Part 3

Ez már nem is izgatta Orsovait. Most már természetesnek találta, hogy ilyen sok van. Más talán megbolondult volna ennyi milliótól, ettől a rémületesen nagy nyers hatalomtól, amit magával fog vinni az éhes, a pénztelen és hitelbe épült Budapestre. De ő ezt nem látta át egyszerre. Csak azt érezte e pillanatban, hogy soha többé az életben nem lesznek anyagi gondjai. Az öreg amerikai meg sokkal becsületesebb volt, mintsem hogy a fiú arcán kémlelte volna a hatást. A maga egyszerű hangján folytatta:

– Ha jól sejtem, évi jövedelmünk meghaladja a hatvan milliót. A bányák és a vasutak pompásan jövedelmeznek. A gyapjúgyár egy kicsit pang… Ez a vállalataim közt a tékozló fiú… Nem is tudom, miért nem tagadom ki. Még próbálkozunk vele egy-két évig.

Aztán még keresgélt az iratok közt, majd visszatette az egész csomót az acélládába, az acélládát a szekrénybe és így szólt:

– Hát ezt akartam mondani. A részletes számításon majd két hétig is dolgozhatunk, ha ugyan kiváncsi rá. Egyszer megtettem, de most igazán nem érdeklődöm iránta. Öreg ember vagyok, egész életemben egyebet se tettem, csak dolgoztam. Most már szeretnék pihenni.

Orsovai fölállt. Most már egészen otthonosan érezte magát a milliók közt. Nadrágzsebébe sülyesztett kézzel föl-alá kezdett járkálni.

– Pihenni akar? – mondta. – Igaza van. Ha már az ember elért annyit, hogy minden biztosítva van: jövője, gyereke… akkor legjobb, ha pihen. Én azt ajánlom, hogy jöjjön Magyarországba.

Az öreg nagyokat szítt a pipájából. Nem felelt.

– Jöjjön Budapestre. Ez a világ legszebb városa. Veszünk valahol egy házat, berendezkedünk és úgy fogunk élni, hogy soha annál jobb élet nem volt.

Hutkinson fölállt:

– Nézze, – mondta – nekem, őszintén megvallva, az a tervem, hogy maga eljöjjön velünk Amerikába és ott átvegye az összes üzleteimet.

Ettől megdöbbent Pál. Ezt legkevésbbé sem akarta. Pestre akart menni, mutogatni a szerencséjét, költekezni, élni, hogy mindenki pukkadjon meg az irigységtől. Amerikába? Soha! Már hajlandó lett volna azt hinni, hogy becsapták, megfizetik ennyi pénzzel, mert nem kaptak más vőlegényt. De meg is ijedt egy pillanatra attól, hogy esetleg mégis el kell mennie Amerikába…

Nyilt az ajtó. Pál hátrafordult, s Ellyt látta meg a küszöbön, nagy, boldog, szerelmes mosolylyal az arcán. Ekkor fellélekzett, eszébe jutott, hogy itt ő a legnagyobb úr, mert utóvégre a szerelem is csak valami. Odalépett a lányhoz, megölelte, és megcsókolta a homlokát. A lány nem akarta elereszteni, úgy tartotta, a nyakát átfogva, mint a repkény. Az öreg amerikai letette a pipáját.

– Pál Magyarországba akar vinni bennünket – mondta Ellynek olyan hangon, mintha mondaná: „tőled függ, nekem nem nagyon tetszik az eszme.“

Elly a szeme közé nézett vőlegényének és mosolyogva, egyszerüen mondta:

– Ha ő Magyarországba akar menni, akkor én sehová a világon nem megyek, csak Magyarországba.

És most ő csókolta meg, olyan erősen, olyan boldog szerelemmel, hogy az öreg elfordult és az ablakhoz ment.

Minden feltünés nélkül, az öreg Hutkinson kivánsága szerint, a legnagyobb egyszerűséggel tartották meg esküvőjüket Fiuméban. Orsovai rokonai közül csak az apja jött el, az anyja már rég meghalt. Az esküvőről Zrinyi, aki másnap már Pestre utazott, vitte el a hirt a lapoknak. Ezért a szivességért aztán engedelmet kért Páltól, hogy jövendő terveiről cikket irhasson azon a napon, amikor Orsovai Pestre érkezik feleségével és apósával. Jövendő tervei Orsovainak éppenséggel nem voltak. Zrinyi beszélt egyről-másról, munkanélküliek segélyezéséről, hát ráhagyta, hogy olyat is csinál. Azzal visszamentek Abbáziába.

