Part 2

Orsovai, hogy így merő véletlenségből ily közel került a családhoz, erősen föltette magában, hogy szerencsét próbál az amerikai kisasszonynál. Egy csöpp szégyenérzet se dorgálta meg azért, hogy tisztán a pénz kedvéért kezdett komédiázni a lánynyal. Oly pénztelen és pénzre éhes társadalomból való volt, ahol a pénzéhség minden gazságnak kellő mentsége. Sőt ezt természetesnek is találta, s egy pillanatig se gondolt arra, hogy más embernek az ő helyén lelkifurdalásai lehetnének.

A lány nagyon érdekes teremtés volt. Nem az a képes lapokból és svájci vasutakról ismert angol tipus, hanem valami egészen európai. Jogos volt a gyanú, hogy ez a család nem nagyon régen került Amerikába. Vörösbejátszó barna haja volt, csupa önálló, rakoncátlan szál, amely nem sorakozik a fésű egy mozdulatára egymás mellé, hanem külön életet él, másfelé görbül, mint a szomszédja. Ezért bármily szépen és gondosan is fésülködött, borzasnak látszott. A szemében mély, kissé érzéki villanások gyúltak időről-időre, valami keleties ragyogás, amelynek a forrósága az indiai ékkövekre, színgazdagsága pedig a régi perzsa szőnyegekre emlékeztet. Érzékeny, meg-megreszkető orrcimpaja állandó és barátságos viszonyban volt az ajkaival. Egy-egy merészebb szóra a szájaszéle megvonaglott, s ilyenkor az orrcimpája is megrezzent. Általában beszédes arc volt, tele színnel, mozgással és a mozgásra való örökös hajlandósággal. Az ilyen arcok az ideális szinésznő-arcok, de azért nem valók a szinpadra, hanem a legintimebb szerelmes szinjátékokhoz. Az ilyet közelről kell nézni, néha olyan nagyon közelről, hogy az ember belát a szem legrejtettebb mélységeibe, ahol az apró, szerelmes villámok fakadnak, s ahonnan néha a ború jön, bánatos alkalmakkor. Az ilyen arccal nehéz kacérnak nem lenni, olyannyira érzékenyek az izmai minden külső hatás iránt. Merevnek, érzéketlennek látszani meg egyszerüen lehetetlenség. Talán éppen a mások szavainak ez az állandó visszatükrözése, ez az igazi felelő és meghallgató arc tette, hogy Orsovai az ebéd vége felé már olyan dolgokról társalgott, aminőkről odahaza egy évi ismeretség után sem mert volna beszélni.

Az utolsó korty fekete után felállott Hutkinson és kezet szorított az urakkal.

– Fölmegyünk egy kis délutáni sziesztára, – mondta – Elly még mindig nem aludta ki az utazást.

Elly felnézett apjára és egy mosolylyal köszönte meg neki a gyöngéd gondoskodást. Az urak elbucsúztak, mentek. Az öreg Hutkinson karonfogta a lányát és kissé kedvetlenül ment vele a széles, pirosszőnyeges lépcsőn fölfelé. A fordulónál, hogy megálltak egyet lélekzeni, megszólalt az öreg:

– Micsoda ember ez a…

– Akivel beszéltem?

– Az.

– Nagyon kedves társalgó.

Ezzel elindultak tovább. A szobája ajtaja előtt Elly megcsókolta az öreget és így szólt:

– Nagyon kedves fiú, de annyira más, olyan különösen más, mint a mieink…

Az öreg erre nem is felelt, csak bement a másik ajtón a másik szobába, táviratokat fogalmazni.

Orsovai egyenesen a kávéházba sietett. Egy asztalnál magányosan találta Zrinyit, aki a képeslapok tanulmányozásába volt elmerülve.

– Zrinyi mester, – mondta neki majdnem diadalmas hangon – megismerkedtem a vasutkirálylyal!

– Üljön le – szólt az ujságiró, akinek most már éppenséggel nem imponált a vasutkirály. Sőt annyira nem imponált, hogy szó nélkül tovább olvasott.

– Zrinyi, – mondta megint a másik – nem hallja, mit mondok?

– Hogyne hallanám.

