatással nyomul ránk és tökéletesen ellenkező irányba vonz minket: ideáljaink és értékbecsléseink túlnyomóan a régebbi, érdekeink és munkánk pedig az újabbi gondolkodásmód szerint valók. A ki a kortársak közül teljes tökéletesen tudja az egyik irányt követni, a ki azt hiszi, hogy elvetheti akár az újat mint elfajzást, akár a régit, mint valami teljesen kiélt dolgot, annak számára könnyű a dolog, az túl van minden kételyen. Az ilyen tagadással szemben azonban a kulturmunka magaslatán fenmarad az a meggyőződés, hogy mindegyik gondolkodásmódban vannak igazságok, a melyekről alig lehet lemondani, hogy tehát a kettőt valamiképen ki kell egyenlíteni. Hogy azonban az ellentét szemmellátható merevsége mellett mikép történjék ez, azt nehéz átlátni; egyelőre ez ellentét hatalma alatt maradunk s az egyik oldalról a másikra ide-oda hányódunk. Minden mozgásból és nyugtalanságból azonban végül a bizonytalanság és üresség érzése támad, a mely megbénít minden fölfelé-törekvést s ezt nem lehet elkerülni, ha buzgó foglalkozás daczára a lét külső felén nem eleveníttetik meg és nem mozdíttatik elő a munka által az embernek valami egésze. Ennek felel meg az a tény, hogy korunk minden bámulatos eredménye és szakadatlan haladása daczára is híjával van valami biztos és vidám életérzésnek, hogy mindezek a sikerek nem segítik valódi örömre, nem különben hogy a mai ember az egésznek mérlegelésekor keveset szokott tartani magáról és a mindenségben való helyzetéről. Micsoda fordulat következett itt be szemben a 18. századdal, mely bár oly sokkal erőtlenebb volt nálunknál, mégis teljesen el volt telve az ember nagyságával! A mennyire bizonyos, hogy korunk hatalmas feladatának megoldásához örömteljes életkedvre van szükségünk, ép oly kevéssé tudjuk magunkat az élet értelmének kérdése alól kivonni s ép oly szükségszerűen fog ez a kérdés mindinkább elébe nyomulni az összes egyes kérdéseknek. Végre is az emberiség és az egyes ember itt szellemi valójának fentartásáért küzd; az ilyen kérdés ideig-óráig háttérbe szorítható, végleg azonban nem lehet felhagyni vele, mennél jobban elhanyagolják, annál elemibb erővel fog megint fölemelkedni.

A fő nehézség abban rejlik, hogy itt nem áll fenn semmiféle szilárd tényállás, a mely minden véleménnyel és magyarázattal szemben változatlanul megáll, hanem az élet maga is folyamatban van, különböző módokon foglalható össze és az összefoglalás módja szerint nagyon különbözőképen alakul. Ily módon nemcsak a képek, hanem maguk a valóságok is elütnek egymástól; az itélet arról, hogy az élet átlagában mi menjen lényeges vagy mellékes, előmozdító vagy ártalmas számba, a konczentráczió különbözősége szerint gyökeresen különbözően hangozhatik. Ennek megfelelően a mai meghasonlásban nem annyira életképek, mint inkább életvalóságok harczolnak egymással, egyáltalán nem csak a magyarázat, hanem az élet maga is meg van hasonolva s ezzel el van döntve az is, hogy a meghasonlás áthidalása nem valami fogalmakkal való kimagyarázás, hanem csakis egy új élet felé való előhaladás útján valósulhat meg, a mely új élet nagyobb mélysége és szélessége által fölébe emelkedik az ellentéteknek. A mi a jelen mozgalmainak különös fontosságot és feszültséget ad, az épen az, hogy egy új élet felépülése van bennük kérdésben; ez persze bizonyára nem történhetik máról holnapra, hanem egész nemzedékek munkájára van hozzá szükség, de azért annak, a mi ma az előkészítés és alapvetés czéljából történhetik, semmíkép sem kell elveszni.

