Part 7

Orsovai nem gondolt arra, hogy visszaél a helyzetével, ha megfogja Anna kezét. Megfogta s jól esett visszagondolni a multjára. Ő nem tehetett róla, hogy belőle nagy embert csináltak. Ő igazán nem törte magát semmi után. Még a feleségébe se volt szerelmes. Minden úgy jött, egyszerre, véletlenül, ő semminek sem volt az oka. A kis Anna egy ismerős akkord volt, amely a régi esztendőket föltárta előtte. Most kezdett csak csodálkozni, hogy ily rövid idő alatt mennyi változás érte, mily nagy ember lett. E pillanatban nyomta is ez a teher szegény, érdemtelen vállát s a kis Anna mellett otthonosan, „entre nous“ érezte magát. Csöndesen megcsókolta a kezét.

– Hagyja, – mondta Anna – úgyse ér vele semmit.

Nem mert vele ellenkezni, mert a férjének nagy szüksége volt az állásra. Landauer úr szégyelt a felesége keresetéből élni s ki se mer menni az utcára, amíg nem lesz állása. Aztán meggondolta Anna, hogy egy kis tapogatás a férje érdekében még nem bűn, pláne attól, akinek valamikor sok minden volt szabad.

Orsovai megölelte.

– Hagyja… hagyja…

Csak ezt mondta mosolyogva a szinésznő s próbát tett, hogy kiszabaduljon a karjai közül.

– Mit akar, kis Anna? Ne bolondozzék… csak nem felejtett el mindent?

Anna egyre feszegette a karját:

– De igen… mindent… mindent… – ezt mondogatta.

Most már csókolta az arcát Orsovai, de a szájához nem tudott férkőzni. Ezt mindig elkapta előle a kis Anna, bizonyára abban a hitben, hogy ott kezdődik a házasságtörés. Orsovai kipirult s a kanapé felé tolta. Amint az asszony ezt észrevette, elsikoltotta magát.

– Szamár! – súgta a fülébe Orsovai – mindent kapsz… állást, pénzt, ruhát…

– Nem, nem! – kiáltotta Anna.

Künn járkált valaki. El kellett eresztenie a kis Annát, aki égő szemmel, felborzolt hajjal állt ott. Orsovai dühösen kezdett fel-alá járkálni a szobában. Az asszony egy helyben állt, tanácstalanul. Félt, hogy megbántotta Orsovait. Haragudott is magára, hogy ennyire hagyta fejlődni a beszélgetést. S a férje ügye miatt is megijedt. Halk madárhangon szólalt meg:

– Ne haragudjék, Orsovai úr.

Ez nem szólt semmit. Folytatta a dühös járkálást. Az asszony még ott állott vagy öt percig és semmit se tudott – vagy nem mert – mondani. Szeretett volna elmenni. Végre megtörte a hallgatást:

– A viszontlátásra, Orsovai úr – szólt minden harag nélkül s az ajtó felé ment. A kezébe vette a kilincset. Orsovai nem felelt a köszöntésére, hát még egyszer szólt:

– Alászolgája…

Erre se kapott választ. Felhúzta kis vállát és minden zaj nélkül kiment, szinte osont, mintha bűnös lett volna. Orsovai egyedül maradt a szobában s még akkor is fel-alá járkált, amikor dél felé hazaérkezett a városból felesége, a hidegtől piros arccal, mindenféle csomagokkal, elegáns kis bundában, ennivaló kacér kalappal a fején.

XV

A _kányák_ pompásan működtek. Nem hiába mondták városszerte, hogy sem a hadseregek kémszolgálati irodái, sem az anarchisták titkos szövetkezetei nincsenek oly kitünően szervezve, mint a terézvárosi kányák. Az alkányák, akik még noviciusok voltak ebben a szervezetben, seregestől lepték el Orsovait. A legkülönbözőbb helyekről a legkülönbözőbb emberek csináltak neki kedvet a villájához.

– Megvette ezt a villát? Gratulálok! – mondták s amikor Orsovai szinte szégyenkezve felelte erre a kérdésre azt, hogy „még nem“ – csodálkozó arcot vágtak:

– Hogyan, ezt a kis tündérlakot?

