Part 4

A derék emberek hazamentek vacsorázni, hogy idején a pályaudvaron lehessenek. A sarki rendőr illemtudóan köszöntötte őket. Ez el szokta nézni nekik, ha néha éjfél után zajosan tértek haza a klubból és az utczán tiltott dolgot cselekedtek, mert az ő fia is kapott ruhát, csizmát meg tandíjat a Zimmermann bácsi egyleteinek egyikétől. Szóval szerették őket a kerületben.

A kányáknak azonban nem volt szerencséjük. Hasonló tartalmú sürgöny érkezett a szabadelvűkörbe is. Ez ugyan még nem lett volna baj, de baj volt, hogy az egyik kis estilapban nagy cikk volt Orsovai Pál házasságáról ily cimmel: _Egy szenzációs házasság_. A cikk részletesen elmondta a házasság történetét, s minden kikezdésben akkorákat hizelgett Orsovainak, amekkorákat csak tudott. A lapocska ugyanis nagyon gyönge lábon állott. Csak egy-egy nagyobb hazugság alkalmával tudott eladni annyi példányt, hogy a költségeit behozza. Most azt remélte, hogy az érkező milliomost meg fogja hatni ez az előzetes ragaszkodás és méltányolni fogja azt a népszerűséget, amit az ujság torkaszakadtából igyekezett neki megszerezni. A cikkben Orsovait mint nagylelkű adakozót, jótékonyságáról rég ismert embert ismertették. A cikk egyik fejezete ez volt: _Beszélgetés Orsovai kollégájával_. Ebben egy Schwarz nevű könyvelő érdekes apróságokat mondott el „lapunk tudósitójának“ a szerencsés emberről. Elmondta, hogy szegény bankhivatalnok korában mint osztotta meg utolsó falatját nélkülözést szenvedő kollégáival, mily bőkezű volt, ha arról volt szó, hogy másokon segíteni kell. Ez a Schwarz ugyanis többször kért kölcsön négy-öt hatost Orsovaitól és soha nem kapott tőle egy krajcárt sem, tekintve, hogy Pál fösvény volt és tőle akár éhen halhatott az egész bank, ha ő Gerbeaudnál akart uzsonnázni. De Schwarznak gyermekei és adósságai voltak.

VII

A miniszterné – a kereskedelmi miniszterné – jóval éjfélután felriadt az ágyában.

– István, – mondta férjének – te nem alszol?

Kissé nyugtalan hang felelt a szomszéd ágy párnái közül:

– Nem.

A nagy hálószobának, amelyet nagyon enyhén világított meg egy kis kéküveges éjjeli mécs, a közepén volt egymás mellett a két hatalmas tölgyfaágy. Teli voltak faragványnyal, magasak, szélesek voltak, mintha nem is ágyak volnának, hanem komor faépületek, nagy díszbárkák. Az egyik különösen magasra volt felpárnázva, ebben a kegyelmes asszony feküdt. Így éjjel olyan csúnya és öreg volt, mintha anyja volna a nappali kegyelmes asszonynak. Senki se ismerte volna meg benne a nagy bálok lady patronessét, akiről a nagyon fiatal urak olyankor ezt mondták:

– Még mindig szép asszony.

Ami szép maradt benne: a termete és a szeme ragyogása, az nem érvényesült az ágyban. Az arca fényes volt valami kenőcstől, s a keze régi keztyűben volt, mert beglicerinezte lefekvés előtt.

Felkönyökölt az ágyban és átszólt a férjéhez:

– Mi bajod, István?

Az öreg, sovány miniszter mozdult egyet, szuszogott néhányat, fordult a kék selyempaplan alatt, aztán lenyomta párnáinak a másik ágy felé eső részét, hogy láthassa az asszonyt.

– Nincs bajom, csak töröm a fejemet valamin.

Az asszony egészen közel feküdt hozzá, a nyakáig húzta a paplant és kedveskedve szólt:

– Megmondod, hogy min?

A kis öregnek jól esett, hogy elmondhatja. Minden dolgát mindig a feleségével beszélte meg, s most megtakarította azt a kellemetlen kis érzést, hogy ő álljon elő az ügygyel.