Mikor aztán már a tengerparton is nagyon jelentkezett az ősz – november vége felé lehetett – akkor összepakolt a fiatal házaspár és egy délután áthajózott az öreggel Fiuméba. Eső már nem esett, csak köd volt, csúnya novemberi köd, amely a tengeren még kietlenebb, mint a szárazon. Orsovait azonban ez egy csöppet sem bántotta. Úgy ült a hajón Elly és Hutkinson közt, mint valami csaló, aki két kifosztásra szánt áldozatot visz a hamis kártyások közé. Egy-egy pillanatra föl is villant benne az az érzés, hogy talán valamelyik útitársuk ezt suttogja a szomszédjának:

– Nézd, hogy becsapta ez ezt a két szegény idegent… most viszi őket, kifosztani…

Szomorú látvány volt az édes, szép asszony, amint Orsovai mellé bujva ült, karját a karjába öltve, s időnként nagy, szűzi szerelemmel, az ő első szerelmével emelte föl hozzá a szemét.

Hogy közel értek a fiumei kikötőhöz, erős tülkölést hallottak. Orsovai elmosolyodott:

– Furcsa hang…

– A köd miatt van – magyarázta az öreg amerikai, aki már sokat utazott tengeren. – A köd miatt, hogy a hajó bele ne ütközzék valamibe.

A hajó csakugyan meg is lassította menetét s óvatosan úszott be a kikötőbe. Az öregnek igaza volt. Hogy a móló mellett elhaladtak, a ködön át láthatóvá vált egy ember, aki a hosszú kőrakás végében állt s torkaszakadtából fújt egy nagy tülköt.

V

Egyideig még fújta, megvárta, mig az abbáziai hajó elhaladt mellette, aztán egyszerre abbahagyta a tülkölést. Alacsony, vállas, kis olasz volt, a haja már kezdett egy kicsit deresedni. Így volt a bajuszával is. Réveteg nézésű, félénk ember volt, azt lehetett róla hinni, hogy minden mozdulatával bocsánatot kér a többi embertől azért, mert ő is él.

Szétnézett a ködben és csóválta a fejét. Ezt gondolta:

– Ime, most már ez a tizenkettedik ködös nap és minden áldott nap engem küldenek ide vártára. Ott van a révkapitányságnál egy csomó más ember… nem, ők engem küldenek, aki iskolákat végeztem és tanult gépész vagyok. Nem azért kínlódtam öt évig, hogy trombitás legyek.

Úgy rémlett, mintha messziről hajó közelednék. Unott mozdulattal fogta a tülköt, s akkorát fújt bele, amekkorát csak tudott.

– Gyanús a dolog – mormolta tovább – miért éppen engem?

Szegény sejtette igaz okát annak, hogy miért küldik éppen őt mindennap a nagy hullámfogó végébe, a lámpás alá. Ez olyan hely, amelyet elhagyni nagy veszedelmekkel, hajók összeütközésével járna a ködös időben. Akit tehát ideküldenek, az itt is marad, amig fel nem váltják. És éppen az volt az érdekes, hogy nem váltották fel. Itt állt dél óta. A köd átjárta a ruháját, a tüdejére nehezedett.

– Az asszony miatt van – mondta, s kissé összehúzta a szemét, mint amikor nagyon gondolkozik valaki. Aztán bánatosan hajtotta félre a fejét.