Egy estélyen, ahová meg voltak hiva, a feleségét szólította meg egy asszony:

– Pompásan választottak. Drága volt a villa?

S aztán:

– Hogyan? Hisz mindenki azt mondja, hogy a maguké! S én bolond már irigyeltem is magukat…

Az öreg Hutkinsont, akinek nagy érzéke volt a jótékonyság iránt, Zimmermann bácsi vette munkába.

– Mondja a vejének, hogy vegye meg azt a kedves kis házat… mondhatom, nekem legnagyobb vágyam volt mindig ez a viskó…

Igy aztán Orsovainak lassanként nagy kedve támadt megvenni a villát. Ezt a házmester útján értésére is adta Walzer úrnak, aki másnap már meg is jelent a lakásán. A dolog úgy állott, hogy a villa kétszázezer forintot ért. Maga a telek rémületes pénzt képviselt, s az egyemeletes úrilak, amely a legelőkelőbb épitészek egyikének tervei szerint készült, pazar pompájában olyan volt, hogy akármelyik uralkodó herceg beleköltözhetett volna. De Walzer úr többet akart érte. Hogy mennyit, azt maga se tudta. Legjobban szerette volna úgy eladni, hogy Orsovai az utolsó krajcárját is odaadja érte, aztán visszaajándékozza a házat. Ez azonban csak kéjes álom volt, s Walzer úrnak meg kellett elégednie azzal a valósággal, hogy annyi pénzt fog érte kicsikarni a milliomostól, amennyit a kányák fogalmai szerint emberi erővel ki lehet csikarni. A kányák fogalmai pedig igen erős fogalmak voltak; ők voltak az a híres szövetkezet, amely annak idején egy képviselőjelölttől, akit mindenki akart, s aki ingyen is meglett volna, egy félmilliót zsarolt ki. Valami ezer szótöbbséggel győzött.

A tárgyalások javában folytak, s Walzer bácsi már a kétszázötvenezernél tartott. Ez időben a kányák ütegei mindenütt a legnagyobb erőfeszitéssel dolgoztak, s a legváltozatosabb ostromokat intézték Orsovaiék ellen. Egy ilyen erős ostromnapon beállított Walzer úr a milliomoshoz:

– Abban a helyzetben vagyok, kedves Orsovai úr, hogy önnek egy kellemes meglepetést mondjak.

– Halljuk, halljuk.

– A kerület polgárai, akiket várospolitikai ügyekben vezetni szerencsém van, azt óhajtják, hogy a jövő heti választásokon ön bekerüljön a bizottsági tagok közé. Egy szavába kerül: akar városatya lenni?

– Pénzbe nem kerül?

– Hova gondol! Mondhatom, íjesztő a népszerűsége a kerületben. Kezdek féltékenykedni önre…

Ez jól esett Orsovainak.

– És mi az a városatyaság? – kérdezte.

– Az… az egy megtiszteltetés. De vannak emberek – itt ravaszul sanditott, – akik ezreket kerestek ezzel a megtiszteltetéssel. Ismeri ön a _Nápoly Budapesten_ című vállalatot?

– Ismerem. Bukófélben vannak… Nálam is voltak, minden követ megmozgattak, hogy vegyek a részvényeikből. Kilöktem őket. Utóvégre is a pénz nem bab…

– Nos, hát ez a vállalat annak idején nagyon bőkezű volt a városatyákkal szemben. Arról volt szó, hogy a város nem ad nekik továbbra is koncessziót. Az ujságok, amelyeket vagy egyáltalán nem fizettek meg, vagy csak szűken dotáltak, erélyesen követelték a mulató kapujának bezárását. Piszkos hely, sok embert tett tönkre… A rendőrségnek is sok panasza volt ellene. Szóval Nápolyék azon a ponton állottak, hogy nem kapják meg a koncessziót és sok adósságukat nincs, aki kifizesse. Hát a városatyákhoz fordultak. A városatyák mindent megtehetnek, amit akarnak. Nagy többséggel határozták el, hogy Nápoly megkapja az engedélyt. Azt mondják, hogy amikor a szavazás eredményét kihirdették, sokan leköptek a karzatról a városatyák fejére. Szóval jó pozició… Ez az egyik meglepetés.

– És a másik?

– A másik az, hogy a kaszinó dísztagjává választotta.

