Part 1

Molnár Ferenc

Az éhes város

BUDAPEST

1901

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.

Bródy Sándornak

I

– Ez kérem hurut, még pedig a tüdőcsúcsban – mondta az orvos.

Aztán hozzátette:

– De azért ne ijedjen meg.

Egy ifju állt előtte, övig meztelenül. Nagy karosszéken hevert indigókék kabátja és rózsaszinű, kékcsikos inge. Öltözéke tehát arra engedett következtetni, hogy bankhivatalnok, ötven-hatvan forint fizetéssel, s ugy indigószinű kabátját, mint gyönyörű ingét hitelbe vette. Maga a fiu teljesen jelentéktelen figura volt. Olyan rendes váci-utcai és Andrássy-uti arc, aminőt vasárnap délelőtt ezen a két korzón százával látni. Természetesen különbséget kell tenni a koronaherceg-utcai korzó ifjai és amazok közt; a koronaherceg-utcaiak barnára égett szép szál legények, diskréten öltözködnek, de alapjában véve éppúgy viselkednek az utcán, mint a váci-utcaiak. Onnan ismerni meg őket főleg, hogy a homlokuknak csak az alsó, a szemöldök fölé eső részét égette le a nap. A felső fele tiszta fehér. Ez az evezős-egyletek kis sapkáitól van. A váci-utca és az Andrássy-út ifjai vagy egészen fehér vagy egészen barnára sült homlokkal járnak. Őket ugyanis nem veszik be az evezős-egyletekbe. Ez azért van, mert ők nem tartoznak a pápa alá, bár leghőbb vágyuk ez volna. Szegények, ők minden lehetőt elkövetnek: nem járnak a zsidó templomba, megmagyarositják a nevüket, szidják az izraelitákat, barátkoznak szegény, eladósodott káplánokkal, agrárius, klerikális elveket vallanak, s maguk közt ők is alakitanak evezős-egyleteket szalonképes hiten levő elnökkel s merev exkluzivitással – de mindhiába. Még az se használ nekik, hogy a legtöbbjük huszárönkéntesnek megy. A hadseregben van malicia: egy pesti huszárezredet megtett semita-ezreddé s a jó fiuk ott egymás közt vannak.

Az indigókabát és a gyönyörű ing tulajdonosa ehhez a csoporthoz tartozott. A homloka egészen fehér volt, s ez majdnem annyi keserüséget szerzett neki annak idején, mint most az orvos kissé sajnálkozó kijelentése.

– Orsovai úr, önnek Abbáziába kell utaznia. A tüdőcsúcs-huruttal nem lehet tréfálni.

Orsovai úr úgy állott előtte meztelen felsőtesttel, mint valami áldozatra szánt barom. Olyan hangon beszélt, mint aminőn a halálra itéltek felelnek a bíró ama kérdésére, hogy mi a megjegyzésük a halálos itéletre.

– Mi az, tüdőcsúcs-hurut? – kérdezte. – Hát van egy tüdőcsúcs? Nem is tudtam.

– Azt akarja, hogy előadást tartsak róla? Menjen Abbáziába és ott gyógykezeltesse magát. Ha komplikációk nem lesznek, nem is kell sokáig maradnia.

Azzal búcsúképpen még koppantott egyet-kettőt az ifjú mellén.

Orsovai úrnak most már elment a kedve a csevegéstől. Fölvette gyönyörű ingét és a piros-kék schottisch nyakkendőt. Aztán belebujt az indigókabátba, s egy pillantást vetett a tükörbe. A tüdőcsúcstól eltekintve, nagyon meg volt elégedve a testével. Csinos fiúnak tartotta magát. Mondom, semmi különös nem volt rajta. Egy kis bajusz, egy kis pofaszakáll, rendes orr, szürkésbarna szem, simára fésült, baloldalt elválasztott haj. Olyan arc, amely csak ilyen rendőri ízű leirást érdemel.

– Mivel tartozom, doktor úr?

A doktor ujjaival dobolt az asztalon s lesütött szemmel felelt:

– Két forinttal.

Az ifjú letett az asztalra két ezüst forintot, s azzal kiment. A várószobában sokan ültek. Még hallotta csörrenni a doktor zsebében a két forintot, s hallotta a hangját is, a mint a következő pácienst beszólitotta. Aztán belebújt a kabátjába, s tüdejére való tekintettel erősen begombolkozott.

