Part 8

Félt kezet adni neki. A kandalló tüze mintha felforralta volna az agyát, izgatott, gyors, forró gondolatok buzogtak a fejében. Szeretett volna öntudatánál maradni, de kétségbeesve vette észre, hogy egyre gyerekesebb lesz, s egyre kevesebb függ tőle.

Óh, hogy lármáztak most a kis lángok. Az aprófa pattogott, s a nagy hasáb sziszegve, dorombolva adta ki magából a vizet. A kandalló mélyén füstfellegecske szállott fel, s az ezer színben játszó parázs, amely mintha lélekzett volna: hol megizzott, hol elhalványult, úgy ragyogott, mint valami kis pokol. A tűz elkápráztatta a szemét, nem látott. A lángok muzsikájától nem hallott. Hátra kellett dőlnie, úgy zúgott a fülébe a tűz dohogása, amelyből kiénekelt egy mély, édes férfihang. Ezekből a hangokból akkor értette ki az első pár szót, amikor a férfi már mellette térdelt és tegezte.

– Te… te… – csak ezt mondta a nagy, komoly ember ennek a kis gyereknek, s ez úgy a szívére szaladt, hogy könnyes lett a szeme.

– Te… te… – mondták a lángocskák haragosvörös fejüket furcsán nyujtogatva, ezt duruzsolta az öreg hasáb, ez búgott be a kéményen.

Nem tudott szólni. A melle oly heves mozdulatokban emelkedett, hogy szinte hangos volt a lélekzése. A szemét végképp lecsukta, s reszketett.

Egy komoly úr, egy negyvenéves államtitkár térdelt mellette, úgy simogatta a haját, mintha az apja lett volna, s beszélt hozzá gyerekes gügyögéssel:

– Édesem… szépem… drága virágom… Soha, soha nem szerettem senkit. Mindenki gazember, mindenki…

Az ölébe hajtotta a fejét. A szoknyáján át érezte, hogy milyen forró a homloka, s a térdéig hatolt a lélekzete, amint beszélt:

– Most vagyok először szerelmes…

Ekkor kinyitotta a szemét. Ránézett a férfi fejére és ősz hajszálakat látott rajta. A térde mögött érezte a karját, amint átölelve tartja a lábát, oly erősen, hogy szinte fájt. Lehajolt ehhez a szép fejhez és belefektette az arcát a sűrű fekete haj közé, az ajkával kereste a puha csomókat, ahol jól esik az arcnak a fekvés.

Iványi fölemelte a fejét. Az orcáik oly közel voltak egymáshoz, hogy minden keresés nélkül egyszerre összetapadt az ajkuk; s amikor a forró férfiajkat a száján érezte az asszony, már édes kivánsága volt, hogy ez a két hatalmas kar átölelje. Nem kellett beszélniök, mert értették egymás gondolatát. Hogy fölállt s magához emelte egy öleléssel az asszonyt, egymás szemébe néztek. Az asszony csodás öntudattal nézett rá. Mintha mondta volna: „Ne hidd, hogy kábulatban vagyok, nézd, tudok magamról és öntudatos akarattal adom neked magamat“.

A lángocskák meghuzódtak. A fa fogytán volt. Most mintha összebujtak volna egymáshoz a kis égő nyelvek, félénken, amért ily kevesen vannak. A lármájuk is elhalt, suttogássá halkult, csöndesen mondták egymásnak: „Pszt, pszt, nézzed…“ És úgy nézték ezt az elkésett szerelmest meg az asszonyát, aki most valami csodálatosan nagy, de édes fájdalommal érezte, hogy elhibázta az életét.

Még mindig egymás szemébe néztek, oly sok minden villant át az egyikből a másikba.

– A tied vagyok – mondta az asszony szeme – soha, soha nem leszek tisztességes asszony, mert csak annak tudom odaadni magamat, aki lebír…

A férfi szeme ezt mondta:

– Miért most, ősz hajjal, hogy megtalállak?

A lángocskák kilobbantak. Csak a parázs hunyorgott. Most szólalt meg először az asszony:

– Te. Én élni akarok.

De ezt már akkor mondta, amikor a férfi fölkapta és vitte a hálószobája felé. A nagy ágy előtt megálltak.

