Part 7

Mindenfelé a legtermékenyebb mozgalmak keletkeznek ezzel. A szellemi karakternek, az élet önmagában való létének nyeresége, ez az, a mi az egyesnek személyiséggé való képződésénél kérdésbe jön; a mindenséggel való összefüggés nélkül a személyiség üres szó lesz, merő mentség a zavarodottságban. Ez a szellemi karakter, a mely az élet felrázását és új álláspontra való áthelyezkedését követeli, gyökereben különbözik minden merő individualitástól, a melyben természeti és szellemi elválasztatlanul összefolynak és melynek korlátlan ápolása szellemi dekadencziával fenyeget; a szellemi karakter nyeresége összetartó és felemelő feladat lesz egész népek és korok számára is; csak megoldásukkal vívhatnak ki önmaguknak lényegszerű élettartalmat és az emberiség egészének az idő minden változásában maradandó jelentőséget. Így a tudományban és művészetben is minden technikán, a kifejezés minden ügyességén és a gondolkozás minden mozgékonyságán fölül előrehatoló alkotás képződhetik, a mely karakteres tartalmat ad nekik és a mely az emberiséget a valóság új mélységeinek feltárása által továbbviszi. Hogy az emberiségnek valamit mondhasson és valami lehessen számára, az alkotónak mindenekelőtt önmagában kell gyökereznie és önmaga számára valaminek lennie és ezt csak ezekben az összefüggésekben teheti. Egy szellemi karakter kiképzése mindenekelőtt megnyitja azt a lehetőséget is, hogy a közönséges kultúrélet kavarodásának fölötte álljon, a valódi szellemi kultúrát az emberkultúrától elválaszsza és energikus harczot kezdhessen a merő kultúrkomédia ellen. Az ilyen karakterképzésnél mindenütt arról van szó, hogy egyrészt biztosak lehessünk az emberiség egészével való összefüggésről, másrészt magunk is hozzájáruljunk a szellem birodalmának gyarapításához.

A bensőség önállósodása abban az irányban is megmutatja fölemelő erejét, hogy az életnek minden fenyegető összeszűkítésével szembeállítja az egész ember képzését. Az egyes életterületek szakadatlanul azon iparkodnak, hogy az embert teljesen magukhoz vonják és lelkére rányomják különös bélyegüket. Így tesz a vallás, nevezetesen egyházzá való alakulásában, így tesz az állam az alkotmányformák sokféleségén át, de a művészet és tudomány is megalkotják a maguk külön emberét és az általuk nyujtott részkultúrával az egész ember kultúráját háttérbe szorítják. Nyilvánvalóan érezzük minden ily részkultúra elégtelenségét; legyőzni azonban csak akkor lesz lehetséges, ha mint egészet egy feladatot hordunk magunkban, melynek megragadása és előmozdítása minden elágazásnak fölébe emel és általa keresztül egy összczélt követtet velünk.

Hasonlóképen mint az egész ember képzésére való követelmény, a saját életünknek saját tettünkre való alapítása is csak akkor érhető el, ha elismerjük a valóság mélységét és az ember részt vesz benne. A több tettre való hívás áthatja korunkat, de elkerülhetetlenül egy merőben subjektiv páthosz dolgává lesz, sőt azzal fenyeget, hogy merő frázissá válik, ha az ember a merő egymásmellettiség bilincseibe kötve marad és nem nyer bejárást az eredeti élet és önálló bensőség birodalmához. A valóság mélysége és ennek számunkra való megelevenítése nélkül létünk nem változtatható át eleven tetté.

Ha így az ember az élet önmagában-létében való részesedés által olyan követelmények teljesítésére lesz képes, melyek létének sikerét eldöntik, akkor e mellett minden fáradságnak és munkának biztos nyugalom és örömteljesség fog fölötte állni. Ez az élet az embernél még csak kikelőben van és azért tele van készületlenséggel, nem lehet hiány sokféle kétségekben sem. De minden készületlenség és minden kétség nem rendítheti meg semmi módon egy nagy fordulat alaptényét, hiszen itt nem egyes jelenségekről van szó egy meglévő életen belül, hanem egy új élet egészéről; az ilyen semmi esetre sem lehet szemfényvesztés, a léhetőség maga kezeskedik a valóságról. Továbbá az öntevékenység a hatásban való lét alakítása és fenntartása által, az egész mindenségnek az életfolyamatba való bevonása által az egész más örömet hoz létre, mint a merő tevékenység az erők kifejtésével, olyan örömet, amely az élet-affektusnak a végtelenségig való kitágításával minden inkább, mint önző élvezés. Itt szabadul fel az élet az önfentartás vad természeti ösztönétől és mégis a bágyadt tagadással szemben megőrizheti pozitiv karakterét. Az öröm, a mely a valóban szellemi élet kifejtéséből kiárad, egyes nyilvánulásaiban teljes tisztasággal áll szemünk előtt: így a kutatás igazságfelismerésében, nemkülönben a művészet alkotásában és szemlélésében, valamint az igazi szeretetben és az embert előbbrevivő hatásban; minden a kifejtett alapon egészbe foglalható és ezáltal erőt és örömet nyer.