– Engem? Miért?

– Csak nem akarja, hogy bókoljak? Elég az hozzá, hogy dísztaggá választottuk, s néhány nap mulva meghivást kap a legdivatosabb arcképfestőhöz, aki ugyanazzal az ecsettel fogja az ön arcképét megfesteni, amelylyel egy hónap előtt az orosz cárt festette… Nos?

– Nagyon, nagyon kedves. Nem is tudom, kedves Walzer úr, mivel háláljam meg önnek mind ezt. Mert jól tudom, hogy ön a lelke az egésznek…

– Óh, kérem…

Konyakot öntött neki.

– Én vagyok az öregebb – mondta mosolyogva Walzer úr. Orsovai megértette a kedves célzást, s poharát az övé felé nyujtva, elfogult hangon szólt:

– Szervusz.

Összecsókolóztak. Gyönyörű látvány volt. Walzer bácsi aztán megtörülte a száját és komoly hangon szólalt meg:

– Egy kellemetlen hírem is van számodra.

– Ugyan, ugyan.

– Igen. Azt hiszem, nem adhatom el neked a villát. Itt van ez a szamár Zimmermann, akivel már évek előtt tárgyaltam, s aki most, hallva azt, hogy te akarod megvenni, a nyakamra jár. Már háromszázezret igért érte.

– Mit? – kiáltott közbe Orsovai, akinek tele volt a szíve köszönettel Walzer úr iránt – annyit én is adok… Én előlem holmi Zimmermann urak nem fogják elhalászni a szép dolgokat.

Walzer vállat vont:

– Fiam – mondta – vele kell beszélned. Övé az elsőség. A kaszinóban minden délután ott találod.

– El fogok menni – dühösködött Orsovai. – Nagyszerű… De téged se értelek, miért nem dobod ki?

– Nem lehet, kérlek, nem lehet. Gyerekkori pajtásom, régi jó emberem, sok hálával tartozom neki. De beszéld meg vele.

– Majd meglátjuk, ki birja tovább a licitációt – mondta Orsovai gőgös hangon, amely aranycsengéssel zengett Walzer úr fülébe.

Még aznap délután fölment a kaszinóba. Most nagy élénkség uralkodott itt, érezni lehetett, hogy jövő héten lesz a községi választás. Az egyik teremben valóságos irodát rendeztek be egy gyárigazgató vezetése alatt, aki zseni volt ebben a bránsban. Mellette dolgozott egy szabó, akiről az a hír járta, hogy nem annyira a ruhacsinálásból él, mint inkább a választásokból. Amikor azonban nincs képviselőválasztás, akkor az ilyen kicsinységekkel is foglalkozik.

Zimmermann bácsi jóságos mosolylyal fogadta Orsovait. Igazán lerítt az arcáról, hogy ő a kerület szegényeinek, özvegyeinek és árváinak apja. Mindig vígasztaló arca volt, aminőből például egyes orvosok meg tudtak élni:

– Bizalomgerjesztő arca van – mondták ezekről a doktorokról – ha csak belép a szobába, meg van nyugtatva a család…

Ilyen volt Zimmermann bácsi is. A szegények, ha csak meglátták, már pénzt éreztek a zsebükben. Az öreg csodálatosmód értette a dolgát.

„Ezzel könnyen elbirok“ – gondolta Orsovai, amikor a ház ügyében beszélni kezdett vele. De az árvák atyja nem azért volt kánya, hogy engedjen. A kányák jelszavát: _zseb zsebet mos_ – mindig szem előtt tartotta. Most is egy diplomata finom ravaszságával dolgozott:

– Gondolja meg, édes uram – mondta melankólikus hangon Orsovainak – már négy éve leghőbb vágyam, hogy öreg napjaimat ebben a házban éljem le… Úgyszólván erre gyüjtöttem a pénzecskémet…

Oly jól csinálta, hogy Orsovainak eszébe sem jutott, hogy hátha Walzer úr preparálta a jóságos öreg urat.

