Part 9

A szellemi élet tehetetlensége végül az élet belsejére is kiterjed. Belső szétomlás jelenik meg abban, hogy a szellemi erők elszakadhatnak alapjuktól és hogy akkor könnyen hatalmába eshetnek épen az alantas hatalmának, mely fölé a szellemiség irányában való fordulatnak kellene emelnie; teljes visszásság következik be a magasabb erőinek ilyen felhasználásával az alantasabb szolgálatára; innen kapja az érzékiség raffinált jellemét, mely mint egy rákfene egész kulturákat elpusztít, innen fokozódik a naiv, mondhatni ártatlan természetes önfentartás korlátlan egoizmussá, mely az egész végtelenséggel szembeáll és vágyainak szolgálatába hajtja. Sőt nem lehet tagadni, hogy az emberi körben is mutatkozik valami diabolikus, a pusztításban, ellenségeskedésben, tagadásban önmagáért való öröm; csak a lapos felvilágosodás tagadhatja ezt a tényt. Bármilyen alaptalan volt, mikor a vallásos talajon hajlam mutatkozott arra, hogy ezt a gonoszat tudatosan előtérbe állítsák és az embert teljesen hatalmába esettnek gondolják, a merev meghasonlás az emberi lélekben félreismerhetetlen és ha maguktartásában itt ép úgy, mint az életsorsokban az egyének messze elkülönülnek egymástól, akkor minden mélyebb vallási valamint filozófiai meggondolás az összállományhoz tartotta magát és joggal tette nyomatékosan felismerhetővé az ellentmondás abban, a mit az ember szellemi mivolta kiván és a mit életének tapasztalata mutat. Egyfelől az általános bizonytalanság a sorssal szemben, az ember mint láthatatlan hatalmak játéklabdája, másfelől – és ez kiválóképen – az én szorossága, a szellemi tompaság és renyheség, a tisztátalan és igaztalan gondolkodásmód, mely az emberi élet átlagán uralkodik és a szellemi életet az egyének önző czéljainak merő eszközévé alacsonyítja le.

Nem volt hiány kisérletekben arra, hogy a gonoszat, melynek tényállományát nem lehetett megrendíteni, azzal magyarázzák el, hogy nagyobb összefüggésekbe állították és rajtuk belül előmozdítónak igyekeztek felmutatni. A különböző korszakoknak ebben törekvésük főiránya különböző utakat mutatott: a görög gondolkodók egy világharmónia eszméjéhez igazódtak, mely hogy hatalmas és erőteljes lehessen, diszonancziákat is kiván, diszonancziákat, melyek az egészből nézve majd feloldódnak. A mennyiben a középkor egyáltalán belebocsátkozott a gonosz magyarázatába, arra hajlott, hogy a bűnt és szenvedést, mint a legfőbb szeretet és kegyelem tanusítására való nélkülözhetetlen eszközöket és előfeltételeket értelmezze, mert csak az elveszett és bú-bánatosan hazatérő fiúnak mutatkozik meg az atyai szeretet teljes bősége. Az újkor ezzel szemben ebben a problémában azzal fejezte ki sajátosságát, hogy az akadályt és szenvedést úgy fogta fel, mint ingert a tevékenységre, mint ösztökéjét az új erő felhasználásának és ezzel akarta jóra fordítani. Az ilyen kisérleteket nem tekintenők teljesen elhibázottaknak, az élet összlefolyása igazság szerint lényegesen máskép értékelhet egy cselekvényt, mint a hogy a közvetlen benyomás teszi: főczéljukat azonban nem érték el, mert megfogható valóságokkal merő lehetőségeket állítanak szembe és a hogy ezeket igazságtalanul megerősítik, amazokat ép úgy meggyöngítik; alapjában véve eredményük arra megy ki, hogy a rejtvényt olyan pontra helyezik át, a hol kevésbbé erősen érezhető. Minden a magyarázatra való kisérlet mind újra ebbe a dilemmába került: ha a gonosz eredetét a legfőbb oknak tulajdonítjuk, akkor ezt illetéktelenül alászállítjuk; ha mint különös okot szembehelyezzük vele, ebből a valóságnak elviselhetetlen meghasonlása származik.

