Part 10

Egyáltalán az új fokozatú életre lényeges az, hogy a szellemi élet feladatait súlyos akadályokkal szemben nemcsak fentartja, hanem energikusan tovább is viszi s így ez az élet általában a kontraszt karakterét viseli magán és egyúttal az erősebb konczentrácziót is magamagában. Csak itt fejlődik ki az idegennel való összekeveréssel szemben az élet teljes önmagában léte, a munka küzdelmeivel és kétségeivel szemben a biztos nyugalom az örökkévaló szeretetben, szemben a jelenségek szigorú lánczolódásával a szabadság és tett birodalma, szemben a kultura növekvő bonyolultságával az egyszerűség és gyermetegség, szemben a fenyegető magánynyal a kedélyek összhangzása az örök igazság és isteni szeretet közös birodalmában. Mindez pedig nem túlvilági messzeségben, hanem közvetlen jelenlétben. Most csak a vallás külső fogalmazása értheti a maga világát főképen mint túlvilágot és nem mint a valóság éltető mélységét, a mely szellemileg hozzánk legközelebb áll.

A vallás e sajátságos módjának és hatásának helyes elismerése könnyen előidézheti azt a hajlamot, hogy a többi élettől elszakítsuk magunkat és a vallásba, mint biztos révbe meneküljünk. Az ilyen fordulat azonban világunk összezsugorításával fenyeget és magának a vallásos életnek sülyedésével is. A vallásnak mindazzal együtt, a mi sajátosságot nyújt, a szellemi élet egészén belül kell maradni, ennek tapasztalataiból kell újra meg újra megbizonyítania magát. Ha elszigeteli magát, akkor vagy elveszti minden tartalmát, vagy, a mi közelebb fekszik, áldozatává esik az anthropomorphikus fogalmazásnak nemcsak a fogalmakban, hanem az érzésekben is, melyek könnyen jutnak a merőben emberibe és érzékibe. Akkor az embert inkább sajátosságában fogja meg, semmint ennek fölébe emelné, akkor elkerülhetetlenül kiteszi magát annak a szemrehányásnak és támadásnak, hogy merőben az emberi kivánságok és érdekek beletükrözése a nagy világba, a hogy azt Ludwig Feuerbach ragyogó módon kifejtette. A vallásnak amaz elkülönítése egy «speczifikusan» vallási élet kifejtésével könnyen idéz elő közömbösséget a kulturmunkával szemben, nem különben farizeusi mellverdesést.

Ha azonban a vallás megőrzi összefüggését a szellemi élet egészével, akkor nem lehet abban kétség, hogy alap-álladékának minden közelsége mellett az emberi fogalmaknak csak nagyon tökéletlenül nyílhatik meg, mert ezek a világon való munka uralma alatt állanak, ezen kívül csak hasonlatokban tudnak beszélni. Azért a vallás gondolatvilágának szükségszerűen szimbolikus jelleme van. A hasonlatok mögött azonban itt egy új élet ténye áll, a mely szüntelen tovább-buzgásban teljesen kielégítően bizonyítja meg magát és a vallás egy óriási hatalom marad, sőt más erőkkel való összeütközésben a legerősebb hatalom, még ha nem terjeszkedik is ki a szélességbe és mint az élet legszentebbje nem hangos magaviselettel, hanem csendes jelenlétben hat a lélek legmélyebb alakjában. A vallást raczionális formákba átfoglalni annyi, mint lerombolni. Tiszteljük tehát a titkát és szívleljük meg Eckhart mester szavát, hogy «istenről a legszebben beszél, a ki a belső gazdagság bőségéről legjobban tud hallgatni.

Visszatekintés és összefoglalás.

Most már arról van szó, hogy egy pillantást vessünk a megtett útra és röviden összefoglaljuk, mi eredményre jutottunk az élet értelmét és értékét illető kérdés dolgában.