Ambrosio Posi – ez volt a neve – nagyon boldogtalan ember volt. Amolyan osztrák-olasz származású. Arco körül született. Siheder korában ráadta magát a gépészetre és végigjárt minden gépészeti iskolát, majd sorra letette a kormányosi, a gépkezelői, mozdonyvezetői vizsgát. Könnyen tanult. A legkomplikáltabb gépek szerkezetével néhány perc alatt tisztában volt. Tiszta, egyszerű gondolkozású ember volt, rendező agy, amely még a zavaros dolgokat is könnyen elemeikre bontja, s elrendezi a józan logika törvényei szerint. A tanárai, a vizsgáló-biztosok egyre azt mondták, hogy keritsen pénzt és menjen mérnöknek. Meg voltak győződve arról, hogy nagy feltaláló veszett el a szegény Ambrosióban, hogy ez az ember az a bizonyos nagy kaliberü mérnök, aki óriási hidakat épit, telerakja turbinákkal a Niagarát, villamos vasutakat, hatalmas gépeket komponál. De Ambrosio Posinak nem volt sem pénze, sem fellépése. Esetlen volt, félénk, tehát semmiféle ösztöndíjat nem tudott megkaparitani. Tökéletes ellentéte volt mindannak, amit mi élelmesnek nevezünk. Így aztán csak azt tudta elérni, hogy nagyobb műhelyekben alkalmazást kapott. Dolgozott az államvasutak műhelyében, a torpedógyárban, majd végre a révkapitánysághoz került. Mint ennek a hivatalnak alkalmazottja, megnősült. De ebben sem volt szerencsés. Egy kasszirnőt vett feleségül, akit egy elsőrangú fiumei kávéházban ismert meg. A kisasszony a legsötétebb multú hölgyek egyike volt, de ezt ügyesen leplezte. Szegény Posi belészeretett, nap-nap után mellette kuksolt a kávéházban és minden este hazakisérte. A kisasszony rögtön megszimatolta, hogy ez az ember képes a házasságig is elmenni; azontúl oly erkölcsösen viselkedett, hogy példát vehetett volna róla bárki. Még a kezét sem engedte megcsókolni. Ambrosio Posi ezt olyannyira méltányolta, hogy egy napon megkérte a kisasszonyt: legyen a felesége. A kisasszony meggondolási időt kért, csak azért, hogy ne legyen oly gyors a beleegyezés. Két nap mulva aztán igent mondott, de egészen az esküvőig olyan korrektül viselkedett, mintha a legelőkelőbb család gyermeke lett volna. Egy évvel az esküvő után kezdett kibújni belőle a régi természete. Posit nagyon is csöndes, unalmas, szótalan embernek találta, ő viszont szerette a lármát, a fényt, a mulatságot. A vége az lett, hogy rendszeresen csalta. Legutóbb egy Orkay nevezetű úr volt a szeretője, aki egyébként a révkapitányságnál férje főnőke volt.

– Az asszony miatt van – mondta ujra Posi és nagyon sötéten nézett maga elé. Bántotta, hogy ennyire üldözi a balsors. „Hiszen tudom – gondolta – hogy nincs pénzem, nem vehetek neki ruhát, kalapot, gyűrűt, de ez még nem ok arra, hogy mással szeretkezzék… Ha egy kis pénzem volna, ha csak egy pár forinttal többet keresnék, megmutatnám neki, hogy gavallér vagyok. De így miből mutassam meg?

Pislogni kezdett. Lassan egy könny siklott ki a szempillája alól.

– Miből mutassam meg? – kérdezte síró hangon, lemondólag bólongatva a fejével.

Aztán megint belefújt a tülökbe.

– Tuú… tuú… – zúgott a ködbe a hang, de Posi már nem birta tovább. Mérhetetlen düh fogta el, amikor ujból hallotta a tülök öblös hangját. Elképzelte Orkay urat a feleségénél, amint most mind a ketten ezen a tülökhangon mulatnak. Fűtött szobában, a kályha mellett. Az asszony az ölében ül és a szakállával játszik…

Posi leeresztette a tülköt. Egyideig mereven nézett maga elé, aztán a város felé fordult és teli tüdőből, ahogy csak birta, beleorditotta a ködbe:

– Miből mutassam meg!?

Azzal megindult visszafelé a mólón. Most történt először, öt év óta, hogy Ambrosio Posi nem teljesítette a kötelességét az utolsó pillanatig. Ha barátai ezt látták volna, elámultak volna. Főnökei bizonyára a szemüket dörzsölték volna: igaz-e, hogy Posi valósággal otthagyta a helyét, mielőtt az ideje lejárt? Pedig úgy volt. Ambrosio egyre nagyobb lépésekkel, egyre jobban sietve hagyta ott a helyét, szaladt be a városba.

