Part 6

A duruzsolásból most izgatott moraj lett. A nagy államférfiak otthagyták a kályhákat s a kis államférfiak a nagy államférfiakat. A csöndesen szivarozó urakból nyugtalanúl futkosó emberek lettek, akik nagyokat szívtak, s izgatottan fútták a füstöt. Ez a folyosó, amely kellemes félhomályával, csöndes öreg uraival az imént még becsületes vidéki udvarháznak hatott, most egyszerre azzá lett, ami tulajdonképpen volt is: börzévé. Az ujságirókat is elfogta a láz és kis szőke fiúk cikáztak végig a csoportok közt, maguk se tudták, miért, mint vihar előtt a madarak. Az embertömeg hullámzó mozgással járt-kelt, nagy lett a füst, s néhány képviselő a karzatra sietett, hogy feleségének vagy ismerőseinek megvigye a hirt. A karzat is ideges lett erre. A női kalapok ide-oda hajlongtak, az a néhány kokott, aki Budapesten van, s a képviselőházba jár szerencsét próbálni, illegette magát az első sorban és remélt. Sőt az utcára is kijuthatott a hir, mert a jobboldali kaput szorongó csoport ostromolta karzati jegyért. Néhány perc alatt minden jegy elfogyott annak a hirére, hogy a milliók és milliók hatalmas ura a képviselőházban van.

Körülbelül tiz percig volt Orsovai a miniszteri szobában. Akkor kijött a kegyelmes úrral s ennek a jelenetnek olyan szinezete volt, mint amikor valami éjjeli mulatóhelyen a vidám társaság megvárja egyik barátját, aki félrevonult egy csinos hölgygyel. A kis öregnek boldogság sugárzott az arcáról. Orsovai bután mosolygott, s megállt a csoport előtt.

– Vigyétek fel a karzatra – mondta a miniszter, aki akár a hátán is fel szerette volna vinni, de úgy találta, hogy ez a már nagyon feltünő lenne.

Az egész csomó rárohant Orsovaira, s mintegy diadalmenetben vitték a háznagyi hivatal felé. Két képviselő nagy ravaszul előreszaladt, hogy a jegyet elébe hozhassa. Ezek valósággal versenyt futottak, s az egyik, aki nagyon kövér volt, már a féluton kiállt. A soványabbik tovább rohant. – A csomóban, amely az egyre mosolygó és lassan lépkedő Orsovait kisérte, tolongani kezdtek a képviselők. Mindenki melléje szeretett volna kerülni.

– Mit lökdösöl? – szólt rá az egyik a másikra.

– Nem én lökdösök, hátul tolnak – szólt ez, és hátramutatott az éhes arcokra. Egyesek könyökkel dolgoztak. Nagyszerű dolga volt egy atléta képviselőnek, aki könnyű szerrel dolgozta magát előre Orsovai mellé. Hátul már majdnem pofozkodtak:

– Látod, hogy én előbb voltam itt, hát mit tolakodol?

A másik azt szerette volna felelni, hogy ő csőd előtt áll, de félt, hogy ha ezt mondja, a társa azzal válaszol, hogy neki meg hét gyereke van. Hát hallgatott, egy pillanatra meghunyászkodott, s aztán, hogy a másik nem nézett oda, ujra kezdte a munkát a könyökével.

A sovány képviselő lefőzte valamennyit. Ő már elibük hozta a jegyet, lihegve, a futástól kipirultan. Mögötte állt a háznagy, mintha mondta volna: „Az én nevemet is tessék fölírni, mert én adtam a jegyet.“

Orsovai felment a karzatra, de a nagy tömegből csak két ember ment vele egészen a helyéig. A többi csak az ajtóig kisérte, s onnan visszarohant az ülésterembe. Szégyen lett volna, ha Orsovai ötven képviselő kiséretében foglal helyet a karzaton. A sovány ezt előre tudta, s előreszaladt a karzatra. Ő már ott várta a milliomost s szolgálatkészen mutatta meg neki a helyét:

– Méltóztassék, itt a hatodik szám…

A szolga is odasietett, hogy valami borravalót kapjon, s hivatalos pofával szólt:

– Kérem a jegyet.