Az Erzsébet-téren már sárgultak a levelek. Gyönyörű október volt; a levelek némely őszszel nagyon nehezen válnak meg a fáktól. Ilyenkor sokáig tart a búcsú, a nap még a késő hónapokban is süt, a köd késik, s az ilyen délelőttök a finom emberi lélekben a legintimebb érzéseket keltik.

Orsovai az októbert is tüdeje szempontjából fogta fel. Ez a legjobb idő Abbáziába menni. Abbáziában jóval későbben kezdődik az ősz, körülbelül november közepe táján hozzák ki a mű-virulást az üvegházakból. Amikor ugyanis Abbáziában minden friss zöld és a virágágyak tarkállanak a szebbnél szebb virágoktól, akkor bizonyos, hogy itt az ősz, mert akkor hozták ki mindezt a raktárból, tekintve, hogy az igazi virágok elfonnyadtak. Igy se tartja magát soká a szabadban ez a sok üvegházi virág, este be kell cipelni. Isten tudja csak, hogy mennyi pénzébe kerül Abbáziának az a téves közfelfogás, hogy ott későbben van ősz, mint példáúl nálunk.

Orsovai azonban nem ezen törte a fejét. Ő egyelőre azon törte a fejét, hogy hol vesz pénzt a fürdőzésre és hol vesz szabadjegyet az utazáshoz. Arra Pesten nem is szokás gondolni, hogy „hol veszek pénzt szinházjegyre, vasuti jegyre, a cirkuszba, a villamos vasuti bérletre.“ Pesten sokkal egyszerübben mindjárt azt gondolják: „hol veszek potyajegyet a szinházba, ki ad vasuti jegyet, ki a cirkusz titkára és melyik ismerősöm jóbarátja Jellineknek?“ Igy Orsovai is mindjárt egy hirlapiróra gondolt; csak éppen az volt a baj, hogy ezt a hirlapirót Zrinyinek hivták, s a vonaton az ilyen név még akkor is gyanut kelt, ha maga Zrinyi úr utazik. Hátha még másnak adta a jegyét!

Leült egy padra az Erzsébet-téren. A késői napsugáron lassan mászkáló öreg urak sütkéreztek, és csenevész terézvárosi gyerekek hancuroztak az utakon. A rokkant honvéd, az Erzsébet-tér katonai kormányzója, egy széken aludt. Csöndes, szép délelőtt volt, annyira szép, hogy például egy költő fürdött volna a gyönyörűségben ily csodálatos színek, ily édes, búcsúzó hangulat láttára. Képzelhető, hogy milyen nagyon szép lehetett, ha még Orsovai úr is leereszkedett hozzá, mondván magában:

– Nincs is komisz idő.

Egy kicsit pihent, aztán fölkelt s elindult a bank felé, szabadságot és előleget kérni. A bank a Lipótváros egy előkelő utcájában volt, a régi, csöndes nagykereskedések közt, ahol nagy társzekerek álltak a házak előtt, ismerős német nevek kellették magukat a cégtáblákon, ahol minden oly csöndben és rendben ment: vevők és kiszolgáló segédek nélkül. A holland-magyar bank itt ütötte fel a tanyáját, most három éve, amikor megalakult. Ha majd jobb üzleteket fog csinálni, akkor elmegy innen. Egyelőre azonban kénytelen volt ittmaradni.

Orsovai megkérdezte a szolgától:

– Itt van Lusztig úr?

– Igenis, itt van.

