Part 9

Jól esett mindenkinek ez a jelentés. A lovagias öreg emberre gondoltak, aki nagyobb úr, mint Orkay, meg a kegyelmes kormányzó úr, meg a kegyelmes miniszter úr együttvéve. Ime, a királynak csak a kisujját kell kinyujtania, hogy a dolog rendbejöjjön.

A király azonban az egész kezét rátette erre az ügyre. Egy hét alatt megjött Bécsből a válasz: Posi Ambrus ügye megvizsgáltatott, igaz ügynek találtatott, s Posi Ambrus királyi kegyelemmel visszahelyeztetik állásába.

Óh, milyen nagy érzés volt ez a szerkesztőségben, amikor az olaszbarát elmondta. Óh, micsoda hátborzongató nagy gyönyörűség az igazság! Nem csoda, hogy emberek pokoli kínok közt haltak meg érte, nem csoda, hogy fanatikus szerelmesei vannak, nem csoda, hogy nem félik a börtönt, a számüzetést, a földi poklot, a halált! Kimondani az igazságot, átgázolni érette megcsúfolóinak tömegén, eltűrni a bántásukat, a szeges korbácsot, amit a hatalom a kezükbe adott – mindenért, mindenért megvígasztal az a tudat, hogy néhány ember szemében szikrát fakasztottunk, s hogy kikerestük a lelkükben ezt a szent érzést. Óh, minden ember tele van az igazsággal, ha van valaki, aki megmutatja neki.

Ambrosio Posi sírva vett búcsút mindenkitől, s visszautazott Fiuméba. Már majdnem el is felejtették, amikor egy hét mulva megint megjelent.

Kidobták.

A dolog nagyon egyszerű. A királyi kegyelem visszahelyezte az állásába. Ezzel Ambrosio Posi megint a révkapitányságnál alkalmazott gépész lett, akire a szolgálati szabályok érvényesek. Egy héten át a legborzasztóbb munkákkal bízták meg. Egy hét alatt lesoványodott, s egyre több vért köpött. Kiküldték a legfagyosabb éjszakákon, fölverték az álmából, negyvennyolc óra hosszant dolgoztatták egyhuzamban s hogy némi vigasztalása is legyen, elmondták neki, hogy a felesége most már közkincse az egész hivatalnak. Végül pedig, amikor kijelentette, hogy nem birja tovább, a szolgálati szabályzat értelmében – amely a királyilag visszahelyezettekre is érvényes – egyszerűen kitették.

Már most voltak, akik nevettek a szerkesztőségben. Istenem, ezen az emberen még a király se tud segíteni! A legegyszerűbb, a legnaivabb módon teszik túl magukat a főnökei a királyi szó parancsán. És nincs ellenük törvény – és ha volna, nincs aki alkalmazza.

Megint hatosokat adtak Posinak. A mosóné megint visszavette – óh, minden mulandó, csak a szerelmet nem fogja rozsda – visszavette, ámbár igaz, hogy már az első napon majdnem félholtra verte, amiért búcsú nélkül szökött meg tőle.

Amikor az olaszbarát harminc krajcárt adott neki, Posi szégyenkezve szólalt meg:

– Mondja meg, kérem, hogy hívják a feleségét?

– A feleségemet? Miért?

– Csak. Szivességet tesz vele…

Az olaszbarát gyanútlanul mondta meg:

– Mária.

– Köszönöm – mondta Posi – és elment.

Két nap mulva visszajött egy pohárral. Talán négy krajcárért vette valahol a vásáron. Ordináré, öntött üvegből volt. De televéste virággal, cirádával, az ő naiv módja szerint, s a virágfüzérek közepén ott ékeskedett gyönyörű kalligrafikus irással ez:

_Evviva Maria!_

– Ezt emlékül hoztam a feleségének – mondta szegény boldog mosolylal, amikor átadta. Magam véstem…

Az olaszbarát ennek jobban örült, mint bárminek.

– Köszönöm, nagyon köszönöm, kedves Posi – mondta, miközben forgatta a poharat, nézte a cirádákat, amikkel tele volt zsufolva az egész. Még néhány felirás volt rajta: Felül ez: _Evviva Ungheria!_ Alul ez: _Evviva l’Italia!_ Valahol, egy dús virágfűzér közepén ez volt: _Evviva la Giustizia!_ Éljen az igazság!