– Nem – mondta az asszony – utálom ezt az ágyat…

Mint egy gyereket, oly gonddal tette le a kanapéra. Aztán a blúzát kezdte kigombolni. Hogy elkezdte a nyakánál, szemtől-szemben voltak. Elly szomoruan nézett rá. A férfinek reszketett az ujja, nem tudott bánni a gombokkal.

– Hasítsd végig – mondta az asszony.

Iványi végighasította a selyemblúzt. A forró asszonyi test megborzongott. Suttogva mondta:

– Még soha nem tépték le rólam a ruhát.

Izgatott kézzel, egy pillanat alatt bontotta meg a fűzőt, pedig még soha nem bánt ilyen asszonyi szerszámmal. Amikor künn az utolsó lángocska is felszaladt a kéménybe, már bezárták az ajtót és a férfi ott térdelt az asszony előtt. A feje az asszony mellén – édes, fehér, forró párnán – nyugodott. És ezen a szerelemtől reszkető asszonyi húson át hallgatta, ahogy Elly beszélt hozzá szomoruan mély, szinte férfias hangon.

XVIII

Oh, az Akadémia szerda-délutánjai!

A Belváros – és újabb időben a Lipótváros fiatal lányai már délelőtt izgatják az anyjukat:

– Mama, úgy-e ma elmegyünk a Kisfaludy-társaság ülésére?

Az anya szelíd mosolylyal, amelyből szeretet és pedagógia árad, felel:

– Igen, lányom, elmegyünk. Látni fogod szemtől szembe a költőket, akik tehetségüket a haza javára szentelik s akik az örök szép és örök igazság hirdetői. Örülök, lányom, hogy szeretnéd őket látni. Az ő látásuk fölemel bennünket, köznapi lényeket a prózaiság porából a költészet világos magaslataira, ahonnan lelkünk üde tisztasággal tér vissza a földre. Tiszteld a költőket, gyermekem, mert az emberi nem legszebb vágyait tiszteled bennük.

Igy szól az anya s kikeresi gyermekének a legszebb utcai ruháját. Maga is ünnepi díszt ölt s így mennek a komor Akadémia felé, felületes pillantást vetve a páraköd alatt siető Dunára, a Lánchíd nagy kőkapuira és Széchenyi szobrára, amely fenségesen mered a téli alkonyatba.

Január első szerdája fontos szerda volt az Akadémiában. A Kisfaludy-társaság halhatatlanjai közül meghalt kettő s ezeknek a helyét kellett betölteni. Az egyik valami Saraglyai nevű felvidéki pap volt, aki valamikor Petőfi öt versét tótra fordította s a maga harmincegy verséhez hozzácsatolva _Magyar Lombfüzér_ címen kiadta. Ez huszonhét éves korában történt vele s azóta sem vett tollat a kezébe. A másik elhunyt Kisfaludystát Berinkeynek hívták, de erről abszolute semmi adatot nem találtak a lapok. Máig se tudja senki, hogy mily érdemeiért választotta tagjává a társaság.

Erre a két megürült helyre három úr jelöltette magát. Az első Szentessy Antal volt, nagy úr, valóságos belső titkos tanácsos. Büszkén viselte ezt a címet, amelynek minden jelzője oly nagyon a szájunkba rágja, hogy ez pozitiv, tényleges valami: _valóságos_ (tehát nem csak címzetes), _belső_ (tehát igazi, odatartozó, szinte rokon), _titkos_ (tehát csakis a királyhoz tartozó, négyszemközti) tanácsos. Arra sohse gondolt, hogy ebből a négy szóból éppen négy a legvilágosabb hazugság, mert tőle ugyan éppúgy nem kért tanácsot a király, mint Walzer úrtól, a kányák vezérétől, aki valótlan, külső, nem titkos – csak egyszerűen királyi tanácsos volt.