– A doktornál voltam délfelé és ez rögtön elhencegett azzal, hogy az új amerikai vendég az ő páciense. „Nagyon kedves népség – mondta – ha akarja, bemutatom nekik.“ „Hogyne akarnám!“ – feleltem, s erre elvitt magával a Stefániába. Ott aztán bemutatott nekik és együtt ebédeltünk.

– Jó volt?

Ebben gúny volt, de egy kis irigység is. Orsovai sem a gúnyt, sem az irigységet nem vette észre, s jókedvüen felelt:

– Bizony jó. A lány nagyon kedves, egy kicsit szép is.

– Vegye el feleségül – mondta erre szinte gorombán Zrinyi.

Orsovai leült melléje az asztalhoz s azon kezdett gondolkozni, hogy ez nem is tréfa. Ilyen partit még senki se csinált Pesten. Most, távol lévén megszokott társaságától, egy kicsit arra is gondolt, hogy lesznek odahaza olyanok, akik meg fogják vetni ezért a házasságért. De aztán elmosolyodott arra a gondolatra, hogy máris házasságról ábrándozik. Az csak az ujságok _Különféle_-rovatában fordul elő, hogy egy amerikai kisasszony, akinek milliói vannak, beleszeret egy koldusba. Ezen a ponton aztán abba is hagyta a gondolkozást. Orsovai úr egyébként se szokott gondolkozni, ezt elvégezték helyette az okos emberek. Ő legföljebb csak a fejét törte valamin, akár egy új nyakkendőn, akár a fizetésfölemelésen, vagy valami kis kölcsönön.

– Ha az apja ideadná – szólalt meg egyszerre – már holnap feleségül venném…

Zrinyi letette az ujságot:

– Jó kis parti. Egyszeribe nagy úr lenne magából.

A másik egy kicsit hallgatott, aztán halkan mondta:

– Ahogy így meggondolom a dolgot, nem is olyan lehetetlen…

Az ujságiró mosolygott. Erre már komolyabb arccal szólt:

– Jó, jó, nevessen. Maga nevet, én meg majd feleségül veszem a milliomos lányt. Aztán majd én fogok nevetni, amikor maga eljön hozzám pénzt kölcsön kérni!

– Jön a fene – mondta Zrinyi.

Bosszantotta az a gondolat, hogy ennek a szamárnak, ennek a senkinek valaha ily sok pénze lehet. És különösen az boszantotta, hogy a dolgot ő se találta valami nagyon lehetetlennek. A lányok mindig kiszámithatatlanok s megeshetik, hogy két udvarló közül, ha az első szép, jó, okos, csak úgy ordít belőle a géniusz, az arcáról a férfiszépség, a lelkéből a becsület, s a másik – Orsovai, ezt az utóbbit választják. Ez még dühössé is tette, ez a gondolat. Már szinte szerette volna megakadályozni ezt a házasságot, már irígykedett. Csípős hangon kezdett beszélni:

– És nem átallaná szerelem nélkül elvenni, csak úgy, a pénzéért?

– Nem én – felelt a világ legnyugodtabb hangján Orsovai. Majd mosolyogva tette hozzá:

– Ki beszél itt szerelemről?

Az ujságírót egy kicsit megnyugtatta az, hogy utóvégre is nem olyan könnyen adják oda az ilyen lányt minden jött-mentnek s nem beszélt többet róla.

Orsovai a milliókról álmodva tért haza. Otthon postautalványt talált az asztalán, az apja nevével.

Húsz forint jött.

III

Az indigókék fiatalember igazán komolyan vette a dolgot. Lassanként elmaradt az egyszerű panzióból, ahol potom árért szokott Zrinyivel ebédelni. Isten tudja, hol vette a pénzt, talán a rokonaitól csalta ki azon a címen, hogy már vőlegény, elég az hozzá, hogy a Stefániába járt ebédre s a panzió hosszú asztalánál nap-nap után üresen maradt a helye. Erről szó is esett a vendégek közt s Zrinyit ugyancsak ette a méreg, amikor arról pletykáltak, hogy a fiatal magyart mindig az amerikaiakkal lehet látni.