Az igazság. Szegény Posi.

XX

A kereskedelmi miniszter őkegyelmessége gyakori vendég lett Orsovaiéknál. El-elnézett hozzájuk, s mindig tudott valami kedves ujságot mondani a férjnek, s valami bókot az asszonynak. Orsovaiék nagyon kedvesek voltak hozzá, s az öreg igazán jól érezte magát náluk. De amint kitette a lábát a lakásból, az asszony mindig ugyanazzal a kérdéssel fordult az urához:

– Miért nem hív meg bennünket ez a kegyelmes úr egyszer magához?

Orsovai nem tudott a kérdésre felelni. Hizelgett neki a miniszter intim barátsága, hát védte az öreg urat. Elly ilyenkor egyideig hallgatta, villogó szemmel, aztán fölkelt, kiment a szobából és becsapta az üvegajtót. Egyszer annyira fel volt háborodva, hogy a csukott ajtón át kikiáltott a férjének:

– Ez az öreg majom a pénzért jön ide!

Azzal bezárkozott, s Orsovai estig nem beszélhetett vele. Általában mindig magányosan volt, s mesteri módon kerülte ki a férjével való hosszasabb együttlétet. A magányosságban ujra átélte azoket a perceket, amelyeket Iványival töltött. A lelke telistele volt nagy, asszonyos szerelemmel ez iránt az ember iránt, s ha csak egy szót is beszélt vele, ez táplálékot adott egész délutánok magányos óráinak.

Az utóbbi időben kétszer volt Iványinál. Az esti órákban gyalog sietett hozzá, a nélkül, hogy előre megmondta volna neki. Ő maga fűtött be az államtitkár dolgozószobájában, teát főzött s boldogan várta a férfit. Csodás esték voltak ezek. A földön, Iványi nagy perzsa szőnyegén ültek egymás mellett, átölelve egymást, mint a gyerekek s a kályha nyitott ajtaján át szótlanul nézték a tüzet. Nem olyan viszony volt ez, mint a tucat-házasságtörések, amelyek, bármily költői máz fedje is őket, mindig utálatosak s a piszkos dolgok benyomását teszik. Ezek a közönséges viszonyok már a második, harmadik találkozás után elvesztik szereplőikre nézve a házasságtörés jellegét s lesülyednek az egyszerű állati szerelemig. Ez a két ember minden pillanatban tudta, hogy bűnt követ el s ezért valami mérhetetlen, édes szomoruság borongott örökké a lelkükön. Beszéltek egymásnak az elhibázott életről s ilyenkor az asszony megbomlott hajjal, sírva csókolta ezt az embert, akivel oly későn kellett találkoznia, amikor már nem lehetett tisztességgel az övé. Ilyenkor érezte, hogy ez a csók talán csak az emberek szempontjából bűn; ime, lánykorában ostoba fővel beleszeretett Orsovaiba – ezt a természet tette, tehát az isten akarta. Most utálja, őszintén, szívből – s ha van hatalom, amely a mi sziveinket kormányozza, úgy ezt is az akarta. Végül pedig lelke és teste minden ízével beleszeretett ebbe az emberbe s úgy érezte, hogy ha ezt a szerelmet nem az isten akarta, akkor egyáltalán nincs isten. Igy vitte a végzete erre az útra, amit az emberek ezer és ezer év óta bűnös ösvénynek tartanak. Ki tehet róla? Ki az oka? Vajjon a mi szivünknek minden gondolata nem istentől jő-e, s ha tőle jő, van-e joguk az embereknek rangfokozatokat felállitani az érzések közt, mondván: ez nagyobbrendű érzés, mert tiszta, az kisebbrendű, mert bűnös?…

Egy fagyos estén ismét a kályha előtt, a szőnyegen találta Iványi az asszonyt. Hogy ő is leült melléje, az asszony komoly arccal kezdett beszélni hozzá:

– Sándor – mondta – ma egy bolond gondolat kergetett ide. El fogok mondani mindent, jól figyeljen ide.

