Part 11

Az ilyen fordulat tényleg elkerülhetetlen volna, ha a szellemi élet nem volna más, mint a hogy a közönséges felfogás tartja: individuális lelki folyamatok elhelyezése és kombinálása, gondolataink merő ide-oda dobása. Láttuk azonban, hogy a szellemi élet lényegesen több, az életnek új módja, egy új fok megragadása, igazi valóság alkotása, az egésznek erejéből való teremtés. Ebben van világjelleme és ezt mindaz, a mi kívül történik, a legkevésbbé sem teheti kétségessé; minden homály a periferián a legkevésbbé sem tudja megrendíteni a bizonyosságot az élet magvában. E mellett mint láttuk, különösen az jön számba, hogy az élet benső mozgalma az ellenállások által nem reked meg, hanem új munkára össztönöztetik, hogy az ellenállásokkal belső továbbképzést kell szembeállítani.

E szerint az ügy folyamatban marad és a világ nincs előlünk elzárva, törekvésünkkel nem kell magunkat benne elhagyatottaknak éreznünk, nem esünk ki az egésznek mozgásából. A kétség most már merőben a belső gyöngeség jelévé válik, a külső világ tekintete csak azon tud erőt venni, a ki nem tud belső tekintetet szembeállítani vele, a ki a mindenségéletről belülről nem biztos. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az ellenmondást szabad könnyen vennünk és figyelmen kívül hagynunk. A meredek szakadék a világ kivülről és belülről való tekintete között tagadhatatlanul sajátságosan alakítja úgy világunk összképét, mint életünk feladatát. Ez a világ ellentétével és folyton fokozódó harczával nem lehet a valóság egésze és nem találhatja önmagában végső befejezését; a létnek különös módja, a melynek további kapcsolatokban kell állni, hogy egyáltalában fenn tudjon maradni és valamiféle értelmet nyerjen. Cselekvésünk pedig nem találja ebben az ellenmondásokkal teljes világban végső czéljait, a harcz közben az átfoglaló és fölényes szellemiség világára kell irányítva lennie. A gazdag bensőség világa és ennek eleven jelenléte nélkül minden törekvés el volna veszve, a mely a harcz és ellenmondás világában nem jut győzelemre. A valóságnak ez az össztekintete bizonyára rejtélyes marad és minden kisérlet, hogy egy sima formulában feloldjuk, nem egyéb, mint ellaposítás; így tisztelnünk kell a titkot a nélkül, hogy ezzel a romantika módjára a sötétség dicsőítésébe esnénk. Elég világosan látjuk, hova vezet utunk iránya. Az oly nagy mozgalmakkal és bonyodalmakkal teljes világgal szemben nem lelhetjük főfeladatunkat a merő szemlélésben, nem találhatjuk üdvünket egy merő egyensúlyi állapot helyreállításában, hanem küzdőtársaknak kell lennünk s a haza gondjainak és fáradalmainak ilyen magunkra-vállalásával leírhatatlan nagyságot érünk el; így arról van szó, hogy teljes erővel beledobjuk magunkat a mozgalomba, abban a sziklaszilárd hitben, hogy semminek sem lehet elvesznie abból, a mi a mindenség-élet belső szükségszerűségének szolgál. Akkor nekünk magunknak örömünkre válhatik, hogy a kétségek legyőzésére nincs szükségünk külső jelekre, hanem belső felkapaszkodás által, a szellem és erő bizonyítékai által uraikká váljunk. És világunknak minden készületlensége nem ijeszthet meg minket, ha ezt mint további összefüggések egy tagját értjük meg s benne inkább kezdetet látunk, mint befejezést.

Életünk akkor is megtartja értelmét és értékét, ha inkább belső előrehatolás, mint külső legyőzés, inkább az erők kiképzése és gyűjtése, mint a czélok teljes elérése. Ez volt Luther meggyőződése is mikor ezt mondta: «Még nincs megtéve és még nem történt meg, de folyamatban és lendületben van, nem a vég, hanem az út.»