A mennyiben innen nézve a tudomány munkája úgy tünik fel, mint egy szélesebb körű mozgalom egy darabja, nagy értéket nyer annak szem előtt tartása, hogy mi hat el mihozzánk is a mult és jelen egyesítési kisérleteiből, élet-szintéziseiből. Mert ezeket a szintéziseket nem lehet mint merő képeket félretolni; vállalkozásuk, hogy minden életet magukhoz vonzanak, sajátságos kifejtésben mutatja az emberi képességet, megmutatja a dolgok ellenállását is s mind a kettőből együtt maradandó értékű tapasztalatokat keletkeztethet; ezek a szintézisek aligha egyesíthettek volna annyi lelket és aligha hatolhattak volna be olyan mélyen az emberi dolgokba valamiféle igazság-tartalom nélkül, e kisérletek kritikai áttekintése összefoglalhatja a tapasztalatokat és az igazság-elemeket s élesebben és érthetőbben ismertetheti fel a probléma mai állását, mint a mennyire egy zavaros összbenyomás engedné, sőt hathat abban az irányban is, hogy megmutassa az irányt, a melyben az élet egy továbbképzése, egy új önkonczentráczió keresendő. Hogy egy ily keresésnek van-e kilátása sikerre, e felől csak az élet saját mozgása és tapasztalása dönthet; az előrenyomulás első feltétele az, hogy még további lehetőségeknek legyen bennük megvetve az alapja, hogy az élet ne merítette légyen ki mélységét az eddigi alakulásokban. De ha a mindenség mindenütt élő folyamatban van, miért kellene épen nálunk embereknél készen bezárva lennie a továbbhaladás lehetősége nélkül? Mindenesetre nem maradhatunk nyugodtan állva ott, a hol ma vagyunk és nem várhatjuk meg, mi lesz belőlünk. Mert az ellentéteknek, melyek működésben vannak, mindjobban ki kell mélyülniök s az élet szellemi tartalmát mindjobban szét kell őrölniök és el kell aprózniok; ha tehát nem akarunk belsőleg mindjobban sülyedni, akkor előre kell törekednünk, attól a meggyőződéstől vitetve, hogy itt szükségszerűségek hatnak, melyek fölötte állnak nemcsak az egyes ember, hanem az egész emberiség akarásának és vélekedésének. Bizva az ilyen szükségszerűségekben, fogunk hozzá munkánkhoz.

A KOR VÁLASZAI.

A régebbi életrendek.

A vallásos életrend.

A különböző életrendek közül, melyek a mai emberért vetélkednek, még ma is annak van a legnagyobb hatása, a melyet a vallás alkot. Ez az élet alapviszonyává az egy a világ fölött álló szellemhez való viszonyt teszi, a mely egyúttal az egész világon uralkodónak és azt áthatónak van feltüntetve; a kereszténység ezt a viszonyt azzal határozza meg közelebbről, hogy a világon uralkodó hatalom tökéletes erkölcsi lénynek, az igazságosság és mindenekelőtt a szeretet szellemének van feltüntetve. A vallásos életrend a vallást teszi meg az élet főtartalmává és egy sajátságos gondolatvilág teremtőjévé; ez a fordulat azonban az emberi lét súlyos megrázkódásaiból származott, olyan időkben következett be, melyek saját tehetetlenségüket s nemkülönben a közönséges élet semmiségét merev nyilvánvalósággal állították az ember szeme elé s egyuttal eltöltötték őt mélységes vágyakozással egy jobb élet után. Igy történt ez a mi nyugati kulturkörünkben azokban a századokban, melyeknek mozgalmaiból a kereszténység végül mint győztes került ki; a vallás utáni vágyakozásnak szenvedélyes tüze később enyhült és lehiggadt, egyidejüleg lassankint egy vallásos életrend alakult ki, a mely az évszázadokon és évezredeken át hatalmas hatással a mi korunkig ér és igényeit ma is fentartja.