A fiatal magyar tüdeje eközben egyre egészségesebb lett. Már haza is eresztette volna az orvos, ha kérte volna. De nemcsak hogy nem kérte, hanem egyre ujabb panaszokkal ment elébe. Hazudott neki. Azt mondta, hogy éjjel még mindig köhög s titokban a tengerbe szórta a porokat, amiket a doktor írt neki. A pesti kollégától ujabb levél is jött, amely figyelmeztette, hogy most már igazán jó lesz hazamennie, mert Lusztig úr a legkomolyabban beszél a kiröpülésről. A levelet a földhöz csapta. Nem is válaszolt rá. Most már makacsul járt a dolga után. Még Zrinyivel se beszélt róla, sőt idegesen tért át más témára, amikor az ujságíró Hutkinsonékat szóba hozta. Egyszer azonban ez mégis kivette belőle a vallomást. Vacsora után megfogta:

– Orsovai úr, – mondta neki – jöjjön sétálni a parkba.

– Nem megyek – felelt a fiú – mert meglát az orvos.

– Hát még mindig nem szabad?

– Szabad – mondta szemtelen őszinteséggel – de én azt mondom neki, hogy még beteg vagyok. Ő meg porokat ír nekem. Ez az orvosi tudomány.

És már el is készült az ujságiró legközelebbi, előre sejthető kérdésére:

– Miért hazudik neki?

Nyugodtan felelt:

– Mert szeretem a lányt.

Akármi más feleletet nyugodtan mosolygott volna meg Zrinyi, de erre nem volt elkészülve. Hamarosan vágta oda:

– Ez nem igaz.

Erre semmi feleletet se kapott. Szótlanul ment mellette a parton a fiú és maga elé nézett a földre. Neki kellett tovább beszélni:

– Nem szégyelli magát?

– Nem én.

– Csak nem akarja velem elhitetni, hogy szerelmes ebbe a lányba? Tudom én jól, hogy maga mibe szerelmes.

Orsovainak azt sugta valami, hogy illenék igazolnia magát. Elkezdte hát magyarázni állitólagos szerelme történetét:

– Ugy van – kezdte – hogy amikor harmadszor is az asztaluknál találtam az orvost, dühös lettem. Mit akar ez a majom folyton a lány körül? – kérdeztem magamban. Csak nem pályázik rá? Azért is többet foglalkoztam a kisasszonynyal. Nagyon összebarátkoztunk. Tudja, ez olyan amerikai nevelésü lány. Most már mondhatom, hogy egészen más, mint a mi lányaink. Amikor szerelemről beszéltem vele, egészen megrémült. Őnáluk, úgy látszik, nem ez a társalgási téma a fiatalok közt. Aztán egyszer találkoztam vele a parkban ebéd után. Az apja a hotelben aludt, ő meg lejött egyedül, sétálni.

– Véletlenül találkoztak?

– Azt is megvallom, hogy nem. Igenis, vártam rá. Vártam rá. Érti? Akinek nem tetszik, akaszsza fel magát!

Érezte, hogy valamivel csak kell pótolni az igazságot, hát goromba lett. A másik azonban nem hagyta magát. Tulkiabálta:

– Hallja, nekem ne orditson igy! Nézze meg az ember! Hát ki mondta, hogy nekem nem tetszik? Persze, hogy tetszik!

Erre csönd lett. Az ujságiró folytatta, parancsoló hangon:

– És aztán?

– És aztán akkor megmondtam neki, hogy szeretem.

– És ő?

– Otthagyott. Felszaladt a szobájába. Azóta se láttam.

Leültek egy padra. A tengerben apró fénypontok csillogtak. Az utolsó hajó most ment Fiume felé és hosszú ezüstsávot húzott maga után a sötét vizen. Orsovai más témára akart áttérni:

– Nézze, milyen szép – mondta.

A másik azonban visszatért a tárgyra:

– Mikor történt ez?

– Ma délután.

Még ott ültek egy darabig, aztán aludni tértek. Az egész uton nem esett szó erről az ügyről. Csak amikor már a gyertyát is elfujták, ült föl ágyában Pál.

– Alszik, Zrinyi? – kérdezte.

– Nem.

– Mondok magának valamit. Tudja maga, hogy az a lány szeret engem?

Zrinyi a fal felé fordult ágyában:

– Nem tudom – mondta, s azzal elaludt.