A dolgok ily állása elkerülhetetlenül előhívja a halhatatlanság problémáját; nemcsak az alantas élet-mohósága, kielégíthetetlen többetakarás, hanem a szellemi élet kényszerítő vágya is ehhez vonz. Az újkor e kérdés igenlését nyilvánvalóan nagyon megnehezítette. Már a világ megmérhetetlen térbeli és időbeli kiterjedése is más világításba helyezi a kérdést, mint akkor, a mikor a föld úgy tünt fel, mint a világegyetem középpontja és a világ egész területe csekély időközben bejárhatónak látszott; e mellett egyre világosabban ismerjük fel minden szellemi tevékenységnek függését a testi feltételektől. Ha továbbá csak a szellemi életben való részvétel ad az embernek kiváló állást, akkor a szellemi mozgalom kicsinyessége a legtöbb ponton megütődést kell hogy keltsen; még a hol a szellemi élet a nevelés folytán valamennyire fölébresztetett is, az élet folyamán gyakran csaknem teljesen elalszik és a szellemi mozgalom teljesen eltűnik a sivár filiszterségben és neveletlenségben. A lélek mintha kialudt volna, mikor a test még él. Mit ér az ilyen halott lelkeknek a továbbélés ezen léten túl? Végül a szellemi életről való kitágult fogalmak is mind erősebben éreztetik a nekünk adatott létformák szűkösségét és föltételességét, nekünk nem megy, mint a régebbi gondolkodásmódnak, föltétlenül szerencseszámba, hogy ezt a különös létformát minden szűkségével és véletlenségével minden időn át tovább vonszoljuk, nem egy van köztünk, a ki inkább választaná a teljes megsemmisülést, mint az ilyen merev lebilincseltséget és rabságot.

Akármennyi szól is ellene az újkorban az igenlésnek, a merev tagadás is lehetetlenné válik, a mint az életnek az a képe, melyet kifejtettünk, el van ismerve. Mert az élet szellemi tartalma szerint nemcsak az egyesnél, hanem az emberiség egészében is teljes-tökéletesen elkészületlennek mutatkozik, mint merőben kezdete az útnak és nincs semmiféle remény, hogy a legközelebbi létkör valaha is az ész birodalmává változzék, sőt ha a haladással a bonyodalmak is nőnek, akkor az egész szellemiség felé való mozgalomnak értelmetlenné kell válnia. Ma ilyen állapotnak kell a végső lezáródást hoznia, ha a szellemi élet fejlődése nem terjed ezentúl és nem engedi az egyest is, hogy részt vegyen ebben a tovább megmaradásban. Természetesen ez a megmaradás csak a szellemi magra szorítkozhatik, a mely bennünk el van vetve és előállhat az a kérdés, vajjon ha az élet lefolyása a hajlamot nem emeli szellemi energiává és nem teszi önálló életfolyammá, lesz-e az élet ezen a helyen továbbhaladás és nem használja-e fel erejét másvalahol.

Minden a jövőbe való töprengésnél fontosabb az a tény, hogy nálunk már most időkfeletti élet képződik, hogy az ember részt tud nyerni az örökkévalóságból és végtelenségből és pedig – ez a fődolog – nemcsak egyes tevékenységeivel, pl. gondolkodó képességével, hanem létének egy részével; a mi ebben a nyereség, az nem válhatik teljesen az idő áldozatává.

Mindazonáltal e kérdésben sokkal több sötétség marad, semhogy életünk előterében állhatna; tehát csak a dogmatikus tagadást utasítsuk el. Hogy ennek a sötétségnek megvan az az előnye, hogy törekvésünket ennél az életnél megrögzíti, a mely oly sok tennivalót ad nekünk és egyúttal a cselekvéstől távoltartja a jutalom gondolatát, azt nem kisebb ember mint Kant juttatta érvényre a praktikus ész kritikájában. Ennek a kérdésnek mélyreható tagolását ezekkel a szavakkal fejezi be: «Tehát itt is helyes az, hogy a kifürkészhetetlen bölcsesség, mely által létezünk, nemkevésbbé tiszteletreméltó abban, a mit megtagadott tőlünk, mint abban, a miből részt juttatott nekünk.»

Következések az egyén életére.