– Olvastad ma az ujságban ezt az Orsovai-féle dolgot? – kérdezte.

– Láttam… csak úgy, futólag.

– Pedig érdemes lett volna elolvasni. Ez az ember, fiam, lement Abbáziába üdülni, mint szegény bankhivatalnok és ott beleszeretett egy amerikai milliomosnak a lánya. Aztán elvette feleségül és most jönnek Pestre.

– Ez az egész?

– Várj csak. Ennek az embernek, mint az ujság irja, ezer millió forint vagyona van. Tudod te, mi ez? Képzeld csak el: ezer millió!

Ezt az „ezer milliót“ olyan tisztelettel, áhitattal, benső megindulással mondta a miniszter, mint ahogy mi mondjuk: „Isten“ vagy „haza“ vagy „becsület.“ Most már az asszony is figyelni kezdett. A félhomályban ragyogott a szeme. A kis öreg fölült az ágyban. Kis mellecskéjén nagy ráncba esett a hálóing, vékony karocskájával furcsa íveket irt le a levegőbe, egyáltalán igen mesebeli kis figura volt a kékes fényben, gnómszerü öreg koponyájával, amelyen a fekvés felborzolta néhány szál szürkés haját.

– Ezer millió! – ismételte. – Ha én ezt az embert meg tudom fogni, örökre kint vagyunk minden bajból!

A miniszter a világ legtehetetlenebb frátere volt. Tulajdonképpen neki magának sem volt sejtelme arról, hogy miért miniszter. Egész életében egyebet se tett, mint bankigazgatói állásokat és igazgatósági tagságokat hajhászott. Azonkivül amikor csak az ideje engedte, az arisztokráciához dörgölőzött, tolakodott, szinte könyökkel dolgozta fel magát a legmagasabb körökbe. S hogy ezt elérje, úgy vadászta a pénzt, hogy csodálkozással töltött el mindenkit.

De az arisztokraták, éppen, mert látták, hogy úgy kivánja őket, hogy oly szerelmes beléjük, magasra tartották az orrukat és alig, hogy közel engedték magukhoz. A fürge kis öreg pedig úgy dolgozott, mint valamt elkeseredett szú. Fúrt, rágcsált éjjel-nappal, aki megfigyelte, mindig hallotta őrlő munkájának neszét. Képes volt hónapokig dolgozni, fiakkerezni, igérni, vesztegetni, fenyegetni, könyörögni, csakhogy a felesége a király mellé jusson egy bálban. Barátkozott mindenkivel, aki csak segíthette céljai elérésében. De nem tudott elégpénzt keresni. Az asszonynak csodálatos toalettek és hihetetlen ékszerek kellettek. A szakácsné-arcú kegyelmes asszony, akinek annyit beszélt a férje, mig végre maga is elhitte, hogy ők nagy emberek, nem kivánt sokat. De a férj egyre hozta az ékszereket, minden bálra új toalettet csináltatott neki s vitte mindenüvé, fürdette abban a gyönyörűségben, hogy a férje miniszter. A gyémántokhoz, a Worth-ruhákhoz, az évről-évre újonnan vásárolt fogatokhoz, a drága orosz lovakhoz azonban sok pénz kellett, több, mint amennyit a szegény kis öreg össze tudott harácsolni. Ezért aztán kölcsönkért fűtől-fától, s most körülbelül a füléig úszott az adósságokban, s az uzsorások állandóan ki-bejártak modern stilben berendezett lakásán.

– És hogy lehet megfogni? – kérdezte a kegyelmes asszony.

– Nagyon egyszerűen. Azt olvasom az egyik lapban, hogy intézetet akar csinálni a munkanélkülieknek. Ez benn van az én programmomban is. Az állam is akar csinálni ilyenfajta intézményt. Elküldöm hozzá Iványit.

Az asszony egy kicsit gondolkozott.

– Nem – mondta aztán – magad menj el. Az ilyen ember ezért mindent odaadna…

– Magam menjek?