Ebben a vallásirendben az élet egyetlen feladata az abszolút és tökéletes szellemhez való viszonyra van konczentrálva, minden egyéb tevékenység csak az ehhez való vonatkozás és az ennek érdekében való eredmény által jut értékre. Az ilyen energikus konczentráczióval szorosan kapcsolódik egy merőben önmagában található, a világ minden bonyodalmának fölötte álló bensőség; ez a bensőség felszabadít a külső siker hatalmától és a fődolgot önmagában találja meg: megteremti az emberek kölcsönös megértését lélekről lélekre és megteremti a tökéletes együttérzés és együttélés lehetőségét, a legmélyebb alapú közösségből kiindulólag szorosabban összekapcsolja az embereket, mint a mennyire ez bárhol másutt megtörténhetik. Ez a vallási élet végtelen isteni szereteten nyugszik, a szeretethez azonban hozzátársul egy erkölcsi rend szentsége és az életnek minden bensősége mellett megmérhetetlen komolyságot ad.

Ebben a kapcsolatban az ember önmagáról és életéről a legmagasabban gondolkozhatott. Mint isten képére alkotott lény központjában állott a valóságnak, körülötte mozgott a mindenség, a mit ő tett-vett, az döntött az egésznek sorsa felől, döntött felőle örökre. Az egyes ember az isten országának tagja volt e földön s neki kellett az egésznek tapasztalatait készségesen felvennie, de egyúttal egy külön saját kört is alkotott és önczél számba ment, az egésznek beteljesítéséhez, a melyből a legkisebb résznek sem volt szabad elvesznie, hozzátartozott az ő döntése is.

Ebből az életből nem hiányoztak a gondok, bajok és szenvedések, a követelmény magassága és az emberi kör merev konfliktusai megakadályoztak minden a szó közönséges értelmében vett jólérzést és boldogságot. Sőt a szenvedés és bűn súlya itt egyelőre inkább fokozhatónak, mint csökkenthetőnek tünhetett fel. De a vallás alapvető tapasztalata, a nyomasztó bűntől való szabadulásnak és egy új élet teremtésének tapasztalata fölébe emelte az embert a harcz és nyomor egész körének; a szeretet és, kegyelem útján eszközölt megegyezés istennel részt juttatott neki isten tökéletességéből és túláradó boldogságából. Ha egy idegenszerű világ ellenállása megmaradt is, ha egy új élet megnyilása csak most éreztette is erejét, kételyekbe ejteni és a törekvést megbénítani nem tudta. Feladatainak nagyságát tekintve nem volt könnyű élet, a mi itt keletkezett, de egy mozgalommal tele és biztos összefüggésű élet volt, nem volt hiábavaló élet.

A vallási világrendszer így hosszú évszázadokon át uralkodott az emberiség széles körein, egyéneket és népeket szorosan összetartott, megszámlálhatatlan lelkeket mélyen felrázott és mélységes békét szerzett nekik. Míg itt egy isteni lény lép be az ember körébe és új világot teremt a réginek talaján, merev ellentétek támadnak és a közéjük került élet kiragadtatik minden nyugalmából. Az isteni magasan a világ felett álló fenségében és egyúttal a legközelebbi lelki közelségben, a mondhatatlanul kicsiny és mégis istennel való lényegbeli egyesülésre hivatott ember, szeretet és félős tisztelet, szelídség és komolyság egymással szorosan összekötve, mély sötétség és ragyogó fény, nyomor és boldogság egymást kölcsönösen fokozva, mindebben egy drámai feszültség és szakadatlan mozgalom, mely legelőször ad a léleknek valóságos történetet s ezt a történetet teszi minden valóság középpontjává; mindezen keresztül a lenyügöző vágy a szeretet és örökkévalóság után, olyan élet, mely a hitben és reményben minden jelent messze túlszárnyal, a mely azonban legmélyebb gyökerében az örök igazság világában való elhelyezettséget tartalmaz. Ilyen mélységet és bensőséget az élet semmi más helyen nem ért el.