– Mondja…

– Ma délután, először életemben, hallgatóztam. Egyedül voltam s a másik szobában a férjem olvasott. Egyszerre csak hallom az inas hangját, amint bejelenti a kegyelmes urat, a maga főnökét. Bosszankodtam, mint mindig, amikor ez az ember jön. Utálom. Az első percekben hangosan beszéltek, időről, politikáról, hát nem érdekelt. De aztán egyszerre elcsöndesült a hangjuk, suttogni kezdtek. Valami mérhetetlen kiváncsiság vett rajtam erőt. Mindenáron tudni akartam, hogy micsoda titka lehet ennek a két embernek. Az ajtóhoz lopóztam, ráfordítottam a kulcsot, hogy rám ne nyithassák s figyelni kezdtem. A férjem beszélt. Valami szivességet kért a kegyelmes úrtól, aki azonnal késznek nyilatkozott mindenre. Aztán hallottam is, hogy miről van szó. A férjem ki akar neveztetni egy állatorvost. Azt is megmondta a miniszternek, hogy mi a neve. Azt hiszem, Landauer, ha jól hallottam. Akkor suttogtak leghalkabban, amikor a férjem megmondta, hogy ez a Landauer a férje egy szinésznőnek, akinek ő sok hálával tartozik. A kegyelmes úr erre ravaszul, öregesen nevetett s pajzánkodva korholta a férjemet: „Ej, ej, ilyen szép asszony mellett maga még szinésznőkre gondol?“ A férjem nem felelt erre, bizonyára valami olyan gesztust csinált, amelyből a másik mindent megérthetett. Aztán komolyra fordult a hangjuk és a kegyelmes úr megigérte, hogy szól a kollegájának és kinevezteti az állatorvost. Erre csönd lett köztük. Kis vártatva megszólalt a miniszter. Ezt mondta: „Abban a bizonyos ügyben mi az ujság?“ A férjem azt felelte, hogy: „Megvan.“ Feszült figyelemmel hallgatóztam, aminek az lett a következménye, hogy minden lépésüket tisztán hallottam. A férjem fölállt s kinyitotta a Wertheimkasszát. Aztán visszatért az iróasztalhoz és nagyon halkan mondta: „Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz.“ A kegyelmes úr csöndesen felelt: „Köszönöm… nem is tudja, mily kellemetlenségektől szabadított meg.“ A férjem édeskés hangon jegyezte meg, hogy örömmel tette s hogy boldog, amért viszonozhatta valamiképpen azt a sok kedvességet, amiben a kegyelmes úr részeltette. Biztos, hogy pénzt adott neki. Valószinüleg tízezer forintot. A miniszter erre elbucsúzott tőle s elment. Ennyi pénzért még csak azt se mondta, hogy „tisztelem a feleségét.“ Azt hiszem, hogy ha csak ötezret kapott volna, köszönés nélkül ment volna el.

Iványi halkan mondta:

– Pénzt adott neki…

– Az én pénzemet – mondta az asszony. – Most éreztem először, hogy az a pénz az enyém, s hogy ez az ember miért vett feleségül. Amig lány voltam, nem is tudtam, hogy mennyit érek. Most kezdem érezni, hógy én vagyok az úr, mert enyém a pénz.

– Borzasztó, borzasztó – mondta mély undorral az államtitkár. – Pénzt kért tőle… ezért járt hozzá, ezért hizelgett… nem sült ki a szeme, nem égett le a bőr az arcáról…

– Ezért jöttem – folytatta az asszony. – Azt akarom, hogy maga pénzt adjon nekem. Érti? Pénzt, nekem. Valami azt sugja a lelkemnek, hogy nagy gyönyörűség lesz az a pillanat, amikor maga énnekem pénzt ad. Maga szegény ember, énnekem az egész világ a zsebemben van és maga mégis pénzt ad nekem…

Megborzongott erre a gondolatra és közelebb bújt a férfihez. Rásimult, csókolni kezdte az arcát, a szemét, a száját, úgy mondta egyre:

– Adj pénzt… fizess meg… hogy te légy az úr, s hogy én tartozzam neked… hogy ne mindig én legyek az erősebbik…

Iványi kivette a tárcáját:

– Mennyit akarsz?

– Nem keveset, nem csak szimbólumot… Sokat, hogy megérezd a hiányát, hogy én vehessek rajta valamit, ruhát, vagy kalapot…

Iványi elébeszórta minden pénzét. Volt közte néhány százas, öt-hat tízes. Az asszony összemarkolta mind és a zsebébe gyürte.

