Part 5

Még a hangja rezgése is mutatta, hogy szégyelt idejönni, de köteles volt, hogy szégyel itt lenni, de köteles, mert a főnöke parancsolta. Úgy érezte magát, mint a közlegény, akit lopni küld az őrmester, s aki utálattal végzi ezt a kötelességét. És éppen ez bántotta az asszonyt. Az amerikai nők őszintesége kitört belőle. Kipirult arccal, komolyan kérdezte Iványitól:

– Ugy-e ön nem szivesen jött ide?

Ez olyan hangon volt mondva, hogy erre csak őszintén lehetett felelni. Most már minden tettetés nélkül, erősen az asszony szemébe nézve felelt is Iványi:

– Bizony nem.

Ezt mégse várta Elly. Hirtelen elfordította a fejét s kinézett az ablakon, a Dunára. Könnyek szöktek a szemébe. Összeszorította az ajkát. Most egyszerre megérezte, hogy az ura senki és hogy a pénze, az ő pénze minden. És mindjárt az első napon találkozott ebben a szegény országban egy ember, akinek nem imponál ez az ezer millió. Dacos mozdulattal nézett vissza az államtitkárra. Ez nyugodtan ült a helyén, mintha semmi se történt volna.

– Ha nem szivesen jött – szólt Elly – még mindig elmehet.

És fölkapta a fejét, mint valami megbántott, dacos gyerek. Iványi felállt.

E pillanatban nyilott az ajtó, s a vitatkozók visszajöttek. Megint Orsovai elől és utána a miniszter.

– Hát legyen szerencsém kedden délelőtt a képviselőházban – szólt a kegyelmes úr. Orsovai a kezét nyujtotta feléje:

– Ott leszek, kegyelmes uram.

A kegyelmes úr még egyszer kezet csókolt Ellynek, aki mosolyogva akarta ebben megakadályozni. Amikor Iványira került a sor, az asszony föltette magában, hogy visszautasítja a kezét, ha feléje nyujtja. De Iványi egészen az ajtóig kisérte főnökét, s onnan nézett csak vissza az asszonyra; hideg főhajtással üdvözölte és kiment.

Orsovai utána kiáltott a miniszternek:

– Tizenkettőkor jöjjek?

– Igen, igen!

– Jó! Alásszolgája.

Ez már olyan hangon volt mondva, ahogy egy ismert budapesti szabóról mondják, hogy szokott beszélni a tábornokokkal, akik tartoznak neki a díszruháik árával. Ezeket állítólag _Excellenzléb’n_-nek nevezte, s gyakran a vállukra ütögetett, amit a jól nevelt excellenciás urak mosolyogva tűrtek.

– Pfű, hogy telebeszélte a fejemet! – sóhajtott Orsovai, amikor visszajött az ajtótól.

– Kedves ember – mondta halkan Elly.

– Pedig látod, ez az ember Magyarország kereskedelmi minisztere. Milyen kedves, hogy eljött. Aki vele volt, az az államtitkára.

– Ezek a magyarok nagyon neveletlen emberek – mondta erre az asszony, s felvillant a szeme. Teste minden porcikája égett a haragtól ez ellen a neveletlen államtitkár ellen. Érezte, hogy ez az ember nagyon megalázta őket. Nem akarta a férje kedvét elrontani, mert látta, hogy ez mennyire örült a miniszter látogatásának, hát nem szólt semmit. De amikor magára maradt a szobában, összeszorított ajakkal nézett ki az ablakon, s valami keserűség-félét érzett. A másik szobában boldog derűvel gyújtott finom szivarra a férje, s az asszony most úgy tekintette ezt az embert, mint valami gyereket, aki nem látja a dolgok igaz állását, s naiv örömmel örül a kitüntetésnek.