Sajátszerű volt a tájékozódásunk módja. Nem kezdtük, a hogy ezt rendszerint tenni szokták, a körülöttünk levő világ vázolásával s nem innen kiindúlva kerestünk felvilágosítást az életről, hanem igyekeztünk az életet önmagában megragadni és önmagából megérteni, követtük saját mozgásába, összefüggéseket, bonyodalmakat és megoldásokat ismertünk fel benne s ezzel végül eljutottunk egy összképhez, a mely egyuttal tájékozást nyújt az egésznek értelméről és értékéről is. Ezen az úton az elmélkedésnek magának is osztoznia kellett az élet mozgásában, nevezetesen a fordulópontokon választania kellett; az egészen a belső önfentartás utáni törekvés vonult keresztül és a végül nyert eredmény a személyes igazság jellemét hordozta magán. Ez nagy lelki közelséget és melegséget ad az egésznek; minden törekvő ember, nem csupán a tudós kutató, elvállalhatja ezt a munkát, az emberiség összetalálkozhatik egy közös meggyőződés alapvető tartalmában, egyuttal azonban minden egyes is individuális kifejezést adhat a szükségszerűnek, saját nyelvén nyilváníthatja ki. Az ilyen együttátélés által és a szellemi önfentartással való összekapcsolás által az itt megtalált igazság a képzelhető legnagyobb bizonyosságot nyerheti; az élet alapszerkezetére való visszatérés nem kevésbbé az egyszerűsítés irányában hathat, a mely a kulturmunka növekvő bonyolultságával szemben egyre sürgősebb lesz. A milyen bizonyosan szükség van ezen eljárásnál egy sajátságos gondolatvilág kialakítására, hogy az egyes jelenségeket egy egészbe foglalhassuk: egy így megalapozott gondolatvilágnak megvan az az előnye, hogy mind újra saját életté és tapasztalássá változtatható és azzal megszilárdítja jogát.

Az élet tartalmát azonban első sorban az a tény alakítja sajátságosan, hogy nem csupán egyszerűen továbbmegy egy természettől adott pályán, nem épül fel nyugodt továbbhaladásban egy szilárd alapvetésen, hanem főirányát meg kell keresnie; önmagáért való küzdés ez. A természethez való viszony, a mely az embert egyelőre egészen elfoglalja, neki nem elegendő tartósan, az új azonban, a mely felé törekszik, nem csupán merő többlet, hanem valami lényegesen más, a mi csakis szakítás és megfordulás által érhető el; ha egyelőre a lét elszóródásához tartozunk és életünk a környezettel való csupa egyes érintkezésekben folyik le, akkor fordulat következik be az életnek belülről való megragadására s egyuttal az egészben való átélés; ez az épen, a mit szellemi életnek nevezünk. Ez a szellemi élet világjellemével semmikép sem lehet a merő ember tulajdonsága, önállóságot kell vele szemben birnia, csak úgy idézhet elő alapos fordulatot és adhat az embernek szilárdságot és nagyságot s harczot róhat rá a merőben emberi minéműség ellen. Hogy a szellemi élet mint önálló és fölényes hatalom hat bennünk és hogy egyuttal saját életünk és lényünk lehet, ez dönt első sorban életünk jelleméről; mindenen uralkodó feladatot talál abban, hogy azt az önálló szellemi életet – s vele új alapviszonyt az élethez – elsajátítsa és a lehető legmagasabb erővel kifejtse.

A szellemi életben azonban azt találtuk, hogy az élet benső egységhez és önmagában való léthez fordul, olyan önmagában való léthez, a mely nem áll a dolgok mellett, hanem ezeket magába föl akarja venni és őket belsőleg át akarja alakítani. Szellemi élet annyi mint valóság-képzés és ezzel első sorban igaz élet. Mert az az élet, mely a szellem-alatti területen a pontoknak pontokhoz való viszonyából alakul, merőben közben-történés s ennélfogva nem igazi élet; az ilyen életnek ön-életnek kell lennie; a mennyiben ez az alkotás egész szélességében szilárdan megtartja magát s belőle önmagához visszatér, valódi valóságot hozhat létre, az egyedülit, a mely ezt a nevet megérdemli és a melyből ered minden, a mi máskülönben valóságnak nevezi magát. Csak a mennyiben itt az élet önmagába mélyed és egy támasztó alapból kiindulva befoglalja a tevékenység sokféleségét csak annyiban állhat meg önmagán, fejthet ki létet saját területén és így létrehozhatja saját életét. Ebbe a mozgalomba tartozik azonban a tevékenység minden elágazása a jóba, igazba és szépbe, mindenütt arról van szó, hogy a merőben subjektiv izgalom ürességén túljussunk és olyan pontot érjünk el, a hol az élet önkifejtéssé lesz és ezzel tartalmat hoz létre. Egy ilyen öntevékenységben azonban olyan öröm foglaltatik, a mely messze felülhalad minden közönséges boldogságot. Ily módon valóban nincs hiány mindent összefoglaló czél dolgában életünk számára.