A kegyelmes úr barátai unszolására jelöltette magát. Tavaly – ugyancsak barátai unszolására – kiadta oroszországi utijegyzeteit _Jégen és Havon_ címmel, vastag papiron, nagy formátumban, sok fotografiával illusztrálva. A könyvről a félhivatalos lapok sírva írták meg, hogy milyen nagyszerű. És a publikum vette is, mert drága díszmű volt, s mert ha egy kegyelmes úr könyvet ír, az már valami, az nem holmi zsidó firka. Egy német kiadót úgy meghatotta a Pester Lloyd félhivatalos kritikája, hogy elhatározta a _Jégen és Havon_ lefordíttatását. Így foglalt helyet a kegyelmes úr a világirodalomban, egy könyv révén, amelyben egy ép mondat se volt. Amikor egy előkelő hetilapunk mutatványt közölt belőle, az egyik húszforintos kis kezdő-munkatárs javította ki a grammatikai hibáit, s a kiadó könnyes szemmel olvasta végig. Ki kellett adni a mutatványt, mert a kegyelmes úr tiz év óta állandóan kultuszminiszter-jelölt volt, s miből éljen meg a szegény könyvkiadó, ha nem a miniszter engedélyezte tankönyvekből és a rendőrség-eltiltotta „népies orvosi“ művekből?

A másik jelölt egy öreg ember volt, Magyarország legnagyobb élő költője. Szegény zsidó volt, s a Kisfaludysták nem akarták tekintetbe venni, hogy nem szégyen a Jézus Krisztus fajtájához tartozni. Mindenikük érezte, hogy ez az öreg ember a legtisztább költői elmék egyike, s hogy az irodalomtörténetek lezárása óta ő az egyetlen költője ennek a magyar földnek. De nem kellett nekik, nem, nem, nem. Az öreg ember pedig jelentkezett, mert jól esett neki megbukni, minden ily bukásából babérosan kelt föl, s mosolygó arccal, szelid-szomorú hangon mondogatta a fiataloknak:

– Gyerekek, sikerült kibuknom…

Ugyanaz volt a sorsa, mint Lénártnak, az építésznek. A blazirt ifjúság hazájában ez a két ember ősz hajjal is úttörő maradt. Ezt nem tudták nekik megbocsátani. Az építésznek az volt a bűne, hogy öreg fejjel új stílust keresett, a költőnek pedig az, hogy hatvanéves korában sem akart hanyatlani. Micsoda merészség, a huszadik század elején! Amikor húszéves fiúkban már kiégett a tűz, s az ember harmincéves korában kiírta magát.

A harmadik jelölt – Orsovai Pál volt.

Ő az elnök klikkjének volt a jelöltje. Az elnök, aki a Washington-részvénytársaság igazgatója is volt (Magyarországon mindenkinek van egy összeférhetetlenségi esete) – az elnök nem magától jött erre a kitünő gondolatra. Mondtuk, hogy ez a nyomdavállalat egy hatalmas díszmunka kiadása előtt állott, s pénzre volt szüksége. A művezetőigazgató tehát egy napon megszólította a részvénytársasági szobában, valami ülés után az elnökurat:

– Mit gondol, méltóságos uram, ez az Orsovai nem érdemelné meg a Kisfaludy-tagságot?

Ez a művezető pénzügyi zseni volt. Az elnöknek felvillant a szeme, amikor ezt a pompás ideát hallotta. De aztán kérette magát:

– Nehéz lesz, nehéz…

– Ha a méltóságod hű emberei akarják, semmi sem nehéz – mondta sunyi pillantással a pénzügyi zseni, aki sok, sok részvényt szeretett volna eladni Orsovainak.

– Meg fogom próbálni – mondta az elnök.

Baráti szeretettel szorítottak kezet, s ez a kézszorítás pecsételte meg Orsovai irodalmi halhatatlanságát. Az elnök már másnap elolvasta a famózus röpiratot, amelyet Zrinyi tákolt össze három éjszakán a New-York kávéházban, s erősen megkékceruzázva odaadta híveinek, hogy olvassák ők is. Aztán tudtára adta Orsovainak, hogy az ilyen talentumu ember jelöltesse magát. Orsovai eleinte megijedt, de aztán így szólt magában: „miért ne?“ – s jelöltette magát. Az elnök úr hívei kezeskedtek, hogy be fogják választani.

