Part 12

Az is erősen belenyúlik az egyes élet értékelésébe, hogy a szellemi élet önállóságának elismerése még jobban érezteti az emberi képesség elégtelenségét, az ellentmondást amaz élet szubsztancziája és létezési formája között s még elégtelenebbé teszi az emberi eredményt. A végtelennek a végesben, az idők felett állónak az idő alá vetettben, az alkotónak az adottban és kötöttben kell hatalomra és hathatósságra jutnia, ez a mozgás szüntelen izgalomba ejt minket, sohasem juthat a keresésből és törekvésből tiszta lezáródásra. Ez az ellentmondásokkal teljes helyzet az emberi munka magaslatán teljes tisztasággal volt jelen: a legnemesebb emberek csinálták maguknak a legtöbb morális skrupulust, «a szentek bűnösöknek és a bűnösök szenteknek tartják magukat» (Pascal). A legnagyobb művészek fájdalmasan érezték a távolságot akarásuk és a közt, a mit meg tudtak csinálni és a legnagyobb gondolkodók abban találták főfeladatukat, hogy ellene hassanak az emberi megismerő képesség túlbecsülésének és megállapítsák határait. E miatt azonban az embernek nem kell elcsüggednie; egy kicsiség, melyet belsőleg átélünk, közvetlenül egy nagyságról tanuskodik, felrázó, fölemelő, továbbhajtó erők jelenlétéről; ezek is lényünkhöz tartoznak és nem engednek, minden készületlensége ellenére sem, kételkedni életünk tartalmában. E mellett különös fontosságú, hogy ez a mozgalom nem merül ki egyes ösztönzésekben, hanem minden sokfélesége egyetlen czélra szolgál «az ember fölemelésére szellemi energiává, egy új, szellemi ember születésére. Mert az embernek kétszer kell születnie, egyszer természet szerint s aztán szellemileg, mint a brahmin» (Hegel). Ebben az értelemben azonban valamennyien brahminok vagyunk, mert mindegyikünk, ha életköre külsőleg még oly szerény is, belülről nézve világtény, mely közvetlenül részt vehet az egésznek életében és ezt a maga helyén előbbre tudja vinni. «Isten mindíg találkozik önmagával; az emberben lévő isten az emberben találja meg magát. Ezért senkinek sincs oka kicsinyre becsülni magát, a legnagyobbakkal szemben sem» (Goethe).

Ha ez így van az embernél, akkor ellentállhat azoknak a veszedelmeknek, melyek életét rövid föllendülés után azzal fenyegetik, hogy megreked és sülyedésbe jut; a fizikai ifjúsággal szembeállíthatja a szellemit és a megmerevedő mechanizmussal szemben friss folyamatban tarthatja az életet. Egész karaktere meg van változva azáltal, hogy most már nem csupán történik velünk és nem kívülről szakad ránk, hanem nekünk magunknak kell elkészítenünk és csak akkor nyerhetjük igazán tulajdonunkká, hogy most már nem egyes történések következnek többé értelmetlen zűrzavarban, melyek egy ideig izgatnak bennünket, hogy aztán megint eltünjenek, hanem a keringéssel és változással szemben megmaradunk egy főirányban, az amaz összczélért való munkában egy idők felett álló jelent alkotunk, itt mindent, a mi az élet belső előbbremenetelének szolgál, megtartunk és fokozni tudunk. Tapasztalatokon, harczokon és nyereségeken, sőt veszteségeken át is itt az életnek egy belső fölépítése mehet végbe, az élet mindjobban önmagára alapíthatja magát és ilyen önállósággal egyúttal eredetiséget is érhet el. Akkor lefolyása révén sokat nyerhetünk, akkor ennek a lefolyásnak szüntelen feszültsége lesz. Akkor nem mehet igazi bölcsesség számba, hogy a szenvedést, a mely ért bennünket, egyszerűen lerázzuk és lehetőleg minden nyomot kiírtsunk belőle, hanem a szenvedésnek is az élet fölényes egészében jelenvalónak kell lennie és elmélyedésére kell hatnia, miközben önmagában is megtisztuláson és megnemesedésen megy keresztül.