Vegyük ehhez még, hogy a mit az ember önmagában hat és kiküzd, közvetlenül az egészhez tartozik és az egésznek előmozdítására szolgál, nemkülönben azt, hogy ebben az új életben a kicsiny és nagy közönséges különbségei a világnak világhoz való egyetlen elhatározó fordulatával elhalványulnak, sőt el is tünnek, hogy mindenki a maga helyén fontosságot, sőt nagyságot vívhat ki, akkor az élet értelméről és értékéről nem lehet kétség.

Ellenállások és leküzdések.

Eddig az új élet benső mivoltát szemléltük, mely az emberiségnél mutatkozik, az akadályok, melyekre létünkön és világhelyzetünkön belül talál, eddig tárgyalatlanok maradtak. Most azonban velük is foglalkozni kell, mert megjelenésük és a velük való megegyezkedés engedi csak az emberi élet sajátos karakterét teljes világossággal kidomborítani. Akadályok pedig háromféle irányban keletkeznek: a szellemi élet viszonyából azokhoz a természetes eszközökhöz és feltételekhez, a melyekre utalva van, a szellemi életnek készületlenségéből, sőt árnyszerűségéből magában véve, látszólagos tehetetlenségéről a mindenségben, valamint az ember körében. Tekintsük meg most már egymás után ezeket az ellenállásokat és azt a mi ellenük hat.

Szellemi élet és emberi lét.

A kifejtett meggyőződés főpontja volt, hogy az élet magában-létére való fordulat nem állhat elő a merő természetből lassankénti fokozás által. S ép oly kevéssé állhat elő az emberi együttlét keveredéséből, a mely minden szellemi ingert a merő ember szolgálatába szokott vonni. Így tehát itt egyáltalán nem lehet boldogulni magunk elszakítása és az élet önálló beiktatása nélkül. Ilyen szükségszerűség belenyúlik a munka minden elágazásába; egy önálló kiindulópont nyerése nélkül sem tudományos gondolkodás, sem művészi alkotás nem lehetséges. Az ilyen szakítás azonban tele van veszedelemmel, nagy kisértést hoz magával, melynek épen magasratörő lelkek vannak kitéve. Ha az életnek új magaslatra kell felkapaszkodni, akkor közelfekvő, sőt bizonyos időpontokban megigéző erejű dolog, lehetőleg minden életet erről a magaslatról és a tapasztalati világ teljes megvetésével kifejleszteni; csak az ilyen teljes-tökéletesen saját képességből való kifejlesztés látszik a teljes önállóságért és a szellemi életnek tiszta kidomborodásáért biztosan kezeskedni. Így próbálták ezt a vallásban, így az ethikában, így a filozófiában is. Mindenütt kiderült azonban, hogy a tapasztalás világától való ilyen elválásnál és az ilyen kisérletnél egy új birodalomnak saját mozgásból való létrehozására az emberi szellemi élet maga is elszegényedhetik és a formátlanba juthat. Így történt ez a mystikával, mikor az életet teljesen az örök lét kontemplácziójává akarta átalakítani és e mellett elviselhetetlen egyformaságnak esett áldozatául, a legmagasabb föllendülésből is könnyen visszaroskadt az elhagyatottság érzésébe; így történt a vallásos ethikával, mikor az isten iránt való szeretetet kizárólagos feladatává tette és az ember iránti szeretetet, ha nem is pusztította el, de legalább csökkentette; így történt a filozófiával, mikor a szabadon lebegő spekuláczióhoz való fordulásával, a gondolkodás saját mozgásával hozatta létre az egész valóságot, s ezzel kétségkívül zárt gondolatszövevényt nyert, de ennek a szövevénynek nem tudta megadni egy teljes valóság tartalmát és erejét. Általában mindenütt kiderült, hogy a szellemi élet fölemelkedésének a legközelebbi világ fölé nem szabad elszakadássá válnia, ha az élet nem akar elszegényedni és megmerevedni. Így arról van szó, hogy az elért magaslatról a tapasztalat világához visszatérjünk, fonalakat fonjunk innentől-túlra, ama világot lehetőleg önmagunkhoz vonjuk, magunkat a vele való megegyezkedéssel belsőleg továbbképezzük; a szellemi élet nálunk embereknél nem tiszta önkifejlesztés, hanem előrehaladás kemény ellenállásokon át, nem könnyű alkotás a gondolatok vidám játékában, hanem munka, fáradságos, de egyúttal termékeny munka, mely egy teljes valóságot épít fel. Ha azonban nem fejleszthetjük ki egy vonalban, hanem két oldalról kell dolgoznunk, akkor ezzel életünk nem lesz magasabbnak és alantasabbnak összetételévé, például a megismerés nem lesz az érzékiség és ész produktumává, hanem a szellemi fölényben marad, a kapcsolat belőle kiindulólag és egy általa alkotott élettéren belül jön létre, az alantas lehetőleg belehelyeztetik ebbe és ilyen áthelyezkedésben alakíttatik át, amaz élettéren belül a magasabbat kell továbbvinnie, nem lép egyenértékűen melléje.