Az elnök ur volt az első a kis teremben. Meggyújtatta a gázcsillárt, s az Akadémia művelt öreg szolgái kinyitották az ajtót a közönség számára. Egyszerre tódult be a társaság. Egész zsúr-karavánok vonultak fel, előkelő anyák lányaikkal, jogászok és regattisták a lányok miatt, gimnáziumi és reáliskolai tanulók, akik az önképzőkör tanárelnökének buzdítására jöttek, majd még lányok, még asszonyok. A termet farács választotta ketté: a kisebb rész volt a karzat, a nagyobbik az ülésterem. A karzat egyszeribe megtelt, de a halhatatlanok számára fentartott helyen alig lézengett néhány ember. Öt óra felé gyülekezni kezdtek. Mindig, amikor egy-egy újabb alak jelent meg, a karzaton összesúgtak a lányok:

– Ki ez?

– Hát az?

Legtöbben egy aránylag fiatal író iránt érdeklődtek, aki egy csapással ült be a Petőfi- és a Kisfaludy-társaságba, aztán az Akadémiába. A kávéházi irodalom nem szerette ezt az embert, mert nem járt éjszakázni és nem játszott alsós kalábert. Azonkivül képviselő is volt. A _Bozontosok_ asztaltársasága naponként leszamarazta a New-York kávéházban és nem akadt, aki a fejükbe tudta volna verni, hogy húsz év óta csak egy lépést tett előre a magyar elbeszélő-irodalom, s ezt az egy nagyot is a képviselő úr lépte. Az elegáns szőke fiatalemberrel egy pap társalgott, aki már maga is elfelejtette, hogy mit fordított, de elég az hozzá, hogy fordított valamit angolból, valami hosszút, s ezért szótöbbséggel halhatatlanná lett. Ott volt a püspök úr ő méltósága is, aki halotti beszédeiről volt híres, s ezenkivül fordításairól. Magyar Herostratesnek nevezték némelyek, mert azzal sikerült nevét minden időkre bevésni az emberek emlékezetébe, hogy egymaga tönkretett Magyarországon egy csomó nagy angol költőt és ráadásul az olaszok legnagyobb dicsőségét.

Ugyanilyen destruktiv dicsőség jutott osztályrészül az elnöknek is, aki az emelvényen diskurált a titkárral. Az elnök ráadta magát a modern irodalom kipusztítására, de a rombolásban nem volt olyan szép sikere, mint a püspöknek. Az elnök úr oly népszerűtlen volt az országban, hogy az már igazán határos a népszerűséggel. Senki se szerette, de a zsörtölődéseiről hetekig beszéltek. Egyébként ő is méltóságos úr volt, s nagy rendjelekre vadászott. Érdekes, hogy a nemzet egy költőjének se volt soha oly magas rendjele, mint neki. Talán ki fog sülni valaha, hogy mégis ő volt a legnagyobb magyar költő.

Ez a szent meggyőződés sugárzott most is az arcáról, ahogy egy szigorú pillantást vetve a közönségre, megnyitotta az ülést. Az első felolvasó egy száraz úr volt, aki kétezernégyszáz sort olvasott fel új Iliász-fordításából. Lelkes tapsokat kapott. A második felolvasó egy kedves, kopasz öreg úr volt, valamikor bálványozott elbeszélő, a legnépszerübb magyar újság szerkesztője. Most csöndes révből nézte a világot, s felolvasott egy olyan elbeszélést, amelyen az első mondatoknál megérzett, hogy a szerzője az _a_ névelő után aposztrofot tesz, s hogy az _és_ helyett használt _s_-t így írja: ’s. A lányoknak tetszett az ártalmatlan öreg bácsi, s az anyák ifjúkorukra gondoltak, amikor még ez a jó úr az eget verdeste, tele volt tűzzel, szellemmel. Olyan jó, öreges hangulat támadt e percekben a kedélyes kis teremben. A nagy kályhában pattogott a tűz, a karzaton parfüm áradt, s mindenkinek volt egy-két ismerőse. Modern zsúr, angol ruhák, villogószemű félszűzek egy régi udvarházban, motyogó öreg urak között, akik csöndesen kérődztek ifjukori fordításaik babérjain. Érezte ezt a fiatal képviselő-novellista is és oly feszesen ült köztük, mintha valamely idegen állam követe lett volna. Az öreg urat zajosan éljenezték, különösen a mamák. Kevesebb figyelmet szenteltek két ujabb fordításnak – istenem, megint fordítás, mindig fordítás! – és végül egy hosszú versnek, amelyet egy szigorú fekete ember olvasott fel nagy ambicióval.