Mivel finom árnyalatok megérzésére is rendkivül érzékeny lélek volt Elly, most nem nagyon tisztelte az urát, e pillanatban. Egy hónapja csak, hogy a felesége volt, s ime, már elkövetkezett az a nap, amelyen csökkenni érezte az ura iránt eddig érzett imádatot. Büszke és öntudatos agy volt, gazdag elme, s hamar meglátta az urában a kis embert. Ennek az asszonynak minden érzés számára nyitva volt a lelke. Azok közé tartozott, akik ezen a földön igazi emberi életet élnek: akik néhány évtized alatt átfogják a multat és a jövőt, s végigélik újra azt a néhány ezredévet, amit az emberiség itt végigküzdött. Látomásaikban az ilyen emberek előre is élnek, a jövőbe. Időben és térben mindent felölelnek, amit csak ezen a földön lehet. Megismerkednek ennek a bolygónak minden érdekességével, magasról, mint valami más csillagról nézik a mi vergődésünket. Az ilyenek teszik túl magukat a konvenciókon, az ilyenek imádják a költőket, s ezek számára készülnek azok a másnak érthetetlen nagy zeneművek, amelyekben óriási távolságok zúgnak, amelyekben a multról énekelnek a hegedűk, s a jövőről ad titokzatos, nagy perspektivát sejtető képeket a melódia. Ez az asszony a nagy szimfóniák és a nagy emberek imádója volt: imádni tudta Beethovent, Napoleont, a zseniális tolvajokat, a nagy írókat, rajongani tudott mindenkiért, aki távolságokat mutatott neki, s aki oly titkait tárta föl előtte ennek a bolygócsillagnak, amelyeket eddig még nem ismert. Minden perc hangulatát öntudatosan tudta érezni. Szerette az esőt borús, bánatos hangulatáért, s a napot a világosságáért; a sziklás hegyvidék szépsége épp úgy megreszkettette idegeit, mint a csöndes kertek szelidsége. Nem is azok számára való ez a földi élet, akik válogatnak, s szegény és kis ember az, akinek nem tetszik minden a világon – ez volt a véleménye. Az ő lelkének oly gazdag húrozata volt, mint azoknak a remekbe készült zongoráknak, amelyeken száz meg száz billentyű van, s amelyeken nem ugyanaz a fekete billentyű jelzi a mollakkordok lágyságait, amely az imént egy durakkordnak adott férfias zengést. Így aztán minden hangulat megtalálta a neki megfelelő húrt ebben a csodálatos lélekben.

Természetes tehát, hogy az első mámor után kinyilt a szeme, s látta, hogy kivel van dolga. A szűzi fátyollal együtt a lelkéről is ledobott egy fátyolt. Most asszony volt, igazán, a maga módja szerint. Erős tüzek fakadtak a lelkében: megannyi vágy, megannyi új szándék, akarat. Mindez most új lángra kapott benne az iménti jelenet után. Ahogy az ablaknál állt, s magamagáról gondolkozott, csupa ideg volt a teste, csupa érzék. Gyönyörű teremtés volt, az emberi fajnak remekbe született példánya. Ebben a városban talán sohse élt férfi, aki méltó lett volna arra, hogy megölelje és szájon csókolja ezt az asszonyt. Amely pillanatban összevillantak volna a szemeik, a férfi megijedt volna attól a sok tüzes, színes gondolattól, ami egy csók nyomán ennek az asszonynak a szeméből kiragyogott.

X

Délután egy úr jelentkezett Orsovainál.

– Salgó vagyok, – mutatkozott be – a _Közvélemény_ főszerkesztője. Ha talán még méltóztatik emlékezni, volt szerencsém nagyságodhoz balatoni Schwarzék estélyén.

Orsovai jól emlékezett, de most mosolyogva rázta a fejét:

– Már nem emlékszem… borzasztó feledékeny vagyok. Tudja, vannak olyan napjaim…

Már kezdett úgy beszélni, mint a nagy emberek, akik folyton adatokat szolgáltatnak életrajzukhoz.