De ha a gonosz rejtélye megoldhatatlan marad és a szellemi élet tehetetlensége a tapasztalat világában nem magyarázható meg, akkor kérdés, mi következik ebből a tényből? Megrendítően és rombolóan csak akkor hathatna, ha annak kiszolgáltatására kényszerítene, a mit a vizsgálat eddigi lefolyása a szellemi élet érdekében eredményezett; kiválóképen, ha annak a meggyőződésnek a visszavonására vezetne, hogy a szellemi életben a valóság önmagában való létre jut és ezzel új világot nyit meg. Erre azonban nem képes. Mert mindamaz ellenséges benyomásokkal szemben megmarad a ténye az élet belső továbbképzésének, a valóság egy új foka megnyitásának tartalmaival és értékeivel; a hogy ezt a tényt nem hozhatja a merő ember létre, ép úgy nem is szüntethető meg létének ellentmondó állománya által. Elég világosan jutott elénk, hogy ez az élet az emberi körben a természeti létre fölemelő és átalakító hatással volt, nemkülönben a világtörténeti munkában önmagának előbbrehaladó átképzését hozta létre; semmiesetre sem jelentkezett merőben egy elszórt sokság, hanem a sokság egy összefoglaló egészszé törekedett össze, nem csupán nézetek és magyarázatok, képek és árnyak nyujtattak egy kívül levő tényálladékról, hanem az élet fölépítése maga egy ténylegességet hozott létre és ilyen belső közelségben érinthetetlen biztonságot adott neki. Ez az alapténye, ez az alaptapasztalata egy a természettől és a merőben emberi léttől való elválásban talált új életnek, a bensőségnek ez az önállósulása fenmarad a világkörnyezet legsúlyosabb ellenállásaival szemben és világkarakterét sem dönti az meg; az ellenállások a szellemi élet követelményei és a világ tényálladéka közti széles távolságok felmutatása által a legnehezebb rejtvényeket állíthatják fel, kényszeríthetnek minket, hogy az ember helyzetét alacsonyra értékeljük és sok tartózkodást rójunk magunkra; magát az alaptényt és egyúttal az élet főirányát nem tehetik kétségessé; ez az első és döntő őstapasztalat, melytől minden függ, s csak ez teszi még a kételyt is lehetségessé. Ha a kétely diadalmaskodott az emberen, az mindig valami az élet magvában való gyöngeségen mult; a hol itt erő plántáltatott be, ott gyakran csak az ellentmondás által hajtatott teljes kifejlődésre, ott biztosnak érezte magát és fölényesnek épen a legkeményebb ellentmondás mellett.

A történelmi tapasztalat is azt mutatja, hogy a világ-állomány hatása a meggyőződés egészére lényege szerint, a szerint mérte magát, a mi belső támaszt és sajátos irányt a szellemi élet amaz állománynyal szembe tudott helyezni. Így pl. a régi keresztényeknek a legteljesebb mértékben tudatában volt a világ-viszonyok homálya; hitük szilárdsága ezáltal semmit sem szenvedett, mert egy belső szükségszerűség vitte lelküket és fölébe emelte őket minden kifelé való bonyodalmaknak. Viszont gyakran voltak ragyogó eredményű és hatalmas erőkifejtésű idők gyöngék a kételylyel szemben, mert életüknek nem volt önmagában szilárd gyökere és biztos összefüggése az önmagában-lét világával. Sőt mi több: semmi sem tette az embereket bizonyosabbá egy a természettel szemben fölényes életről, mint a saját lelkükben levő nagy konfliktusok észrevevése és átélése; e konfliktusok elviselhetetlensége felrázó hatalmukkal, volt a legbiztosabb bizonyítvány a mellett, hogy az egészben több van, mint merő képzelődés; épen a foglalkozás ezekkel a konfliktusokkal állította az életet önmagára és tette függetlenné minden környezettől. A fájdalom ereje a nélkülözhetetlen javak nemléte miatt hozta létre a reményt, sőt a bizonyosságot, hogy az, a mit nélkülözünk, valahogy megvan és végül közölni fogja magát az emberrel.