Abból azonban gonosz bonyodalom keletkezik, hogy az alantas egyáltalán nem oldódik fel simán és tisztán abban a mozgásban, hogy a fölfelé törő iránynyal szemben megtartja önállóságát és az életet a magasabbnak kárára szívósan és mereven önmagához rögzíti. Így az ember érzéki természete egyáltalán nem követi egyszerűen a szellem vezetését, hanem gyakran túlhatalmasan magához ragadja a szellemi erőket is és pedig az ember sok hozzátétele nélkül, a szükségszerűség kényszerénél fogva. Így szakadatlan harcz az önfentartásért van ránk róva, melyet nem rázhatunk le magunkról; ez a harcz gyakran olyan izgatóvá és keménynyé válik, hogy minden törekvést igénybe vesz. Így van ez nemcsak az egyéneknél, hanem a népeknél is és az egész emberiségnél. Nem az eszmék, hanem az érdekek, még pedig a materiális érdekek uralkodnak az emberi lét átlagán; hogy mennyire benne vannak a játékban a nagy belső átalakulásoknál is, például a vallási megújulásoknál, azt épen az újkor juttatta elismerésre gazdasági szemlélet-módjával. Az is ide tartozik, hogy az összeütközés a létért való küzdelemben, a törekvők konkurrencziája az emberiség előrehaladására nem nélkülözhető, felrázó erejének elejtődésével az élet könnyen bágyadttá és lanyhává válik. Így az érzéki életfentartás mint az emberi lét legerősebb hajtóereje marad meg; ez a tény minden elburkolás alól mindinkább előtör és kimutatja fölényét; a szellemi élet innen kiindulólag mint merő körülszegélyezés tünhetik fel, a mely magában nem állhat fenn. Valóság szerint mily szerényen tűnik fel az emberi létben az érzéki és az önző érdekek lármás érzelmeivel szemben a szellemi élet s mily fáradságosan kell magának valamelyes érvényt kiküzdenie!

Ezeket a megfontolásokat az a tény erősíti meg továbbra, hogy a szellemi élet minden fejlődésével szemben a természeti lét formái térben és időben megmaradnak és törekvésünkön uralkodnak. Az érzéki lét egymásmellettisége szilárd ténylegességgel vesz minket körül és az egyik embert belsőleg izolálja a másikkal szemben, mialatt minden szellemi tevékenység az egészből és belsőből való hatást követel; nem kevésbbé az idő egymásutániságába is bele vagyunk helyezve, a melyben semmi eredmény és semmi állapot nem marad meg állandóan, a hol minden folyékony, a dolgok folyama feltartóztathatlanul tovább sodor és a mi ma helyesnek számít, azt könnyen helytelenné bélyegzi a holnap. Mily gyors váltakozását az ideáloknak, a meggyőződéseknek és az izlésnek mutatja az emberi lét, mialatt a szellemi alkotás tartalmait időtlenül érvényesekül adja és ennek a követelménynek fentartása nélkül törekvésének minden energiáját el kellene veszítenie. Mindezek szerint a szellemi élet az emberben úgy látszik, mintha nem jutna önálló létre és végül áldozatául kell hogy essék egy másfajta világnak. A fény, mely belőle kiárad, nem hatja át a mindennapi lét ködét; ha nem tűnik is el egészen, mégis sokkal bágyadtabb és múlandóbb, semhogy életünket felmelegítse és egyúttal biztos vezércsillaga is legyen. Inkább megmutatja képességünk határát és az igazságtól való távolesésünket, semmint biztossá tenne róla.