Szégyelték egy kicsit, mind a ketten. De most már az asszonyban dolgozott a vágy: szabadulni az adósságoktól, könnyen élni, nem restelkedni, nem félni – s e pillanatban nem sajnálta ezt a szegény kis öreg ügynököt. Felébredt benne az önző, nagyravágyó asszony, aki semminek sem akar még búcsút mondani, se a szépségnek, se a szerelemnek, se a szereplésnek, s akit minden, minden vágya csak a grófnék felé vont, az igazi, nagyon régi grófnék felé.

– Menj csak magad – szólt minden kimélet nélkül. – És ne későn menj. Ez az ember, amikor Pestre jön, még nem tudja, kicsoda. De ebben a svindlervárosban hamar megtanítják rá. Egy hét mulva már rátartós, gőgös, hencegő lesz, nem fog fogadni senkit, és talán gyönyörűség lesz neki egy miniszter közeledését visszautasítani. Ha rögtön megfogod, akkor megtisztelve érzi magát, büszke lesz és azt teszel vele, amit akarsz. Mondom, két hét mulva már késő. Akkor már tudni fogja, hogy hol lakik az isten.

Csönd lett. A kis öreg odahúzódott az ágyhoz és megcsókolta a felesége keztyűs kezét.

– Milyen okos vagy te – suttogta neki hálás alázattal.

– Mikor érkezik az az ember?

– Holnap reggel.

Hogy ilyen hamar jön, ezt a kegyelmes asszony se remélte. Most hosszasabban gondolkozott, aztán egy kis daccal szólt:

– Hát elmégy hozzá holnap reggel. És magaddal viszed Iványit. Nekünk kell a pénz, kell, kell… Itt meg senkinek sincs már pénze.

Többet nem is szóltak. Az asszony elaludt, a miniszter meg még hosszasan nézte. Mint ahogy gyöngébb elméjü emberek néznek a világosfejü, mindent kapiskáló, hamar határozó asszonyokra, akik olyan erős kézzel vezetik az ő életüket.

Aztán ő is megfordult, elbújt a világoskék selyempaplan alá és félénken, mondhatnám tiszteletteljesen kezdett hortyogni.

VIII

A lapokban megjelent cikkeknek az lett a következményük, hogy már kilenc órakor nagy tolongás volt a pályaudvaron. A főkapitányt a szabadelvűkörben a telefonhoz hivták a tarokkasztaltól. Azt jelentették neki, hogy a keleti pályaudvarhoz lovasrendőröket küldtek, mert valami tüntetésféle készül. A csőcselék egyre jobban tódul oda, sejtelme sincs arról, hogy mi lesz ott, de úgy vélekedik, hogy ahol sokan vannak, ott érdemes lenni. A főkapitány egy pillanatig habozott, hogy melyik rendőrtisztet bizza meg a rend fenntartásával, aztán egyszerre vállat vont s belekiáltott a telefonba:

– Mondja meg a tanácsos úrnak, hogy magam megyek ki a hely szinére…

Azzal vette a kabátját. Egy képviselő utánaszólt:

– Hova mégy?

– A hivatalomba – füllentette a főkapitány. Úgy gondolkozott, hogy mennél kevesebben lesznek ott, annál több a remény.

De már más képviselők szintén öltöztek. Ezek is a pályaudvarra igyekeztek. Stréber ujságirócskák ugráltak körülöttük:

– A Drechslerbe, képviselő úr?

– Nem, öcsém, máshova.

A telefonnál egy másik ujságiró nagyban működött:

– Szerkesztő úr, kérem – mondta – okvetlenül küldjön ki valakit a pályaudvarra. Én kimennék, de a mai pártgyülésről kell adatokat szereznem…

Felhajtott prémgallérral, előkelő csoportban vonultak át a garderobeon az éltes urak, cilinderben, magasra tartott fejjel, egyik-másik finom szivarral a szájában. A piros szőnyegen nesztelenül haladtak és csak suttogva beszéltek:

– Kiváncsi vagyok az asszonyra, mondta az egyik.

– Én a hecc kedvéért megyek.

Mindenkinek volt így tartalékban egy kis oka, annak magyarázatául, hogy kimegy a vasútra egy idegen ember elé.