– Őszintén megvallva – mondta az elegáns főszerkesztő – üzleti ügyben jöttem. A _Közvélemény_, fájdalom, nagyon rossz kezekben van. A részvénytársaság, amely megalapította, a faképnél hagyta, s lemondott arról, hogy valaha visszakapja a pénzét. Megvallom, – hisz hiába tagadnám, a könyvek átvizsgálásánál úgyis kiderülne, – hogy adósságok tartják a lelket ideig-óráig a lapban, s ezenkivül az egyik főrészvényes hiúsága; ez az úr néha ír egy-egy hülye vezércikket, s azt hiszi, hogy az egész világ róla beszél másnap. De a munkatársakat nem tudják jól fizetni, baj van a papirgyárral, a bélyeggel, igazán, egy olyan lap, mint a _Közvélemény_, amely annyira népszerű, el fog veszni apró bajai miatt; éppúgy, mint zseniális íróink, akik váltóprolongációk és árverés-elhalasztások miatt kénytelenek elhanyagolni az irodalmat.

– És mit tehetnék én ebben az ügyben? – kérdezte Orsovai.

– A lap eladó. Előfizetője sok van. A híre is jó. Minden banktól kap szubvenciót; megvannak az állami hirdetései, s erősen pénzelik a nagy vállalatok. A villamos vasút, gázgyár, Auer-fény és a többi. Szóval független lap volna, ha megszabadulna az adósságaitól.

– Úgy érti, hogy megvegyem?

– Úgy. Szókimondó leszek: az ilyen embernek, mint ön, aki ekkora – bocsásson meg a bókért – szellemi és anyagi tőkével jött hazájába, nélkülözhetetlen egy ujság. Propagandát csinál, ha kell, s ha kell, megvédi a támadások ellen. Előbb-utóbb úgy fognak róla beszélni, hogy: „az Orsovai Pál lapja“ – s ez óriási tekintélyt ad.

Az egészből az fogta meg legjobban Orsovait, hogy „az Orsovai Pál lapja“. Ez roppantul megtetszett neki.

– Ha majd új lakásomon berendezkedem – mondta a főszerkesztőnek, miközben kikisérte – legyen szerencsém ebben az ügyben…

Aztán, hogy visszajött a szobába, így szólt:

– Most a közvéleményre is befolyást fogok gyakorolni. Minisztereket fogok buktatni, ha nekem úgy tetszik. Nem is tudtam, hogy ez ilyen könnyű.

Azzal gondolkozott egy kicsit. Majd megszólalt:

– Jó. Megveszem a lapot. Én leszek a közvélemény.

Szólt, kihajtotta kabátja selyembélését és megnézte magát a nagy állótükörben.

XI

Ambrosio Posi negyednapra szabadult ki a rendőrkapitányság pincéjéből. Többféle címeken nagy pénzbüntetéseket róttak rá, s mivel nem volt pénze, kénytelen volt fővárosi karrierjét négy napi fogházzal kezdeni. Amint a fogházból kiszabadult, nekiindult a városnak, két krajcárral zsebében. Ez a pénzecske azonban már a legközelebbi utcasarkon elfogyott, mert Posi elkövette azt a meggondolatlan pazarlást, hogy kenyeret vett rajta. A kenyeret megette a Kerepesi-úttól a Váci-körútig. A Fürdő-utca sarkán aztán elfogyott a kenyér, s Posi Budára indult, a kereskedelmi miniszterhez. Meg akarta neki magyarázni az ügyét, bebizonyítani, hogy ő ártatlan a dologban, hogy mindig teljesitette a kötelességét, s csak azért lökték ki, mert nem volt hajlandó tűrni, hogy azért a nyolcvan forintért, amit havonként kapott, föllebbvalói a feleségét is igénybe vegyék. Hallotta ugyan Fiuméban, hogy a miniszter egy sehonnai fráter, de úgy gondolkozott, hogy ő ezen a világon olyan kis parány, akinek az ügyében nem is érdemes igazságtalannak lenni.

Elért a lánchídhoz, s így gondolkozva, szó nélkül át akart rajta menni. A vámszedő utána szólt:

– Hé, a hidpénz!

Posi keresgélni kezdett a zsebében. Egy krajcárja se volt.

– Nincs nálam… aprópénz… – dadogta.

– Tudok váltani – mondta a vámszedő, s kihúzott egy fiókot, amelyben annyi ezüstforint volt, amennyinek megfelelő bankót Posi még sohse látott.