Künn lakott, a régi Fiuméban, ahol még magas, ósdi házak sorakoznak egymás mellé, egymás mögé, rendetlen csoportokban. Ahol hordók és ládák hevernek az udvarokon, ahol aprók és nem sorjában vannak az ablakok, s ahol fekete a fal a sok esőtől. Az utca szűk, s innen is, onnan is lárma, tamburaszó hallatszik a piszkos osztériákból.

Már este volt, pedig az óra csak fél hatot mutatott. A városban égtek a lámpák, a ködben egy-egy ragyogó fényfolt volt minden gázláng. Ambrosio sietve ment a nagy utcákon. Amikor bekanyarodott a kis girbe-gurba közökbe, rohanni kezdett. A lakása elé érve, beugrott a kapun, s a falépcsőn négy fokot lépett egyszerre, úgy vetette föl magát az emeletre. Ezen a rémítő, vadállati ugráson lehetett látni, hogy Ambrosio Posi e pillanatban szakított a csöndes tisztelettel, amely ezelőtt környezte. Berúgta az ajtót. Benn a szobában nem volt más, mint Orkay úr, egészen otthonosan, felsőruha nélkül.

– Hol az asszony? – üvöltötte Ambrosio.

A főnök nem felelt. Komolyan állt a helyén. Ilyen drámát nem adnak a szinpadon, aminő ez volt. Ott a csábítót mindig csak nadrágban és kabátban látni. Orkay úr talpig fehérben volt. A férj egy széket kapott föl és azzal kereste az asszonyt. A konyhában találta meg, amint villogó szemmel kucorgott egy sarokban. Egy szál ingben volt.

Ambrosio összetörte a hátán a széket. Még tovább is verte volna, de ekkor észrevette, hogy Orkay úr hirtelen a ruhájához ugrik és öltözködni akar. Akkor már nem volt más Ambrosio kezében, csak egy székláb. Ezzel ütött egyet a főnökére és ráordított:

– Szaladj, gazember!

És magasra emelte a széklábat. Orkay úrnak a halálfélelem verítéke ütött ki a homlokán. Azt hitte, hogy ez az ember most agyonüti. Egy nagy ugrással künn termett a lépcsőházban, Ambrosio utána rohant. Már akkor a házbeliek mind a lépcsőházban voltak, s ezeknek a sorfala közt bukdácsolt le a két ember az utcára. Elől Orkay rohant fehéren, keresztül utcákon, tereken, utána a bőrköpenyes gépész egy tülökkel a nyakában, magasra emelve a széklábat. A halálfélelem nem ismer szégyenkezést. Végigszáguldottak a legnépesebb utcákon, a korzón, a kávéházak előtt, s a járókelők rémülettel nézték ezt a hajszát: elől egy félmeztelen, orditozó ember, mögötte egy másik, aki agyon akarja vágni. Egyszerre aztán megállt az üldöző. Nem birta tovább a futást. Orkay úr eltünt egy kapu alatt, ő pedig kiejtette kezéből a széklábat. Mint valami részeg, támolyogva, halálra fáradtan vánszorgott a tenger felé. Még soha életében ilyen nagy izgalom nem érte. Reszketett a keze, s a térde meg-megrogyott. Bement egy tengerparti kávéházba és kávét rendelt. Feketekávét, sokat, forrót, erőset. Aztán, mialatt a pincér oda volt a kávéért, minden gondolat nélkül bámult a levegőbe.

Egy másik asztalnál kis társaság ült: két férfi és egy hölgy. Angolul beszéltek, habos kávét ittak és cukros kalácsot apritottak bele.

– Milyen furcsán néz ez az ember – mondta a hölgy.

A fiatalabbik férfi, aki indigókék öltönyben volt, egy pillantást vetett Ambrosiora.

– Ezek az olaszok – mondta a tapasztalt népismerő hangján, – mind hülyék. A rossz ivóvíz teszi.

Ambrosio megitta a kávéját s azontul egy óra hosszat ült a helyén szótlanul, mozdulatlanul. Aztán fizetett és elindult. Maga se tudta, hová megy. Az izmai a régi hivatala felé vitték. Ment, föl a lépcsőn, be az egyik irodába. Itt szemtől-szembe találta magát Orkayval. A főnök úr most már fel volt öltözve, de most az arca volt fehér, mint a fal. Minden harag nélkül szólt rá Posira:

– Posi, ön el van bocsátva, felmondási idő nélkül.