Az ilyen belső képzés az élet egész kiterjedése alatt emelkedőben lehet és a fizikai ifjúság eltávoztával továbbhaladhat egy szellemi ifjúság, egy szellemi eredetiség növekedésében; az élet itt nem egy adott és korlátozott tőke fölemésztése, hanem egy új tőke képzése, mely a mérhetetlenig növekedhetik; elveszettnek kell, hogy számítson az olyan élet, melynek lefolyása az embert nem teszi belsőleg gazdagabbá. Abból a szellemi ifjúságból kiindulva bizonyos jogosultságát kell elismerni a nagy misztikusok követelményének, hogy az ember mindennap fiatalabbá váljék, mindennap jobban az örökkévalóságba lépjen az időből.

Az ifjúkorba való szentimentális visszatekintés azonban, az arany napjainak elvesztése miatti jajgatás és panaszkodás most úgy tűnik fel, mint bágyadt gondolkodásmód kifolyása, sőt mint bizonyság arra, hogy az élet nem találta meg igazi czentrumát és ezzel belsőleg üres maradt.

Nem kevésbbé mint az ifjúi erő hanyatlásának, ellent lehet állni a munka mechanizálódásának és szellemtelen routinná való szétomlásának. Itt nem annyira a külső dolgoknak, mint inkább saját gyöngeségünknek és ürességünknek válunk áldozatává, képtelenségünknek arra, hogy a munkával szemben az egész ember művét megóvjuk és belőle lelkesítsük át a munkát. Ez azonban nevezetesen ott történhetik, a hol elismertetik, hogy a szellemiséghez való fordulással egy új élet nyeréséről van szó, egy valódi lény képzéséről, nem pedig csupán egyes tevékenységek megerősítéséről. Mindenütt arra jutunk, hogy életünkbe nem kívülről jut és nem is juthat a tartalom és érték, hanem önmagunkból tudunk neki értéket adni, a mennyiben egy szellemi világ hat bennünk és saját lényünkké válik.

Mikor az ilyen belső feladathoz való ragaszkodás az életet egy folytatólagos művé alakítja és a mi kifelé elvész, belülről pótolhatóvá válik, akkor a későbbi életfokozatok is sajátságos fajtájúak és sajátságos értékűek lesznek. Olyan javak is, mint az erő és szépség, nem korlátozódnak az ifjúkorra, a későbbi életkoroknak is részük van bennük, csak mindig máskép kell, hogy alakuljanak és a fizikaival szemben inkább a szellemit kell kidomborítaniuk. Rendszerint túlságos korán adjuk meg magunkat és sokkal kevesebbet csinálunk magunkból, mint a mennyit lehetne, legrosszabb ellenségünk a saját csüggedtségünk, merő természethez tapadásunk. Az aggkor sem bágyadt kihangzás, hanem az élet belső összefoglalása és egyúttal minden külső mérték fölé emelése, minden merőben emberi értékeléstől való elválasztása. Az élet itt az előbbi evolutióval szemben bizonyos involutiót hajt végre, önmagához való visszatérést, de ezzel nem esik az ürességbe, ha magvat nyert és a világegyetem mozgásába belépett. Innen kiindulva az aggkor úgy tűnik fel, mint próbaköve az élet egészének, sikerült vagy nem sikerült voltának.

Így az egyes embernek sem kell minden sorsunk feletti sötétség és minden külső és belső ellenállás mellett sem elveszettnek tekintenie életét. A lélek belsejéből fény jön a sötétség ellen és erő az ellenállások ellen. Belső fölépítésben és energikus harczban, saját cselekvésre való alapítottságban, az egyes tények fölé egy mű egészébe való emelkedésben, abban a törekvésben, hogy szellemi energiává váljunk és evvel biztos horgonyt vessünk a valóság egészében, találhatunk nagyságot és készséget, örömteljes élet-hittel elkergethetünk minden bús kétséget. Mivel azonban minderre az ember csak egy szellemi világ összefüggéseiben és saját erejére támaszkodva képes, az erő és érték öntudata emellett mentes marad a hiú ön-túlbecsülésfől és épen nagysága teszi szembetünővé az ember határait.

Következmények a jelen helyzetére.

A jelen sajátszerű helyzetével a bevezető fejezetek eléggé foglalkoztak; ezen a helyen csak annak megkérdezéséről van szó, hogy az általunk kifejtett alapmeggyőződés tud-e valamelyes segítséget kapni korunk zűrzavarai és harczai számára és egyúttal ki tudja-e evvel mutatni a jogát. A milyen bizonyosan az élet nem merő alkalmazása általános elveknek, mint a hogy ezt a felvilágosodás kora vélte, – egy gondolatvilág háttere nélkül szellemi harczok lehetetlenek.