Most már nem lehetett hazudni. Hirtelen odafordult egy elegáns urhoz, aki épp lefizette a két krajcárját:

– Uram, kérem, fizessen helyettem is…

És miután ez volt első koldulása, ezt az esetlen kérést nem tudta megokolni. Csak elpirult és mereven a szemébe nézett az elegáns úrnak. Ez szó nélkül megfizette helyette is a hídpénzt. Posi meg se köszönte, úgy szégyelte magát. Átsietett Budára. Ahogy bement a kapun, utánaszólt a jóltáplált portás:

– Hová megy, hé?

Már a portásnál megakadt. A szegény emberek mindig a portásnál akadnak meg. Minél nagyobb úr valaki, annál magasabb hivatalnokkal beszél először. A rongyost a portás is meg meri szólitani, a szegényest fenn a hivatalszolga, a külvárosi polgárt az irnok, a gazdag kereskedőt a titkár. A képviselőkkel maga a miniszter áll mindjárt szóba. Azok ott kezdik.

– A miniszterhez akarok menni.

– Először is – mondta a portás – az magának nem miniszter, hanem kegyelmes úr, másodszor pedig oda nem lehet csak úgy bemenni, mint valami istállóba…

Mindnyájan láttuk már azt a jelenetet, ami most következett. Amint egy szegény ember a portásnak irásokat mutogatott, s elpanaszolta a baját, s a portás végighallgatta. Amikor aztán méltóságának elég volt téve, leereszkedő mozdulattal mutatott befelé:

– Menjen az első emeletre. Majd ott utbaigazítják.

Posi még körülbelül háromszor volt kénytelen elmondani, hogy rajtakapta valakivel a feleségét, míg a miniszter elé jutott.

– Mit akar – förmedt rá a kis öreg, olyan hangon, amelyben bennvolt minden utálata azok iránt, akiknek se pénzük, se rangjuk nincs.

Posi most éppen negyedszer mondta el, hogy Orkay urat mily körülmények közt találta a feleségénél, hogy végig kergette az utcán, s hogy ezért elcsapták.

A miniszter egy pillanatig a maga feleségére gondolt. De semmi felháborodást nem érzett. A kis öreg nem lett volna oly erélyes ebben a kellemetlen helyzetben, az bizonyos. Félrehúzta a száját:

– Kellemetlen ügy… miért nem hagyta, az ördögbe is…

Posi nagyot nézett. A miniszter unta már, s félrelökte a bizonyítványokat, amiket Posi kirakott eléje:

– Hagyjanak nekem békét ezekkel a szamárságokkal. Vigye… Menjen az államtitkárhoz.

S azzal kiszólt az ajtón. Egy kövér képviselő jött be mosolyogva:

– Szervusz, kegyelmes uram!

– Ah, szervusz! – mondta a kis öreg, mert a képviselő úr egy cukorgyár ügynöke volt. A cukorgyár szubvenciót kért, s proviziót igért a képviselőnek, ha megszerzi. A képviselő pedig most azért jött, hogy beadja a kis öregnek azt az igéretet, hogy ő is kap, ha éppen ezen fordul meg a dolog. Becsukódott mögöttük a kipárnázott ajtó, s Posi az államtitkárhoz sompolygott.

Iványi végighallgatta az ügyet, s megnézte a bizonyítványokat. Csupa elsőrangú bizonyítvány volt, csupa óda a becsületes kötelességtudásról. Aztán megkérdezte:

– Hogy hívják azt az urat?

– Orkay István.

Az államtitkár lenézett a földre és felhúzta a szemöldökét.

– Hm, – mondta – hagyja itt az irásait, szegény ember és jöjjön el a jövő héten.

Posi szépen megköszönte és elment.