– Az ülést bezárom – hallatszott erre az elnök szigorú szava, a csöngettyű egyet szólt, s a kis öreg hozzátette:

– Kérem a közönséget, hogy távozzék. Zárt ülés lesz.

A karzaton mozgás, suhogás támadt. A közönség kiment, a diákok udvariasan utat engedtek a kisasszonyoknak. Behallatszott a folyosó lármája a terembe, ahol magukra maradtak a halhatatlanok.

– Persze, hogy kibukik – mondták az öreg költőről.

– Itt nem kell olyan ember, aki a lapja hirdetéseiből él – mondta az elnök, a Washington-részvénytársaság igazgatója.

– Zsidó… zsidó… – susogták egy másik csoportban, mert mégis csak ez volt a legjobb érv az öreg költő ellen.

Az elnök magyarázni kezdte egy harmadik csoportnak:

– Az egy határozott nagy talentum, az az Orsovai. A Kisfaludy-társaságnak kötelessége, hogy új erőket fedezzen föl. Meg fogjátok látni, ebből az emberből oly nagy iró lesz, a minő még kevés volt.

– Bizony, bizony – hagyta rá a püspök. – Irálya előkelő, s helyenként a nagy költő lendülete csapong benne.

Az Iliász-fordító is megszólalt:

– Eszmemenete világos, logikája erős. Nekem nagyon tetszik ez az ember…

Azzal kérdőleg nézett az elnökre, hogy jól beszélt-e. Az elnök helyeslőleg bólintott, s az Iliász-fordító meg volt elégedve.

– Ezen férfiú – harsogta most már a klikk többi tagjainak a püspök – valamikor dicsőséget fog hozni ezen érdemes gyülekezetre!

A hallgatók mind bólongattak a fejükkel. A fiatal képviselő-novellista nagyon utálta ezt a jelenetet, s beszédbe ereszkedett ujból a pappal, csakhogy ne hallja ezeket a dicséreteket.

A kegyelmes úrról is esett szó. A társaság fiatalabb tagjai középiskolai tanárok voltak, idősebb tagjai pedig egyetemi tanárok. A kegyelmes úr már féllábbal kultuszminiszter volt, tehát oly nagy volt a pártja, hogy biztosra vehette beválasztatását.

– Megnyitom a zárt ülést – recsegett a pódiumról az elnök hangja.

Mindnyájan helyeikre ültek, s valami kis izgatottságot is éreztek, mert az öreg költő bukása nem volt a lehető legbiztosabb.

– A megüresedett két helyre – szólt az elnök – három jelölés történt. Az első jelölt Fehér József alanyi költő, a második Szentessy Antal valóságos belső titkos tanácsos, országgyülési képviselő és iró, a harmadik Orsovai Pál iró.

Elmormogta azután az ajánlásokat is. Az öreg alanyi költőt a képviselő-novellista ajánlotta, a kegyelmes urat a püspök, Orsovait pedig az elnök egy leghívebb embere.

– Kérem a szavazatokat Fehér József költőre.

Huszonkét kis papirlap gyült össze. Kirakta maga elé az asztalra és sorban felolvasta: igen, nem, igen, nem. De nagyon sok volt a _nem_ és az eredmény az lett, hogy az öreg költő tizenöt szavazattal négy ellen kibukott. Három papirlapot üresen adtak be, bizonyára olyanok, akik szégyelték maguk előtt a költő ellen szavazni, de azért mégse akarták maguk közt látni. A második jelölt, a kegyelmes úr, húsz szóval lett halhatatlan, ő nála csak két üres cédula volt. Orsovai Pálra az elnök rendes többsége leszavazott s ugyanaz a tizenöt választotta be, aki az imént az alanyi költőt kibuktatta. Üres cédula nem volt, mert a többi hét ellene szavazott.

A titkár még valami jelentést darált a szakállába s azzal vége volt a zárt ülésnek.

A mamák és a lányok már vacsoránál ültek otthon s a családfőnek mesélték a szép délután eseményeit, amikor a halhatatlanok belebujtak prémes kabátjaikba. A kőnyomatos ujság munkatársa, aki a folyosón didergett, följegyezte noteszébe a beválasztottak neveit s elszaladt. A költők és szépírók lassan mentek lefelé s a művelt öreg szolgák eloltogatták a gázlángokat a költészet szentelt hajlékában.