Ez a Lusztig úr, ez volt a váltóosztály főnöke, Orsovai közvetlen fölebbvalója. Nem volt mai csirke, de azért még nagy érzéke volt a szép nők iránt, s különösen a szinházak kulisszái mögött kezdődő kalandokat szerette. Szegény Orsovainak, aki most mindenféle kétségek közt, félve állt az előszobában, várva, mig távozik Lusztig úrtól egy ismert nagykereskedő, éppen egy ilyen kaland miatt gyült meg vele a baja. Volt ugyanis az egyik szinházban egy kis hölgy, aki a maga nemében úttörő volt, mert őt lehet az első budapesti courtisanenak nevezni. Francia izlésű ujságirók és piktorok közt élt, s ezek nevelték kokottá. Nem is volt szép, de utóbb oly kiválóan adminisztrálta magát, hogy meg is szépült. Pénzt is szerzett, a takarékpénztárba rakta, s azt mondták róla, hogy neki vannak Pesten a legszebb és legdrágább ékszerei, a grófnőket és a zsidóasszonyokat sem véve ki. Mindössze tizenkilenc éves volt még akkor, amikor egyrészről Lusztig urat, másrészről pedig Orsovai urat megismerte. A többi előre sejthető: Lusztig úr fizette a lakást, a számozatlan gummikereküt, az ékszereket, a szinpadi ruhákat, viszont Orsovai úr a napsugár, az éltető tavasz és a szabad szerelem képviselője volt a kis Anna életében. Hogy „éltető tavasz“, ezt úgy értem, hogy ő soha nem fizetett semmit, de azért elment Annuskával apró kirándulásokra a zöldbe, sőt amikor egyszer Lusztig úr egy hónapig szabadságon volt, együtt is laktak a Svábhegyen. Ez utóbbit aztán megtudta Lusztig úr, s otthagyta a kis Annát. A kis Anna – istenem, ilyen a szerelem – annyira megharagudott a pénzes kliens távozásán, hogy Orsovait is kidobta. Valami báróval látták azontúl, s hogy Orsovai ezt kárörömmel nézte, az nem csoda; de hogy Lusztig úr is láthatólag örült annak, hogy „ha velem nem, hát a fiúval sem“ – ez mindenkit csodálatba ejtett. Utóvégre is Lusztig úr már közel járt az ötvenhez.

A nagykereskedő távozott és Orsovai bemehetett egykori riválisához.

– Voltam az orvosnál, főnök úr.

– Mit mondott?

– Azt mondta, hogy erős tüdőkomplikációim vannak és ha tüstént nem megyek vele Abbáziába, akkor nem szavatol az életemért…

Lusztig urat még ez az erős hazugság sem hatotta meg. Hozzá volt ő már szokva ilyesmihez a szabadság- és előlegkérők részéről.

– Wirklich so arg? – kérdezte, miközben gúnyosan nézett a fiúra, mintha mondaná: „megállj jómadár, most végre a kezemben vagy“.

– Igen – felelt Orsovai, mert a főnök német kérdésére németül felelni szemtelenség lett volna.

– És mit akar?

– Két hét szabadságot kérnék és harminc forint előleget.

– Hallatlan! Miért nem mindjárt egy évet és negyvenezer forintot? Úgylátszik Holländer úr, maga azt hiszi, hogy maga nélkül nem is exisztálhat a bank!

„Holländer ur“ – ez volt a legkellemetlenebb az egész dologban. Ez annak az embernek a gúnyos hangján volt mondva, aki büszke arra, hogy nem dobta el ősei nevét. Még csak vissza se lehetett neki adni ezt a maliciát, mint a többieknek, akik néha egymás közt így szóltak: „Legyünk őszinték“ s mind a régi nevükön szólították egymást. Orsovai ur egy héttel azelőtt lett Orsovai, mielőtt a terézvárosi plébániatemplomban megkeresztelték. Kissé későn, – volt már vagy huszonhárom éves – de ő úgy gondolkozott, hogy sohsem késő otthagyni egy kellemetlen vallást. A keresztnevével is volt egy kis baja: csűrte-csavarta annakelőtte az Izidort, hol Izor volt, hol Izsó, sőt még az Imrét is megkockáztatta; képzelhetni, mily megkönnyebbülés volt ránézve az, hogy a keresztség mindeme gondjaitól megszabadította őt, s lett röviden: Pál. Orsovai Pál. Ez nagyszerű név volt, egyedüli a maga nemében, nem olyan, mint Szabó, Kovács, Vajda, aminő száz meg száz van s nem is Vermes vagy Fehér, ami mindjárt azt a gyanút kelti, hogy valaha Weiss volt.

Még egy kicsit kínozta a főnök, de aztán felállt és rászólt:

– Jól van barátom, menjen a fenébe, majd csak megleszünk valahogy maga nélkül is… ugy-e…?