Már most, az élet egészét és bensőségét tekintve, a jelen főtulajdonsága a széles széjjeloszlásban, sőt a különböző mozgalmak merev ellenséges voltában áll; ezért mindenekelőtt azt kell vizsgálni, vajjon az összes főpontokon, a hol ez történik és az élet széthasadozásával fenyeget, az általunk képviselt megerősödés ad-e eszközöket az ellenhatásra és igéri-e az élet újra-összehozását. Ez a jelen legsürgősebb követelése, mert ama széthasadozás akadálytalan továbbhaladása alapjában kellene hogy lerombolja az életet és el kell hogy rabolja szellemi karakterét.

1. A szakadás, mint láttuk, már az élet összalakításának problemájánál kezdődik; nem kevesebb mint ötféle különböző módot láttunk különválni, melyek mindegyike az egészen uralkodni akart és az életet önmagából akarta képezni. A míg ez a sokaság egy egyetlen síkon találkozik össze, nem lehet megengesztelődésre gondolni; ez azonban lehetségessé válik, ha az élet egésze különböző oldalakat és rétegeket folytat le; ezt azonban akkor teszi, ha benne önálló szellemi élet az emberi helyzet föltételei között törekszik fel. Különböző oldalakról kell akkor hatni és mindenféle fokokon továbbhaladni. Ezek az oldalak és fokok aztán különböző feladatokat hoznak magukkal, különböző színtereket nyújtanak az életnek, a valóságnak különböző áttekintéseit fejlesztik ki; személyes élettapasztalatok is belejátszanak, a mennyiben az egyiknek ilyen, a másiknak más irányt mutatnak. Hogy pl. a vallás a kulturmunkán túl a tiszta bensőség területét fejleszti ki, az lényegesen az emberiség-élet egészéhez tartozik, sőt a kultura fentartásához is. De hogy mennyire vesz részt benne az egyes és vajjon oda helyezi-e az élet súlypontját, az más kérdés. Az a legmélyebb bensőségű világ lehet az egyiknek merő háttér, míg a másik számára súlyos rázkódások fődologgá teszik; nem merőben ész dolga, hogy emberek és egész korok, hol inkább immanensen, hol inkább trancendensen gondolkoznak. Nem kevésbbé különböző gondolkodásmódok működhetnek a kulturmunkán belül, megfelelően annak a nagyobb önállóságnak, melyet az egyes élet-területek az újkor lefolyásakor nyertek; a kutató, a művész, a gyakorlat és technika embere járhat a saját útjain és e mellett nem kell ellenségekké válniok. Ma az egész embernek egy alapmeggyőződése és egy főfeladata befoglal minden különféleséget. Akkor, de csak akkor lehetne a belső közösséggel a szabadságot összekötni és a türelmetlenséget jobbról és balról elkerülni, mely minden embert egy tónusra hangolni és egy egyforma hitvallást rájuk kényszeríteni igyekszik. Egy ilyen összefoglaló és fölényes feladat azonban felajánlja az önálló szellemiségre és teljes tevékenységű önmagában-létre való fölemelkedés követelményét; ebbe kell minden sokféleségnek beleilleszkednie és ennek egyuttal önmagát az egészből kell megtisztítania és átképeznie. Az ilyen fordulattal bizonyosan nem tűnnek el egyszerűen az ellentétek és harczok, de most ellenük lehet dolgozni és az egész ember kulturájára törekedni, szemben a merő részkulturákkal. Minden egyes életének műve csak növekedhetik, ha különös feladatát az egész emberére viszi rá.