Ez a „hm“ és különösen a „szegény ember“ azt jelentette, hogy Ambrosio Posi soha többé nem kerül vissza a hivatalába. Az államtitkár ismerte az Orkay nevét. Ez az úr a legbizalmasabb embere volt a fiumei kormányzónak. Politikai szempontból hasznos ember is volt, mert régóta lévén Fiuméban, épp a leglázongóbb olasz és horvát elemekkel volt jóbarátságban. Ahányszor csak valami zavar volt, a kormányzó Orkayt küldte közvetítőnek. Így aztán világos volt a dolog: a hivatalos eljárás szerint felelősségre fogják vonni Orkayt, hogy miért dobta ki a szegény olaszt. De ugyanekkor a kormányzó egész testtel Orkay úr elébe fogja vetni magát. Rendes körülmények közt sem lehetne megbuktatni a kormányzót azért, mert egy olasz munkás felesége a kelleténél adakozóbb volt, s ezt a kormányzót különösen azért kellett respektálni, mert hires grófi család tagja volt, s mert a családja ama kevesek közé tartozott, akik befogadták a miniszter feleségét. Hogyne! Majd a kis öreg feláldozza egy nemzetiségi város nyugalmát s a maga legdrágább vívmányát, ezt a verejtékkel megszerzett grófi családot, csak azért, hogy Posi urnak legyen mit ennie!

Amikor ezeket elgondolta, Iványi elmosolyodott azon, hogy ennek a szegény munkásnak ily nagy pechje van. Talán ha milliomos lett volna, a miniszter a sarkára mert volna állani a grófi kormányzóval szemben. De igy…

Miután Budáról Pestre nem kell hídpénzt fizetni, Ambrosio akadálytalanul jutott vissza a balpartra. Egyideig még kóborolt a korzón, aztán a kerepesi-út felé ment. Délben megéhezett, de ebédről szó sem lehetett. A városligetben lefeküdt egy padra s elaludt a csipős hidegben. Most egy kicsit vissza is kivánta a fogházat, de aztán megnyugodott abban, hogy az ember utóvégre is nem lehet egészen boldog. Alkonyatkor már alig birta elcsigázott, átfázott teste az éhséget. Kiment a központi pályaudvar kis kertjébe. Itt van a szegény emberek börzéje. Itt táboroznak a facér cselédek, innen mennek a csavargók este aludni a városligetbe. A facér cselédeknek könnyü, ezek mindig tudnak adni valamit, amiért a mai világban lehet egy kis kenyeret kapni, sőt néha lakást is. De mit csináljon a férfi? Posi leült egy padra, amelynek a másik végében egy éltes asszonyság helyezkedett el. Mivel nagyon sápadt volt és nagyon látható bánattal nézett maga elé, az éltes asszonyság megszólitotta:

– Mi baja, lelkem, hogy olyan szomorú?

Posi az ő fogyatékos magyarságával most ötödször mondta el a történetet a tülöktől kezdve a félmeztelen asszonyig. A kövér asszonyság résztvevőleg bólintott a fejével:

– Igazán nem evett?

– Nem én.

Az asszonyság közelebb huzódott hozzá. Lehetett már vagy ötven éves. Kis termetű, elhizott asszony volt, nagy melle jobbra-balra ringott, ahogy beszélt. Apró szemével sandított egyet Ambrosio felé, aztán így szólt:

– Ha eljönne hozzám, szentem, segíteni, hát én adnék magának kvártélyt, amíg munkát talál. Aztán kávé is akadna nálam. Az ilyen erős embernek hasznát lehet venni a mosásnál… aztán özvegyasszony vagyok, magam élek odahaza…

Posi hálásan nézett rá.

– Aztán mit kell csinálnom?

– Ejnye, de furcsa… hát mosni fog, szentem, úgy megtanítom, hogy valóságos mosóné lesz belőle…

– Aztán kapok ágyat is?

– Ágy, szentem, csak egy van.

Megfogta a karját és ránevetett. Posi az arcába nézett, hogy legalább lássa, ki teszi neki ezt az ajánlatot. Az asszonyságnak széles, vörös arca volt s az orrán meg a szemén otthagyta ismert névjegyét a pálinka. Úgy látszik, nem csak a kávé járta nála.

– Hát elgyün hozzám?

– El – mondta szomorúan Posi, miközben a mosóné megsimogatta deresedő fejét.

Egy kicsit még ültek ott, aztán hazamentek. A mosóné az Ujvásártéren lakott egy pincében. Kis konyhája volt, meg egy szobája. A szobában teknők és dézsák közt volt az ágy.