– Igenis főnök úr – felelt mosolyogva Orsovai, átvette utalványát és távozott.

Ez tehát meg lett volna. Hiányzott még a szabadjegy. Zrinyi urat este kereste fel a New-York kávéház irodalmi asztalánál. Ott az írók éppen egymás egyéniségét fejtegették, amikor Orsovai belépett.

– Már megint itt van ez az alak – mondta hanyagúl Zrinyi – erről még irok egy tárcát…

Orsovai félrehívta. Összeültek és Zrinyi megígérte neki a jegyet.

– Jőjjön föl négy-öt nap mulva a szerkesztőségbe, a jegy ott lesz. Csak nagyon kell vigyázni, mert most szigoruak a vasutnál. Itt van, adok előre névjegyeket és kuvertákat. Ezekkel igazolhatja magát.

Azzal átadott neki két levélborítékot, amin ez volt olvasható: „Nagyságos Zrinyi Ernő hirlapiró úrnak“, aztán a tárcája másik rekeszébe nyult s letett az asztalra vagy tíz névjegyet.

– Itt van – mondta – vigyázzon jól magára, hogy meg ne csípjék.

Orsovai megköszönte szépen és hazafelé indult. Hűvös volt az este és szegény nagyokat köhögött az utcán. Kétségbe volt esve. A melle is fájt, pénze se volt – istenem, mi az: harminc forint! És itt a hideg őszi estén neki magának kellett mászkálnia, hogy valamiképp lehetővé tegye elutazását. Nagyon meggyült benne a keserűség, s ekkor szánandó látvány volt Orsovai úr, amint mellére szorított kézzel, köhögve ment föl a lépcsőn, elegáns, vasalt nadrágban, fényes cilinderben, excentrikus vezetéknévvel, párisi nyakkendővel és katolikus vallással. Amikor a fordulóknál meg-megállt, hogy nagy köhögési rohamán kevesebb fájdalommal essék túl, s úgy köhögött, hogy még a szeme is könybelábadt, akkor mindezek ellenére nem volt más, mint egy szegény, szenvedő zsidó.

II

A tengeren finom fehér habcsipkéket hajtott a szellő. Cherso felől már párák szálltak fel a vízből és homályba vonták a láthatárt. Lassan jött az alkonyat, s ahogy Pál a parton ült az őszirózsák és a babérok közt, nagyon elszomorodott.

Már negyedik hete, hogy itt volt és úgy érezte, hogy a baja éppenséggel nem javult egy csipetnyit sem. Az orvos ugyan azt mondta, hogy a javulás szépen halad a tudomány követelései szerint, de úgylátszik, Orsovai úrnak nagyobb igényei voltak, mint az orvosi tudománynak. Ő csak azt tudta, hogy fáj a melle, hogy minden köhögésnél úgy érzi, mintha ki akarna szakadni bordái közül a tüdeje, hogy nem szabad szivarozni és bizonyos időn túl a szabadban maradni. Mindez fájt neki, mert ő még csak huszonöt éves volt, s mert annyi sok lány és asszony volt a világon.

E csöndes alkonyi órán felváltva két dologról gondolkozott. Az egyik dolog az volt, hogy a pénze megint elfogyott. Szegénynek mindig akkor fogyott el a pénze, amikor már csak kevés kellett volna, hogy az időt valahol kihúzza. Az átkozottúl kicsiny fizetések, a remunerációk mindig négy-öt nappal hamarább mondtak búcsút neki, mint amikorára ő távozásukat előirányozta. – A másik dolog, amin a fejét törte, egy levél volt. Ez a levél a holland-magyar bank kockás levélpapirjára volt irva; egy barátja irta, aki vele egy osztályban rótta a betűket és a számokat. A kolléga azt irta, hogy Lusztig úr az ő betegségét állandóan „úgynevezett“ vagy „állitólagos“ betegségnek nevezi. A kolléga baráti előrelátással és gyöngéd figyelemmel intette, hogy ha csak szerét teheti, jőjjön haza. Az osztályfőnök úrral nem jó tréfálni, s különösen neki – már mint Orsovainak – nem. Emlékezzék csak – irta a kolléga – a kis Anna esetére és gondolja meg, hogy ha kidobják a bankból, akár éhen is halhat, mert a mai viszonyok között mindent kap, csak állást nem.