A hol nincsenek belső konfliktusok, ott hiányzik a belső problémák kényszere és a hol ez hiányzik, ott az élet nem védheti meg magát a belebonyolódástól egy idegen világba, ott túlnyomóan kifelé irányított marad, ott a kétely nyerte meg a játszmát. Így végül a döntés magának az életnek energiájában és tartalmában marad: az erős és hatalmas élet növekszik az ellentmondás által, a gyönge és üres áldozatául esik.

De ha nem akarjuk, hogy a közelít a távoli, a bizonyosat a bizonytalan összezsugorítsa és ezért a világkörnyezet ellenállása előtt semmikép sem hajlunk meg, életünk az összeütközés által amaz ellentállásokkal sajátságos karaktervonást kap. Most arról van szó, hogy a szellem világát minden ellentmondás ellen, a saját lelkünkben való ellentmondás ellen is bátran fentartsuk, híven kitartsunk mellette minden ostrom ellenére, heroizmust gyakoroljunk egész a mindennap munkájáig. Ebből kiindulólag követelménynyé lett, hogy a szellemi világ mellett való döntést ne valamiféle díjhoz vagy valamiféle külső sikerhez kössük, a jót a külvilág kemény ellentmondása ellenére is önmagáért fentartsuk. Az ilyen gondolatmenetben rajzolta meg Plato képét a szenvedő igazról – messze eltérésben e fogalom keresztény fogalmazásától – a kit minden szenvedés és minden üldözés csak megerősít belső fenségében és szilárdságában. És Plato gondosan ügyelt arra, hogy az ember morális magatartását elválaszsza a jutalom kérdésétől. És hasonló érzületben követelték nagy nevelők, hogy az erkölcsi nevelés ne arra a tanításra támaszkodjék, hogy a jónak jó, a gonosznak gonosz szokott lenni a sorsa, hogy inkább eléggé meg kell a lelket erősíteni a jóban arra, hogy a benne való örömet minden szenvedésnek fölötte állóvá tegye. Igy mondja Fröbel, hogy az embereket abban kell felvilágosítani, hogy az, a ki igazán a jót akarja «szükségszerűen nyomás alatt kell hogy éljen; mert lemondás, nélkülözés, a külső elsülyesztése, hogy a belsőt megnyerjük, ez a föltétel a legfőbb fejlődés elérésére». «Épen az élet külső akadályainak legyőzése vagy még inkább áthatolása és ezzel elpusztítása a saját akaraterő, a fokozott tetterő által, ez az, a mi az embernek saját tudatában békét, örömet és szabadságot szerez.» Ez a gondolkodásmód a sztoiczismusban klasszikus kifejezésre talált, egy darab belőle megkívántatik minden erőteljes élethez.

Bármi sokra becsüljük is azonban ezt a gondolkodási módot, mégse lehet mellette végleg megállni. Főképen az egyes és az egyes függetlenségének megőrzése van a szeme előtt, az egésznek állása, egy szellemi összefüggés fölépítése kevés gondot okoz neki; e mellett az egyest erősnek és az ellenséges világgal, valamint a saját lelke bonyodalmaival fölérő erejűnek gondolja; minden kételylyel és ellentállással szemben bátran fentartja az alaptényt, de nem ismeri az élet továbbképzését megrázkódtatáson, kételyen és szenvedésen át. Erről azonban nem lehet lemondani, ha az élet folyamatban és örömteljességben akar maradni. Ha tulajdonképen csak védekezésről lenne szó és a harcz nem vinné bensőleg is tovább az életet, akkor nem lehetne a megrekedés ellen óvakodni, a megállás elkerülhetetlen volna, a czél híánya megbénítana minden tetterőt. Így tehát arról van szó, hogy azt a megállást legyőzzük és ezt igéri a vallás.