Mindezt nem lehet sem tagadni, sem félrehárítani; megmarad ténynek, hogy bennünk a szellemi életnek egy más fajta, sőt ellenszegülő médiumon belül kell kifejlődnie, de az élet állományának pontosabb átvizsgálásakor csakhamar észreveszszük, hogy egy ellenhatás van folyamatban, nem annyira az ember megfontolásából és szándékából kifolyólag, mint inkább magának az életnek nevelő és továbbképző hatása következtében: a mit az ember a szükség kényszere alatt és önfentartásának kedvéért megragadott, az átváltozik és megnemesedik benne magának az életnek lefolyása útján: a mi eleinte csak külső volt, az bensőséget nyer, a mi mai eszközül szolgált, az magában véve értékessé válik: az élet egész kiterjedésében fölfelé emelkedés és a szellemiség megerősödése áll be.

Tekintsük az embernek emberhez való személyes viszonyait a szerelemben és barátságban. A mit szerelemnek neveznek, az eleinte a természeti ösztönhöz van kötve és gyakran meglehetősen felületes természetű, csak mellékesen visel szellemi vonásokat, a másik ember túlnyomólag úgy tűnik fel benne, mint saját gyönyörünknek és kielégülésünknek eszköze. Lassankint azonban az élet az együttlétben fordulatot hoz létre a felé, hogy az a másik ember önmagában is értéket nyer, hogy jólléte gyarapításának az én alárendelheti, sőt feláldozhatja magát. Ugyanígy áll a dolog a barátságban. Az embereket legtöbbnyire a hasznosság és kellemesség külső okai kötik össze egymással, többnyire az érdekek közössége tartja őket össze. Egy idő múlva azonban a kölcsönös viszony a bensőség felé kezd fordulni és mindkét fél belső részvétet, sőt örömet talál a másikban; már Aristoteles látta, hogy szokott az élet folyása abból, a mi eleinte csak hasznos és kellemes volt, valami magában értékeset, valami jót csinálni, hogy emeltetik ezzel az ember saját indító okai fölé, hogy működik itt a görög gondolkodó kifejezése szerint az alantas rendű emberben is valami isteni, a mi erősebb, mint ő maga.

Viszonyunk a tárgyakkal, a melyekkel munkánk kapcsolatban van, szintén hasonló fölemelésben részesül. A munkát az önfentartás kedvéért szoktuk kezdeni és a szükség folytán bért kell érte követelnünk; az ügy előbbrevitele eleinte akár egészen közömbös is lehet nekünk. Lassankint azonban a munka saját tartalmánál fogva kedvessé és értékessé válhatik, előrehaladása szívünk ügyévé lesz, a sikerülése miatti gond nagy fáradalmakra és áldozatokra késztethet. Nevezetesen mikor a munka az egyes munka-eredményeken fölül életünk munkájává válik, ha valami különleges hivatásra vezet és ezzel minden cselekvésünknek meghatározott irányt és feladatot ad. Ez a legbiztosabb védelem minden kicsinyes önzés ellen; az embernek benső összeköttetése a szellemi élet czéljaival, létének belső fölemelése nem ismerhető itt félre.

A hogy itt az emberekkel és dolgokkal való viszonyban az erő és az élet a külsőből a belsőbe, a természetiből a szellemibe vezettetik át, ép úgy az egyes önmagában is hord olyan erőt, a mely többfelé vezeti. Ez mivoltának különössége, az egyénisége. Eleinte mint természeti adomány jut neki s természeti és szellemi elkülönítés nélkül folyik össze, ezen sajátságos tényálladék egészét fentartani és keresztülvinni megfelel az önfentartás természeti ösztönének és ennélfogva könnyen megnyeri az ember hajlamát és munkáját. A mozgalom azonban, a mely ezzel folyamatba jut, lassankint messze tovább vezet a kezdetnél. A szellemi elemek világosabban kidomborodnak és mindjobban egy egészszé zárulnak össze; mennél inkább történik ez, annál világosabban tünik fel egy magas feladat, mely az embert megnemesíti és cselekvését szellemi czélokra irányítja, sőt a mely egy magasabb ént egy alantasabbal szemben, a lénynek egy egészét a felszin elzáródásával szemben képviseli. Egyéni mivoltunk úgy tünik fel, mint egy pillér, melyen az élet a magasba lendül.