2. Élesebben hegyeződik ki az ellentét az ember és a világ viszonyánál. A régi gondolkodásmód, mely az embert és a világot mint lényegileg rokont tekintette és gondatlanul vitt bele emberi nagyságokat minden messzeségbe, ma már nem lehet a miénk, megtérés következett be, a mikrokozmosz nem tekinthető egyszerűen makrokozmosz kifejezésének. Ha előbb a világot az emberből kiindulólag értették, most az embert kell a világból megérteni; ez azonban értékelését egyelőre mélyen lenyomja és azzal fenyeget, hogy egy megmérhetetlen és érthetetlen mindenség elvesző és közönbös darabjává teszi. Igy legnyilvánvalóbban a külvilághoz való viszonyában: mily parányi lett itt az emberi kör mindazzal, a mi benne történik, szemben a tér és idő roppant tömegeivel! Szinte még fenyegetőbb a belülről való alábbszállítás. A kultura egésze a modern életben mind kevésbbé tünik úgy fel, mint az ember műve és nyeresége, hanem mint fölötte álló személytelen hatalom, mely saját szükségből támad fel és hevesen előre tör, az embert azonban mint merő közeget és eszközt használja, teljes-tökéletes közönbösen java és baja iránt. Továbbá a lekicsinyítésre hat az is, hogy míg előbb az ember értékelése főképen az őt elkülönítő vonásoktól függött és ő mint szellemi lény büszke magasságban látszott minden természet fölött lebegni; mindjobban érvényre jut szoros összefüggése a természettel és ez uralkodik a gondolatokon; az ember különállására itt úgylátszik nem marad semmi hely. Minden együttvéve arra hat, hogy az embert az előbbi állapottal szemben mélyen alányomja, sőt gyakran hajlamot idéz elő arra, hogy kötöttségét, védtelenségét, korlátozottságát erősen hangsúlyozza, mivoltának kicsiny és alantas vonásait kidomborítsa és az összképet meghatároztassa, megfoszsza egy különös fontosságban és különös méltóságban való minden hittől. Ha a XVIII. századnak az ember fogalmában mindenekelőtt a nagysága állott szeme előtt, akkor a jelenkor gyakran nem birja eléggé festeni kicsiségét és gyöngeségét.

Mindez azonban csak addig érvényes, a míg az élettel szemben mint szemlélők viselkedünk; a cselekvéshez nem fordulhatunk anélkül, hogy tökéletesen más, sőt ellentétes értékelést ne képviseljünk, ha nem is kifejezett hitvallással, hát legalább a tettünkkel. A cselekvésnek épen a modern fordulat a láthatatlan világtól a láthatóhoz mindinkább az embert és hogylétét tette czélpontjává; nemcsak személyes hitvallás volt, hanem a kor hitvallása is, mikor Ludwig Feuerbach ezt mondta: «Isten volt első gondolatom, az ész a második, az ember harmadik és utolsó gondolatom.» Megtalálhatta-e azonban a kor az emberért való fáradozásban és gondolkozásban főfeladatát a nélkül, hogy az embert valamiképen nagyra ne tartsa, neki valami értéket ne tulajdonítson? Hogy kelthetne valami cselekvés lelkesedést, odaadást, önfeláldozást, ha nem gondolna nagyot czéljairól és nem tartalmazna hitet saját képességében? A jelen tapasztalat igazolja azt az igazságot. A szabadság és egyenlőség gondolatai csak úgy lehettek a kor politikai és szocziális törekvésének fővonásai, hogy az ember magasra értékeltetett és határozottan fölébe emelkedett az emberalatti természetnek. Mert ebben a természetben csak kötöttség van; nem ismer egyenlőséget sem, kialakítja az erő és gyöngeség, egészség és betegség különbségeit stb., egész a rideg könyörtelenségig. A kötöttségnek és egyenlőtlenségnek csak úgy lehet ellene hatni, ha van egy más életforrás, mely megnyitja az öntevékenység lehetőségét és a különbségeken túl egy közös munkát mutat és közös értékét mindannak, «a mi emberi ábrázatot visel».

Az ember magas becslése az alapja annak a ma oly hatalmasan felduzzadó törekvésnek is, hogy a kulturéletnek új szocziális strukturát adjunk, demokratikusat a hagyományos arisztokratikussal szemben. Mert míg a kultura hagyományos formái szellemi tartalmukat eleinte egy zárt körben fejlesztették ki és csak itt végbement megszilárdulása után vitték át a többiekre, most az ilyen fokozat a széles körök igazságtalan megrövidítésének tekintetik és szenvedélyes buzgósággal követeltetik mindennek közvetlen átélése és közvetlen közrehatása. Hogy ez mennyire jogosult és milyen bonyodalmakat hoz magával, azt itt nem lehet fejtegetni: annyi azonban bizonyos, hogy az ember, minden egyes ember nagyrabecsülése nélkül, képességében való erős hit nélkül az a mozgalom a rombolásra kell hogy hasson.