A sovány félrelökte a szolgát:

– A jegy itt van nálam…

A szegény öreg nem mert szólni, s elsompolygott azzal az érzéssel, hogy a képviselő úr elette előle a borravalót. Orsovai leült és lenézett az ülésterembe.

Odalent most csak úgy ontotta a két üvegajtó a képviselőket. A hirlapirói karzat egyszerre zsúfolásig megtelt, s a hirlapirók állva szorongtak egymás mellett, úgy nézték a magasabb karzatot. Az elnök, aki eddig félálomban hallgatta a mormolást, egyszerre fölriadt és megrázta a csöngettyűt. Az öreg szász képviselők, akik a legfelső padsorokban szoktak aludni, vagy ki-betotyogni a mellékajtókon, most szintén fölébredtek és nézték a nyüzsgő házat. Fölébredtek az alvó padok és az ajtók alvó kárpítjai, fölébredt a két nagy angyal a címerpajzs mellett, az elnök háta mögött, a címeren mintha ezüstös pici hullámokkal folyni kezdett volna a Duna, Tisza, Száva meg a Dráva, a hármas halmon finom szellőcske lengette a zöld szőrszálakat, felébredt minden, mozogni kezdett a levegő is, szóltak, berregtek a csöngettyűk. Láttátok már a lövöldék durván mázolt tájképeit, amelyeknek közepén fehér körben fekete pont van? Ha az ember belelő a fekete pontba, vonat szalad ki az alagútból, kocsi megy át a hídon, s hajó siklik át a kis folyón; kinyilik a ház ajtaja, s egy kis bádoglegényke integet. – Ilyen kép volt ez is. Hogy Orsovai helyet foglalt a karzaton, az egész tájkép megelevenedett. Orsovai érdeklődve nézte mindezt, de fogalma sem volt arról, hogy őmiatta van ez a nagy kavarodás. Azt hitte, hogy ez mindig így szokott lenni. Aztán egyszerre érezte, hogy valaki megérinti a vállát. A miniszter volt.

– Egy kis interpellációt rendeltem meg – súgta a fülébe. – Hála istennek, még napirend előtt jött. Egy kiváló ellenzéki szónok kérdést fog intézni hozzám a munkásintézetek ügyében. Azért mondom, hogy el ne menjen valahogy…

Szólt és eltűnt. Az interpellációnak lenn is híre ment, s most már egy árva lélek sem volt a folyosókon. Csak két ruhatári szolga ődöngött a kályha körül.

Benn az ülésteremben egymás hátán szorongtak a képviselők. Némelyek szerint a véderővita és a polgári házasság óta nem voltak ennyien a Házban. A gyorsírók asztalai körül nagy tolongás volt, s az elnöki csöngettyű egyre szólt. A karzatok majd leroskadtak. Valóságos erdő volt a száz meg száz tollas hölgykalap, amely ide-oda ingott, mozgott, ahogy az asszonyok egymásnak mutogatták a milliomost. Egy félvilági dáma, aki valamikor buffethölgy volt a képviselőházban, de most több honatya jóvoltából elég jómódban, úgynevezett magánéletet él – átmosolygott Orsovaira, s félrehajtotta a fejét, hogy hasonlítson azokhoz a mellképeihez, amelyek egy ismert látszerésznél voltak kitéve, s amelyeken őnagysága nagy tollas kalapban – és egyéb semmiben volt ábrázolva. Ugyanúgy mozogtak az ősbudavári pezsgőpavillonok hölgyei, akik eljöttek ide rendesen, hogy szónokolni hallják azokat az urakat, akik előző este pénzt csúsztattak harisnyáikba, s énekelve tomboltak a pezsgőpocsolyák közt. Ezek szakértő szemmel vizsgálták Orsovait, s úgy találták, hogy nem néz ki belőle sok pénz. Ezeknek a szegény lányoknak nem volt oly jó érzékük annak megitélésére, hogy ki a „vurcni“, mint egyes képviselőknek. Ez már így van.