– Most élj így, e nélkül – mondta neki – csinálj adósságot énértem, énmiattam…

Nagy gyönyörűség járta át lelkét erre a vad gondolatra. Érezte, hogy most igazán asszony, igazán szerető, akit az erősebb férfi segít. Érezte, hogy valaki keserves munkával dolgozott érette, hogy neki legyen, hogy ő vehessen rajta valamit.

Nyolc óra volt.

– Istenem – mondta az óraütés után Iványi – mit fog szólni a férjed, ha fél kilencre érsz haza?

Az asszony fölegyenesedett, mint valami nemes paripa, hátraszegte a fejét és dacosan mondta:

– Mit fog szólni? Hát mit törődöm én avval, hogy mit fog szólni?

XXI

A társaság – különösen pedig a társaságnak az a része, amely mindenáron szeretett volna már Orsovaiék közelébe férkőzni – csak éppen a szokásos ideig respektálta a fiatal házaspár nyugalmát. Az idő mult, már az új évben voltak, s attól féltek, hogy elmulik a szezon anélkül, hogy Orsovaiék a társaságnak bemutatkoznának. Kezdtek tehát a nyakukra járni. Különösen az öreg Hutkinson unta már az örökös remeteéletet, szegényt nagyon magára hagyták. A nagy villában két szép szobája volt az öregnek, ott foglalatoskodott. Megkérte a vejét, hogy továbbra is ő intézhesse a rézbányák és a vasutak ügyeit, s intézte is, mert Orsovai volt kegyes megadni erre az engedelmet. Hutkinson Tamás így lassankint a veje jószágigazgatójává sülyedt, s nem törődött egyébbel, csakhogy a fiataloknak ne legyen gondjuk semmire, hogy boldogan éljék világukat. A szegény öreg ember semmit sem látott a fiatalok belső életéből. Csak a vacsorautáni csókokat látta, amelyek után rendesen visszavonult a szobájába, boldogsággal telve. Látta, hogy nagy urak járnak a vejéhez, örült a miniszternek, az államtitkárnak, Walzer úrnak, mindenkinek. Néhány honfitársának, akivel Budapesten megismerkedett, el is dicsekedett veje sikereivel. Elmondta, hogy kaszinói dísztag lett, hogy leleplezték az arcképét, s hogy a Kisfaludy-társaság egy tanulmányáért, amely pedig nem is volt a szó szoros értelmében irodalommal foglalkozó munka, tagjai közé választotta. Az egyetlen tökéletesen boldog ember ő volt hármuk közül. Orsovait bántotta a kis Anna dolga, nem tudott belenyugodni. S mert ezzel az érzésével teljesen magára maradt, voltak napjai, amikor még arra is merészkedett gondolni, hogy minden vagyonát odaadná a kis Annáért.

A társaságnak ezt az egyre tolakodóbb nyomását megérezték. Egyes nagyon szives hivásoknak nem tudtak ellentállni, s hébe-hóba megjelentek egy-egy családnál. Egyszer vacsorán voltak Walzer úrnál, megjelentek Salgó úrnak, a _Közvélemény_ főszerkesztőjének estélyén; Salgó úr összetett kézzel kérte Orsovait, hogy jöjjön el, tegye érdekessé a szalonját. A _Közvélemény_ már az ő kezében volt, s így mint valami alsóbbrendű alkalmazottjához, ereszkedett le Salgó úrhoz.