Az alantasból a magasabba való fölemelkedés, az embernek ilyen fölemelkedése saját motivumai fölé, az emberiség egészébe nyúlik át és itt új életformák képzésére hat, melyek a szellemi élet fokozatának felelnek meg és fejlődésének edényeivé válnak. Így mutatja ezt az emberi együttlét mozgása. Eleinte a külső egymásmellettiség és az életfentartás kényszere vezeti együvé az embereket és kisebb vagy nagyobb csoportokká köti össze őket. A külső összeköttetésből közös tapasztalatok és harczok, közös sikerek és szenvedések révén mindinkább belső természetű közösség lesz, összélet fejlődik ki sajátszerű vonásokkal, uralkodik az egyesnek munkáján és háttérbe szorítja önzését; az ember itt egy egésznek tagjául tudhatja magát, erre támaszkodhatik és benne szilárdulhat meg. Az egészből való élet és hatás van itt elérve és ezzel a szellemi életnek az emberiségen belül biztos tér van készítve, bizonyos áttörő-pont támad, a hogy Fichte beszédei a német nemzethez ezt megkapó formában kifejtették. A mi azonban a nemzetnél és hazánál kimért elhatárolásban van meg, egy egész élet egészének és bensőségének képzése, az válik czéllá az egész emberiség számára is, belső összefüggés lebeg törekvésünk előtt és mint mozgató hatalom hat az egyes lélekben.

A hogy így egy sajátos emberi közösség képzése fölébe emel a térbeli egymásmellettiségnek, az időbeli egymásutánt is le lehet győzni egy sajátos embertörténet képzése által. Mert a mi történelem nem csupán az embernél, hanem a szellemiségbe való emelkedésénél is keletkezik, az gyökeresen különbözik a merő egymásra következésből és azoknak a hatásoknak felhalmozásából, melyeket a természet szem elé állít. Mert az embernek sajátos története nem az idővel való tovább-sodortatás, hanem az idő ellen való harcz fölvétele, törekvés arra, hogy az események folyásából valami maradandót lehessen kiküzdeni. Maga az sajátos embertörténetet eredményez, hogy az ember belsőleg meg akarja tartani azt, a mi külsőleg elvonúl előtte; ezt nem teheti a nélkül, hogy a lényegest a lényegtelentől, a szellemit a merőben emberitől el ne válaszsza és amazt a maga számára ne értékesítse. Nevezetesen a magaslatok azok, a hol minden időbelin és emberin át fölemelkedés következik be, a maradandó igazsághoz. A hogy azonban az úgynevezett klasszikai időkből a maradandót tartósan kívánjuk megtartani, ép így igyekezünk egyáltalán a történelemben különválasztani, a mi merőben az időhöz tartozik és a mi mint az időn felül álló igazság-tartalom, minden időt előbbre tud vinni. Ezzel a történelem egy szellemi valóság kifejtésévé válik és ez támasztékot szerez a felszín váltakozó áramlatai ellen, sőt a merő pillanat jelenével szemben időt átfoglaló jelent nyujt, a melyben mindaz a nagy és lényeget alkotó, a mi külsőleg átvonult, belsőleg tovább fennállani és magát mindig hathatósnak mutatni képes. Ez a szellemi jelen minden igazi műveltségnek színtere és kitüntető sajátossága, az időn belül túlemel a merő időn. Igy czáfolja meg a sajátos embertörténet azt az állítást, hogy életünk teljes tökéletesen az időhöz tartozik és harczot mutat benne az idő és az örökkévalóság között; ő maga közvetítést képez a merő idő között, mely a legközelebbi léten uralkodik és az örökkévalóság között, mely a szellemi életet követeli.

Nem szabad e mellett félreismerni, hogy a társadalom és történelem képzése új bonyodalmakat hoz létre, a mennyiben a társadalom az egyén szabadságát elnyomhatja és a történelem a jelen eredeti életét károsíthatja. Ezek a veszedelmek azonban a harczokkal, melyeket előidéznek, a szellemi életen belül feküsznek, az tény, hogy az élet továbbképződik a merő egymásmellettiségen és a merő egymásutániságon túl, e mellett teljesen megmarad; a bonyodalmak is, melyek itt kinőnek, jobban megerősítik az ember fölemelkedését a merő természet fölé, mint a mennyire kétségessé tehetik.