Mint minden életalakításnak, a miénknek is az egyén létén kell megbizonyítania magát; meg is teszi ezt, midőn az egyes élet elé is jelentékeny feladatot állít, belső összefüggést ad neki, kiragadja az ellentmondásokból, melyek máskülönben elpusztítással fenyegetik. Ezek az ellenmodások azonban abban gyökereznek, hogy az ember mint gondolkodó lény fölébe nő a természetnek és nem talál már benne kielégülést, azonban létének átlagában a szellemi tevékenység nem elég erős arra, hogy új életet hozzon létre; így az ember bizonytalanul lebeg a középen és mivel a segítségre való kisérletek hamar elégteleneknek bizonyulnak, az egész végül bús rezignáczióban végződik és az élet, Schopenhauerrel szólva, olyan üzletnek tűnik fel, a mely nem fedezi a kiadásait.

Az élet lefolyása a különböző életkorokon át, a hogy a tapasztalás mutatja, úgy mutatkozik mint fölemelkedés és leszállás, ezzel azonban mint túlnyomó veszteség, mint nagy kiábrándulás. Az életbe való belépéskor az egyént övéinek szük köre örömmel üdvözli és gyöngéden ápolja, felnövekvésekor is szeretet és jóság őrzik útját és ha fájdalmak és gondok nem hiányoznak is, az életalakítást és életkedvet nem zavarják lényegesen. Mivel a függés még nem idéz elő nyomást, a gyermekkor az ártatlan öröm állapotát fejleszti ki, melybe a későbbi élet gyakran mint elvesztett paradicsomba kivánkozik vissza. Azután azonban feltámad a függetlenség után való vágy, az élet a szabadba és a messzeségbe törekszik, az ember saját útjait követi, a barátság és szerelem révén új összeköttetéseket szerez a természettől adottakkal szemben, új ösztönei támadnak, új kivánságai kelnek fel, duzadó érzéki erő hoz a szellemi életnek is termékeny ösztönzéseket. A végtelenbe megy ekkor a vágyódás és reménykedés, korlátlan lehetőségek között válogathat a törekvő szellem, a friss erő eredeti felduzzadása azt az érzést idézi elő, hogy a világ éppen most kezdi igazi folyását, csak most ragyog a nap teljesen, a gyönyör és szerelem csak most fejti ki egész varázsát. A mult e mellett könnyen úgy tűnik fel, mint merő előzetes foka annak, a mi most az eldöntés stádiumába lép, most kovácsolódik a jövő, most mutatkozik meg az útja minden következő időnek. Az ifjúság nem gondolhat ilyen nagyot magáról a nélkül, hogy sok gondot és fájdalmat magára ne vegyen, a magasratörő tervek különös erővel éreztetik a meglévő állapottal levő elégtelenséget és ellenhatást. De az örömteljes erő-tudat ebből inkább ösztönzést merít az életre, mint akadályozást, szilárd hit is dolgozik az ész hatalmában és az emberi igazságosságban, nem különben a szabad cselekvés fölényében való hit minden merev mechanizmus fölött.