És mégis ez ellen az élet ellen, nevezetesen pedig kizárólagossága ellen közel fekszik egy ellenmondás. Az egész a legközelebbi világgal való szakításból keletkezett, az emberiség az ókor vége felé nem egy szomorú tapasztalat révén elvesztette hitét önmagában és képességében, nem talált többé magas czélokat a legközelebbi létben, úgy látszott, csak egy új világ felé való fordulás óvhat meg a szellemi elsivárodás és megsemmisülés ellen. Igy tehát az ember egész lelke odaadásával ragadta meg ezt a világot és a lét teljes megfordulása ment végbe, a hit világa vált az élet főszinhelyévé, a látható világ ellenben az idegenbe szállott alá. Ez csak addig maradhatott vitathatatlan, a meddig az a vágyakozás egy új világ után megtartotta lenyügöző erejét; meg kellett inognia, a mint az újkor feltámadásakor az emberiség ismét örömteljes önbizalomra emelkedett és egyúttal a legközelebbi világ friss vonzerőt nyert; ekkor a törekvés és munka mind jobban a környezet felé fordult, az élet legfőbb feladatát e környezet alávetésében és az e közben beálló erő-fokozódásban látszott találni, ez a világ ekkor mindinkább szellemi hazájává is lett az embernek. Mialatt így a világmunka feladatai tarka gazdagságukban és mámorító sikereikkel elfelejttették a lélek állapota miatti gondot, a vallás helyzete teljes tökéletesen eltolódik, az élet középpontjából mindinkább kerületébe szorul és küzdenie kell egy következő ellenmozgalommal, melyet csak a kicsinyes gondolkodásmód róhat a merő egyének fenhéjázásának és hitetlenségének rovására. Külsőleg a vallás tanítási tartalma elleni meggondolások állottak előtérben; ezek nevezetesen a természetről és a történelemről alkotott kép tökéletes megváltozására hivatkoztak, melyet az újkor hajtott végre. Ezek a meggondolások azonban elviselhetők vagy háttérbe szoríthatók lettek volna, ha az élet sértetlenül megőrizte volna régi magvát és a régi hitet; a környezet ellentmondása akkor a hit daczos öntudatosságát még fokozhatta volna is. (Credo quia absurdum). Veszedelmessé ezeket a támadásokat csak a vallás saját gyöngesége tette, alapvető tapasztalatainak elhalványodása, az emberiség életérzésének átfordulása. Ilyen megváltozott helyzetben teljes hatásra jutott az is, a mi kezdettől fogva ellentmondott a vallásnak, valamint az is, a mit a modern kultura állított vele szembe, minden kétség és minden aggodalom kész meghallgatásra talált. A támadás egyelőre a vallásnak és életrendjének egyes oldalaira és egyes igényeire szorítkozik, csakhamar azonban a vallás egésze ellen fordul és egyuttal a vallási életrend mindennemű lehetősége ellen. Ezt mint túlságosan szorosat elvetik és egy minimális kulturát követelnek helyette, a vallás, úgy látszik, csak mint egy szélesebb élet egy darabja őriz meg valamely igazságot és fejthet ki valamely tartalmat; gondolatvilága anthropomorph számba megy és egyúttal az ember és isten lényegbeli egységgé válásának alapgondolata mint lehetetlen utasíttatik vissza; a valóságnak két birodalomra való széthasadása eltévelyedésnek tünik fel és félszegségnek tetszik, hogy az életnek nem a jelen előmozdítása, hanem egy eljövendő lét előkészítése tétetik főfeladatává. Végül ennek a gondolatmenetnek a számára az egész vallás az emberi képzelődés művévé válik, birodalma merő illuziók szövevényévé, árnyak és álmok birodalmává.