A vonatot már jelezték a legközelebbi állomásról. A perron tele volt. Az érkezési oldal nagy csarnokában a csőcselék szorongott, s a rendőrök csak ügygyel-bajjal tudtak szűk utat vágni a nagy emberanyagban. A perron aszfaltján egy csoportban voltak a képviselők, a kányák, az ujságirók, s Orsovai ismerősei. Bankárok, akik eddig csak onnan ismerték, hogy a feleségüknek a zsúrjaira járt egy Orsovai nevű fiatalember, most úgy beszéltek róla, mint családjuk régi intimusáról. Egy nagykereskedő, akihez valamikor állandóan Orsovait küldték a bank szolgájával inkasszálni, az magyarázta egy csoportnak, hogy nagyon okos fiú, pénzügyi talentum. Majd meglátják, fölforgatja a börzét és ha lesz benne egy kis erély, kitekeri a nyakát egynémely uraknak… Ez a contremine egy vezéralakjának szólt, aki a közelben állott, s idegesen simogatta a szakállát. Mind tervekkel voltak tele. Magukbavonult tekintélyes öreg urak már azokra az összegekre gondoltak, amelyekkel a vállalataikon ez a nagy pénz segíteni fog. Igazgatók, vezértitkárok sugdolóztak: „Pénz jön, éppen az jön, ami nincs és ami kellene – s még hozzá mennyi!“ Elszörnyűködtek, lehunyták a szemüket, amikor elgondolták: ezer millió! Hiszen százezer forint is mily sok, hát még tízszer százezer, hát még ezerszer tízszer-százezer! És ez eleven pénz, amely percenként nagy összegeket kamatozik, nem holmi polgári anya, aki egyszer egy évben szül gyermeket, hanem csudálatos _alma mater_, amelynek minden percben erős fia, minden másik percben szép lánya születik: ezrek, tizezrek…

Kivülről hosszú fütty hallatszott. Aztán megvillant a mozdony két tűzvörös szeme. Egy pillanatig tartott az egész: a tömeg előrenyomult, a rendőrök káromkodni kezdtek, s már ott állt előttük a hatalmas mozdony, lihegve, sisteregve, fáradtan a nagy út után. Mindenki az elsőosztályú kocsik felé nyomult. Egyszerre csak elkiáltotta magát egy pofaszakállas úr:

– Da ist er!

Mindenki oda nézett. A kocsi ajtajában egy csodálkozó arcú fiatalember állott, nyitott felsőkabátban, amely láthatóvá tette az indigókék ruhát. Nagyra meresztette a szemét, amikor a tömeget látta.

– Kit várnak ezek? – kérdezte a hordártól, aki felugrott hozzá.

– Valami milliomost – mondta a hordár és elrohanván félrelökte, kétségkivül azért, hogy hamarább lehessen annál a milliomosnál.

Orsovai hátrafordult Hutkinsonhoz:

– Nézze csak – mondta.

Lejött a lépcsőn. Az az úr, aki a _da ist er_-t kiáltotta, most kalaplengetve kiáltott feléje:

– Isten hozta, Orsovai úr! Éljen! Éljen!

Ez az úr a holland-magyar bank portása volt.

Orsovai megijedt.

– Ezek engem várnak – mondta Hutkinsonnak. Azzal karonfogta Ellyt.

Amikor a tömeg meghallotta a portás éljenét, mintha egy kicsit megdöbbent volna. Hirtelen csönd lett. Mindenki azt várta, hogy a háta mögött kezdjék. És el is kezdték: először künn, halkfélénken az alázatosak, majd a középen kissé bátrabban a polgári elem, kezében a kis ujság szenzációs számával. Erre föllélekzettek a képviselők, börziánerek és kányák, hogy végre elkezdte valaki, s az általános rivalgásba ők is beleharsogtak, kalapjukat lengetve:

– Éljen! Éljen!!

– Érdekes arc – mondta egy asszony, egy képviselő felesége.

– Az asszony is szép – mondta a férj.

Orsovai kezet szorított ismerőseivel. Hamar feltalálta magát s leereszkedő hangon mondta meg a nevét, amikor a kányákat bemutatták neki.

– Éljen! Éljen! – kiabált künn a tömeg.

– Jó, jó – mondta mosolyogva Orsovai – igazán nem tudom, mivel érdemeltünk ily szép ovációt.