Vizsgálódásunk már különböző pontokon érintkezett a vallással, de tartalmát és jelentőségét még nem méltattuk kellően. Ezt a kérdést azonban nem vethetjük fel anélkül, hogy el ne ismerjük, hogy a szellemi élet minden kifejtése, ha az ember tudatától többnyire elrejtetten is, magában hordja a vallás egy elemét. Mert valamint az élet önmagában való létére szolgáló fordulat nem az egyes pontokból, hanem csakis az egészből indulhat ki, ép úgy minden valóban szellemi tevékenységnek is az egész életével kell összekötve lennie és rája támaszkodnia. Ez egyáltalán nem csupán az erő megerősítését jelenti, hanem az életproczesszus általános belső átalakulását is. Hiszen láttuk, hogy igazi szellemi élet csak azzal jön létre, ha legyőzzük a subjektiv képesség és a tárgyon való hatás ellentétét, hogy csak a teljes tevékenységre való fölemelkedés eredményez önmagában való létet és hoz létre élettartalmat. Már most azonban mindaz, a mi emberi fáradozást és törekvést hozhat önmagából létre, a merő subjektum oldalán áll, nem éri el a teljes tevékenységet, a mely a tárgyat is befoglalja és egyúttal nem ér el teljes realitást sem; csak az összélet, mely az embert körülveszi és hullámaiba belevonja, tudja a meredek szakadékot áthidalni, csak ez tudja a merő óhajtozást és akarást erőteljes tetté és alkotó munkává alakítani. Hogy így az ember éppen abban, a mi számára a legbensőbb és legsajátabb, teljesen az egyéntől függ és tőle kapja a törekvés erejét és irányát, az az élet minden magaslatán teljes világossággal nyilvánvaló volt. Így a nagystílű művészi képzés nem az egyéni fáradozás termékének érezte magát, hanem egy magasabb hatalom adományának, mélyebb természetek, mint Goethe, mint a kegyelem ajándékát benső hálával fogadták és tiszteletteljesen bántak vele. Nagy gondolkodóknak is belülről valami minden önkénynek fölötte álló kényszerül kellett tapasztalniok, ha lényük követelését merészen és diadalukban biztosan szembe tudták állítani mindazzal, a mi körülöttük igazság számba ment. A tett hősei pedig, ha gyakran szkeptikusak voltak is az őket körülvevő vallással szemben, úgy szokták magukat tekinteni, mint eszközöket egy a világ felett uralkodó sors kezében, különben ilyen meggyőződés nélkül a rengeteg felelősség, melyet cselekvésük magával hozott, komolyabb lelkeknek elviselhetetlen lett volna. A magaslatok azonban csak azt mutatják, a mi minden szellemi életben érvényesül: a hozzátartozást egy végtelen élethez és ettől való függést; ennek minden elismerése és elsajátítása egy nemét adja a vallásnak.