Ezeken a dolgokon törte a fejét, majd az órájára nézett. Orvosi rendelkezés szerint hat óráig volt szabad a tengerparton időznie. Most fél hat volt. Fölállt, hogy ezt a félórát sétával töltse el, s lassan elindult Volosca felé. Alig tett azonban néhány lépést, utána kiáltott valaki:

– Orsovai!

Visszafordult, s nagy álmélkodással látta, hogy Zrinyi úr szalad feléje.

– Hogyan, Zrinyi?

– Igen, én! Itt vagyok…

Orsovait legjobban az érdekelte, hogy milyen jegygyel jött ez le Abbáziába, ha a maga nevét neki engedte át. Zrinyi rögtön megmagyarázta, hogy déli vasút is van a világon, s ha Orsovai az államvasúton vette igénybe a Zrinyi névvel járó előnyöket, úgy ő a déli vasúton utazott e néven.

– Most vettem ki a szabadságomat – mondta, – tudniillik nagyon szerettem az őszt…

És e pillanatban úgy érezte, mintha az összes falevelek megreszkettek volna, mintha titkos, szerelmes sóhaj kelt volna az erdőn arra a kijelentésre, hogy Zrinyi úr szereti az őszt. Zrinyi úr kissé elbizakodott ifjú volt, s föltehető róla, hogy nagyságát még a természettel is szerette volna éreztetni.

– Hol fog lakni?

– Hol lakik maga?

„Hopp – gondolta Orsovai – ez most a nyakamra jön.“

– Én? Egy panzióban.

De amikor ezt kimondta, eszébe jutott, hogy ha ez is odamegy lakni, s még egy ágyat állitanak a szobájába, ez kevesebbe fog kerülni egynek-egynek. Tehát rögtön megszerette Zrinyit, mondván:

– Tudja mit, jőjjön hozzám lakni. Beállittatok még egy ágyat a szobámba. Jó?.

– Jó.

– És most pedig haza kell mennem, mert az orvos nem engedi, hogy hat órán túl künnlegyek…

– Az orvosi tudomány! – nevetett Zrinyi – a jó öreg orvosi tudomány! Maga még hisz ezeknek a svindlereknek?

Istenem, ha az ember elgondolja, hogy egy kisebbrangú német képes ujság szerkesztőségében már ennyire napirendre tértek az orvosi tudomány felett, hogy’ beszélhetnek az orvosokról a _Times_-nél?

Hirtelen más témára tért át Zrinyi, hogy lassan hazafelé indultak a parti úton:

– Orsovai úr – mondta – én csak most érkeztem Abbáziába, de máris mondhatok magának egy ujságot.

– Mi az?

– Látott már maga eleven vasútkirályt?

– Nem én.

– Hát majd most fog látni. A Stefánia igazgatójától tudom, hogy a ma esti hajóval jön egy.

– Mi keres itt?

– A lánya miatt jön, akinek gyönge a tüdeje. Bécsből jönnek.

– És vasútkirály?

– Az. Vasutai vannak, meg rézbányái, meg tudja isten micsodái. Milliók fölött rendelkezik.

Orsovai nyugodtan mondta:

– Adhatna nekünk egy párt.

– Ki tudja – mondta Zrinyi – talán neki magának sincs több, mint kettő vagy három. Előttem nagyon sokat levon az értékéből az, hogy amerikai.

– Amerikai!

Ezt Orsovai mondta olyan hangon, mintha valaki azt mondta volna neki: „Itt van egy igazi hatos, Ujpesten csinálták“. Amerikai – ez már sokat levont az értékéből. Az amerikai nagybácsik és milliomosok már rég lejáratták ezt a világrészt s most egy odavaló embernek kétszerannyit kell kimutatni, hogy a felét elhigyjék.

– Maga mindennek beugrik, Zrinyi mester! – szólt Orsovai.

– Én csak azt mondom, amit hallottam.

Emberek jöttek velük szembe. A hordárok, akiket a nagy mólóról ismertek, ládákat toltak targoncákon. Mögöttük egy szépen megtermett, vállas öreg úr jött egy fiatal lánynyal, karonfogva. Aztán inas meg szobalány. Angolul beszéltek.