– Ne akarja – felelt Orsovai – hogy kegyetlen legyek egy ilyen érdemes és köztiszteletben álló úriemberrel szemben, mint ön. De a feleségem egyszerűen szerelmes ebbe a házba és különösen a szép, nagy kertbe… istenem, ön tudja, mi az: Pest kellő közepén egy ilyen kert…

– Tudom, és éppen ez vonz engem is…

Orsovai már kezdett haragudni rá. Néhány udvarias válasz és viszonválasz után belátta, hogy hasztalan kérleli tovább. Föltette magában, hogy többé nem is tárgyal vele, hanem majd Walzer úrnál egyszerűen rálicitál. Néhány percig ugyan bántotta az a gondolat, hogy hátha Walzer úr fölébe helyezi a pénznek a gyermekkori jóbarátságot, de aztán a zsebére ütött és megnyugodott.

Másnap megkötötték az alkut. Walzer úr a fejét vakarva és sajgó szívvel adta el a házát háromszázhuszezer forintért, s ehhez még olyan arcot vágott, mintha Orsovai csalta volna meg őt. Délben aláírták a szerződést, s egyszersmind tudtára adta Walzer úr Orsovainak, hogy a neves festő holnapra várja.

Harmadnap reggel pedig beállított Orsovai a világhírű festőhöz, aki földig hajolva fogadta pazar fénynyel berendezett műtermében. Orsovai szétnézett és csupa megdöbbentően előkelő skiccet látott a műteremben. Az egyik falhoz támasztva állott a király, tábornoki díszruhában. Fölötte függött az orosz cár. Itt-ott – elszórt kincsek – mágnásoknak és mágnásasszonyoknak megkezdett, hízelgően kinyalt képei hevertek. A zsidóasszonyok arcképei ez alkalommal el voltak rejtve, mert Orsovai előtt egy grófné ült a neves festőnek. De Orsovai után aldunai Schlittauer Jakab afganisztáni főkonzul neje következett, s a festő szolgái éppen előkészítettek egy pár előkelő zsidó arcképet. Amikor Orsovai a műterembe lépett, a világhírű mester éppen azzal volt elfoglalva, hogy minden mágnásasszony mellett helyet csináljon egy-egy zsidóasszony számára. A beavatott szolgák kérdő pillantással néztek a festőre, amikor Orsovait meglátták. A festő hirtelen meggondolta, hogy kikeresztelkedett zsidóval van dolga, s miután ezekről sohse lehet tudni, hogy nem antisemiták-e, előkelő hanyagsággal fordított arccal a fal felé egy zsidóasszony-képet, amelyet az imént cipeltek be. Az ajtóban álló szolgának pedig kiszólt:

– Hagyják most a többi képeket. Majd aztán…

Kezet szorított Orsovaival, akin kéjes érzés vett erőt ennyi király és gróf közt. A finom modoráról ismert festő ezt észrevette és a szolga után kiáltott:

– Ha a bibornok úr ő Eminenciája jön, azonnal értesítsenek…

Azzal Orsovai felé fordult, s mosolyogva mutatott neki helyet a pódiumon:

– Tessék.

És Orsovai ruganyos léptekkel ment a pódiumra, a királyok és grófok közé.

XVI

Ami a munkanélkülieket segélyző intézetet illeti, ennek az ügye éppenséggel nem haladt előre. Annyira, amennyire – megállapodtak abban, hogy az intézet a Lágymányoson lesz. Hatalmas telepet fognak építeni lakóházakkal és műhelyekkel, s akinek nincs munkája, az lakásért és kosztért itt dolgozhatik addig, amig munkát kap. Ezt a külföldi mintájú intézményt Iványi hozta Franciaországból, de amikor Orsovai megjelent a láthatáron, a miniszter kivette a kezéből az ügyet. Az intézet kitünő fejős tehén volt a kis öreg számára – amig föl nem épül. Ha készen lesz, többé semmi hasznot nem húzhat belőle. Tehát addig ütötte a tehenet, amig meleg volt, s minden erejéből azon igyekezett, hogy a munkanélküliek minél későbben kapjanak intézetet.