Előbb-utóbb viszonozni kellett ezeket a dolgokat, s Orsovai inditványára elhatározták, hogy nagy estélyt adnak. Ezzel fogják megnyitni termeiket a budapesti társaság előtt. Egy szombati napra tűzték ki az estélyt, s azonnal hozzáfogtak az előkészületekhez. Az asszony kedvvel dolgozott a siker érdekében, mert kiváncsi volt ezekre a budapestiekre, érdekelte ez az előtte ismeretlen, új társadalom. A vacsorával nem volt sok baj. Egyszerűen megrendelték egy hires cukrásznál, aki abból élt, hogy vevőinek a bőrét is lenyúzta egy-két cukorsütemény fejében. Neki magának is fájt, hogy ily szédületes drágán méri a portékáját, de belátta, hogy ha csak egy krajcárt is enged az árakból, a Lipótváros máshova fog menni vásárolni. A lakás feldiszítése már több gondot adott. Elly nem ismerte a budapesti szokásokat, s így kénytelen volt Orsovaira bizni a diszítést. Orsovai napokig törte a fejét, tervezett, s végre is egy kárpitosra bízta az egészet. De előbb ellátta tanácsaival; meghagyta neki, hogy minden diszítésen meglássék, hogy előkelő, gazdag emberek laknak itt, és hogy a cirádákban sok legyen a szecesszió. A kárpitos tanácsára egy jónevű festőművészt szólítottak fel a függönyök és drapériák szineinek összeválogatására. Most következett a legnehezebb feladat: összeállítani a névsort. Orsovai úgyszólván mindenkit ismert zsúrjáró korából, tehát anyag, az elég volt. De a válogatás munkáját nem birta. Elhívta Walzer úrat, hogy ebben a munkában segítségére legyen.

– Először is – mondta egyszerüen Walzer úr – mondd meg, hogy milyen vacsorát akarsz: zsidó vacsorát, vagy keresztény vacsorát?

– Hm – felelt Orsovai – természetes, hogy keresztény vacsorát…

Aztán elgondolkozott egy kicsit, mert mégis volt néhány zsidó ismerőse, akit okvetlenül meg akart hívni. A tarkóját vakarta:

– Nem lehetne valami izé… vegyes dolgot csinálni?

– Lehet. Mindent lehet.

Orsovai papirt huzott elő a zsebéből:

– Nézd, itt összeállítottam egy névsort. Azért kérettelek, hogy légy szives átnézni. Te jól érted ezeket az ügyeket, ismered az embereket. A cél az, hogy a társaságban ne legyen kivetni való elem.

– Mutasd.

Föltette a szemüvegét s érdeklődő arccal kezdte nézni a névsort. Mindjárt az elején felkiáltott:

– Óh, de naiv névsor!

– Ugyan miért?

– Hogy lehet például meghivni Rékásynét! Hisz ez az asszony folyton a szeretőivel jár a Váci-utcán! Az összes asszonyok meg volnának sértve…

– Húzd ki.

– Az ilyen dolog addig nem baj, amíg titok. Amikor már nem titok, akkor diszkvalifikál.

Kihúzta.

– A miniszter? Nagyon szép… Iványi Sándor. Ez is jó név. Csakhogy egymás mellé ne ültesd őket.

Tovább nézte:

– Nem látom Dorozsmay képviselőt. Csak nem adsz olyan estélyt, amelyen Dorozsmay nincs jelen? Az asszonyok örökre megharagusznak rád…

– A csunya Dorozsmayt?

– Persze hogy meg kell hívni. Látom, hogy sejtelmed sincs a dolgokról. Olyan embereket kell meghívni, öcsém, akik kölcsönösen imponálnak egymásnak. Azután van egy pár ember Pesten, akit a férjes asszonyok miatt kell meghívni. Ime: Dorozsmay az első. A második Sárkány, a hires író és atléta. Erre úgy néznek az asszonyok, hogy rettenetes. Amint ezt a hatalmas izomembert meglátják, aki e mellett csupa szellem és finomság, nem tudok velük egy szobában maradni. Olyanok, mint a… Aztán meg kell hívnod a másik írót is, a szép Baradlayt. Ennek a feje egymaga jobban diszíti a termet, mint Budapest összes kárpitosai. Meg kell hívnod dr. Schwarzot, a hires idegorvost is. Persze, te nem tudod róla, hogy az asszonyok úgy imádják, mint valami bálványt. Valamint arról sincs sejtelmed, hogy Járay, a szép tenorista nélkül sincs estély. Édes fiam, ezek az emberek okvetlenül szükségesek. Megtanítlak rá, hogy miért: mert ezekről mindenki azt hiszi, hogy rettenetes donjuánok, holott teljesen ártalmatlan lények. Az asszonyok úgy néznek rájuk, mint a bárányok a mészárosra. „Istenem – gondolják – ki tudja, hány asszonyt gyűrt le már ez a borzasztó ember!“ És éppen ezért sohse féltsd tőlük a feleségedet. A csöndes emberek az igaziak. Aki ilyen feltünő, akinek ilyen nagy szerelmi híre van, azzal mindenki magára hagyhatja a feleségét. Ezek az urak csak bizonyos olyan helyeken hódítanak, ahová éjfélután két órakor mennek a diákok. Menjünk tovább. Ez az egész oldal jó név. Zágonyi szinészt hiába hívod… Ez bolond, önérzetes ember. Undorodom az ilyen smokkoktól. Képzeld, amikor az én estélyemre hivatalos volt s felszólítottam vacsora után, hogy szavaljon valamit, azt mondta: „Miért nem szólítja fel Walzer úr Réczey professzort, aki szintén végigette a vacsoráját, hogy vágja fel ezt a daganatot a nyakán? Az neki éppen úgy mestersége, mint nekem a szavalás.“ – Majd hogy ki nem dobtam.