E mellett az az egy nagy fordulat egyuttal mérhetetlen munkának kiinduló pontja is. Mert miután a bensőség, melyről itt szó van, a világmindenség saját mélységét jelenti, tehát nem elválás a világtól, nem menekülés a kedély egy zugába, hanem egy energikus megegyezésről van itt szó minden meglévő létállapottal, átváltozásról és fölemelkedésről, előrenyomulásról és felfedezésről, innen kiindulva kell az emberiség minden élményét áttekinteni és egymással összehozni, megnyilik az a lehetőség, hogy a partikuláris életrendszerekkel, melyek túlságos szorosakká váltak nekünk, egy univerzálisat állítsunk szembe és minden eredményt a szerint vizsgáljunk, hogy mivel járul hozzá egy önmagában levő élethez és a valódi valóság fölépítéséhez.

Természetesen egy ilyen élet követelése nem fejlődhetik ki az emberiségben a nélkül, hogy a tényleges czél és a tényleges állapot az emberiség közvetlen képességével együtt messzire el ne távolodjanak egymástól és a feladat sokkal nehezebbnek ne bizonyuljon, mint ott, a hol csak az erőknek bizonyos irányokban való fordulatára törekszenek, nem pedig az életnek lényegesen új módjára. A dolog megnehezítése azonban a czélt nem teheti kérdésessé, a világos betekintés abba az állapotba ellenkezőleg afelé fog hatni, hogy a munkának megadja a szükséges erőt és mélységet, valamint hogy ellene dolgozzon egy ellentétnek, a mely sok eltévelyedést és zavart idézett és idéz elő minduntalan, t. i. a szabadon lebegő idealizmus és a merő realizmus ellentétének. Amaz idealizmus beéri azzal, hogy valamiféle szellemi tevékenységet hoz létre az emberiségben és valamiféle köröket megnyer a számára, nem törekszik kellően arra, hogy a mozgalom a legmélyebb gyökerekig hatoljon és hogy az emberiség új összállapotát hozza létre; azt hiszi, hogy egykönnyen megnyerte az embert már annak számára, a mi csak valamikép érinti, gondolatai számára csak valamikép is nyilvánvaló; ily módon könnyen elfelületesedik halvány intellektualizmussá. A realizmus jogában van, mikor ezzel szemben az emberi lét teljes tényálladékát fordítja kifelé és a munkát ezzel szorosabban összekapcsolja. Azt azonban nem veszi észre, hogy minden szellemi tevékenységben és így minden kulturmunkában is egy emelkedés rejlik e fölé az állapot fölé és hogy szüntelenül ellenhatás áramlik belőle ez állapot ellen; így tehát a merő ember saját képességének rója fel azt, a mi csak a szellemi élet hatása alatt jön létre s azt hiheti, hogy merő kitágítás és képzetkapcsolások útján tudományt és természeti ösztönök kifinomítása útján morális állapotot tud létrehozni. Csak mikor a szellemi tevékenység és emberi helyzet egyaránt megtalálják méltánylásukat és állandó kölcsönhatásban maradnak, csak akkor lehet lényeges idealizmusra jutni, mely a kettőnek harczán át előbbrehatol egy igazi valóság fölépítésére.

Ez életnek egésze követeli a valóság mélységének elismerését és e mélység elsajátításának lehetőségét az ember részéről; a mi eddig az ő egész világának látszott, az ezzel másik világgá, a merő kifejtés és megjelenés világává válik. Az ilyen átfordulásban van metafizika, azt nem ismerjük félre és nem is tagadjuk, sőt az élet ilyen metafizikájának elismerését tekintjük annak a pontnak, melyen a szellemeknek dönteniök kell és nyilván mindig dönteni is fognak. Ha nincs a valóságnak mélysége vagy elzárva marad előlünk, akkor elesik minden lehetőség arra, hogy az életet önmagára alapítsuk, a valódi szellemi kulturát a merő emberkulturától elválaszszuk, a zürzavarnak, a mely minket körülvesz, belsőleg fölébe kerekedjünk. Akkor az élet el van veszve és nélkülöznie kell minden értelmet. Így nem az idegenben, a homályosban és a túlvilágiban való gyönyörködés hajt minket arra az átfordulásra, hanem az élet önállóságáról és az élet tartalmáról való gond. Az életnek ilyen metafizikája elég nyilvánvalóan is különbözik minden elvont iskolai metafizikától. Az a metafizika egyáltalán nem merő intellektuális szükségérzetből egészíti ki és alakítja át életünket, hanem épen ő hatol öneszmélés útján egy valódi valóságig, csak általa lehet az életnek szilárd álláspontját, a valódi jelent, az önmagunkban való létet elérni. A merő lét csak olyan valóságot tüntet elénk, a mely szétfolyik, ha meg akarjuk szilárdítani; valódi valóság csak szellemi munka és egy önmagában létező világ fölépítése útján jön létre.