Lenn fölállott a kiváló ellenzéki szónok. Erről mindenki tudta, hogy a világ legtehetetlenebb embere, s hogy többszörös gyárigazgató, biztosítási társaságok elnöke. De nagy név volt, és sok évvel ezelőtt elhúnyt apját szentként emlegette a történelem. Ez a szegény árva már teljesen ősz volt, de egész lényében határozottan állandó szómorúság tükröződött. A viszonyokkal nem ismerős ember is rámondta volna rögtön erre az éltes férfiúra, hogy árva. Szemei mintha mindig ki lettek volna sírva, könnyek nyomát viselték. Lelógó orra, lelógó bajusza s melankolikusan ringó pocakja egyaránt azt a látszatot keltette, hogy ez a szomorú ember nem tud hovalenni az intenziv gyásztól. Ez azonban, mint tudvalevő volt, nem akadályozta meg őt abban, hogy dús állásokat fogadjon el, s egyebekben a kormánynak legkedvesebb, leghívebb és legragaszkodóbb ellenzéke legyen. Olyan színezete volt a nagy árvának, mintha a kormányok egymásután kinevezték volna az ellenzék vezérévé. Mindig megijedt, amikor egy-egy kormány megbukott, mert félt, hogy a következő miniszterelnök nem hagyja meg ebben a nyugalmas állásában. De meghagyták mindig, mert hű volt és kiválóan alkalmas erre az államhivatalra.

A nagy árva felállt, s olyan hangon, amelyben még mindig élénken reszketett a bánat, így szólt:

– Tisztelt Ház!

Most először történt, hogy az Árva első szavára halotti csönd lett a Házban. Egyébként sohse hallgatták csöndben, mint ahogy a félhivatalos ujságot csak úgy átfutja az ember. De most oly nagy csöndesség lett, amitől a bánat embere maga is megijedt. Fontossága tudatában halkan mondta el rövid beszédét, amely a következő kérdésekkel végződött:

1. Van-e tudomása a miniszternek arról, hogy egy milliárdokkal rendelkező, páratlanul nagylelkű emberbarát oly intézetet szándékozik Budapesten felállítani, amely hivatva volna a munkanélkülieken alaposan segíteni?

2. Ha van erről tudomása, szándékozik-e érintkezésbe lépni a nagylelkű emberbaráttal, hogy a tervbe vett s a költségvetésben már elő is irányzott hasonló állami intézmény egybeforrasztassék a kiváló emberbarát intézményével?

Beszédét dadogó, motyogva akadozó mondatokkal fejezte be. Az apja nemzedékeket tanított meg szónokolni, csak a fiát nem tudta megtanítani.

S mégis olyan éljenzés és taps tört ki a rövid szónoklat után, aminőt a másik ellenzék vezére, aki idealizmus és szónoklat dolgában méltó tanítványa volt az Árva apjának, még sohse kapott. Az elnök rémülten kapott a csöngettyűje után, amikor látta, hogy az éljenzés nem szünik s hogy a képviselők véresre tapsolják a tenyerüket. Most már az egész Ház állott s a karzat felé tapsolt, ordítva tüntetett Orsovai mellett. A nagy üvegtető reszketett, az ujságirók lázasan jegyeztek s a gyorsirók tehetetlenül néztek jobbra-balra, majd az ő tekintetük is a karzaton állott meg. A zaj akkora volt, hogy a sovány képviselőnek teli tüdőből kellett Orsovai fülébe ordítani:

– Hajtsa meg magát!

Orsovai sápadtan nézett a forrongó bolyra, az embercsomóra, amely fölött, mint sötétvizű tavon fehér vízililiomok: tenyerek mozogtak, tapsoltak, tenyerek, tenyerek, csupa tenyér, amely csak azért tapsolt, mert kérni még korán lett volna.

Az elnöki csöngettyű folyton szólt. A kereskedelmi miniszter felállt, hogy azonnal megadja a választ az interpellációra. A taps és az éljenzés csak lassan hallgatott el s még mindig voltak hátul olyanok, akik ujra kezdték. Mint a szinházban, valami nagyon izgató drámai jelenet után, amikor régóta visszafojtott érzések törnek ki a nézőtérből.