Az olasz egy kicsit felnézett rá, aztán az ablakra bámult. Most már megint a régi, csöndes Posi volt. Szelíden mondta:

– Jó.

Azzal kivánszorgott. Szépen hazament, de már nem találta otthon a feleségét. A lakás tárva-nyitva volt, a belső szobában égett a lámpa. Egy széken hevert Orkay úr mellénye. Ambrosio körülnézett s kihúzott egy fiókot. Ebben voltak bizonyítványai, itt tartotta azt a kis pénzecskéjét is, ami még megmaradt elseje óta. Magához vette a bizonyítványokat, meg a pénzt s kiment. A lámpát el se oltotta, az ajtót be se csukta. A küszöbön csöndesen sírni kezdett. Könyei lefolytak deresedő bajuszára, lecsöppentek a kabátjára. Nagyon fájt a szive e pillanatban. Úgy érezte, hogy ő a legárvább ember ezen a világon, ime, már negyven éves és még mindig nincs nyugalma. Most megint menni kell, éhezni, kunyorálni, újra kezdeni az életet.

A pályaudvar felé vánszorgott. Nemsokára kellett indulnia az esti gyorsvonatnak. A szállók nagy kocsijai egymásután vitték az utasokat a pályaudvarra. Bent a csarnokban nagy élénkség volt. Az acetilénlámpák ragyogó fehér fényt árasztottak s künn a perronon indulásra készen állott a budapesti gyorsvonat. Nagy, tízkerekű mozdony volt elébe fogva, hatalmas hegyi szörnyeteg, amely nem ijed meg egyhamar a Karszt nagy szélviharjaitól, sem a meredekektől.

Ambrosio jegyet váltott Budapestre. Aztán kiment a perronra és a többi ember közé keveredett. Még mindig értelmetlenül, üres tekintettel bámult a levegőbe s hagyta, hogy vigye magával az emberáradat. Betuszkolták egy vaggonba. Benyitott az első fülkébe s illedelmesen köszönt. Ugyanaz a társaság ült itt is, amely az imént a kávéházban úgy megbámulta. Egy ideig némán néztek rá, aztán az indigókék ruhás ifjú megszólalt:

– Azt hiszem, ön téved… ez itt első osztály…

– Igen? – motyogta Ambrosio és megemelve kalapját, kiment a fülkéből.

– Ezek olyanok, mint a barmok – mondta Orsovai – ha nem lökdösik őket be valahová, még ide is betolakszanak.

Egy óra mulva már vágtatott velük a nagy mozdony, fölfelé a Karszt kopár kőóriásai közt, nekiszegezve a ködnek fényes lámpáit. Vitte őket Budapest felé, Orsovai urat az élete kezdetén, ezer millióval a zsebében, Ambrosio Posi vizsgázott gépészt és képesitett kormányost pedig annyi évi szomorú munka után új életet kezdeni, két forinttal. A szerencse és a pénz az első osztályon utazott, a baj és a nyomoruság pedig a másodikon.

VI

Budapesten már hetek óta beszéltek erről a házasságról. Október végén érkeztek haza Abbáziából azok a hölgyek, akik a nyarat valami divatos fürdőhelyen töltötték s akik onnan hazajövet két-három hétre délre mennek, megtoldani a nyaralást. Onnan egyenesen a szezonba csöppentek, amikor hazajöttek. A szinházak már novemberre abbahagyják a magyar szerzők premiérjeit, amelyeket augusztusban és szeptemberben szoktak adni üres házak előtt. Angol és francia operettek járták, a zsúrok megkezdődtek s a hirdetési oszlopokon megjelentek az ismert nagy sárga plakátok, amelyekre egy-egy zongoraművész vagy hegedűs neve félméteres betűkkel van nyomtatva.