– Ezek azok – mondta Zrinyi.

Utánuk néztek sokáig. Igazán nem nézett ki belőlük sok pénz. A borotvált arcú, izmos öreg inkább lehetett volna skót pap, mint vasútkirály. Orsovai még egy kicsit gondolkozott fölöttük, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy hiszen Zrinyi mondta erről, hogy vasutkirály.

– Zrinyi, Zrinyi, – mondta neki – maga a világ legboldogabb embere. Mindent elhisz. Hát hogy lehetett azt elhinni, hogy ez a szelíd polgár vasútkirály!

Az ujságiró már szégyelte is magát. De hogy a dekórumot megmentse, vállat vont és határozatlan hangon felelt:

– Már pedig ez vasútkirály.

Hazáig nem is beszéltek róla többet. Csak amikor elhelyezkedtek az ágyakban s az úttól fáradt Zrinyi hortyogni kezdett, Orsovai a falnak fordult s így szólt magában:

– A legkevesebb, amit tehetek, az, hogy feleségül veszem a vasútkirály leányát…

Mikor az ember valami nagyon nehezen elérhető dolgot tesz föl magában, akkor érzi igazán, hogy kicsoda. Orsovai most hirtelen, mint valami tükörben, meglátta magát ebben az óriási feladatban s dicséretére legyen mondva: nem állta meg, hogy el ne mosolyodjék.

Ami a vasútkirályt illeti, ez az ur, névszerint Thomas George Hutkinson, úgy került Európába, hogy a felesége meghalt. Hutkinsonék csak hárman voltak: az apa, anya és Elly, a lányuk s amikor az anya meghalt, a másik kettő nem birt azon a földön maradni, amelyben az ő legnagyobb kincsük, bánatos gazdagságuk nyugodott. Rendbehozták dolgaikat, T. G. Hutkinson mindent rábizott a sógorára s átjött egyetlen leányával Európába, felejteni. Ez télen volt. Akkor Nizzában jártak, majd tavaszra Párist, nyáron pedig Svájcot látogatták meg. Őszre Bécsbe kerültek, ahol Elly köhögni kezdett egy kicsit. A legelső orvosi szaktekintély azonnal megállapította, hogy Ellynek semmi baja sincs, de azért nem fog ártani, ha egy kis tengeri levegővel szellőzteti a tüdejét. Abbáziába küldte őket, ahová este érkeztek meg. Elly fáradt volt, azonnal aludni tért. Az apja ellenben a szomszéd szobában az asztalhoz ült és sorra vette az utóbbi időben érkezett leveleket, sürgönyöket. A szép szál öreg embernek nem kellett szemüveg. A preszbiopsz emberek szigorú, messziről való nézésével vizsgálta az irásokat s aki most látta volna, joggal hihette volna, hogy vagy egy nagyszabású összeesküvésről kapott jelentéseket, vagy pedig fejedelem, aki harcoló hadvezérének táviratait betüzi ki. T. G. Hutkinson azonban sem összeesküvő nem volt, sem fejedelem. A táviratok és levelek az _Északi Vasúttársaság_ és néhány rézbánya igazgatójától jöttek. Az igazgató rendes napi jelentéseket küldött az üzletek állásáról. Körülbelül éjfélig tartott, mig Hutkinson valamennyit elolvasta s jegyzőkönyvébe mindnyájáról egy-két szó megjegyzést tett. Aztán körülnézett s vetkőzéshez kezdett. Néhány perc mulva már a lámpa se égett a Hutkinsonék két szobájában s lenn a fülkében a portás egy négyszögletü kartonlapra legszebb rond-irásával írta fel:

_T. G. Hutkinson és leánya. Chicago._

Már korán reggel a parkban sétáltak. Mosolyogtak a tengeren, a mi kis helyi érdekű Quarnerónkon. Az óceánjáró amerikai lány egyszerű szürke gyapotruhában állt a parton s együtt mosolygott apjával, aki már a környék összes szigeteinek nevét megtanulta s most a teendő kirándulások végpontjait mutogatta a leányának. Délelőtt aztán meglátogatták az orvost, akihez a bécsi tanár ajánlotta őket. Fiatal ember volt még, néhány évvel ezelőtt a bécsi professzornak asszisztense. Szinte kellemetlen szolgálatkészséggel fogadta őket, kérdezgette, hogy tetszik-e a park, milyen a koszt, jó-e a lakás. Aztán felajánlotta, hogy velük ebédel, ha nincs ellene kifogásuk.