Az ilyan tagadás bizonyára erélyes ellenállásra talál és ha nem is a vallásos életrend, hanem legalább a vallás joga mellett sokan erőteljesen kardoskodnak. De ennek a tagadásnak szüntelen terjedése ellentmondhatatlanul mutatja, hogy a jelen széles körei már többé nem tudnak a vallás ható erőibe elhelyezkedni, hogy ők és világuk ezektől bensőleg idegenekké, sőt érthetetlenekké váltak. És azt sem lehet tagadni, hogy a vallás oldalán minden buzgó tevékenység mellett is ma, legmélyebb alapjában véve, kevés vezető és előreható alkotás áll. Ma keveset érzünk a vallás fölemelő, megerősítő, istenit és emberit egységesítő tartalmából. Sőt inkább ma a vallás messzemenőleg alávettetik a merő ember czéljainak és leszállíttatik ezeknek szinvonalára; így van az, mikor a hatalomra való akaratnak, de akkor is, mikor a merő érzelmi felindulásnak kell szolgálnia. Ilyen megrázkódások és ilyen kételyek közepette a vallás nem adhat többé szilárd támasztékot az embernek, nem uralkodhatik az életen, nem határozhatja meg értelmét és értékét. Hogy adhatna biztos feleletet az, a mi maga is kérdéssé vált?

Az immanens idealizmus életrendje.

Egy immanens idealizmus, mely egy ideális kultura felépítésével évezredek óta többnyire barátságos kiegészítésül, néha azonban éles ellenhatásul kiséri a vallást, azt hiszi magáról, hogy el tudja kerülni a vallás bonyodalmait a nélkül, hogy az élet mélységét csökkentené. Ez is főképen egy láthatatlan világba állítja az életet, ez a láthatatlan világ azonban nem úgy tünik fel, mint valami az érzéki lét mellett levő és ettől elválasztott birodalom, hanem mint saját magának támasztékul szolgáló oka, saját megelevenítő mélysége; ez az életrend azzal a meggyőződéssel áll és bukik, hogy a mindenségnek van ilyen a külső szem számára elrejtett mélysége, hogy ez egészet képez és belső életet él benne. Az ideálkultura az embert szorosan összekapcsolja a mindenséggel, de egyuttal sajátos munkát és megkülönböztetett állást tulajdonít neki. Mert az ember alatt levő világ úgy tünik fel, mintha öntudatlanul és megkötötten élné életét és az egészet hordozó erő nem válik az egyes hely számára élménynyé; ez történik azonban az embernél, a ki az egésznek gondolatát gondolja, így tehát őbenne emelkedik a világ először teljes világosságra és szabadságra. Ez azonban nem történik az embernek saját döntése és elsajátítása nélkül, saját munkája és előrehatolása nélkül; ezen a bizonyos ponton a világ haladása az emberen mulik s ő a saját cselekvésével azt remélheti, előmozdíthatja az egésznek állapotát.

Ez az életrend kiválóképen a belső és a külső, a láthatatlan és a látható világ ellentéte körül mozog. A belső, az élet tulajdonképeni hordozója, meg kell hogy ragadja és átlelkesítse a külsőt, egyúttal magának is szétfoszló körvonalból kialakult alakká kell előrehaladni. Igy keletkezik egy szellemi tevékenység, a mely a mindent megokoló világelmétől hordoztatva, szemben a szunnyadó természettel és az értelem nélkül való mindennapi élettel lényegesen új életet teremt, a szellem egy birodalmát, a mely a benne levő igaz, jó és szép útján az embert belső közösségbe juttatja a nagy világgal és módot ad neki, hogy ennek egész gazdagságát és nagyszerűségét átélje. Az ilyen életnek nincs szüksége rajta kívül eső jutalomra, nem szolgál más czélokra, hanem a saját értelmét a maga kifejtésében, örömét pedig saját maga szemlélésében találja, szüntelenül kifejtve hatását biztosan és szilárdan nyugszik saját lényében.