Pál gondolatban összeszedte azokat a jeleket, amelyekből kétségkivül megállapitható, hogy a lány szereti. Különösen azt a jelenetet gondolta el ujból, mikor ebédnél a karjával hozzáért a lány melléhez, hogy a tálat továbbadta. Megérezte, hogy Elly megrázkódott erre az érintésre. Általában pedig úgy érezte, hogy igazán lesz valami a dologból. Szemtelen biztossággal haladt a célja felé és semmi egyébbel nem törődött. Még soha életében nem adta úgy rá magát teljesen egy dologra, mint most. Nem írt haza levelet, nem bánta a bankot, csináljon Lusztig úr, amit akar.

Lusztig úr.

Elmosolyodott az ágyban, hogy Lusztig úr az eszébe jutott.

– Istenem – mondta magában – ha én megkapom ezt a lányt, hogy kidobatom Lusztig urat a bankból!

Történt egyszer, hogy ebédnél Elly intett az apjának, nagy titokban figyelmeztette valamire. Orsovai észrevette ezt a pillantást s a lány fülig pirult.

– Igaz! – mondta az öreg – lássa már majdnem elfelejtettem! Ma délután Buccariba megyünk. Eljön velünk?

– Óh, nagyon szivesen. Megengedi kisasszony?

A kisasszony nagyon szégyelte magát, hisz most már kisült, hogy ő kérte az apját. Próbált valamit mondani:

– Ha a papa úgy akarja…

De a szeme, az orrcimpája, az ajka, arcának minden kis vonása hangosan kiabálta, hogy hazudik. Vérvörös volt, s dacos, majdnem vad pillantással nézett a fiúra, mintha az megleste volna öltözködés közben. Ez a mély, de mindenek felett nőnemű pillantás úgy szaladt végig Pál lelkén, mint valami hizelgő szó. Most már bizonyos volt, hogy szerelmes a kis árva. Szánalmas is volt már, annyira vergődött. Már mondtuk az előbb hogy az indigókék ifjú nem szokott gondolkozni. Mert, ha ez szokása lett volna, most kétségkivül így szólt volna egy hang a lelkében: „Ki vagyok én, mi vagyok én, hogy ez az édes gyerek belém szeretett? Ki vagyok én, hogy én rám, egy senkire pazarolja fiatal lelkének minden tüzes gazdagságát? Miért nem valakire, aki szép, jó, becsületes, lángeszű?“

Orsovai úr mindezt nem kérdezte magában. Egészen természetesnek találta, hogy ez a szerelmes gyerek őmellette lobbant lángra. Ha van akkora pénzvágy, amely szerelmet is képes ébreszteni, akkor Orsovai úr ez irányban igazán minden lehetőt elkövetett. Még ezen a világon soha úgy nem vágyakoztak pénzre, mint most Pál az amerikai lány milliói után. Vannak, akik azt vallják, hogy a túlságba menő, iszonyatosan nagy akaraterő fizikai változásokat képes létrehozni a külvilágban. Ha a médium _nagyon_ akarja, megmozdulnak a bútorok és képzelt lények hússá válnak. Ilyen nagy akarat lakott Orsovai szűk fejében, s ki tudja, talán ezzel fogta meg a lányt.

A legvalószinűbb azonban az, hogy a kisasszony egyszerűen belészeretett. Hogy miért? Azért. Az ilyet soha senki nem tudja megokolni. A kisasszony legkevésbbé.

Délután el is mentek hajón Buccariba. A hajózási társaság rendezi az ilyen kirándulásokat. A hajó elindul délután, Buccariban áll vagy két óra hosszant s későn este jön vissza. Ezúttal nagyobb társaságban voltak. Az öreg Hutkinsonnak akadtak honfitársai, két idős amerikai úriember. Végre a maga nyelvén beszélgethetett, s ez majdnem boldoggá tette. A hajó vagy kétszáz utassal ért Buccariba, de a kis városban hamar szétszéledtek a kivándorlók, s a Hutkinsonék társasága is magára maradt. Sétára indultak; elől Orsovai a lánynyal, jóval mögöttük az öreg a két amerikaival. Orsovai belekezdett annak a megmagyarázásába, hogy ez a Buccari a magyar korona alá tartozik, de mégsem Magyarország. Ez nagyon kínos előadás lehetett, mert a lány, csakhogy könnyebbséget szerezzen neki, egyre azt mondta, hogy már nagyszerűen érti az egészet. Közben kiértek a városból, folyton a tengerparton menve, ahol őrtálló fekete ciprusok merednek az ég felé. Az öreg a két amerikaival egészen elmaradt. Az Egyesült-Államok küszöbön álló elnökválasztásáról beszéltek, s ha erről volt szó, számukra semmi egyéb nem volt a világon. A bokrok közt hirtelen közelebb ment Orsovai a lányhoz.