Azzal elbucsúzott a képviselőktől, mind a többitől, s magasra emelt fővel ment át a sorfalon, miközben a rendőrök szalutáltak neki, s maga a főkapitány kiabált:

– Tartsák szabadon az ajtót!

Egy fiakkerbe ültek s elrobogtak. Úgy köszöntgetett a kocsiból az éljenzőknek, mint ahogy a királytól látta. Egy kicsit előrehajolt és a kalapjához emelgette a kezét.

Utána hosszú kocsisor következett; mint valami nagy nászmenet, úgy robogtak végig a kerepesi úton, a Hungária felé. A többiek azért siettek utánuk, hogy még ma este letehessék a névjegyüket nála. Hogy a szállóba ért, már két névjegyet adott át neki a portás. Két hirlapiró nevét olvasta a kártyákon.

– Istenem – mondta fáradt hangon a portásnak – mondja meg azoknak az uraknak, hogy ma nem fogadok senkit… fáradt vagyok…

A portás mélyen megemelte sapkáját, az oszlopok mögül pedig két szomorú fiatalember kullogott elő, s ment ki a szállóból.

A pályaudvar mellett egy embert tuszkoltak a rendőrök.

– Fogja be a száját, – orditott rá az egyik – ne hazudjon! Láttam, amint tolakodott és nyomta a többit.

– Nem igaz! Ki akartam menni…

– És gorombáskodott a közrendőrrel, amikor tisztességes viseletre intette. Majd megtanítják magát a kapitányságon!

Egyet ütött a hátába, mert nem akart menni. Valahogy mégis elcipelték a kapitányságra.

– Jelentem alássan, fogalmazó úr – mondta haptákban a rendőr – előállítottam ezt az embert, tolakodás végett és aztán rendőrsértést is követett el.

– Kérem, én csak ki akartam jutni a pályaudvarról, mert…

– Fágjá be á száját! – szólt orrhangon a csinos, cvikkeres fogalmazó és papirt, tollat vett elő. – Hogy hívják?

– Ambrosio Posi – mondta az idegen.

IX

A pincér nagy ezüsttálcán dús reggelit hozott. A hóna alatt voltak az összes ujságok. Orsovai sorra nézte valamennyit. Megérkezéséről mindenikben volt tudósítás. Mindenik kedves hangon üdvözölte azt a férfiút, akitől e pillanatban annyi mindent vár Magyarország, s különösen a főváros és hosszú statisztikákkal mutatták ki, hogy ilyen gazdag polgára még ezer éves fennállása óta nem volt a magyar hazának. E pillanatban nagyon boldog volt Orsovai. Derűs hangulatban kezdett öltözködni, s amint felkötött bajuszszal járkált fel s alá a szobában, egyszerre megállott.

– Milyen szamár voltam – mondta magában – még azt hittem, hogy meg fognak vetni e miatt a házasság miatt…

És mosolyogva gondolt a tegnapi tüntetésre, a képviselőkre, a főváros hatalmasságaira, a hirlapirókra, az akadémikusokra, a kereskedelem és börze portentumaira, akik a perronon várták. Majd hogy nem vette rossz néven, amért a polgármester nem mondott üdvözlő beszédet.

Felöltözött, levette bajuszáról a bajuszkötőt és a tükör elé állt. Nagyon tetszett magának, jobbra-balra fordult, majd egy kis üvegből parfümöt csöppentett a zsebkendőjére.

Kopogtattak. A pincér tálcán egy névjegyet hozott be. Orsovai nagyra meresztette a szemét.

– A miniszter? – kérdezte.

– Igenis, nagyságos uram – mondta a pincér.

Maga ment az ajtóhoz, kinyitotta. Künn két cilinderes úr állott.

– Parancsoljon, kegyelmes uram.

Négy szobájuk volt egymás mellett. Ez már rendben volt, hát ide vezette a minisztert.

– Engedje meg – mondta a miniszter, – hogy bemutassam államtitkáromat, Iványi Sándor urat.

Az államtitkár mosolyogva szorított kezet Orsovaival.

– Önt bizonyára meglepte ez a látogatás – kezdte a miniszter, miután egy selyem karosszékbe ereszkedett. – De amint az ujságban olvastam ezt a dolgot, azonnal elhatároztam, hogy személyesen keresem fel önt.