Az elnököt egy szikár úr várta az utcán. A Washington-társaság művezető-igazgatója volt.

– Beválasztottuk – mondta neki az elnök felgyűrt prémgallérja mögül – most már hagyjanak nekem békét ezzel az emberrel…

Köszönés nélkül hagyta ott az igazgatót, olyan arccal, mintha ezt az egész esetet szívből utálná.

XIX

A minisztériumban éppenséggel nem haladt Ambrosio Posi ügye. Az akták a szokott lassúsággal utazgattak Budapest és Fiume közt s a szegény gépész hiába várta ügye végleges elintézését. A mosónéval már nagyban megbarátkozott. Oly jóban voltak, hogy az asszonyság már verte is. Gyönyörű viszony volt, bizonyára, mint minden szerelem, ez is tetszett Istennek. A részeges asszony egyre több verést és kevesebb kávét adott Posinak. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy amikor a mosóné házhoz ment mosni, akkor Posi semmit sem kapott. Fűtenie sem volt szabad s étlen-szomjan, fázva járkált egész nap a városban. A délelőttjeit ilyenkor a főpostán töltötte. Ah, a főposta világos, jól fűtött termei! És oly sok van, hogy mindenikben melegedhetik az ember egy-egy félórácskát, anélkül, hogy ez bárkinek is feltünne. Délutánonkint egy nagy lap szerkesztőségében volt. Valami pesti olasz család ajánlólevelet adott neki egy ujságiróhoz, aki olasz forditásai révén nagy olaszbarát hirében állott. Posi munkát kért tőle.

– Istenem – mondta az olaszbarát – munka, munka… én is szeretnék valami kis munkát. Ha tudnék szerezni, kedves uram, magamnak szereznék legelőször…

Adtak neki szivart, odaadták neki a fiumei olasz lapot s utóvégre is a szerkesztőségi iroda mindig fűtve volt – Ambrosio Posi rendes vendég lett a lapnál. Az olaszbarát azonkívül pártját is fogta. Leveleket irkált az ügyében, kis pénzecskéjéből mindig juttatott neki néhány hatost. Egyszer be is ment az érdekében a szerkesztő szobájába. Elmondta a szomorú ügyet. A szerkesztő összecsapta a kezét:

– Istenem – kiáltott fel, szemében az igazságérzetnek azzal a ragyogásával, amely a legblazirtabb ujságiróban is haláláig megmarad – hisz ez a legnagyobb gazság, amit valaha elkövettek!

– Bizony – mondta az olaszbarát, aki nagyon szeretett volna segíteni a szegény gépészen.

– Cikket fogok iratni róla! Lehuzatom a bőrt arról az Orkay úrról! Nekimegyünk a révkapitányságnak, hogy holnap valamennyit elcsapják!

– Én megírom a cikket! – vállalkozott a másik.

A szerkesztő nagyot szítt a szivarjából:

– És miért nem segít rajta a miniszter?

Az olaszbarát kereken megmondta:

– Mert az az Orkay úr a kormányzó bizalmasa. Azt pedig tudja szerkesztő úr, hogy a kormányzót nem lehet dezavuálni. Már közbe is vetette magát ennek az embernek az érdekében. A kormány egy lépést sem tehet Orkay úr ellen.

Csönd lett. A szerkesztő érezte, hogy ő is a kormányhoz tartozik. Fájt neki e pillanatban, hogy nem támadhatja meg a minisztert.

– Talán nem is volt szegény a miniszternél? – mondta.

– Hogyne lett volna! A miniszter majd hogy ki nem dobta. Az államtitkárhoz küldték, az meg természetesen hivatalos úton szerezte be az információkat. Fiuméből aztán megjött a jelentés, hogy Posit azért bocsátották el, mert hanyag volt s alkalmatlan a szolgálatra. Természetes, hogy ez hazugság. Aztán jött a kormányzótól egy bizalmas levél, amelyben a gróf azt írja, hogy ha szivességet akarnak neki tenni, ne bántsák Orkayt, mert Orkay a legfontosabb sarkköve a nemzetiségi békének Fiumében. A mi szegény barátunkat tehát kidobták örökre…

Egy pár szegény zsurnaliszta állt körülöttük s hallgatta ezt az elbeszélést. Egyik se tudott szólni, úgy a lelkükre feküdt ez a határtalan gazság, ez a végleges összetiprása egy becsületes munkásnak, tisztán politikai okokból.