Orsovai megbotránkozva mondta:

– Szemtelen népség.

– Ha éneket vagy szavalatot akarsz, majd adok én neked olyan neveket, akik szavalnak és mókáznak egy jó vacsoráért. Mert a legtöbbje szegény és az éhség nagyobb úr, mint az önérzet.

Ezen mosolyogtak.

– Hívd meg Schneckendorf Poldit is. Ez az összes élclapokat ellátja szójátékokkal. Kell, hogy ilyen is legyen.

– Mi a foglalkozása?

– Régibb ívású bankhivatalnok. Tudod, abból az időből, amikor még az összes magyar élclapokat bankhivatalnokok és víg ügyvédek csinálták. A régi Borsszem Jankó gárdából való… A többi mind jöhet.

Visszaadta neki az írást. Megitták a feketekávéjukat s Walzer úr elment. Orsovai behívta a feleségét, aki a maga finom, még mindig lányos vonásaival címezte meg a borítékokat, amelyekben velinkártyákon szecessziós stílű betük hívták meg vacsorára a címzettet.

Egy szombati napra tűzték ki az estélyt. A kárpitosok egész héten dolgoztak a szobák diszítésén. Orsovaiék egy napig tűrték ezt a rendetlenséget, de másnap elhatározták, hogy ezt a hetet szállóban töltik. Kedden be is mentek a Hungáriába s ekkor teljesen a kárpitosok birodalma lett a lakás. A falakat fehér szövettel vonták be s erre a fehér szövetre egy előkelő festő rajzolt szénnel ornamentális diszítést. Minden szobában kopácsoltak, drapériákat igazgattak. Néha megjelent köztük Orsovai Walzer úrral, aki nagyon a szivén hordta az estély ügyét. Rendelkeztek, minden részletet külön megbeszéltek. Péntekre már minden készen volt. A három legnagyobb szobában öt-hat személynek való asztalok álltak, amint ez ujabban dívat, hogy a vendégek _en petit comité_ étkezhessenek. Az ebédlő végében ügyesen volt elrejtve a kis szinpad, amelyen majd a szinészek a jó vacsoráért szavalni fognak s az operai énekesnők néhány dalt adnak elő. Orsovai dolgozószobájából _fumoir_ lett. Drága szivarok, a kaszinóból hozott húszkrajcáros cigaretták kinálták itt magukat s egy asztalkán mint megannyi nagy, szines drágakő, egyforma csiszolt üvegekben ragyogott a piros, zöld, sárga likőr. Szombaton reggel megjelent a virágkereskedő hat kis lánynyal, akik kosarakban cipelték utána a virágot. A fehér szöveten virágokkal varrták ki az előkelő festő modern szénvonalait. Valóságos nagy himzések lettek ezekből a fehér szövetekből, amelyekben igazi, illatos virágokból voltak nagy, stilizált virágok és ornamentális vonaldíszben végződő száraik kirakva. A virágárus lánykák mentek el legkésőbben a lakásból. Még hét órakor az asztalokat diszítették, vagyont érő drága és ritka virágokat raktak a finom vázákba és az izléses gyümölcskosarakra. Nevetgélve, vidáman siettek ki este nyolc órakor a havas utcára s minden irigység nélkül néztek vissza a villa felé, amelynek minden ablaka szikrázó fénynyel ragyogott ki a téli éjszakába, mint ahogy a menyasszony szeme ragyog a nászéjszaka előtt, amikor először várja magához az urát.