– Aztán ha a házbeliek kérdezik, hát azt kell mondani, hogy a rokonyom – szólt a mosóné, miközben kávét adott Posinak. A derék asszonyság sokat adott a külszínre. Tekintve, hogy nászéjszakáról volt szó, pálinkát is kapott Posi. Nagyon utálta magát szegény, de élni kellett. Egy pillanatra ugyan azt gondolta, hogy ez nem is olyan nagyon bizonyos. De a pálinka után megjött az életkedve.

Másnap hajnalban már ketten álltak a nagy teknő mellett. Egyik oldalán az asszony mosott, hatalmas melle majd hogy bele nem ért a vizbe – s jóleső, megelégedett tekintettel nézte Posit, aki kék köténynyel, feltürt ingujjal állt vele szemben és szappanozta a ruhát.

– Ugy-e mondtam, szentem, hogy hamar megtanulod – mondta mosolyogva s elégedett pillantással simogatta végig a férfi fejlett karizmait.

– Igen – felelt Ambrosio s a gépésztanfolyamra gondolt, a kormányosi és mozdonyvezetői vizsgára, s mind a bizonyítványokra, amelyek az államtitkárnál maradtak.

XII

Kedden délelőtt Orsovai megcsókolta a feleségét, fiakkerbe ült és a képviselőházhoz hajtatott. Ott a kocsi ajtaját úgy csapta be, ahogy valamikor a képviselőktől látta: ellökve magától a kocsit, mutatva, hogy mennyire nem számít az ő életében az a tíz forint, amibe a kocsi kerül. Mi szegény polgárok a sáros galocsnit lökjük le ily megvetéssel a lábunkról.

A portás szalutált neki. Kitaláló elme lehetett, mert még fiatalabb képviselőknek sem igen szokott szalutálni. S ahogy Orsovai meglepő otthonossággal szökkent fel a néhány lépcsőn, utána nézett. Bizonyosra vehető, hogy a portás, aki különben háziúr volt és a fiát egyetemre járatta, megsejtette benne a pénzt. Ez portás-talentum.

Benn a folyosókon kellemes meleg áradt a kandallókból. Kedves, kedélyes téli délelőtt volt, a képviselők ilyenkor otthonosan érzik magukat a jól fűtött Házban. Jól esett a csikorgó hidegre gondolniok, ahogy a kályhák köré csoportosultak, a hátukat melengették, vagy a padokon ültek egymás mellett szótlanul, szivarozva. Suttogó hangulat, előkelő félhomály volt a folyosón. A vastag szőnyegek elfogták a lépések neszét s még az ujságirók is csöndesen vitáztak a folyosó végén, ahol főhadiszállásuk van. A folyosó közepéig, ahonnan üvegajtók vezetnek az ülésterembe, csak a félhivatalos szerkesztője merészkedett, meg egy ellenzéki ujságiró, szép szál ember, akiről azt rebesgették, hogy már most is ő az egyik függetlenségi árnyalat esze s a legközelebbi választáson okvetlenül képviselő lesz.

Orsovaira ügyet se vetettek. Annyi idegen ember járkál a Házban, hogy már megszokták az ismeretlen arcokat. Csak bizonyos zugokban van még exkluzivitás, bizonyos kályhák körül, ahol egy-egy nagy államférfiú szokta melengetni a hátsó felét, miközben a kisebb államférfiak köréje állanak, s az ő nézésével melengetik az elülső felüket.

Orsovai odafordult egy komoly úrhoz, aki hátra tett kézzel járkált fel s alá.

– Bocsánat, uram, Orsovai a nevem… a kereskedelmi miniszter úr ő excellenciájával van itt randevum…

– Orsovai? – kérdezte a képviselő – csak nem a híres Orsovai?

Pál mosolygott, annak a jeléül, hogy ő a hires Orsovai. A képviselő karonfogta:

– Én Rablay vagyok… jöjjön, barátom uram, majd odavezetem.

A kis öreg hátúl ült, barátai közt. Amint Orsovait meglátta, felugrott:

– Isten hozta, nagyon szép, hogy eljött!