– Parancsoljon velem, kegyelmes uram.

– Azt olvastam egy mai lapban, hogy… (itt nem tudta a miniszter, milyen címet adjon Orsovainak. Megállapodott a „nagyságos“-ban.)… hogy nagyságod erősen elhatározta bizonyos munkássegélyző intézetek létesítését.

Ez Zrinyi cikke volt. Orsovai már alig emlékezett arra, hogy mit mondott esküvője napján Zrinyinek, de azért ráhagyta:

– Igen, igen.

– Nos, hát – folytatta a miniszter – miután miniszterségem egész ideje alatt egyébbel se foglalkoztam, mint éppen ezekkel a kérdésekkel, szükségesnek láttam nagyságodhoz eljönni, hogy mielőtt lépéseket tenne e nagy cél érdekében, velem is beszéljen… egyszóval – csináljuk együtt a dolgot. Nekem egynémely kis tapasztalataim vannak ezen a téren és…

Az államtitkár szótlanul ült mellette egy másik karosszékben. Hatalmas, szép ember volt s a miniszteriumban mindenki tudta, hogy nem ez a szószátyár öreg ember a miniszter, hanem Iványi Sándor. Ő végzett helyette mindent. Az öreg úr a miniszterséget úgy tekintette, mint alkalmat a pénzszerzésre s az arisztokráciához való közeledésre. Olyan poziciónak tekintette, ahonnan könnyebben megy az ostrom a grófok vára ellen. Iványi Sándor széles vállain nyugodott az ő egész kormányzata. Ez a zseniális, szótalan ember, aki még csak nemes se volt, ez volt a kereskedelmi miniszter, ez csinált ipart, vámpolitikát, ez csinálta a kis öreg beszédeit, ettől függött minden. A kis öreg csak reprezentált, mosolygott, adta a bankot és néha hatalmas baklövéseket követett el. Amikor aztán ezért úgy alulról, mint felülről püfölni kezdték, mindent az államtitkárára kent. Iványi Sándor soha nem szólt egy szót sem, tűrt mindent, s végezte tovább a dolgát. Ő látta jól, hogy milyen viszonyban volt a kegyelmes úr a nagy vállalatokkal és bankokkal, de még csak nem is mosolygott. Amikor hozzá jöttek, kidobta őket. Egyszerű ember volt, csupa génie és csupa becsület. Az öreg úgy bánt vele, mint egy rongygyal.

A miniszter mindazt elmagyarázta Orsovainak, amit az úton a kocsiban az államtitkárából kivett. A miniszter fütyült a munkásokra, neki smafu volt az egész munkáskérdés, az egész szociálizmus. Ami alatta a munkások érdekében történt, azt Iványi Sándor tette. Ezért a kis öreg volt szíves államtitkárát egy-egy grófnak az estélyén bizalmas körben parasztnak nevezni, akinek bagariaszagú a csizmája. Arra büszke volt a kegyelmes úr, hogy az udvarnál nagyon megtetszett ez az elmés jellemzése, s hogy Bécsben azóta se hívják másként Iványi Sándort, mint csak bagariaszagú parasztnak.

Iványit bántotta az a fölényes hang, ahogy Orsovai a kis öreggel beszélt. A kis öreg azonban észre sem vette ezt a hangot, s nagyon barátságosan csevegett Orsovaival. Mindenáron azt akarta, hogy ez az ember megörüljön ennek a nagy megtiszteltetésnek, egyre a fejében járt feleségének okos számító beszéde, s minden örömteli mosolynál, amely Orsovai arcáról feléje sugárzott, ezt gondolta: „Milyen okos ez az asszony, mindent előre tud, mindent lát…“ Majdnem könnyek szöktek a szemébe, amikor így elővette a felesége iránt való véghetetlen rajongás. Ezért arra is gondolt, hogy bizonyára az asszony tervei értelmében cselekszik, ha nem marad meg a hivatalos érintkezésnél, hanem áttér a családi barátkozás terére is.

– Nagyon szeretném megismerni a kedves feleségét – mondta.

– Óh, nagyon fog örülni!

Orsovai felugrott, s átkiáltott a másik szobába:

– Elly, fel vagy már öltözve?