A vacsora tíz órára volt kitűzve. Az első kocsi fél tízkor állott meg a kapu előtt. Behallatszott, ahogy a kiszállók becsapták maguk mögött a kocsiajtót, s ekkor Orsovai, aki az előcsarnokban állott, egy kicsit izgatott hangon szólt föl a feleségének:

– Elly!

A lakájok lesegítették az érkezőkről a kabátot, s Orsovai fogadta őket. Egy ügyvéd volt, a feleségével. Orsovai felkisérte az asszonyt; fenn, a küszöbön Elly várta őket.

Egyszerű, krémfehér selyemruha volt rajta, hosszú uszálylyal. A ruhán semmi, semmi dísz. Mintha leöntötték volna ezzel az engedelmes, simuló, meleg villanásokban ragyogó selyemmel. A melle és a válla födetlen volt. Haja kétoldalt ereszkedett a szép fejre, majdnem egészen eltakarva a fülét. A vöröses csillámú hajkorona rakoncátlan szálai szinte szikráztak a csillárok alatt, a szemében lobogva égett az első szereplés tüze, s az izgatottság éppen hogy annyi vért kergetett az arcába, amennyi édes rózsaszínűre festette. Most igazán olyan volt a haja, mint valami vörösrézből kovácsolt korona, amelyet diadallal viselt. S ahogy az egyre érkező vendégeket fogadta a mind hangosabbá váló lépcsőházban, egyre telibb lett élettel, egyre nagyobb lángokat vetett a szemében az izgalom, a vér finom hullámzásban járta az arcát, a halántékát, az ajka égőbb színt vett, s a haja kissé megbomolva mindegyre több szikrázó szállal gazdagította a koronáját. Most már meg lehetett látni benne a szerelmes asszonyt.

A szobákban tolongott a sok frakkos úr, legyezték magukat a kivágott ruhájú hölgyek, s a lépcsőházban is egyre jártak föl-le a vendégek. Elly azonban keresett valakit. Iványi Sándor még nem volt itt. Minden csoporthoz odament, mindenütt kereste. Az emberek bután mosolyogtak rá, abban a hitben, hogy nekik szól az érdeklődő pillantás.

A levegő egyre fülledtebb lett, a zaj nagyobb, s alig lehetett járni a szobákban, oly nagy volt a tolongás. Már tíz óra is elmult, s még mindig nem ültek az asztalokhoz, amelyeknél már mindenki megkereste a maga nevét.

– Édesem – súgta oda Ellynek futtában az izgatott Orsovai – jelt kellene adni már a vacsorára!

Tanácstalanul állt, mintha ez a sok ember mind rá volna bízva, s ő nem tudna parancsolni a lármás, nyugtalan tömegnek.

– Még várunk – mondta röviden Elly.

Orsovai tovább szaladt. A híres cukrász borotvált pincérei, mint jégdarabok a láván, fagyos nyugalommal úsztak ebben a háborgó, tüzes tömegben, s bizonyos lenézéssel viseltettek minden izgalom iránt.

És Iványi Sándor még mindig nem jött. Pedig addig nem akarta elkezdeni az asszony a vacsorát. Minden ízében nyugtalan reszketéssel, idegesen várta, nem akart nélküle asztalhoz ülni.

Nagy mozgás lett. A kereskedelmi miniszter jött. A kegyelmes asszonyt otthonhagyta: „szegényke gyöngélkedik“. Hogyis ne! A grófok félrehúznák az orrukat, ha megtudnák, hogy a kegyelmes asszony félzsidó-estélyekre jár. A minisztert körülvették, felkisérték, s most már igazán nem lehetett sokáig várni. Elly közel volt a síráshoz. Nem, nem, ennyi idegen közt nem ül le egyedül, várja azt a széles vállat, azt a fiatal, s mégis őszbeboruló fejet, a mély, szomorú tűzű szemet. Leszaladt a lépcsőn, s az uszályát fölkapva a kapuhoz sietett. Kinyitotta a kaput és kinézett a havas éjszakába. Fagyos légáram rohant födetlen mellére, s ugyanakkor egy cilinder és egy prémgallér jelent meg az arca előtt.