Ez egy kicsit fenhangon volt mondva, s ez volt az első hangos szó, amely ma délelőtt kivált a folyosó duruzsolásából. A fejek arrafelé fordultak. Az ujságirók előrementek, s mindenki figyelt. A kis öreget sohse látták ily előzékenynek. Rablay magyarázni kezdte a többinek, hogy ez a hires milliomos, vagyis inkább milliárdos, akiről annyit beszélnek a városban, s akinek a nevével tele vannak a lapok. Mindenki felállt, s most nagy csoportok nézték az elegáns fiatalembert, aki nevetgélve beszélt a miniszterrel. Akik a perronon megvárták, most odamentek hozzá és mint régi ismerősüket üdvözölték. Csakhamar nagy csoport verődött össze körülöttük. Most már a tulsó folyosókról, a könyvtárszobából és a háznagyi hivatal felől is jöttek annak a hirére, hogy itt van a hires Orsovai. Egy ujságiró jegyzeteket csinált holnapi karcolata számára. Pénzszag terjedt el a Házban. Az ülésteremből is jöttek képviselők. Ezeknek senkise mondta, hogy a pénzkirály itt van, ezek egyszerűen megérezték a milliók szagát, ezeket valami telepátikus érzés hajtotta ki a folyosóra. Egy kormánypárti képviselő, aki a gyorsirodában korrigálta a beszédét, egyszerre felugrott az irnokok nagy csodálkozására s igy szólt:

– Érzem, hogy valami történik lenn.

Azzal lesietett a folyosóra.

Akik benmaradtak az ülésteremben, s egy hosszadalmas interpellációt hallgattak, amit egy ismeretlen nevű képviselő a szakállába motyogott, azokon valami névtelen izgatottság vett erőt. Mindnyájának idegei pénzre voltak hangolva, s megérezték azt a sok aranyat, ami most a Házban képviselve volt. Maguk a miniszterek is feszengtek a helyükön. Ez a négyszáz finom delejtű egyszerre nyugtalan vibrálásba kezdett, amint a mágnes megjelent a folyosón. Akik kimentek, bekötött szemmel is odataláltak volna Orsovaihoz. Valóságos fizikai vonzással vonzotta őket a pénz, egész életük e körül forgott, mindent ebből a szempontból fogtak fel, s igy érthető, hogy minden idegszáluk, minden vérsejtjük át volt itatva a pénzvágygyal. Mint ahogy az alkoholisták agyveleje a boncoló orvosok tanusága szerint alkoholszagú szokott lenni, úgy ha ezeket az urakat boncolták volna fel, okvetetlenül a bankófesték illata érzett volna az agyukon, ahová minden idegszáluk, vágyaik és ambicióik e nagy táviróhálózata összefutott.

A tömeg nagy lett körülöttük, a képviselők úgy bámulták Orsovait, mint a külvárosi suhancok a rendőrt, aki egy csoportosulás központja. Az ülésteremben alig volt néhány ember. A miniszterek közül csak a miniszterelnök és a honvédelmi miniszter maradt a helyén. A miniszterelnök szeretett volna kimenni, de úgy vélte, hogy ez nem illik össze az ő poziciójával. A honvédelmi miniszter pedig nem volt pénzre hangolva. Talpig becsületes, derék ember volt, minta-katona, becsületbiróságok és nagy párbajügyek igazságos vezetője. Ő nem is érezte meg a milliókat, s nyugodtan ült az izgatott Ház kellő közepén.

Mikor már akkora lett a csoportosulás, hogy majd agyonnyomták egymást a honatyák, a miniszter karonfogta Orsovait:

– Bocsánat, uraim – szólt – egy kis beszélgetésünk volna…

S azzal behúzta a drága zsákmányt a miniszteri szobába. A tömeg utánuk tódult, tátott szájjal bámult a szerencsés kis öreg után, aki leghamarabb szaglászta ki ezt az embert. Aztán ott maradtak az ajtó előtt, mintha várnák, hogy belülről egyszer csak egy nagy csomó bankót dobnak ki közébük.