Zrinyi, aki az utóbbi időben elmaradt Orsovaitól, most újra járni kezdett hozzá. Addig beszélt a milliomosnak, mig végre elérte a célját. Nagy titokban, a főváros egyik legelőkelőbb nyomdájában nyomtak egy röpiratot, amelyet Zrinyi tákolt össze három éjszakán a New-York kávéházban, de amelynek merített papirból készült címlapján szecessziós betűkkel ez állott: _Munka nélkül! – Irta: Orsovai Pál._ A röpiratban hangulatos szószba mártva tálalta fel a szerző a munkanélküliség nagy kérdését. Hímnuszt zengett a munkának, a modern század e leghatalmasabb tényezőjének – mint találóan nevezte. Aztán ismertette azt az intézetet, amelyet fel akar állítani. Célját, működésének módját költői lendülettel magyarázta meg. Sűrűn idézte a külföldi költőket egy huszonnégykrajcáros Citaten-Lexikon segítségével, s az egészet néhány hangulatos, pátosztól dagadó kikezdéssel fejezte be. A munka merített papiron jelent meg a Washington-társaság kiadásában. Belekerült vagy hatszáz forintba a nyomása, s azonkivül Zrinyinek is kellett a mű megírásáért kétszáz forintot fizetni. De megérte, mert gyönyörű munka volt; a társaság, amely állítólag „kiadta“, de amelynek Orsovai előre kifizette a nyomás árát, nagy ambicióval feküdt bele ebbe a munkába. Hogy ő kapja meg, magát a részvénytársaság igazgatóját, a híres és mogorva öreg kritikust és akadémiai portentumot küldte a milliomos nyakára. Az öreg méltóságos úr el is ment, s nagyon szivélyes volt Orsovaival szemben. Még a stílusát is megdicsérte, amit nem tett meg Vörösmarty óta senkivel. Ez annak tudandó be, hogy a Washington-társaság is részvényeket akart sózni Orsovai nyakába. Egy nagy, ötvenkötetes díszmunka kiadása előtt állott, s erre töméntelen pénz kellett.

A röpiratot, aznap, hogy megjelent, szétküldték az összes lapoknak és az összes előkelőségeknek. Zrinyi megpróbálta barátainál kivinni, hogy megdicsérjék, de mire fiakkeren bejárta a szerkesztőségeket, már mindenütt készen voltak a hasábos kritikák, aminőket soha élő magyar író nem kapott. Orsovai maga is elképpedt, amikor ezeket olvasta. Dícsérték hatalmas erejű stílusát, éles logikáját. A hülyébb fejezetekre azt mondták, hogy nemes egyszerűséggel vannak megírva. Ahol a legbitangabb banalitások ordítottak a merített papirról, ott – azt mondták a lapok – „mély gondolatok vannak ragyogó köntösbe öltöztetve“. Ahol sok volt a kikezdés, ott Carlyle rapszodisztikus stíljét emlegették. Általában pedig ez volt a statisztika: magyar Ruskinnek nevezte két ujság, Rousseaunak három, Colbertnek egy, Voltairenek kettő, Turgotnak egy, Marxnak és Lassallenak négy, Smith Ádámnak egy, Herbert Spencernek kettő. Valamennyi csodálkozását fejezte ki, hogy ily csodás készséggel forgatja a tollat, s valamennyi remélte, hogy ezentul gyakran fogja a nevét látni mély és okos gazdasági könyvek borítékján. „Ilyen penna vezesse a vitát az agrárius és merkantilis irány közt!“ – kiáltott fel vezércikkében a _Közvélemény_, amely most már oly fennen kinálta magát neki, mint valami konfortáblis kocsis. A _Közvélemény_ egyébként már majdnem az ő tulajdona volt; a tárgyalásokat igen diplomatikus módon vezette Salgó főszerkesztő úr.

Azon a napon, amikor ezek a cikkek megjelentek, már jelentkezett nála egy csomó építész. Az első, aki hirhedt antisemita volt, így érvelt:

– Remélem, nem valami zsidóval fogja csináltatni ezt a gyönyörű munkát…

A második zsidó volt és így szólt:

– Remélem, mint jó zsidó, zsidó emberrel építteti az intézetet…

Orsovai kénytelen volt előkelő mosolylyal közbevágni:

– Bocsánat, nem vagyok zsidó.

Az épitész elpirult és abban a biztos tudatban távozott, hogy ha ő volna az egyedüli épitész a világon, akkor se ő építené a munkanélküliek tanyáját.