De magasan e politikai és szocziális problémák fölött egy erős vonás áll bennünk ellent az ember amaz alábecsülésének és forró vágyat kelt, hogy lényünknek nagyságot adjunk, életünknek értéket szerezzünk. Ezzel szemben azonban a világszemléletből kiindulva fenntartja magát az értékelés, a mely az emberben nem lát semmi különöset, – hogy szabadulunk ettől az ellentmondástól? Csak úgy, ha az embert kétfélének látjuk: egyszer a természet egy darabjának és e minőségében a természet rendeléseinek alávetettnek, azután azonban olyan helyszinnek, a hol a világélet egy fordulata saját mélységébe tör át, olyan mélységbe, a hol az egyes pontok nem állnak már egy merő egymásmellettiség viszonyában, hanem a hol az egyes tétel az egésznek életében közvetlenül részesedhetik és ezzel világlénynyé válhatik. Akkor az ember a világot, a mely benne fölkél és tevékenységre hivja őt, sőt öntevékenységet ad neki, szembeállítja a körülötte levő világgal, a mely őt megköti és megszorítja; akkor tisztán felismerheti, hogy a körülöttünk levő világ egy egységbe való összefoglalása és az embernek magából ebből a világból való megértése az emberi szellem műve és hogy az a képesség, hogy a kicsinyes emberit mint ilyet ismerjük fel és harczot kezdjünk ellene, az ember nagyságáról tanuskodik. Hogy érezhetné magát az ember kicsinynek, ha nem működnék benne semmi nagy? Hogy azonban mindez abba az irányba megy, a melyet a mi meggyőződésünk a szellemi életről és ennek a mindenségben való helyzetéről követ, azt nem kell fejtegetni. Ebben az összefüggésben az ember nem azáltal jelentékeny, a mit közvetlen léte mutat, hanem azáltal, a mi benne keresztültör és azáltal, a mi belőle lehet; itt egyfelől teljesen elismerhető a korlátozottsága, másfelől és egyúttal megőrizhető számára a fölényes nagyság és méltóság és egyúttal az életre való ösztön is.

Az ember fölemésztésének és megsemmisítésének egy lélektelen kulturproczessus által szintén ellenállhat a mi fogalmazásunk a szellemi életről. Mert ez a szellemi életet nem úgy fogja fel, mint egy pihenés és értelem nélkül lefolyó proczesszust, hanem mint az önmagában való lét kiküzdését; minden mozgalom végül az életnek önmagába való visszatérésévé válik számára, önmegerősítéssé és önfölemeléssé; a hogy tett és szabadság ezzel a valóság hordozóivá válnak, épúgy az ember szellemi élete is végül az elismerés és elsajátítás egy tettén nyugszik. A kulturának az a személytelensége itt csak közeg és átmeneti pont-számba mehet, hogy az életet felszabadítsa a kisemberi minéműségből; ha azonban megszilárdul és uralkodó helyzetet követel, akkor ama fogalmazásból kiindulólag harczot kell ellene kezdeni, harczot az élet önállóságának és lelkének fentartására. Az a harcz, minden kornak ügye, különösen sürgős a jelen helyzetében, akárhogy tele lehet is nagy veszedelmekkel, megvan benne a végleges győzelem bizonyossága.

A fogalmak merő eltolása által itt persze csak keveset tettünk; az a fontos, hogy az alapmeggyőződést cselekvésbe és alkotásba alakítsuk át és ez csak azon a módon történhetik, hogy létünk egész kiterjedésén át egy az ember és világ ellentétének fölötte álló teljes tevékenységű szellemi élet emeltessék ki és tétessék a munka színterévé. Minden egyes terület, mint vallás és morál, de ismerettan és metafizika is nem az egyes ember színteréről, hanem a szellemi élet színteréről és az élet tapasztalataiból fejtendő ki; ez egyúttal több tartalmat és biztonságot fog nekik adni. Hogy azonban ez a követelés hogyan teljesítendő, azt itt nem lehet közelebbről tárgyalni, itt elég kell hogy legyen az a tény, hogy az ember nem marad a merő emberhez kötve és hogy életének az önálló szellemiséghez való fordulattal messze kilátások és nagy feladatok nyilnak.