A tervezgetések idejéből az ember a férfikorral belép a munka idejébe, most már meg kell feszítenie karjait, képességét tettel kell igazolnia, hivatást vállal, saját otthont alapít. Ez nem történhetik meg az élet bizonyos összeszűkítése nélkül, nyugodt pályára térés nélkül. Mikor azonban az ifjúság forrongása elröpül, kárpótlásul az élet szorosabban összefonódik a valósággal és szilárdabb talajt nyer; a czélok világosabban állanak szem előtt és az értük való tevékenység biztosságot nyer. A termékeny munkából szeretet és öröm bugyog ki, odaadásra és áldozatokra hajthat, az életnek ethikai nevelő ereje félreismerhetetlen. De minden ilyen eredmény mellett az élet további lefolyásában eljut egy kritikus pontra, egész létünk legkritikusabb pontjára. A munka felé fordulás arra kényszerít, hogy szemünket az eredményre irányítsuk és evvel eltéríti az embert saját belsejétől, az élet súlypontját mindjobban áthelyezi a környezethez való viszonyba és az egyént a környezet kívánságainak szolgájává teszi. Ez nem eredményez súlyos zavart mind addig, a míg az ifjúság ereje még tart és a napi munkát megmelegíti; de ez a tűz lassankint kialszik, a természet ifjúi ereje mindjobban ellankad és kérdés most már, vajjon pótolható-e valamikép, a mi ezzel elvész. Ezzel azonban el van érve a kritikus pont és az élet elhatározás előtt áll. Csak szellemi erő pótolhatja a hanyatló természetet, de csak akkor pótolhatja, ha a szellemi inditék, a mely az egyént érte, eléggé gyökeret vert benne, hogy önnálló életet élhessen és fölvegye a harczot az akadályokkal szemben. Ez azonban mint a tagadhatatlan szemlátomás megmutatja, a legtöbb esetben nem történik meg, a szellemi életet sem önmaga, sem a társadalmi élet hajtószerkezete nem tartja fenn: ez azonban épen a mi fejtegetéseink szerint annyiban jelent merev ellentmondást, a mennyiben a szellemi életnek a bensőség önnállóvá válásában van a lényege; ha ezzel szemben idegen rendnek hajtatik alája, akkor ellaposodik és önmagától elidegenedik, végül merő látszattá sülyed alá. Ezt az egyénnek saját testén is éreznie kell; nem lehet elsősorban kifelé tekinteni és a környezetre való hatást mérlegelni a nélkül, hogy az élet ereje ne sülyedjen és érzelmei el ne lankadjanak, hiszen akkor belső önfentartás helyett a hatás és ellenhatás merő kicserélődése lesz; az eredeti alkotás ekkor helyet ad a renyhe megszokásnak és mindjobban kiterjed a szellemtelen mechanizálódás. A munka routinná sülyed és a mit a tüzes szerelem teremtett, azt a mindennapi megszokásnak és hűvös érdekszámításnak kell fáradságosan fentartania. Az ifjúság örömteljes enthuziasmusa józan realizmusnak enged tért, a viszonyok tehetetlenségi ellenállása, melyet az ifjúság oly kevésre értékelt, most teljes elismerésre jut és megbénul minden merész föllendülést, ugyanez szól a kicsinek és közönségesnek a hatalmára, valamint a véletlenére, a mely gyakran hosszú munkát és jól megalapozott terveket könnyű játékkal rombol el. Lehet-e az egyéntől rossz néven venni, ha ilyen benyomások és tapasztalatok alatt felhagy a dolgok feletti uralom vágyával és lehetőleg a környezetéhez való alkalmazkodásra igyekszik? A társadalmi élet is, melybe most az egyén szolgálatkészen beilleszkedik, szintén buzgón azon van, hogy ellene hasson a belső üresség érzésének. A társadalom nem fukarkodik a munkaeredmény elismerésével, tudja a módját, hogyan kell az egyén becsvágyát felingerelni és hiúságát foglalkoztatni, fáradhatatlan buzgalommal mulatságokat, szórakozásokat, játékokat, sportokat eszel ki, melyek mint a valódi élet szurogátumai a pillanat szenvedélyes izgalmával el tudják leplezni az egésznek ürességét. Az üresség érzését elűzni azonban még nem annyi, mint magát az ürességet legyőzni; minden mesterségesen létrehozott izgalomban a lelkek nem élnek valóságos életet, belsőleg halott lelkek. És ekkor gyakran fájdalmas vágyódás támad a gyermekkor után, mikor az élet széles távlatban állott az ember előtt, mikor a lehetőségek még nem szorultak össze, mikor az erek erőteljesebben lüktettek.

Végül a munkára való erők felmondják a szolgálatot, vissza kell lépni a munkától, beáll az aggkor. Ez a búcsú a munkától, mely mindjobban teherré vált, kezdetben mint megkönnyebbülés és szabadulás hathat, most a nyugalom lesz örömmé, a kemény harcz kialszik, lágyabb hangulat támad fel, mint részt nem vevő néző az ember igazságosabb lesz itéletében. Az aggkor a kontempláczió ideje, de a kontempláczió itt elvált a produkcziótól s így a mi bölcsesség itt keletkezik, bágyadt és terméketlen karakterű, inkább alkalmas arra, hogy az élettől való megválást megkönnyítse, mint hogy utólag életet adjon neki. A világítás, melyet az élet innen kap, inkább a pesszimizmusnak kedvező, mint az optimizmusnak. A természet mindegyikünknek tőkét adott az életre, de ez a tőke korlátolt volt és mi lassankint fölemésztettük; mit kezdjünk most már? Volt egy s más sikerünk, de ezek elfeledtették és elsatnyították a lelket és önmaguk is bizonytalanná válnak, ha az életnek értelme és értéke iránt kétség támad. És hogyne támadna fel itt? Pillanatról pillanatra törekedtünk és minden újabb magaslat elérésével azt reméltük, már az utolsó meredekre kapaszkodunk fel, de mind új csúcsok tüntek fel és arra kényszerítetettek, hogy mind tovább és tovább vándoroljunk. Az élet nem tért magához és nem foglalta össze egy egészbe magát; így tehát nem volt mit szembehelyeznünk az idő folyamával, hanem védtelenül sodródtunk vele. A boldogságban való reménykedésben és várakozásban, a mely valahonnan jöhetne, elfutott előlünk a jelen és végül az egész élet, inkább keresés volt és kapkodás az élet után, élni akarás inkább, mint igazi élet.