Ez a szellemi alkotásban benne rejlő vallás azonban inkább előudvara a vallásnak, mint maga a vallás, nem alkot saját birodalmat, midőn az egész életet megnemesítő és átlelkesítő hangulattal keríti körül; s megmagyarázatlanul hagyja azt is, hogy történelmi vallások keletkezhettek és nagy hatalmakká válhattak. Azon a hangulaton felül egy önállóbb és kifejezettebb vallás felé hajtanak a roppant ellenállások, a melyekbe a szellemi élet, mint láttuk, az ember világában ütközik. Addig elviselhetők lehetnek, a meddig csak kívülről látszanak jönni, de elviselhetetlenekké válnak, ha az akadályozás az ember legmélyebb alapjáig hat, ha legbelsőbb lényeg és tényleges állapot messze széjjelesnek és merev meghasonlásba jutnak. A megmaradás ilyen meghasonlásnál az egész életet meg kellene hogy bénítsa és megakaszsza; a lassankénti fejlődéstől és nyugodt előhaladástól itt nem lehet a legkevesebbet sem várni, ha egyáltalán lehetséges az áthidalás, akkor csak abban az irányban kereshető, hogy egy a bonyodalmon felül való hatalom új életet ültet az emberbe, a valóságnak szélesebb mélységét közli vele és ezáltal képessé teszi, hogy annak a szakadéknak a saját lényében ellene dolgozzon.

Hogy az embernek valóban ilyen új mélység nyílik meg, az a történeti vallások közös állítása, ha a közelebbi fogalmazásban messze elágaznak is. A mi szemlélődésünk a szellemi életről szintén hagy helyet ilyen továbbképzésre, lehetőségét készségesen megengedheti. Mert mikor minden szellemi tevékenységet egy összéletbe illesztett és ennek erejére támasztott, akkor az egyesekkel az egész csak a világ felépítésére való munka által közöltetett és annyiban csak közvetve volt jelenvaló; fennáll még az a további lehetőség, hogy az élet egésze közvetlenül is megnyíljék az egyesek számára és részt adjon nekik a maga gazdagságából. Ez új életet hozna létre, a mely a kimenetelben és az önmagába való visszatérésben teljes önmagábanlétet ér el; a szellemi élet eszméje ezzel isteneszmévé és a szellem országa isten országává fokozódnék.

Hogy azonban ilyen lehetőség valósággá válik, azt nem lehet máskép szemléltetni, mint egy új élettipus tényleges megjelenése és hatalomrajutása által, melyet az embernek semmiféle töprengő reflexiója nem hozhatna létre. Akár az egyesek lelkében, akár az emberiség életében egyelőre inkább mint ösztönzés és felszólítás lehet jelen, semmint kész munka, az is ténylegességet jelent az életre nézve, nevezetesen mikor az egyes vonások egymás között összekapcsolódnak, ugyanabba az irányba mehetnek, egy ugyanazon forrástól tesznek mint eredetükről tanubizonyságot.

Ha minden vallásnak abban van a lényege, hogy az embert és az istenséget közvetlen viszonyba hozza, akkor annál magasabban fog állni, mennél inkább a bensőbe és egészbe fordítja ezt a viszonyt, mennél inkább engedik, hogy az isteni ne csak egyes határaival érintse az embert, hanem a saját életét közölje vele s részt adjon neki lelke legbensőbb mélyében az istenségből. Ez a fordulat azonban abban bizonyítja meg magát, hogy az embernél is a szellemi élet nem olvad fel a világ felépítésére való hatásban, hanem hogy önmaga felé tud fordulni és az egészről egészre való mozgásban új tartalmat tud létrehozni, lényegalkotást tud végrehajtani, a mely fölötte áll minden munkaeredménynek. Olyan nagyságok, mint érzület, meggyőződés, jellem – úgy láttuk – kell hogy hassanak a szellemi munkában is. Teljes önállóságra és tiszta kifejezésre azonban e mellett nem jutnak, azt csak annyiban teszik, a mennyiben van egy a munkának fölötte való élet az egészről az egészre, ez pedig csak egy isteni élet jelenlétében s rávaló vonatkozásban fejlődik ki. Már az ez után való kivánságban megmutatkozik egy mélyebb életréteg képződése, melyben az élet konczentráltabbá, melegebbé, mondhatni személyesebbé válik s a lelki állomány egésze elválik minden merő eredménytől.