– Mondja, miss Elly – kérdezte tőle izgatott hangon – hogy érzi magát Abbáziában?

A vér mind a fejébe szaladt. A lány meg reszketni kezdett. Érezte e mögött az ostobáúl naiv kérdés mellett az igazi gondolatot, s ez édes rémülettel rázta meg a lelkét.

– Nagyon jól, nagyon jól… – szólt halk hangon.

Hirtelen megálltak. Pál figyelni kezdett az alkonyi csöndbe, s most már egy szót se lehetett hallani az öregek iménti hangos vitájából. Nagyon előre siettek, öntudatlanúl. A lány fölemelte a kezét. Azt akarta mondani, hogy menjenek visszafelé. De nem tudott szólni. Ijedt volt és érezte, hogy egy perc mulva már teljesen másé lesz a lelke.

Pál elkapta a kezét. Aztán kissé talán erőszakosan is, de átölelte, fönn, a vállánál. A lány a mellére bújt a fejével, s forró kis testén reszketés vonaglott végig.

– Elly – mondta a fiú. Egyebet nem tudott mondani. Hirtelen fölemelte a lány fejét és megcsókolta előbb a szemét, aztán a száját. Olyan forró volt a lány ajka, hogy szinte perzselt. A becsületesen, sporttal nevelt lány most, húszéves korában kapta az első csókot, itt, Európa kellő közepén, egy horvát zugban, amelyhez semmi köze se volt, egy magyar fiútól, akihez szintén nem volt semmi köze. Csak meg tudott volna érte halni e pillanatban, mosolyogva.

Talán ez volt a világ legszomorúbb látványa, ez a csók. Egy lány kapta, akinek izzó lett tőle az egész teste, s akinek tudatlan gyereklelkét egészen betöltötte. Egy fiú adta, aki e pillanatban nagyon kevéssel érzett többet annál a nemi gerjedelemnél, amit mindnyájan, ázsiai származású férfiak érzünk, ha a legközömbösebb szép lány ajkát megcsókoljuk. A pogány istenek bizonyára nem engedték volna meg ezt a látványt, nekik volt érzékük az iránt, hogy a szép a széppel csókolózzék, hogy puha női formák durva férfiizmokra símuljanak, s hogy a fiatal lány melle ne egy csenevész, hurutos bankhivatalnok-mellhez szoruljon. Ilyesmi csak az új isten alatt történhetett meg, aki annyira szereti a fiait, hogy még ebbe a szomorű jelenetbe is beleegyezett, csakhogy kedvében járjon egy édes, ártatlan, tisztalelkü gyerekleánynak, aki már oly régóta minden este imádkozik hozzá. Utóvégre is legyen meg szegénynek a kedve, ha már nem talált mást ezen a földön, mint Holländer Izidort.

Hangok hallatszottak; a fiú eltolta magától Ellyt:

– Jönnek.

Hátúl az öreg szólt:

– Lányom, visszamegyünk a hajóra.

Többet egy szót se szóltak, a hajón se. Elől ültek, a hatalmas kötélcsomón, miközben a lehunyó nap veszett nagy szerelemmel csókolta a tengert. A bucsú pillanatában megmutatta neki legcsodásabb kincseit: a fényes aranyzöldet, az ezüstös kéket, az égő rózsaszint, a mély ibolyát, aztán hogy egyre lejebb ment, hogy eltünt, a felhőkre szórta színaranyát, a szerelmes vöröset, s a tenger itta, ringatta, ragyogtatta a nap lobogó színeit.

Csak egyszer ért még össze a kezük, csöndes-szelíden, amikor a hajó kikötött. Kezet fogtak, mentek, az egyik jobbra, a másik balra. A fiú még utánanézett és látta, hogy az apja karjába kapaszkodik, széles vállára simul. Nem birta szegényke a nagy szerelmet.