E szerint az emberi lét körében az élet maga nevelő és képző hatást idézhet elő; számos szál szövődik köztünk és a szellemi élet között, széles, bár gyakran rejtett folyamban hatja át az a hatás a lét egész körét. A mozgás e fölemelkedésében, az élet e fölkapaszkodásában bízik minden emberre való hatás, minden képző tevékenység az egyéntől az emberiség egészéig; itt található meg minden komor pesszimizmus legtalálóbb czáfolata; hogy az a hatás minden ellenállással szemben fentartja és győzelmesen keresztültöri magát, ez biztos bizonysága annak, hogy itt egy minden emberi önkénynek felette álló hatalom van a játékban. Nekünk azonban ebben igazolását kell látnunk abbeli meggyőződésünknek, hogy önálló szellemi élet hat bennünk és csak ebből a meggyőződésből érthetjük igazán ama mozgást. Csak arról van itt szó, hogy egészbe foglaljuk, a mit magunkban és magunk körül mindennap átélünk, hogy az itt fejtegetett kétséggel a szellemi élet képessége iránt teljesen szembeszállhassunk.

Így értjük meg azt is, mikép beszélhetett Plato egy az alantasban is meglévő vágyról az örökkévalóság után és hogy kereshette fel az ilyen törekvés lépcsőjét a világegyetemben. Csakhogy ezt teljes világossággal nem mint a természet merő továbbfejlődését, hanem mint a szellemi élet ereje által való fölemelkedést kell értenünk; a természet semmi esetre sem tudna arra az útra lépni és rajta járni, ha nem nyugodnék mélyebb alapon és nem kapna ebből ösztönzést a fölemelkedésre.

Mindez együttvéve azt bizonyítja, hogy a természet és szellemi élet semmiesetre sem esnek mereven széjjel, a hogy ez kezdetben feltűnhetett. A természethez az embernek kétféle viszonya volt: az ellentét és a kapcsolat viszonya. Eleinte szüksége van a szellemi életnek éles elhatárolására a természettel szemben, kiemelkedésre a vele való összekeveredésből, máskülönben nem találhat önállóságot és tiszta kidomborodást. Megfelelő megerősödés után azonban a szellemi életnek saját továbbképződésére szüksége van a természethez való visszatérésre; most már nem mint valami idegen tűnik fel a természet, hanem mint valami rokon, a mi vele összetalálhat és közös hatásra kapcsolódhatik össze. A szellemi munka főszintere mindig a láthatatlan világ marad, ez azonban a látható lét megragadása és elsajátítása nélkül nem találja meg saját tökéletesedését.

A szellem és természet ez összefüggését megfogható kifejezésre juttatni túlhaladja a tudomány képességét, de igenis megtalálni ezt a kifejezést a művészetben. Mert itt szemmellátható, hogy válhatik az érzéki a szelleminek kifejezésévé és hogy szolgálhat továbbképzésére, hogyan testesítenek és erősíthetnek meg szavak, hangok, színek stb. belső ösztönöket, nem kevésbbé azonban az is, hogy a szelleminek ilyen ábrázolásra van szüksége és csak általa jut teljes megvalósulásra. Így mutatja meg a művészet mindkét világ szoros kapcsolatát és hogy Goethével beszéljünk, a legboldogabb biztosítást adja a lét örök harmóniájáról. A szakadéknak benne végrehajtott áthidalása azonban előmozdítólag hat az élet egészére, a mennyiben szilárdságot és örömteljességet ad neki, mely máskülönben elérhetetlen volna. A szellemi élet világhatalmának alapgondolata ezzel továbbra igazolódik. Bármennyire marad is e szerint az élet összképében érintetlen a szellemi mozgalomtól és tanusít szilárd ellenállást hatásával szemben, az a tény, hogy széles kiterjedésű továbbképzés van folyamatban, a merő ember vélekedésén és akarásán túl, biztosan megvéd a kétségtől, vajjon a szellemi élet a mi körünkben is hatalmat jelent-e. Csak a ki az egyeshez tapad és a fáktól nem látja az erdőt, csak az ismerheti itt félre az élet erős folyamát.

A szellemi élet készületlensége és látszólagos bizonytalansága.