Aztán egy egész klikk jelentkezett. Ezek az urak nem a maguk számára kérték a munkát, hanem azt kérték, hogy _ne_ Lénárt Istvánnal építtessen. Ez a szegény Lénárt egymaga harcolt ez ellen a nagy klikk ellen, amelyben országos nevek is voltak. Önálló szellem volt s a klikk állandó szánalmas röhögése közepette minden erejéből kereste a magyar stilt. Minden pályázaton elbuktatták, kevés volt a munkája, ellenben az összes fiatal épitészek prófétájuk gyanánt tisztelték. Zseniális öreg ember volt, de semmi érzéke nem volt a csalás és a politika iránt, hát nem boldogult. Ahol zsidók voltak a pályabirák, ott azt fogták rá, hogy véres antisemita; ahol templomépítésről volt szó, ott öt perc alatt kimutatták róla, hogy izraelita; ahol nagy épületet kellett csinálni, ott azt hiresztelték, hogy kis lélegzetű, villaépítő ember; ahol villa készült, ott azt tanácsolták a tulajdonosnak, hogy ne vele építtessen, mert monumentális ember és nem tud gyöngéd bájt kölcsönözni egy nyaralónak. És mindezek fölött az áskálódások és hazugságok fölött mint éltető, esőt adó felhő terpeszkedett az ő magyar híre. Hogy félbolond, hogy beleőrült a magyar stílbe, ami nincs, hogy elront és elcsufít mindent azzal a kalotaszegi varrottasstíllel, amelyben épít. Az öreg Lénárt pedig ezalatt ősz hajjal folyton tanult, búvárkodott, egy egész nemzedéket nevelt s egymaga állandóan anyagot szolgáltatott hasábos szakcikkekre, vitatkozó könyvekre. Azt mesélik, hogy az ellenklikk egy embere egy ízben olyannyira agitált ellene egy állami épület ügyében, hogy a saját maga munkájáról, a főváros egyik legéktelenebb kőhalmazáról azt mondta, hogy az övé.

– Nézze meg – mondta – a Bokor-féle házat a körúton. Ezt a rondaságot is ő építette…

Orsovait hamar levették a lábáról. Most már biztos volt, hogy nem a mozgékony, öreg úttörő fogja építeni az intézetet. Nyugodtan mentek haza ebédelni.

XVII

Néhány nappal karácsony előtt volt a kaszinóban a bankett, amelyet a kányák az új dísztag tiszteletére rendeztek. Orsovaiért már hét órakor eljött Walzer úr és Zimmermann bácsi. Ez utóbbi felhasználta az alkalmat arra, hogy Ellyt azonnal beírja két-három egyletének alapítói közé. Az urak aztán egy-egy pohárka konyak után távoztak s magára hagyták az asszonyt a sötét téli estén.

Elly leült nyitott, francia módszerű kandallója elé, miután eloltotta a villamos lángokat. A szobában egészen sötét volt, csak a kandalló húnyófélben levő tüze világított ki a szőnyegre. Künn minden neszt elfogott a hó, amely reggel óta szállingózott s fehérrel vonta be az egész fasort. A puha takarón nem hallatszott a járókelők lépése, csak a korcsolyák csörögtek az ablak alatt, amikor egy-egy elkésett korcsolyázó sietett haza a városligetből.

Magára maradt a csöndes téli estén s ilyenkor az volt a szórakozása, hogy leült a kandalló elé és a tüzet nézte. Igazi tűzimádó lélek volt: órákig tudott belebámulni a lángok játékába s csak akkor dőlt vissza a karosszékébe, amikor a nagy melegségtől izzóvá pirult az arca és könny csordult ki a szeméből.

Három hónapja volt asszony s most itt az ő legintimebb oltára előtt kénytelen volt megvallani, hogy már nem szereti az urát. Igazi mivolta csak asszonykorában jelentkezett s most már későn volt visszacsinálni azt a gyerekséget, amit mint tapasztalatlan lány követett el. Ez csak úgy átvillant az agyán, mint valami hátborzongató, kellemetlen gondolat s aztán ujra a tüzet bámulta minden gondolkodás nélkül, pusztán csak az ezerszinű, százezer formájú lángoknak élve. Ez a legnagyobb adománya a tűznek: rabjává tesz, minden gondolatunkat magába szívja, hogy édes félálomban nézzük égő cikornyáit, hallgatjuk búgását, sziszegő danáját.