Bizonyos vigasztalást szerez ennek az életnek az a gondolat, hogy munkánk egy új nemzedéknek felsarjadására szolgált s fáradságunk ennek esik javára. De ad-e ez az életnek elegendő értelmet? Mit tegyünk azzal, ha ez az új nemzedék megint csak egy másikat készít elő és ez megint másikat, ha mindegyik tovább tolja a kérdést és ezzel az élet mindig a keresésnél marad, sohasem állapodik meg? Végül azután a szenvedések egész beláthatatlan lánczolata úgy tűnik fel, mint merő eszköz a természeti élet fentartására és nagy tévedéssé válik, hogy önczélnak képzeljük magunkat és az élet tartalmára vágyakozunk. Hisz akkor minden ilyen nagyság nem más, mint merő illuzió, mely csak azért csalogat bennünket, hogy renyheségünkből felrázzon. Mi mind merő átmeneti pontjai vagyunk az életnek, hullámok, melyek összegomolyodnak és azután azonnal szétfolynak, hullámok, melyek mindegyike után azonnal egy másik kél, hogy a helyét elfoglalja. A dolgok ilyen állapota felől lehet csalódással élni addig, a míg a szem csak egyes történésekre tapad, a mint azonban áttekintő gondolkodás egy egészbe foglalja össze a tapasztalatokat, nem lehet elkerülni az ily módon értelem nélkül való élet teljes tagadását.

Ugyanerre az eredményre hatnak azok a merev ellentmondások, melyeket az egyén élete mutat fel. Az egyén, nevezetesen a modern kutatás kiélesedett tekintete számára, teljes-tökéletesen úgy tűnik fel, mint a világlánczolatnak merőben egy darabja, legmélyebb belsejéig megkötve és egyértelműen meghatározva, egyúttal azonban lehetetlen, hogy lemondjon minden saját döntéséről, mert akkor egyáltalán nem marad fönn számára semmi és élete egy átlátszatlan történés merő szemléletévé változik. A dolgok amaz egymásmellettisége továbbá, mely a tapasztalatban jelen van, az egyest minden cselekvésével teljesen közönbösnek tünteti fel a megmérhetetlen világegyetem, valamint az óriási tömegű emberi együttlét számára, balgaságnak látszik valami különösnek lenni és valami különös jelentőséget akarni. De veheti-e az egyén és szabad-e magát közönbösnek vennie a nélkül, hogy minden ösztön az életre, minden munka az élet fölépítésére, minden törekvés egy egyéniség kiképzésére értelmetlenné nem váljék és össze ne omoljon? Továbbá az ember a tapasztalat birodalmában saját énjének házába van bezárva és minden cselekvésének e pont jóllétére kell irányulnia, teljességgel lehetetlennek látszik ezt a házat elhagyni és másban részt venni. De az ilyen bezáródást egyúttal elviselhetetlen elhagyatottságnak is érzi, vágyódik részvétre és szeretetre és maga is ezt akar tanusítani. De a nyomasztó szorultságnak minden felismerése és érzése sem vezet ki belőle: csak abban látszunk a többi természettel szemben fölényben, hogy fájdalmasan érezzük a megkötöttséget, mely máskülönben észrevétlen marad.

Mindezen pontokon egy rajtuk végigmenő ellentmondást ismerünk fel: valami új zsendül ki bennünk és új czélokat tart elénk, de nincs meg a teljes önnállósága és egyúttal az ereje sem ezeknek a czéloknak az elérésére. A merő természet elégtelenné válik nekünk, de új életre nem jutunk.