A miniszter néhány szóval felelt. Hogy már érintkezésbe lépett a nagylelkű emberbaráttal s hogy az állam a maga szerény krajcárjait egyesíteni fogja Orsovai Pál – „igenis, kimondom ezt a nevet“ – mondta lelkesen a kis öreg – „hadd ismerje az egész ország a szegények gyámolítóját – egyesíteni fogja Orsovai Pál büszke millióival.“

Az előbbi jelenet ismétlődött. A taps, az ordítás megreszkettette a vén épületet és senkinek se jutott eszébe megróni a karzatot, amért az is tapsolt. A pezsgőslányok és a rikítóruhás, tollaskalapos félvilági dámák felálltak az első sorokban, zsebkendőiket lobogtatták Orsovai felé. Ezek a jó lányok úgy vágyakoztak rá, úgy imádták, hogy szerették volna itt a világ előtt ledobni magukról a ruháikat, hogy úgy lássa őket s válaszszon közülük. Ezek mind hozzá voltak szokva, hogy vannak napok, amikor legdúsabb barátaiknak sincs pénzük, emlékeztek a becsapatásokra, a szabószámlák és házbérek keserveire s most régvárt gyönyörrel érezték, mint közeledik feléjük a pénz, az érvényes, az igazi, nem kölcsönkért, a soha ki nem fogyó pénz…

– Hajtsa meg magát! – ordított a sovány képviselő, aki már Orsovai impreszáriójának tolta föl magát. Orsovai egy kicsit meghajtotta a fejét. A zsivaj erre még egyszer felharsogott s aztán végleg elállt. Az emberek belefáradtak. Egy képviselő jelent meg a karzaton. Egyenesen Orsovaihoz ment:

– Tudja mit mondott a miniszterelnök?

– Mit mondott?

– Azt mondta, hogy „ha ez az ember ilyen népszerű, akkor a legközelebbi üres kerületet neki adom.“

Orsovai elmosolyodott erre s önkéntelenül is lenézett a miniszterelnökre. Találkoztak a pillantásaik: a kegyelmes úr barátságosan, szinte kacéran nézett fel rá. A képviselők oly nyilt kacérsággal nézték, mint a pezsgőslányok, akik tíz forintért igen kedvesek az emberhez, a miniszterelnök pedig oly kacérsággal nézte, mint a szomszéd karzaton egy tisztességes asszony, aki égett a vágytól, hogy régi szeretőjét kidobja s ezentúl evvel csalja az urát. Ez diszkrétebb, de piszkosabb kacérság volt. A miniszterelnök választások előtt állott s bár a leggazdagabb bankdirektorokat és a zsidó-gentry elitjét megpumpolta azzal az igérettel, hogy mandátumot ad nekik, még a fele pénz se volt együtt. Orsovai bátorító pillantást vetett a miniszterelnök felé s kifelé indult.

– Kocsin jött? – kérdezte tőle szolgálatkészen a sovány.

– Igen – mondta – a negyvennégyes fiakkeren.

Amikor a kapuhoz ért, már ordította a portás:

– Negyvennégy!

S oly mélyen hajolt meg előtte, mint még soha senki előtt.

– Hajtson a Hungáriához – mondta Orsovai s beült. Amint a fiakker a faburkolaton végiggördült, Orsovai kinézett az ablakon s látta, hogy a Ház előtt a gyalogjárók szélein emberek szoronganak. Ezek voltak azok, akik nem kaptak jegyet a karzatra. Hogy a kocsija kirobogott a Muzeum-körútra, a Sándor-utcában meglökött egy embert a rendőr:

– Oszoljanak szét… mit ácsorog itt, menjen dolgára!

A szegény ember, aki egy nagy ruháskosarat cipelt tele szennyes fehérneművel, lehorgasztott fővel cammogott odább.

– Mozogjon! – kiabált rá a rendőr.

– Va bene, va bene – mondta ez olaszul s befordult egy mellékutcába.