Mindezek a formák azonban csak azzal nyernek eleven tartalmat, hogy az isteni életnek ama megnyílása az emberben belső összekapcsolást és lelki egygyéválást hoz létre az egész valósággal, a hogy ez a szeretet fogalmában mindenesetre inkább képletes kifejezést talál. De minden tökéletlenség mellett ez a fogalom mégis bizonyos irányt mutat, csak el kell belőle távolítani mindent, a mi a merő affektusra tartozik s csak ne jelentse valami idegennek belevonását egy adott életkörbe, hanem jelentse egy közös életkör alakítását, az életnek nagygyá és szélessé válását mindannak legyőzésében, a mi szakadék és korlát van az idegen és a saját között. Ilyen szeretetet ismer fel az ember egy új életnek és lénynek benne való létrehozásában, egy belső felmagasztosulásban, mely egyedül menti meg a fenyegető megsemmisüléstől. Csak a mennyiben ez a szeretet az ember saját lényévé válik, következhetik be a felszabadulás a természetes én szükössége alól a nélkül, hogy az ürességbe esnénk; az ilyen isteni szeretet képes mindent, a mi merev és ellenséges, feloldani, a kicsinynek és eltévelyedettnek is értéket adni, az emberek kölcsönös viszonyában előtérbe juttatja a közöst, sőt az egyformát, megújít és átlelkesít ezzel minden emberi együttlétet. De ezenfelül tovább is ér, a természethez és a kulturához való viszonyunkban, a világ egészét lélektelen idegenből hazánkká teszi és lehetségessé teszi, hogy az alkotó alapból kiindulva, mint sajátunkat éljük át, a hogy ezt nevezetesen a művészet ki tudja fejezni. Hogy ilyen élet, ilyen belső egygyéválás a mindenség egészével ki tud az emberiségben sarjadni és az élet lelkévé tud lenni, az bizonyosan tanusítja az isteni élet jelenlétét. A mit a reformáczió ideje egy bizonyos irányban igy mondott ki: «felebarátunknak megbocsátani annyi, mint biztossá lenni arról, hogy az Isten megbocsátott nekünk» – ez áll ezen új élet egészére: jelenléte az emberben azt tanusítja, hogy az ember isteni életre támaszkodik. Az a nagy csoda, hogy az isteni élet és alkotó szeretet az ember saját életévé válhatik anélkül, hogy feladná a fölényes fenséget, – csoda és mégis egyúttal tény, melytől a szellemi élet minden fentartása függ.