Zrinyi egy padon szivarozott és számlálta, hogy hány másodperc telik el a világítótorony egyik villanásától a másikig. Orsovai a sötétben észre se vette és el akart sietni mellette a parti úton.

– Milliomos úr! – szólt utána az ujságiró.

– Maga az?

Leült melléje. Azon gondolkozott, hogy elmondjon-e mindent, amikor Zrinyi megszólalt:

– Maga megérdemelné, hogy agyonverjék, milliomos úr.

– Miért?

– Szegény Balázs ma már nekem írt levelet.

(Ez volt az a kolléga, aki egyre sürgette Pált, hogy jőjjön haza.)

– Mit írt?

– Azt írta, hogy maga holnap megkapja a felmondó levelet. Lusztig úr tudakozódott az orvosánál, az meg azt felelte, hogy maga már rég bátran hazamehetett volna. Mondhatom, ezt jól kicsinálta.

Orsovai hallgatott.

– Most mit fog csinálni?

Megint nem szólt.

– Hát mi lesz? – kérdezte Zrinyi.

Erre aztán nyugodtan megszólalt Orsovai, kényelmesen elnyujtózva, lábát messzire kinyujtva maga elé, arcátlanul egyszerű hangon:

– Ma megcsókoltam a vasutkirály lányát.

Zrinyi elképpedt. Szégyelt részleteket kérdezni, de hogy a fiút mégis vallomásra birja, látszólagos közönynyel csak ennyit mondott:

– Nem igaz.

– Ha nem akarja, ne higyje. Én esküszöm, hogy megcsókoltam, s hogy ő hagyta magát. Úgy reszketett, mint egy madár. Mit bánom én a felmondó levelet.

Szótlanúl mentek haza, megvacsoráztak, s lefeküdtek Most Orsovai volt hallgatag és az ujságiró szeretett volna az ágyban kérdezősködni. De röstelte a dolgot és nem szólt egy szót sem. Nehezen aludt el, s még ébren volt, amikor már hallotta Orsovai mély, pihenő lélekzését.

Ami miss Ellyt illeti, ő az úton az apja vállára hajtva fejét csöndesen sírni kezdett. Az öreg ember rémülten állt meg:

– Az istenért, Elly…

Az egymásba fonódó babérbokrok sátra alatt megálltak s itt a lány hangos sírásba kezdett. Hogy abbahagyta, lassan mosolygásra derült az arca:

– Bocsáss meg, apa, hogy megijesztettelek. De most legalább tudok beszélni.

Az öreg Hutkinson bánatosan nézett rá:

– Elly – mondta lemondó hangon – Elly, te szerelmes vagy…

IV

Esett az eső. A buccarii kirándulás napján volt utoljára szép idő. Azontúl már tizedik napja zuhogott, mintha öntötték volna. A hegyekről rohanva jött a víz és a tenger tíz nap és tíz éjszaka ugyanabban az ütemben verte a parti sziklákat. Ez volt a legbántóbb, ez a nyugodni nem akaró, makacs, szinte dacos csapkodás. Az emberek elbujtak a házakba és a szállók olvasótermeibe. Ott szőtték tovább a meséket a vasútkirály lányáról és annak hirtelen szövődött kalandjáról. Ezek a mesék borzasztón megnövelték Hutkinson alakját s megkicsinyítették Orsovait. Végül már arról beszéltek, hogy a világ leggazdagabb emberének lánya feleségül megy egy pesti koldushoz, aki a ferenciek templománál szokott kéregetni vasárnaponként.

A tizenegyedik napon is esett az eső s Pál barátjával beszélgetett a közös szobában. A felmondó levél megérkezett, de ő bizony nem is válaszolt rá. A holland-magyar bank minden tisztviselőjével és apró-cseprő üzleteivel egyetemben oly kicsinyesnek tünt föl előtte, hogy nem is törődött vele.

– Éppen jókor mondtak fel – ez volt egyetlen megjegyzése – akkor fosztanak meg havi hatvan forinttól, amikor milliókat látok…

Nyugodtan szívta a cigarettáját. Már a multra vonatkozólag nem akadt beszélnivalójuk. Orsovai elmondott mindent. Elmondta, hogy Hutkinson az első találkozásnál felbátorította s ő erre megkérte a lány kezét. Az öreg – se szó, se beszéd – megölelte és sírva fakadt, mint valami gyerek. A dolgot egyébként igen egyszerűnek találta: egy pesti banktól kedvező információt kapott; a fiatalok szeretik egymást, legyenek férj és feleség.