XIII

Egy hét mulva Orsovai beköltözött egy csinos villába, amely a városligeti fasor házacskái közt úgy külsejére, mint belső berendezésére nézve az elsők egyike volt. A kányák klikkjének ugyanis sikerült keresztülvinnie, hogy a milliomos kibérelje Walzer úrnak, a klikk fejének villáját. Ez már nagy lépés volt a városi bizottsági tagság és egyéb előnyök felé. Orsovai minden célzat nélkül bérelte ki az elegáns villát. Előkelő helyen akart lakni, s mivel ezt kínálták neki, hát ezt bérelte ki. Ámde Walzer bácsinak egyéb céljai voltak. A kiváló polgár jó drágán el is akarta adni a házát, s ezért hetek óta azon törte a fejét, hogy miképpen vesse latba összes befolyását, miképpen feszítse meg minden erejét, csakhogy Orsovai meg is vegye a villát. Így közeledett Orsovai öntudatlanul, akaratlanul is a felé, hogy városi nagyság legyen belőle.

Az első héten már sok látogatójuk volt. A miniszter ismét tette tiszteletét államtitkárával. Orsovai meghívta az államtitkárt vacsorára. Iványi egyszer kimentette magát, de másodszorra már kénytelen volt elfogadni a meghívást. Ekkor meglepte az a határtalanul sok intelligencia, amit az asszonyban észrevett. Eddig azt hitte róla, hogy semmi egyéb, csak szép és gazdag. Most bámulva tért vissza erről az érdekes fölfedező útról, s minden mellékcél nélkül, csak azért, hogy újabb és újabb vonásokkal ismerkedjék meg, föltette magában hogy meg fogja látogatni az asszonyt. Csak az vonzotta feléje, ami különös és érdekes volt benne. Iványi szerette a szép dolgokat: lakása valóságos múzeum volt. Nem moderneskedő zűrzavar, egyszerű, nemes stíl jellemezte a berendezését. Egy értékes régi porcellánért, egy autentikus butordarabért minden pénzét oda tudta volna adni; a szőnyegekbe meg valósággal szerelmes volt. Talán a nemes, drága, ritka dolgok közt való nevelkedés tette, hogy Elly tetszett neki. A vacsoráról hazamenet egyik perzsa szőnyegéhez hasonlította az asszonyt. A laikus előtt csinos látvány volt ez a szőnyeg, de az amatőr szemében kincs. A titkos növényi nedvek, amelyekkel évszázadok előtt festették, átitták selymes szálait, s minden egyes csomócskán finom árnyalatokat mutattak. A színek összeválogatása buján változatos volt, s a műértő szem rögtön meglátta e színek nagy értékét abban, hogy rendkívüliek voltak. Az évszázadok fakó puhaságot adtak a rózsaszínnek, a halvány ibolyák és a lehelletfinom zöldek szelid üvegfénynyel világítottak benne. A fehér már kissé a sárgás felé hajlott. Fönnebb áttetsző világoskék árnyalatok voltak, olyan színek, amelyeket csak a szőnyegek nyelvén lehet kifejezni. A rajza érthetetlen volt a mai szemnek. De ezek a szögletes, egyenetlenül határolt nemes színfoltok, négyzetek, rombusok, szögletbetört szalagok valami elmult, titkos világról meséltek. Valahol azt olvastam, hogy a régi perzsa szőnyegek rajzának hieroglif-értelme van, s volt szőnyegszövő, aki az élete történetét szőtte bele a munkájába. Ez a szőnyeg valami sokat szenvedett, szerelmes perzsának a története lehetett, aki a sirázi rózsakertek színeit szedte össze, amikor dolgozott. Nagyon szerethette ezt a szőnyeget, talán sírt is utána, amikor elvitték tőle.

Sok hasonlatosságot talált új ismerőse és e szőnyeg közt. Annak épp oly hallgatag és mégis sokatmondó fény rezgett a szemében, mint ezeken a selyemszálakon. A lelkének is annyi rejtett, fölfedezésre váró, évszázadokon át leszűrődött, öröklött árnyalata volt, mint ennek. S egyik se volt kevésbbé nemes, kevésbbé csodálatos, mint a szőnyeg különös csillámú drágakő-színei. A szőnyeg a napon szikrázott, színeket játszott, szinte mozogtak rajta a színfoltok, úgy itta a napsugarat, amely egymásba ragyogtatta a kékeket és a selymes zöldeket, a fehéret egybe sugározta a sárgával és a kopott világoskékkel. Minden perc újabb fényeket, újabb színes tüzeket lobbantott fel ezen a szőnyegen – ilyennek képzelte ezt az asszonyt a szerelem pillanatában. Csupa színforrás, csupa tűzfolt, szikra, láng, de aztán nap legyen az, ami ezt mind meggyújtja.