A szerkesztő zavartan kezdett beszélni:

– Nem lehet erről írni, barátom, ha a dolog így áll. A kormányt nem bánthatjuk, nem okozhatunk kellemetlenséget a miniszternek. Fáj a szívem, de így van. És most mit csinál az az ember?

– Éhezik. Mi adunk neki hatosokat, hogy legyen mit ennie. Tisztességes lakását, családi életét otthagyta, most egy vén mosóné tartja ki. Szegényt úgy összepüfölte, kinozta a nyomor, hogy mindent elmond. Nem szégyel semmit.

Az egyik ujságíró megszólalt:

– A miniszter nem beszélhetne mégis a kormányzóval?

– Nem. A kormányzó ahhoz a grófi családhoz tartozik, amely a felszínen tartja a kegyelmes urat, meg a kegyelmes asszonyt, aki viszont meghalna, ha ezek az arisztokraták kitagadnák…

Egy villogó szemű kis emberke magából kikelve kérdezte:

– Hát nincs egy makulányi tisztesség sem abban a bandában? Hát így tűrik, hogy tönkremenjen egy szegény ember a kegyelmes asszony, meg a csaló fiumei politika miatt? Hát nincs valami nagy, erős ember, hogy közibük csapjon és szétpofozza őket? Hát már mind, mind gazemberek vagyunk?

Senkise szólt. Tehetetlen düh fogta el az embereket. Érezték, hogy semmit se lehet tenni a szegény Posi érdekében. Semmit, semmit. Ez az ember éhen fog halni, vagy elzüllik.

A szerkesztő felsóhajtott:

– Urak, menjetek dolgozni. A fél Magyarországot elvinné az ördög, ha mindenki tisztességes ember volna.

Kimentek. Ahogy még egy szóra megálltak a füstös előszobában, behallatszott a szerkesztő párnázott ajtaján a beszélgetésük:

– Csak egy, egyetlen egy tisztességes ember kellene!

– Mit, tisztesség! – mondta egy másik hang. – Nem tisztesség kell ide, hanem pénz. Ha egy kis pénze volna…

Egy ötlete támadt. Hangos rikkantással tette hozzá:

– Ha Orsovai Pálnak hívnák, már rég megbukott volna a kormányzó és a miniszter a fenébe kergette volna az egész Fiumét!

Azzal aztán végleg kimentek, szobáikban leültek dolgozni. Posi ott ült az utolsó szobában, a kályha mellett, s könnyes volt a szeme ennyi szeretettől. Az olasz lapot olvasta, s ahogy ráhajtotta a fejét, látnivaló volt, hogy most már majdnem teljesen megőszült.

Egy hang szólt végig a szobákon:

– Hát a szabadkőmívesek? Miért nem tesznek azok valamit az érdekében?

Az olaszbarát mosolyogva kiáltott vissza:

– Mert az az Orkay úr is szabadkőmíves.

Erre aztán végleg csönd lett.

Többet aztán nem is volt vita Posi miatt, csak az olaszbarát hozott néha újabb híreket. Hogy Posi ma megint volt a minisztériumban, hogy megint kidobták. Hogy Posit ma megverte a mosóné, hogy Posi keze felpuffadt a sok mosástól. Hogy Posi vért kezd köpni, s hogy Posi annyira el van keseredve, hogy elmegy a királyhoz, Bécsbe.

Ez az idea tetszett. Összeadták neki az utiköltséget, s a következő héten elutazott a királyhoz. Örömtől ragyogó arccal tért vissza.

– Mit mondott a király?

– Óh, nagyon kedves volt… rám mosolygott, s azt mondta, hogy megvizsgálja az írásaimat. Szóról-szóra ezt mondta: „Ha igaza van, szegény ember, akkor ne féljen, mert biztos az ügye.“ Óh, a jó öreg király…