A szobalány jött:

– Egy úr van itt.

– A névjegye?

– Itt van.

Az asszony megnézte a kártyát. Aztán felállt:

– Küldje be.

A keze a villamos csillár csavarját kereste. Egy pillanatig habozott, hogy meggyujtsa-e. Most egyszerre ezer gondolat támadta meg az agyát: fogadja-e, ne fogadja, goromba legyen-e vele vagy hideg, udvarias-e vagy dacos?… De a férfi már ott állt előtte s ehhez a félhomályhoz illő halk zengésű mély hangon köszöntötte. Mint a régi, százéves óráké, olyan volt a hangja. Iványi Sándor volt.

– Zavarom talán?

– Nem – mondta az asszony és forró kezét feléje nyujtotta. – Azon haboztam, hogy meggyujtsam-e a lámpát. De nem fogom meggyujtani. Magáról azt mondják, hogy zseniális ember, hát meg fogja érteni, hogy most ezen a fagyos téli napon a meleg kandalló mellett szeretem a homályt. Üljön le ide ebbe a karosszékbe…

Ő maga is leült vele szemben s hozzátette:

– Most pedig mondja meg, hogy miért jött.

De nem hagyta felelni, mert új gondolat ötlött az eszébe:

– Vagy talán a férjemhez jött?

– Nem – felelt csöndesen Iványi – kizárólag magához jöttem. Akarja, hogy őszinte legyek?

Az asszony egy darab puhafát dobott a tűzre. Ez azonnal lobbot vetett, s most már látták egymás arcát. Iványi a nagy lobbanásra hátrahúzódott a karosszékben, s a homályból csak a szeme ragyogott ki, amelynek mély fekete tükrében apró sugárzásokká finomodtak a kandalló lángjai.

– Legyen őszinte – mondta Elly.

Iványi monoton hangon kezdte:

– Egyedül voltam otthon, így, mint ön. De nekem csúf agyagkályhám van, s nem láthatom a tüzet. Nem tudtam mit csinálni és gondolkozni kezdtem, hogy hová menjek. A kaszinóba nincs kedvem.

– Ott ma nagy ünnepély van.

– Tudom.

– A férjem tiszteletére van valami bankett.

Iványi a szemébe nézett:

– Ezért nem mentem oda. Azt mondta, hogy őszinte legyek.

Most elhallgattak. A tűz duruzsolt közöttük. A lángocskák izgatottan ugráltak jobbra-balra, mintha attól tartanának, hogy kellemetlen a jelenlétük. Kivül édes téli csönd volt, amelyben minden kis hang meghallatszik.

– Ezért nem ment oda. Jó, – mondta Elly – de hát miért jött ide?

Ez igazán kérdés volt, nem csak, hogy éppen mondjon valamit. A szemét hirtelen fölemelte Iványira és dacosan várt valami mentegetőzést attól az embertől, aki így mer egy asszonynyal a férjéről beszélni.

Iványi hangja mély zengéssel jött a sötétből:

– Mert most először ebben az életben… talán utóljára is, hogy érdekel valaki…

Az asszony nem szólt.

– Soha – folytatta Iványi – soha nem tetszett nekem senki. Csak nagy tömegeket tudtam szeretni: mint a szegény embereket, meg példáúl a zsidókat, akiket mindenki felrúg. Se férfi, se asszony nem fogott meg eddig. Maga az első.

Elhallgatott. Az asszony izgatott volt, s öntudatlanul dobálta az aprófát egyenkint a tűzre. A lángocskák megnövekedtek, dohogva szaladtak egymásba, nagy nyelvek kanyarogtak a kürtő felé, s a szőnyegen libegett a vörös fény.

Végig futott a hátán a hideg, amikor hallotta, hogy Iványi megmozdul és közelebb húzza hozzá a székét. Nagyon ismeretlen dolgok előtt állott, érezte. A szemét, amely most már ideges fénynyel csillogott, merészen emelte Iványira. A férfi merően nézett rá és feléje nyujtotta a kezét:

– Ne haragudjék rám. Ne haragudjék, amiért egy magányos ember idetolakodik, ahol melegséget és színeket kap.