Az itt kifejtett élet egy további vonása az ethikai természetű tevékenység következetes követelése. Ethikai jellemet főképen azáltal nyer, hogy itt nem arról van szó, hogy egy meglévő alapon ezt vagy azt elvégezzük, hanem hogy szakítva a meglévő helyzettel új álláspontot nyerjünk és egy új élet egészét vivjuk ki, hogy tehát ne csak egyes feladatokat, hanem egy összfeladatot birjunk, mely minden sokféleséget áthat és összetart. Hogy sikerül-e amaz álláspontot megnyerni, benne erős gyökereket verni, szellemi karaktert kiképezni és ezzel a valóság állományát növelni, hogy röviden szólva, lesz-e az ember szellemi energia és egyuttal egy láthatatlan rend részvevője, az dönt életének sikerülése vagy nem sikerülése fölött; a kifelé való legfényesebb sikerek sem pótolhatják az e tekintetben való hiányt. A feladat azonban, a mely ezzel az ember elé van állítva, nem tünhetik idegennek; a követelés nem jő kívülről, hanem saját lényünkből; hiszen arról van szó, hogy igaz ént nyerjünk el, saját életünket önmagunkban való létre vezessük. Ha minden ethika olyasvalamit kiván, a mi a merőben ember fölött van, akkor itt az az ember fölött levő valami maga az embernek legbelsőbb alapja. Ezzel elesik minden lehetőség arra, hogy a morált mint valami nyomasztó igát vagy merev sablónt fogjuk fel, a hogy azok teszik, a kik a helyett, hogy utána mennének a dolog belső összefüggéseinek, merőben az emberi együttlétben való jelenséghez ragaszkodnak és itéletüket könnyen befolyásoltatják a karrikaturától. A szellemi élet ilyen morálja képes arra is, hogy kielégítsen olyan követelményt, a mely el nem hárítható, a melyet azonban a jelenkori tanítások csak mellékesen szoktak tárgyalni, t. i. egy élő hatalom követelményét, mely a törvényeknek, a normáknak ható erőt ad az emberen belül. Mert mit használnak az ellenállások súlyával és a szellemi inger bágyadtságával szemben a parancsolatok és normák, ha csak követeléseket támasztanak az emberrel szemben, de nem jön elébük az élet folyama és nem teszi teljesítésüket lehetségessé? Ilyen életfolyam nyilik azonban, ha elismerjük a mindenség-életnek jelenlétét az emberben, a mely fölemeli a merő pont képessége fölé és az egésznek erejét hathatóssá teszi benne. Az ilyen összefüggésben egyuttal a morálnak nem lesz sem regulativ, sem produktiv jelleme, azaz cselekvésünknek nem kell csak belehelyezkednie egy fennálló rendbe, nem kell egy adott világba csak beleilleszkednie, hanem a dolgok állását tovább kell képeznie, a szellem birodalmát legjobb képessége szerint gyarapítania. Akkor nem fog a tevékenységgel addig várni, a míg kívülről jön számára valami követelés, hanem belső ösztönből fog fölkeresni és tovább fejteni, alkotni és megújítani. Ilyen alapból kiindulva kell nevezetesen a morálnak újraélesztetnie, hogy magasra fejlődött kulturánk ne legyen áldozatává a rothadásnak és az elharapózó elpuhulással férfias érzület álljon szemben. Egy a szubjektiv hogyléten fölülálló czél nélkül nincs meg az életnek szilárd támasztéka és összetartása, minden külső bősége mellett nem kerülheti el a belső ürességet és felbomlást.