Egy szolga jött. Hutkinson úr kéreti szépen Orsovai urat, hogy nézzen el hozzá a Stefániába. Pál esernyőt vett és a zuhogó esőben fölment hozzá. Az öreg egy karosszékben ült és kurta matrózpipából szítt valami átkozottul csípős, mézben főtt amerikai dohányt.

– Kedves barátom – mondta neki – hozta Isten, azért hivattam, hogy egyetmást megbeszéljünk. Üljön le. Ehhez a kellemetlen időhöz éppen illik a témám. Tudniillik a vagyoni állapotunkról akarok beszélni…

Orsovaiban volt annyi szemérem, hogy úgy tett, mintha ez iránt a másodrendű csekélység iránt nem is érdeklődnék.

– Hol van Elly? kérdezte.

– A szobájában olvas. Addig ne is szóljunk neki, amíg nem végeztünk. Nem szeretek előtte ilyesmiről beszélni. Őszintén megvallva, sohse avattam be pénzügyi dolgaimba. Féltem, hogy egy-egy nagyobb veszteségnél megijed… Aztán egyébként is ez nem asszonynak való dolog.

A szekrényhez ment s egy kis acélládát vett elő. Irásokat, nyomtatványokat, füzetkéket rakott ki belőle az asztalra.

– Pontosan nem tudom megmondani – kezdte egészen nyugodt, természetes hangon – hogy mennyi pénzünk van. Ha már rendben leszünk, majd egyszer összeülünk s megállapítjuk a vagyont az utolsó dollárig. Most csak hozzávetőleges számításról lehet szó.

Orsovai igyekezett nyugodtnak látszani. Olyan arccal ült ott, mintha ez az öreg ember valami alárendeltje volna, aki jelentést tesz egy pénzügyi dologról.

– Először is – folytatta az öreg monoton hangon – itt vannak a rézbányák Chileben, Peruban és Északon a nagy tó körül. Ezek nem kizárólag az enyéim, hanem a fele Edwardsé. Ez nagyon derék ember, úgy szeretem, mint a testvéremet. Majd megismeri, hisz az esküvőn találkozni fog vele. A bányák mostani értéke összesen háromszáznyolcvan–négyszáz…

Pál sejtette, hogy millió, de egy szót se mert kérdezni. Szédült ennyi pénztől.

– Négyszáz – mondta az öreg és ceruzát vett elő – egy dollár az önök számítása szerint körülbelül két és fél forint… tehát szorozva két egész öt tizeddel… ez volna ezer millió forint.

Orsovai csak nézte, mereven.

– Igen ám – mondta szinte védekező hangon Hutkinson – de ennek csak a fele az enyém. Fele Edwardsé. Ez volna ötszázmillió. A vasutakhoz azonban nincs társam. Az mind tisztára az enyém. A kilenc vasut: négy nagy és öt kicsi együtt megér… de mondom, ez nevetségesen átlagos számítás… mondjuk… hát az önök pénze szerint háromszázötven-négyszáz milliót. Ezeken kivül még csak egy vállalatom van, egy nagy gyapjugyár Chicagoban. Ez minden. Ami készpénzünk volt, az részben az Angol-Bankban, részben a Crédit-Lyonnaisnál, meg Drezdában, Párisban és Berlinben kamatozik. Ez hoz természetesen legkevesebbet. Az angol bank másfél percentet fizet és a nyomorultak ezt is fel akarják mondani… Igy szétszórva van vagy kétszáz millió. Elsőrangú papirokban, a világ legbiztosabb helyein. Ha már most ki akarnám számítani, hogy mennyi az évi jövedelmünk, igazán nem tudnám. A vállalataim az előre megjelölt helyekre küldik a nyereséget, én már tíz év óta nem láttam együtt nagyobb csomó készpénzt. Fehér papirdarabkákat kapok, értesítéseket a bankoktól, ebből élünk… Mondhatom, az utóbbi években azon voltam, hogy Elly mindent megkapjon, amit csak megkiván és mégse tudtunk többet költeni, mint valami jobbmódú polgárcsalád. Énnekem például elég egy napra egy dollár…