– Óh, már régen – felelt az asszony, s megjelent a küszöbön.

Nagy, uszályos pongyola volt rajta. E pillanatban, hogy az ajtóban állott, csodálatosan szép volt ez az asszony. A fejét egy kicsit hátravetette, s így látni lehetett állának és telt fehér nyakának finom apró domborulatait; a széles, mindig rakoncátlan hajkorona engedetlen szálai szikráztak a délelőtti napfényen, s a szemén még volt valami fátyol, amit az álom felejtett ott. De a mély tüzek a fátyolon keresztül is kisugárzottak. Megtelt vele a szoba, amint belépett. Az ő alakja, az ő hangja és az ő gyöngéd illata lett úrrá a selyemfotelek közt. Úgy a miniszter, mint az államtitkár felállt, hogy üdvözölje. A kegyelmes úr kezet csókolt neki; Iványi, aki szerényen állt a háttérben, egyszerű kézszoritással üdvözölte. Az asszony helyet mutatott nekik, s azzal megkezdődött a rendes beszélgetés azokkal a bizonyos témákkal, amiket minden fiatal asszony magával hoz, ha csupa férfi közé megy.

Ellynek tetszett, hogy miniszterek látogatják meg a férjét. Egy kicsit hizelgett is neki az a végtelenül barátságos hang, amelyen a kegyelmes úr a férjével beszélt. Csak Iványival nem volt megelégedve. Ez mindeddig nem szólt egy szót se. Sőt az éleseszű asszony az első pillanatban tisztában volt azzal, hogy ez a magas, vállas ember az egész társaságot lenézi, s hogy ő itt a legnagyobb úr. Valami utálatféle érzést árult el mozdulatlan, komoly arca, utálatot ez iránt az egész jelenet iránt, a kis öreg gazember iránt, csekély gyűlöletet Orsovai iránt, aki senki és semmi, s akinek a pénze kedvéért a miniszter már kora délelőtt ideszaladt hizelegni. Néha-néha nyugodt pillantása az asszonyra tévedt, s ezekből a pillantásokból Elly megértette az egész jelenetet. Egy-egy pillanatig farkasszemet is nézett vele, de aztán elkapta róla tüzes pillantását, amelyről már elszállott a finom reggeli köd, s amelyből most dac villogott ki.

Ők ketten hallgattak. A miniszter és Orsovai oly heves beszélgetésben volt, hogy nem is figyelt egyikük sem a másik kettőre. Két üres és szószátyár embernek a maga kis szókincsével több mondanivalója van, ha összekerül, mint két lángésznek.

– Ez is benn volt az ujságban? – kérdezte vitaközben Orsovai.

– Persze, hogy benn volt! – mondta a kis öreg.

– Lehetetlen…

Fölállt, s átment a másik szobába az ujságért. A miniszter utána ment. Benn aztán úgy nekihevültek a vitának, a tervelésnek, hogy ki se jöttek. Sőt, amikor a foglalkozást nem találó női munkásokról s azok életmódjáról volt szó, a miniszter mosolyogva tette be az ajtót, mondván:

– Ez nem való fiatal hölgyeknek.

A külső szobában magukra maradtak Iványi és az asszony. Elly föltette magában, hogy a világért sem kezdi meg a társalgást ezzel a vademberrel. Ő majd megmutatja, hogy neki nem imponál egyikük rangja sem. E pillanatban az asszony különb akart lenni a férjénél: úr akart maradni ezekkel az emberekkel szemben. Hallgatott, hallgatott, Iványi se szólt, s utóvégre is kínossá kezdett válni a helyzet. A csukott ajtó mögött halkan folyt a beszélgetés. Vagy öt percig hallgattak így, s Elly már nagyon ideges volt. Toporzékolni szeretett volna, amért ez az ember nem tartja érdemesnek még csak valami banális beszélgetést is kezdeni. Aztán egyszerre kicsattanó hangon, amelyből kiérzett az, hogy meg akarja szégyeníteni a hallgató urat, szólt:

– Ön miért nem tárgyal velük?

– A kegyelmes úr nem hívott – mondta csöndesen az államtitkár. – Ha majd szólít, én is bemegyek.