Ilyképen az élet értelmében és czéljában, mint a hogy ebből látszik, nem lehet kételkedni. Egy önálló szellemi élet elsajátításában olyan feladat nyílik, a mely minden szétágazást magában foglal és minden létét átképzésére hajt. Az ebben az életben való részesedéssel belső viszonyt nyerünk a világgal és szoros külön körből egy mindenség-életbe helyeztetünk, egy belső élethez tartozóknak tudjuk magunkat és az egyénnek ereje visz minket is. Emellett azonban nem tününk el a végtelenségben. Mert az a nagy tény, hogy az egyes helynek végtelen élete saját élménynyé válik, hogy itt az önálló élet forráspontját teremti meg. Ezen a helyen a mozgalom saját tettünkké válik és nélküle nem juthat előre. Így cselekvésünk is a mindenség továbbképzéséhez tartozik és meg lehetünk győződve, hogy semmi sincs abból elveszve, a mi lényeget képzőn hat. Az ilyen élet nemcsak a külső természetnek emel biztosan és magasan fölébe, hanem az emberi üzelmeknek is kicsinyes érdekeikkel együtt, hiszen mint a végtelenség részvevői önmagunkon állunk, mérhetetlen munka közben az alkotó alapból kiindulva belső szilárdságot és biztos nyugalmat meríthetünk. Egyuttal megváltoznak az élet mértékei: nagysága nem a kifelé elért eredménytől függ, hanem a lényeget alkotó mélység kiküzdésétől és a világ állományának ezáltal való előbbrevitelétől; a mi különbözőséget az életsors mutat, az háttérbe szorul e valamennyiünk közös műve mögött; külső kicsinység együtt járhat a belső nagysággal és senkinek sem szabad életfeladatát alacsonyra becsülni. Valamennyien királyi vérből valók vagyunk, de csak mint a szellemi világ polgárai, mint az eredeti élet hordozói.

Az élet képéről és becsléséről azonban nemcsak az dönt, a mi az életben mint mozgalom támad; nem kevésbbé esik a mérlegbe, hogy mennyiben sikeresek, mennyiben közelednek czéljukhoz. A készületlenség könnyen elviselhető, ha a biztos kiküzdés útján van, de ha nem így van, akkor nyomasztólag és bénítólag hat. Most már azonban nem lehet tagadni, hogy a szellemi mozgalom nálunk akadályokba ütközik, melyek nem oldhatók fel simán; épen az, a miben sajátossága és nagysága áll, bonyodalmakat szül, melyek a nyereséget veszteséggé alakíthatják át.

Sajátsága volt a mi körünk szellemi életének egy előrehaladó belső mozgalom, egy fölkapaszkodás különböző lépcsőfokokon. A természetes önfentartáson felül és a legközelebbi lét zűrzavarán felül egy szellemi élet fölépítésére hajt valami, de ebben is bekövetkezik a szétválás egy összefoglaló kulturmunka és a vallás egy birodalma között. Ezzel az élet három rétege keletkezik, melyek különböző javakat tartalmaznak és különböző világi áttekintéseket hoznak létre. A természetes és társadalmi önfentartás hasznosságán és czélszerűségén belül világot építő alkotás emelkedik s erőt és szélességet fejleszt ki, fölötte azonban a világon belülálló bensőség és a világot legyőző szeretet birodalma van; a világnézet szerint az első fok, ha nem a materializmushoz, de mindenesetre a pozitivizmushoz és agnoszticzizmushoz hajlik, a másik egy pantheisztikus gondolkodásmódhoz és a szellemi élet személytelen fogalmazásához, a harmadik theizmust képvisel és személyesebb szinezetet ad a szellemi életnek. Már most az élet egésze csak akkor sikerülhet, ha ezek a különböző fokok élő vonatkozásban és kölcsönös hatásban maradnak és egymást kiegészítik, ha az alsók a magasabbakhoz tovább törekszenek és ezek rájuk visszavonatkoznak, csak ha ezzel minden jogával együtt felismeri korlátját is és ha minden különös feladatnak az összfeladat fölötte marad.

De közönségesen mily messze el van az élet az ilyen alakítástól távolodva, mennyire széjjel esik az ember előtt, mennyire meg van hasonolva önmagával! Az egész többnyire nem elég erőteljes, hogy a különböző oldalakat és fokokat összetartsa és egymással kiegyenlítse; így mindegyikük önállóan lép fel és önmagából uralkodni akar az egészen; nemcsak hogy az alantas zártságával és szilárdságával azzal fenyegeti az életet, hogy lehúzza, a magasabb is elveszti teljes erejét, sőt szellemiségében is fenyegetve van, ha az élet összefüggéséből kilép és mozgásával szemben bezárkózik. Így mutatják ezt a vallási terület tapasztalatai teljes világossággal; nevezetesen ott, a hol a vallás teljesen egyeduralkodóul adta magát, a kicsinyesen emberibe és szűkösbe jutott. Általában véve a fokok amaz izolálása merev szűkítéseket és ép oly kemény, mint kilátástalan harczokat idéz elő, minden fok létrehozza a maga saját dogmatizmusát, az életalakítás a párt szempontja alá kerül, az önmaga fentartására és a többiekkel szemben való keresztülvitelére való gond az egésznek előbbrevitelét mellékesnek tünteti fel, az emberiség legjobb erői fölemésztődnek az ilyen összeütközésben. Az a szellemi élet sorsa nálunk, hogy nemcsak kifelé, hanem önmagában is folytonos harczot kell viselnie és hogy a harcz mindkét módja csaknem összeelegyedik egymással. A történelem folyama azonban úgy látszik, mintha nem csökkentené, hanem inkább fokozná a bonyodalmat; avagy volt-e valaha idő, a mely annyira pártokra szakadt, mint a miénk?