Ez élet fő hordozói a művészet és tudomány, mind a kettőt abban a magasrendű értelemben értve, hogy a meglévő helyzet felfordításával a teremtő okok birodalmába helyeznek minket és tulajdonunkká teszik a világ mélységét. Mindenütt iparkodnak a homályt eloszlatni, a merevet megtágítani, a szétszórtat összekapcsolni, az ellentéteket kiegyenlíteni, az egészet lélekteljes harmoniába juttatni és a szépet, a mely önmaga által tetszik, minden merőben hasznos fölébe emelni. Ez olyan élet-alakítást eredményez, a mely a vallásétól lényegesen eltér. A vallás inkább az ellentétek kiélesítésére, az ideálkultura enyhítésükre czéloz; amaz lehetőleg egyetlenegy pontra koncentrálja az életet, ez szélességének és tágasságának áthatására irányul, amaz az érzületet teszi előtérbe, ez erőteljes cselekvést követel; amaz inkább az ember gyengeségénél és semmiségénél időzik, ez az erejénél és nagyságánál, természetesen azt az embert értve, a ki a világegyetembe beleilleszti magát és belőle merít; amaz az élet igenlésére való utat csak nehéz megrendülésen és kemény tagadáson át találja meg, emez azt hiszi, azonnal végrehajthatja merész fölszárnyalással. Lehet, hogy ez az ellentét csak egy tágabb élet különböző oldalait és fokozatait tartalmazza, melyeknek ki kell egymást egészíteniök, egyelőre azonban nem látjuk azt a pontot, a melyben egyesülnek.

Az immanens idealizmus különösen fényes kifejlésre jutott a görög élet tetőpontján, azóta is fenmaradt mint sajátságos áramlat és mind újra megerősödött, hozzánk legközelebb Goethe életének művéből szól hozzánk s az emberiség szellemi vagyonának lényeges része.

Azzal az igénnyel azonban, hogy az életet vezesse és értelmét meghatározza, az immanens idealizmus nem járt máskép, mint a vallás: alapja megrendült, alapvető élménye elhomályosodott és meggyengült; így tehát ellenséges hatalmak kerekedtek felül és elűzték ezt az életalakítást a lét központjából. Hogy a valóságnak megvan a mélysége és hogy az ember erejének teljes latbavetésével belehelyezkedhetik ebbe a mélységbe, ez a kor átlaga számára nem kevésbbé kétessé vált, mint a vallás alapvető igazságai. Az immanens idealizmusnak mindig nagy veszedelme és fáradsága volt állításának magasságát megőrizni. Nagy és az életet betöltő alkotáshoz csakis bizonyos időpontokban jutott, csak az emberiség ünnep- és vasárnapján, mikor a sors valami kedvezése a világtörténelmi élet nagy feladataival nagy egyéniségeket hozott össze; fenkölt alkotásban lett ilyenkor a láthatatlan világ megvilágosító igazsággá és az élet biztos támasztékává, ilyenkor megnyerhette az ember egész erejét és saját lénnyé válhatott számára.

Azok a heroikus idők azonban elmúlnak és a mindennapiság gyakorolja jogát, az élet elveszti feszültségét és egyuttal ellenálló erejét is mindennel szemben, a mi amaz alakításnak ellenséges; a külvilág merevsége, az átlagos emberiség csekély szellemi mozgékonysága, a társadalom esztelensége, szenvedélye és képmutatása kerekedett fölül és amaz ideálkulturát a lét átlelkesítésével és megnemesítésével együtt úgy tünteti fel, mint valami ráadást, egy másnemű élet kisérőjét és szegélyezését.