– Csak tessék – mondta apja nevében is Elly – nagyon fogunk örülni.

Az öreg Hutkinson azonban bizonyos barátságtalan indulattal nézett a csinos fiatal orvosra. Általában minden jóképü, valamire való fiatalemberre neheztelt. Érezte, hogy a sok derék és csinos ifjú közül az egyik valamikor eljön és elviszi a lányát. S ő akkor egyedül marad a világon, teljesen egyedül, mert még maga előtt sem átalotta bevallani, hogy feleségén és lányán kivül soha senkit nem szeretett ezen a világon. És mintha mindaz a szeretet, amelyet másoktól megtagadott, összesürösödve rakodott volna le a szivében, a feleségét meg a lányát csodálatos, szinte földöntúli imádattal szerette. S amikor az asszony meghalt, ez a gazdag, nagy szeretet-örökség egyes-egyedül Ellyre maradt. Ha együtt látta az ember Hutkinsont a lányával, azt hihette volna, hogy az öreg a férj, Elly pedig a feleség: olyannyira előzékeny, udvarias, szeretetteljes és féltékeny volt az öreg, s olyan simuló, engedelmes, szinte kacér volt Elly. Érthető tehát, hogy az öreg nem imádta az Elly közelébe került fiatalembereket. Minél különb volt az illető, minél jobban s minél több cimen érdemelte meg Elly kezét, annál csunyább féltékenységgel nézett rá. Az biztos volt, hogy ha már egyszer férjhez megy Elly, a férjét nagyon fogja szeretni az öreg. De amig csak ugy járt a lány körül valaki, addig rablót látott benne, az ő boldogságának megrontóját.

A fiatal orvost azonban legkevésbbé sem bántotta ez a hangulat. Lehet, hogy észre se vette, elég az hozzá, hogy délben egyszerre csak megjelent annál az asztalnál, ahol Hutkinson ült a lányával. S még hozzá nem is jött egyedül. Egy indigókék ruhába öltözött fiatalembert hozott magával, aki ez alkalomra szépen megborotválkozott, még rizsporos is volt az álla. Egyenesen az öreg amerikaihoz vitte:

– Bocsánat – mondta, engedjék meg, hogy bemutassam egy páciensemet és barátomat, Orsovai urat…

Pál levette a kalapját és meghajolt. A lány közönyösen nyujtotta neki a kezét. Az öreg mosolyogni próbált, de ez csak ajkával sikerült neki, a szemével ezt mondta:

– Megint egy rablójelölt!

Az ujon jöttek leültek, s ételt rendeltek. Orsovai összeszedte minden angol tudományát és a lánynyal kezdett beszélni. A doktor Hutkinsonnal beszélt. Érdeklődött az amerikai viszonyok iránt, majd pedig erősen osztrák szívvel magyarázta meg Ausztria és Magyarország furcsa, de kölcsönös helyzetét.

Az ebéd nem volt valami dús lakoma. Az amerikai egyszerü ember volt, s a leányát is a maga képére nevelte. Tészta után szivart kért a pinczértől s rágyujtott egy britannikára, bárminő ambicióval tolta is az elébe az aranyospiros övvel ékes Henry Claiket, Upmanokat, Bockokat. A fiatal doktor egy Upmanra gyujtott. Még folyt egy kicsit a beszélgetés, vitázva szürcsölték a feketekávét, miközben az öreg szeme folyton Pálon volt. Nem tetszett neki, hogy ez a vad-idegen ember, akivel egy óra előtt ismerkedtek meg, egészen közel hajlik a lányához, mosolyog rá és úgy beszél vele, mintha legalább is tíz esztendeje ismerné. Aztán az ilyen pózból a beszélgetés tárgyára is lehet következtetni: ez az ifjú bizonyára nem Abbázia klimatikus hatásáról értekezett a kisasszonynyal, hanem valami olyanról, a mit csak mosolygó szemmel, egészen közel hajolva lehet tárgyalni.