Ha azonban ez az új élet teljesen elismertetik és erőteljes kifejtésre jut, akkor biztos túlemelkedés hajtatik végre az akadály területe fölé és a megakadó élet újra folyásba jő. Természetesen ezzel a fordulattal a szenvedés és homály semmi esetre sem tünnek el egyszerűen, inkább a súlyuk fokozódik. Mert midőn az új fokozat a követelményeket általában fokozza, a meglévő tényálladékot még elégtelenebbnek mutatja, a mi addig csak mint hiány tünt fel, most merev ellentmondássá válik. Így a morális eltévelyedés most bűnné nő, és a szokásos morál könnyen tünik fel merő torzképnek; a világ állása is közömbösségével a szellemi élet czéljai iránt, harczaival és szenvedéseivel még rejtelmesebbé lesz ott, a hol a világon uralkodó hatalom az isteni szeretet. De bármennyire nőnek a rejtélyek, és bármennyire megdagadnak az ellenállások, egy új élet megnyilásának tényét a legmélyebb alapból nem rendíthetik meg és az ilyen tényben az ember olyan álláspontot talál, a mely fölébe emeli minden ostromnak. Így a szenvedés problémájának vallási megoldása nem valami elmagyarázásban vagy csak legyengítésben van, hanem abban, hogy az új élet fölébe emel egész területének és a szeretet és öröm birodalmát helyezi vele szemben. Persze arról van szó, hogy hajlíthatatlan erővel ragaszkodjunk az újon megnyílt életmélységhez a legközelebbi világ minden ellentmondása ellenére és ez a világok körül folyó harcz olyan heroizmust kíván, a mely nagyobb, mint minden, a mi a világon belül heroizmusnak neveztetik. A vallás azonban nemcsak fölébe emelhet a szenvedésnek, hanem még előrehaladást is nyerhet el tőle; semmisem jellemzőbb a reá sajátszerű életalakításra, mint ez. A szenvedés pozitív méltatása semmi esetre sem olyan könnyű és egyszerű, mint a hogy fel szokták tételezni. Mert mikor azt mondják, hogy a szenvedés a lélek megnemesítésére és elmélyítésére hat, akkor ennek egyenesen ellentmond a tapasztalat elfogulatlanul megragadott tényálladéka. Sokkal inkább azt látjuk, hogy a szenvedés az embereket kicsikké, szűkösekké, kancsalul látókká teszi, míg a jobb helyzetbe jutás kitágítja és segítésre készszé teszi a lelket. Elmélyítően a szenvedés csak az alatt a föltétel alatt hathat, ha az élet munkája alatt egy szélesebb réteg van és az ember számára megnyilhatik; ennek lehetősége nélkül minden beszéd a szenvedés megnemesítő hatásáról nem más, mint üres szóbeszéd. A vallásban azonban elsősorban az a mélység jut elismerésre és kifejlődésre, így most már a szenvedés fölemelően hathat, a mennyiben felrázó és megrázó hatalma elkészíti a lelket egy új élet fölvételére, tiszta kezdéseket ébreszt benne. Akkor a szenvedés rávetheti az embert lényének végső mélységére, akkor az eddigi állapot megrendülésén is megmutatkozhatik, hogy a mi egész lényünkként tünt fel és minket szorosan megkötni látszott, csak egy különös lehetőség volt, a melytől megszabadíthatjuk magunkat. A mi azonban áll az egyesre nézve, az áll a népekre és az emberiség egészére is; ennek is szüksége van megújulásra, eredeti kezdetek elültetésére, mert a kulturák magában sikerülésükben élik ki magukat és ellanyhulnak. Világosan különválik itt két élettípus, melyek történeti vonatkozásuk szerint az ógörögnek és a kereszténynek nevezhetők. Ott a szellemi, mint az emberben biztosan megalapozott és közvetlenül jelenlevő, mint a magasabb természet egy neme tünik fel; az életnek itt nem lehet más feladata, mint hogy ezt a szellemit az emberben teljes erővel kifejtse és minden támadással szemben fentartsa, a cselekvés itt önábrázolása és önélvezése a belső derékségnek. Ez élet dicséretére sok mindent lehet mondani, de van egy merev korlátja: mint készet és zártat adja magát, nem ismeri a belső felemelkedést, a szenvedés belső elsajátítását és a lényegnek ez által való növekvését; semmikép sem elégíthet ki, ha életünk állaga tele van bonyodalommal és egy új magaslaton való felkapaszkodásról van szó. A keresztény élettipus, mely messze az egyházi formulázásokon túl a tisztán emberibe is ér, a lelki állag belső problémáit helyezi előtérbe; az élet mozgalma számára azzal nyer értéket, hogy benne az ember tapasztalatán és megrendülésén át egy új mélység nyílik, a legfőbb erőt követeli elsajátítására, egyúttal azonban az új élet kifejlesztése által fölébe vezet mindennemű bonyodalomnak. Így található meg minden nyers nem-en át az út egy örömteljes igen-hez. Mivel azonban a szenvedés a győzelemben is jelen marad, sőt erőben inkább növekszik, így ez a fok az élet minden pólusát, a szenvedés és örömet, az akadályt és a legyőzést együtt megelevenítheti és mindkettő által együtt állandó mozgásban tarthatja létünket. Csak itt válik a lélek története lehetségessé s csak ezzel kap a világtörténet lelket, ezzel válik igazi történelemmé, nem pedig merő evoluczióvá.