Ezek a most visszatért utolsó nyaralók hamar szétvitték a hírt. A lipótvárosi családokban, ahová Orsovai el szokott járni, végigenni a hatalmas Gerbeaud-uzsonnákat, hogy ne kelljen vacsoráznia, egyébről se esett szó, mint erről a hihetetlen szerencséről. Az ifjúság – már a zsúr-ifjúság – amely eddig Orsovait mélyen lenézte s csak azért érzett iránta némi tiszteletet, mert keresztény volt, most úgy kezdett róla beszélni, mintha mindeniknek ő lett volna a legjobb barátja. „Palinak“, „az öreg“-nek nevezték, várták, hogy végre gratulálhassanak neki és láthassák a feleségét. Az eljegyzése hirét Zrinyivel beküldette a lapoknak. Akkor már a pletykából valóság lett s az illetékes körök is figyelmessé lettek az ügyre. Illetékes körök alatt azokat a köröket értem, amelyek azonnal éjt-napot összetettek annak a hirére, hogy pénz jön a városba. Bukófélben levő vállalatok hirtelen reményre kaptak. Egy mulatóhely, amely a tönk szélén állott, s amely ellen minden héten árverést hirdetett a hivatalos lap, hirtelen összehivta igazgatósági tanácsát bizalmas értekezletre. Egy óra alatt elhatározták, hogy a gazdag ifjú meg fog vásárolni egy csomó részvényt. Kiküldték az egyik igazgatósági tagot, akinek a feleségéhez zsúrozni járt Orsovai, hogy ő intézze el a dolgot diplomáciai uton. A mentőegyesület, amely mindenkit megmentett már, csak magát nem, nagy, díszes feliratot készittetett a pénzes emberhez. A kalligrafusok már napok óta dolgoztak a gyönyörű kérvényen, amelynek szövegét a nemzet ősz regényírója a szent célra való tekintettel szivességből készítette el. Maga a felirat annyiba került, hogy lehetett volna az árán valami kisebbrendű orvosi műszert venni. Egyéb jótékony egyesületek valósággal lázban voltak. Hölgybizottsági ülések, rendkívüli ülések, bizalmas ülések váltották fel egymást; a szónokok mind abból indultak ki, hogy akit ily váratlan, példátlan, vagy mint némelyek magukat kifejezték: történelmi nevezetességű szerencse ért, az bizonyára azzal fogja kezdeni, hogy nagyobb összeget szán a jótékonyság oltárára. A szónokok azonban ennél a pontnál úgy érezték, hogy az ő zsebük némileg a jótékonyság oltárának egy szerény expoziturája s ezért magasabb fokú hévvel követelték, hogy egyesületüknek az őt megillető rész biztosíttassék a lajstromban. Fantasztikus tervekben utazó építészek összeszedték rajzaikat: ime, újra egy alkalom… hátha ez eredeti ember s szivesen belemegy a gellérthegyi villamos, a margitszigeti világfürdő, a Duna alatt fúrható alagút, a kelenföldi világ-kikötő, a földalatti és földfeletti vasút és a többi ilyen szükséges és szép dolog létesítésébe.

Meg lehetett látni a városon, hogy érzi a pénz közeledtét. Mintha mágnestűhöz közelítünk vasdarabbal, már messziről érzi, félméterről nyugtalankodik, reszket, izeg-mozog, hogy aztán amikor a vas egészen hozzáér, őrületes vágygyal forduljon feléje – úgy a pesti társadalom izgatott volt, nyugtalan remegéssel várta a megérkezés napját, a pénz bevonulását.

A megérkezés napját megsürgönyözték az abbáziai kémek az illetékes köröknek. Ezek az urak egymást dicsérték a kitünő ötletért, hogy kémet küldtek Abbáziába. Utóvégre is az kap hamarább, aki hamarább jelentkezik. „Fél tízkor este érkezik.“ Ez volt a sürgönyben, amelynek tartalmát azonban csak a legbeavatottabbaknak árulták el. A sürgönyt egy Walzer nevű fővárosi bizottsági tag kapta, aki feje volt a _kányák_ klikkjének. Ezek terézvárosi főemberek voltak, akik a lehető legpiszkosabb célok végett egyesültek. A _kányák_ voltak az elsők, akik kellőleg mérlegelni tudták Orsovai horderejét. Rendes vendéglőjükben este titkos összejövetelt tartottak.