Az a meghasonlás azonban semmiképen sem a merő individuumok hibája, végeredményben onnan ered, hogy magában a valóság tényálladékában az alacsony semmikép sem megy egészen a fölemelkedő mozgalomba, hanem ezzel szemben önállóságot tart meg; így a természet birodalma legnagyobbrészt a szellemi élettel való minden vonatkozásnélkül valónak látszik, így a szellemi élet maga is széles kiterjedésben az önállóságra és lényegképzésre való irány nélkül fejlődik ki. Az erők sok tekintetben elválnak és értelem nélkül szétömlenek az ürességbe, vagy ők is alantas czélok szolgálatába vonatnak. Ez belevág az összállapotba és az individuumokat védteleneknek tünteti fel az akadálylyal szemben.

A bonyodalom tetőpontját azonban csak akkor érjük el, ha a világkörnyezet ellenállását, melylyel különböző pontokon találkoztunk, egy egészbe foglaljuk és mint egészet fontoljuk meg. Az általunk képviselt meggyőződést különös erővel érinti, mert csak az a gondolat vezeti, hogy az ember avval, a mit szellemileg alkot és szellemileg önmagából csinál, nem a saját körében mozog, hanem közvetlenül a világélethez tartozik; hiszen szellemi élet nekünk annyi, mint alkotó életbe való elhelyezés és az az alkotó élet sohasem lehet az egyesnek a dolga, hanem csak az egészé. A mi különösség van bennünk, annak is itt csak akkor van joga és értéke, ha az egyénre támaszkodik és általa alakíttatik. Ily módon életünk, a mennyiben önálló szellemiséget nyer, a mindenség hatása, a mindenség önkimélyítése. A mindenség ily önkimélyítésétől azonban azt lehet várni, sőt szükségszerűen követelni, hogy elegendő ereje legyen arra, hogy önmagát érvényesítse és a dolgok menetét irányítsa: a mi szellemi élet megered, annak ha nem is egy csapásra, de legalább biztos fejlődésben uralomra kell juttatni magát és meg kell törnie minden ellenállást. Máskülönben a világélet elviselhetetlen ellenmondást rejtene magában olyan mű kezdődnék, melyben nincs meg az önmaga keresztülvitelére való erő; az ember azonban, a kivel szemben az a czél magas követelményeket támaszt, a kinek mellette vagy ellene döntenie kell, kínos bizonytalanságba kerülne s végül szellemileg össze kellene benne törnie. Már pedig nekünk embereknek a világtörténés nagyon is átlátszatlan, semhogy teljesen részvéttelennek nyilváníthatnók cselekvésünk és eljárásunk számára, különösen pedig a valláshoz való fordulás azzal, hogy új életmélységet nyit, megadja a lehetőséget, hogy valami, a mi eleinte akadálynak tűnik fel, végül előmozdítónak bizonyuljon; sok élettapasztalat valóságot ad ennek a lehetőségnek. Mindazzal szemben azonban, a mi egyes dolog abból fenforog vagy legalább nyitva marad, az egésznek elfogulatlan szemlélése nem vonhatja ki magát az alól a benyomás alól, hogy a világtörténés mereven közömbös minden iránt, a mi belső képzés nálunk végbemegy; a belső mozgalom úgy tűnik, hogy roppant ellentállások ellen nem tud fölvergődni és nem tud önálló birodalommá alakulni. Így látszatra abba az ellenmondásba esünk és közel áll az a fordulat, hogy minden mozgalmat az önálló szellemiség felé merő képzelődésnek nyilvánítsunk s ezzel minden e felé való ösztönt alapjában leromboljunk. A világ, melyet az ember belülről akarna felfogni és sajátjává tenni, úgy tűnik fel, mintha ridegen visszautasítaná és örökre bezárulna előtte.