3. Különös erősen izgatja korunkat a munka és lélek ellentéte. Kiélesítésére az alkalmat az adta, hogy a munka elválasztódott az ember közvetlen lelki állapotától; hogy önálló, óriásira nőtt komplexumokba halmozódott össze. Ez az emberiség teljesítőképességének fokozása révén eleinte tiszta haszonnak tünt fel, de hamar súlyos veszedelemmé vált, mert a munkának ez a megdagadása a lélek ellen fordult s az embert mindinkább merő eszközzé alacsonyította le. Hogy ez ellen védekezzék, a lélek belevetette magát a munkától lehetőleg elválasztott állapotiságába és szabadon lebegő subjektivitást fejlesztett ki, a mely hamar szétesett volna az ürességbe, ha a művészet nem hozott volna neki amaz élet összefoglalására és ábrázolására való kisérletével megnemesítő segítséget. Így a modern élet ellenkező irányban vált széjjel és ez a széjjelválás mindkét oldalra nézve kár volt. A munka abba a veszedelembe esik, hogy szellemi tartalmát elveszti s mindjobban merő technikává válik, mely még virtuozitássá való fokozásában sem ér el szellemi alkotást; a lélek azonban, ha nem tartja többé a munka össze, feloldódik egyes rostokra és mindjobban elveszti uralkodó középpontját. Így keletkezett a kulturának ilyen meghasonlása merő eredménykulturává és merő hangulatkulturává, techniczizmussá és esztheticzizmussá; ott hosszú lánczok és minden közvetlenség veszélyeztetése; itt ellenben friss érzés, de az élet kiszolgáltatása a pillanatnak, a benyomások és impulzusok szüntelen váltakozásával. A modern egyén gyakran mindkét oldalra van oszolva és megoldatlan ellentétben marad a kemény munka és a felületes élvezet között. Az ilyen meghasonlást lehetetlen végérvényesnek elfogadni; de nem vezethet föléje az oldalak kívülről való mesterséges össze-verejtekezése, hanem csak az ellentétet belülről átfoglaló élet kivivása; láttuk, hogyan hat egy önálló és teljes tevékenységű szellemi élet kiképzése az ilyen czélra. Csak innen lehet az eredmény- és a hangulatkultura ellentétével egy lényeg-kulturát szembeállítani és egyuttal az élet olyan tartalmára törekedni, melyet ama módok egyike sem ér el. Mert csak a subjektum és objektum szétválásának legyőzésével válik az élet valódi önmagában létté és változhatik ennek számára élménynyé az, a mi különben merő esemény. Az eseményből az élményig előhatolni azonban, ez a jelen nagy vágyának tárgya.

4. A kor élethangulata ide-oda ingadozik a pesszimizmus és optimizmus között. Az erőérzés, melyet a modern kultura idézett elő és a mely fejlődését áthatja, az optimizmust juttatta fölénybe s sokáig elég erős volt arra, hogy minden szembenálló tapasztalati benyomást kikapcsoljon. A XIX. század befolyása azonban ezzel szemben átfordulást hajtott végre. A filozófia területén ebben Schopenhauer jár elől, kinek mélybe fúródó gondolatmunkája halálos sebet ütött a hagyományos optimizmuson, raczionalizmuson, a haladásba vetett hiten, de gondolatai nem tettek volna akkora hatást, ha a modern élet mozgalma maga nem hozott volna sok kiábrándulást és nem nyitotta volna meg igazán a szemet az emberi helyzet sokféle baja számára; maguk a nagy sikerek is láthatóvá tettek sok korlátot és a termékeny munka közben annyi gyom nőtt ki, hogy a veszteség szinte túlburjánzott a nyereségen. Emellett a munka sokkal keményebb lett, az életfentartás sokkal nehezebb; ha emellett hiányzott a biztos tudat az élet értelméről és értékéről, akkor fölvetődhetett és mindjobban elharapózhatott a kérdés, vajjon a nyereség megéri-e a fáradságot és az élet kivánásában nem tett-e valamennyiünket bolonddá egy merő ábrándkép. Másfelől az ember s különösen mi nyugati emberek, nem adhatjuk meg magunkat állandóan az élet tagadásának; amily kevéssé vonhatjuk ki magunkat a kor munkája és nagy feladatai alól, ép oly kényszerítőleg szoríttatunk az élet igenlésére és igazolásának megkisérlésére; Nietzsche nagy sikeréhez nem kevéssel járult az, hogy nála megint az élet igenlése tört elő. Az az élet-igenlés azonban nagyon is kevéssé van megalapozva, nagyon is merő hangulat, semhogy föl tudná érni az élet roppant ellenállásait, inkább csak tiltakozás a pesszimizmus ellen, mint annak legyőzése. És a mit a szélesebb értelemben vett irodalom gyakran mint az élet magasztalását nyújt, az legtöbbnyire annyira lapos és frázisszerű, hogy a kérdés szakszerű tárgyalásában szóba sem kerülhet. Így szeretnénk végrehajtani egy élet-igenlést, de nem látjuk, hogyan kell igazolni. Ha a pesszimizmus az élet felszinéről valamennyire visszaszoríttatik, alapjában nincs megtörve, a mai emberiség igazság szerint sokkal kevésbbé boldognak érzi magát, mint a hogy kifelé mutatja és a hogy a kulturmunkán bizonykodni szoktak.