Ekkor Orsovaira gondolt, – istenem, mily szegényes volt az ő szőnyege a petróleumlámpa világánál – s majdnem dühös lett, ahogy hazafelé bandukolt a magányos kis utcákon, a sötétben. A szép iránt való imádatát sértette az a látvány, amit hirtelen elképzelt. Micsoda rettenetes különbség feleség és férj között! És mily rettenetesen ostoba még a legokosabb lány is, hogy beleszeretett ebbe a rongy emberbe!

Vacsora előtt látta a hálószobájukat. _Egy_ nagy ágyuk volt. S most megborzadt arra a gondolatra, hogy ez a két ember egymás mellett fekszik. Még ha valami szép állat lett volna a férj, valami birkózó, atléta, vagy egyéb szépség, hogy örömmel képzelte volna el az ember az asszonyt, amint puha karját végigfekteti a keményen modellirozott izmokon, amint minden asszonyi finomsággal ékes fehér melle egy bronzszinű, széles mellkasra szorul, amint egy durván faragott, csontos térdhez ér a térde, ez a véghetetlenül finom szobrászmunka, amit nem is vésővel márványba, hanem lehellettel habba formáltak a pogány istenek.

Nem, egy kicsit hájas, formátlan bankhivatalnoktest volt a közelében, aminőt a Császárfürdő uszodájában oly sokat lát az ember.

– Nem, nem illenek össze – vonta le mindebből a konzekvenciákat Iványi, amikor becsöngetett a kapuján. S ahogy maga elé nézett a sötét éjszakában, egy pillanatra elbizakodott lett. Hatalmas szilhuettjét árnyék alakjában látta az aszfalton, s ahogy fölemelte a fejét, olyan volt, mint valami büszke vad. És oly sok dologra gondolt e pillanatban, oly rejtett mélységek tárultak fel elméjében, annyi mindennek találta meg most egyszerre a kulcsát, az értelmét, hogy be kellett hunynia a szemét. Mondom, elbizakodott lett, mert egy pillanatra azt gondolta, hogy el kellett volna erőszakkal vinnie azt az asszonyt hazulról, idehozni, gyönyörű szerelmes tusán lebírni, s a szemébe nézni, hogy beleszédüljenek mind a ketten. Félisten lesz ez az asszony, ha egyszer bűnös szerelem fogja meg a lelkét – gondolta, s levette kalapját, oly forróságot érzett.

Aztán fölment, lefeküdt és verseket kezdett olvasni az ágyban. Alighanem erős volt a fehérbor Orsovaiéknál.

XIV

– Szabad!

A kis Anna volt. Istenem, hogy megváltozott! Orsovai fölkelt nagy karosszékéből és elébe sietett.

– Anna, Anna – ezt tudta csak mondani.

A kis Anna megváltozott. Asszonyosabb lett, de megmaradt benne az a lányos vonás, amely a legasszonyabb szinésznőt is jellemzi. Volna kedvem azt mondani, hogy a nőnek három fajtája van: lány, asszony és szinésznő. Ez utóbbi valami örökös átmenet a kettő között. Arcban, termetben, ruházkodásban. Ilyen volt a kis Anna. Nem hízott meg, de megnőtt. Komolyabb is volt az arca.

– Üljön le, kis Anna.

– Köszönöm – mondta furcsa mosolygással, olyannal, aminő az egykori viszonyt jelzi.

– Mi szél hozta? Beszéljen!

Orsovai gyönyörűséggel legeltette rajta a szemét. Ez, ez kellett neki! Ez illett hozzá. A kis Anna nem is juthatott szóhoz, mert a férfi kezdett beszélni:

– Gondoltam magára, kis Anna… visszaadtam a kölcsönt Lusztig úrnak.

– Hogyhogy?

A kis Anna szégyelte magát egy csöppet, mert Lusztig úr élete legviharosabb időszakára emlékeztette.