– Uraim – mondta itt Walzer úr és reszketett kezében a sürgöny – Orsovai Pál ma este fél tízkor érkezik. Ez titok és köztünk kell, hogy maradjon. Mi mindent meg fogunk tenni, amit csak lehet. Most, mielőtt kimennénk a pályaudvarra barátunkat fogadni, röviden összegezem céljainkat: célunk, hogy Orsovai Pál kerületünkben telepedjék le.

– Úgy van – kiáltott közbe egy nagy, kövér ember, akinek a városliget felé gyönyörű villatelkei voltak, de aki eddig a nagy szegénység miatt nem tudott túladni rajtuk.

– Célunk – folytatta a törzsfőnök – az is, hogy Orsovai Pál úr élénken résztvegyen a közügyekben. Az ilyen kitünő jellem és magasröptű elme csak hasznára lehet kerületünknek, ha eszméi megvalósítására a szükséges anyagi eszközökkel is rendelkezik!

– Úgy van! Helyes!

Most már minden oldalról zúgott a helyeslés, mert ez már mindenkinek érdeke volt. Csak Orsovai vegyen részt a közügyekben. A többit majd ők elintézik.

– Harmadik célunk – folytatta a haramiavezér – hogy Orsovai úr kaszinónk tagja legyen, s annak idővel lelkévé váljék.

– Úgy van! – kiáltották a kártyások, a pénzkölcsönkérők és azok az urak, akik a klubban félrehivják az embert a sarokba, s tintába mártott tollat adnak a kezébe, hogy a falon egy váltót zsiráljon.

– Ezekkel a figyelmeztetésekkel bocsátom önöket útra, s még megjegyzem, hogy kilenc órakor a keleti pályaudvaron van a találkozó…

Egy öblöshangú, magas, ősz ember kiáltott közbe:

– És a jótékonyság?

De erre már senki sem felelt. Nem azért, mintha nem tartották volna nagy dolognak a jótékonyságot, hanem mert Zimmermann G. István úr, az előkelő patricius egymaga volt érdekelve a dologban. Ő a kerület összes jótékonysági egyleteit a kezében tartotta. Elnöke volt a ruhaosztogatóknak, a népkonyha-egyletnek, a _Meleg kanál_ és a _Fázunk_ egyletnek. Nemkülönben választmányi tagja volt a gyermeksegélyző-egyletnek, a szegényeket munkával ellátó, a szemérmes szegényeket titkon gyámolitó, a szegény lányok kézimunkáját értékesitő, a kiházasitó, a tandij-egyleteknek és mind a többinek is. Ezért aztán az a szabó, akinél ötszáz ruhát rendelt évenkint az iskolásgyerekek számára, ingyen csinált neki ruhát, s a suszter, aki ebben a mai konkurrenciás világban ötszáz pár csizmára kapott megrendelést jó drágán, szivesen adózott két-három pár finom keztyübőr cipővel s egy báli lakktopánnal a jótékonyság angyalának. A _Fázunk_-egyletnél, amely fát és szenet osztogatott a kerület szegényei közt – mit tehetett egyebet – fát és szenet lopott. A _Népkonyha-egylet_ révén a husszállitók kegyét nyerte meg. De mindennél fontosabb volt a szemérmes szegények segélyezése, mert ezekről nem vezettek könyvet, ezek nem voltak kötelesek nyugtát adni. A legszemérmetlenebbül a szemérmes szegényektől lopott Zimmermann úr, aki így aztán nemcsak, hogy megélt, hanem csinos kis összeget helyezett el abban a helyi érdekű kis kerületi bankban, amelynek a kánya-király, Walzer úr volt az elnöke, s amely banknál fogva Walzer úr és kányái markukban tartották az egész kerületet és főleg a képviselőválasztást. De azért Zimmermann bácsi – így hivták őt a kerületben – a legáltalánosabb köztiszteletnek örvendő ember volt, már többször jubilált is, iskolaszéki és fővárosi bizottsági tag volt, s úgy csöndes téli estéken, amikor egy-egy kis bronchitis nem engedte ki a szobából, maga is elgondolta, hogy mily szép élet az ilyen becsületes, érdemekben megőszült polgáré, aki minden idejét a jótékonyságnak szentelte, s akit ezért az általános tisztelet vesz körül.

Miután pedig ő igy monopolizálta a jótékonyság ügyét, senki se felelt a kiáltására. Azt gondolták: „Eridj, boldogulj, ahogy tudsz.“