Meg kell-e hogy adjuk magunkat ennek az ellentmondásnak, mint valami elkerülhetetlen végzetnek és ezzel mondjunk le az élet értelméről? Ezt kellene tennünk, ha a rajzolt lét volna az egész valóság, de nem kell ezt tennünk, ha az önnálló szellemi élet elismerése és elsajátítása megnyitja a mindenség mélységét és azt az adott létet, mint egy különleges világ-állapotot ismerteti fel. A bonyodalmak, melyek létünket korlátozzák és értelmetlenné válással fenyegetik, ezzel ugyan nem tünnek el, de fölébe emelkedünk hatáskörüknek és olyan álláspontot nyerünk, a melyből kiindulva ellenük lehet hatni. Mert ha azzal a fordulattal részt nyerhetünk egy eredeti életben, egy belülről és az egészből való életben, munkatársak lettünk egy igazi valóság fölépítésében, sőt a végső elmélyedésben végtelen, örök, alkotó életet találunk mint saját életünket belénk helyezve, így tehát nem csupán egy nekünk kiosztott szerepet játszunk, hanem az élet teljes értelmében tulajdonunkká válik, aktiv viszonyba jutunk a valósággal, lehetővé válik, hogy megszabaduljunk a fentebb rajzolt ellentmondásoktól és az élet lefolyását megóvhatjuk attól a gyászos sülyedéstől. Erre vonatkozólag különösen ez esik latba: az egyes élet az egésznek életétől függ és e nélkül nem képes semmire, ezen a bizonyos helyen azonban az egyesnek elhatározása és hozzáfordulása nélkülözhetetlen, hogy az életet fentartsuk és továbbvigyük, itt rajta is múlik a dolog és gyarapítójává válhatik a szellem birodalmának.

Az ilyen fordulattal egy eredeti és szabad élet állhat a sorssal szembe és az ember léte harczczvá válhatik a szabadság és sors között; akkor eltűnik a közönbösség is, melynek az ember ki volt szolgáltatva; akkor az egésznek jelenné válása is szétrobbanthatja az egyes helyen azt a szük házat, legyőzheti az elhagyatottságot, a szeretet és részvét nagy hullámai ömlenek át minden emberi léten. Akkor az egyén sorsa is át lesz vive az emberiség összsorsára, ezáltal megtisztul és megnemesedik. Hogy ez mennyit jelent, megmutatják a nagy világvallások.

Mindezek a fordulatok és fölemelkedések arra az egy alapvető tényre mutatnak vissza, hogy azzal a fordulattal az egyes élete első sorban nem a környezetéhez való viszony többé, hanem a benne belsőleg jelenlevő szellemi élethez való viszony; ez meg kell hogy változtassa az összjellemet a mai fogalmazással szemben. Az élet sikerülése nem függ a kifelé való sikerektől, hanem saját felépítésétől; legfőbb czélját abban találja, hogy önálló élet-czentrummá, szellemi energiává váljon. Ez sokkal többet jelent, mint egy subjektiv jólérzés nyereségét, többet mint különös tevékenységek kifejtését a megismerésben, érzésben és akarásban, többet mint egy morális karakter kiképzését. Mert ez csak egy különös, természetesen nagyon jelentékeny oldala a szellemi energiává való képzésnek; amaz azonban az önmagában való lét kiküzdését jelenti a teljes tevékenység által, mely a tárgyat, az önálló életkör alakítását is magában foglalja, a mely életkör minden különössége mellett sem lép ki a valóság egészéből, hanem jelenlevőnek tartja. A helyes értelemben önmagunkban vagyunk és egyúttal közvetlenül a nagy mindenség életében állunk.

Ezzel megmérhetetlen tevékenység nyílik meg az egyes számára is, de ez a tevékenység nem fog határtalan messzeségekbe menni és nem hagyja az egész életet merő mozgássá átalakítani, hanem a törekvés egész szélességében meg fogja tartani a kiinduló pontot és önmagához fog visszatérni; hiszen végre is nem valami messze és idegen felé törekszik, hanem saját lényege felé s minden igazi élet önmagának keresése és kiküzdése.