– Mindjárt az első napokban jöttek hozzám – folytatta egy kicsit hencegő hangon Orsovai – hogy vegyek holland-magyar részvényeket. Maga az igazgató volt itt, s minden áron rám akart sózni egypár részvényt. Eszemágában sem volt venni, de aztán eszembe jutott Lusztig úr. „Jól van – mondtam – megveszem a részvényeket, egy föltétellel. Ha kidobják Lusztig urat.“

– Kidobták?

– Mindjárt másnap. Megérte nekik. A lapokban közzétették, hogy Orsovai, a milliomos, pénze egy részét a holland-magyar bank részvényeibe fektette… Lusztig úr itt volt nálam kunyorálni, de kilöktem.

– Szegény Lusztig…

A kis Anna mégis csak hálás volt a fülbevalók és a házbér kifizetője iránt. De aztán egy sóhajtással hamar eltemette az egész multat, s áttért a jelenre.

Orsovai nagy szeretettel nézte. Nagy szeme, fölfelé irányuló orrocskája még most is tetszett neki. Annak idején Lusztig úr miatt időnek előtte szakadt meg a viszonyuk, éppen akkor, amikor a legédesebb volt. A férfiak szeretik végigszívni a szivart; inkább megkeresik a csutkát, amit valahová letettek, mintsem hogy uj szivarra gyujtanának. Az utolsó szippantások oly jól esnek…

– Mi az az ujság?

– Férjhez mentem, Orsovai úr – mondta halkan, de boldog mosolylyal Anna.

A csutkát más szívta el.

– Férjhez mentem – folytatta – és éppen a férjem miatt jövök.

– Ki a férje?

– A férjem egy Landauer nevezetű. Amikor még csak medikus volt, sokat járt a szinházhoz. megszerettük egymást és egy napon megkérte a kezemet. Tudja, ezt még egy férfi sem tette velem. Boldog voltam és feleségül mentem hozzá.

– Tehát orvos.

– Igen, állatorvos. Nem keres szegény semmit és én kénytelen voltam a szinháznál maradni. Ott aztán fölemelték a fizetésemet és kezdtek jobb szerepeket adni. Most már kilencven forintom van.

– Nos, és?

– És hát éppen abban az ügyben jöttem. Ne haragudjék rám, hiszen mindig jó voltam magához…

– Anna… kis Anna…

Közelebb húzta hozzá a székét. Most már pikáns is volt a dolog. A kis Anna asszony s abban a helyzetben van, hogy házasságtörést lehet vele elkövetni. Orsovait csiklandozta ez a gondolat.

– Hallottam, hogy maga most már nagy urakkal trafikál. A városban az a hír, hogy a miniszterek csak úgy járkálnak magukhoz.

Szerényen intett a kezével Orsovai:

– Ugyan, ugyan.

– Hát azt gondoltam, hogy tehetne valamit az érdekében. A földmivelésügyi minisztériumban most keresnek állatorvosokat. Ha egy szót szólna a miniszternek, kineveznék. Tudja, nem bánom, hogyha vidékre küldik is, csak már végre legyen valami keresete. Irja fel a nevét: Landauer Jenő.

Orsovai már olyan naptárt tartott, mint valami államtitkár. Előkelő politikusok, nagy pénzemberek nevei voltak olvashatók a „Jegyzet“ rovatban. Előre lapozott s egy csütörtöki napra beírta: _Landauer_. Aztán ezt is utána tette: _Anna_. A földmivelésügyi miniszter csütörtökön fogadott.

– Igy ni – mondta aztán s visszament a kis Anna mellé. A szinésznőből valami édes parfüm áradt. Friss volt, eleven s butácska szeme kedvesen ragyogott. A haját à la Cléo de Mérode a fülére fésülte. Ugynevezett „édes kis pofa“ volt.

– És a mult? – kérdezte tőle.

– Óh – felelt Anna – a multnak vége. Nagyon, nagyon szeretem az uramat…

Ez igaz szerelemmel hangzott. Ezek a kis szinésznők mind ily véghetetlenül szerelmesek a férjükbe, kis családi tűzhelyükbe, az olcsó házi vacsorákba. Talán nem is szerelem ez, hanem a tisztességes élet nagy vonzóereje, a fajfentartás gondolatáé, amely nyers erővel markolja meg ezeket az eltévelyedett kis lányokat.