Part 10

– Iványi…

Az volt. Lement elébe a kertbe vezető lépcsőn, s a karjába kapaszkodott.

– Édes Sándor… jó Sándor…

Iványi nem tudta mit csináljon vele:

– De nézze, nézze – mondta – ezer kocsis látja… jöjjön, hiszen meghűl!

Rémülten vitte be a lépcsőházba. Levette a télikabátját, s karonfogta. Úgy vezette fel a lépcsőn. Most boldog volt az asszony. A szemével intett egy lakájnak, aki erre megütötte a lépcsőházban elrejtett nagy gongot. Exotikus, búgó harangszó hullámzott most a házban, az érc mély basszusa megtöltött minden zugot. Mint valami harangzúgás közepette, úgy mentek föl ketten a pirosszőnyeges lépcsőn, az elvesztett s eltaposott kaméliákon lépkedve, egy nagy, szép ember, s a karján egy asszony, akinek csupa lázban égő ideg volt a teste, s aki e pillanatban felfogta izgatott lelkébe az egész világot.

– Vacsorához, vacsorához – mondogatták fönn egymásnak a vendégek. A miniszter kis, göthös, frakkos alakját majd agyonnyomta az a sok robusztus stréber, aki utat csinált neki az asztalhoz.

– Utat a kegyelmes urnak! – kiabálták.

S aki hirtelen hátranézve erre a kiáltásra, félreállhatott az útból, az oly boldog volt, hogy ő is velük kiáltotta:

– Utat a kegyelmes úrnak!

Orsovai mögötte tipegett, boldogságtól ragyogó pillantásokat vetve jobbra-balra, s e pillanatban hasonlított ama híres margitszigeti vendéglőshöz, aki, mikor a cigány az ő szerzeményét játszotta, asztaltól-asztalhoz ment, s vad-idegeneknek is sugárzó arccal mondta:

– Was? Das ist ’was!

Párok tolongtak az asztalok körül, szép asszonyok, csunya asszonyok, sovány lányok, kövér férfiak, nagy, rendetlen tömeg. Elly magához szoritotta Iványi karját. Ez hozzáhajolt és halkan mondta neki, mosolylyal az ajkán:

– Ma délután öt óra óta nem vagyok államtitkár.

Asztalhoz ültek, megkezdődött a vacsora. Orsovai mielőtt leült volna a helyére, még egyszer végig járta a szobákat, hogy mindenkinek van-e helye. Érdekesek voltak a csoportok. Az egyik asztalnál Baradlay, a szép regényíró összekerült egy híres anatómus egyetemi tanárral. Az asszonyok, akiket éppen az író miatt tettek ahhoz az asztalhoz, dühösek voltak: Baradlay orvosi vitába elegyedett a professzorral, s emellett is maradt egész este. Dorozsmay képviselő két érett asszony között ül. A legvaskosabb dolgokat mesélte nekik, s nem is erőltette meg magát, hogy kétértelmű legyen. A fiatal nagyságos úr egyértelmű volt, s az asszonyok egyszerű arccal vettek tudomást a históriákról, amelyeket előadott. A miniszter egy nagy asztal fején ült, jobbján Orsovai, balján egy nagykereskedő, aki külön kikérte a maga számára ezt a kegyet a ház uránál. Szubvenció kellett neki egy alapítandó iparvállalatához. Orsovai mellett egy mogorva úr ült, egy szinház igazgatója. Erre meg Orsovainak volt szüksége. A kis Anna ugyanis ennek a mogorva úrnak a szinházánál volt alkalmazva. Öt perc alatt sikerült is neki a társalgást erre a témára fordítani.

– Tehetséges nő, – mondta tettetett hidegséggel – érdemes volna felkarolni. Idővel elsőrangú erő lesz belőle…

Az igazgató, a vén róka már jól tudta, hogy milyen viszony volt kettejük közt, s meggyőződéstől duzzadó hangon felelt:

– Igaz. Nagyon tehetséges. De lássa, kérem, mit csináljunk? Nincs pénz. Én a művészekkel tartok, s ha volna pénz, nem fizetést, hanem civillistát adnék nekik. De nem lehet, mert a részvényesek greizlerkodnak…

– Bizony ez baj.

– Aztán lássa: utóvégre a szinháznak nem az a hivatása, hogy jól fizesse a tagjait. A nőket jól fizetik a szeretőik, csak a férfiak kerülnek sokba. Habár utóbbi időben már azok is keresnek…

Szinháza egy tagjára mutatott, aki a világ legfeltünőbb szabású frakkjában ült egy érett hölgy mellett. Aztán közel hajolt Orsovaihoz:

– Uram – mondta neki – értsük meg egymást. Az élet rövid, s a szinleléssel töltött napok nem jönnek vissza. Beszéljünk őszintén. Önnek tetszik az a nő. Vegyen részvényeket.

Orsovait meglepte ez a nyers hang. De okosnak találta ezt a módszert.

Az igazgató mosolygott:

– Van még egy mód. Én vagyok a szinház igazgatója. Én pusszirozhatom őnagyságát.

Orsovai ránézett. Nem tudta, hogy rögtön kell-e a tárcájába nyulnia, vagy majd csak későbben.

– Nem fogunk összeveszni – mondta az igazgató, s egy ötezer forintos váltóra gondolt.

A másik asztalnál szótlanúl, mereven ült Iványi mellett az asszony. Tele volt rémülettel és fájdalommal. Nem tudta mire vélni Iványi szavait. Kérdezősködni nem lehetett. Hogy megbukott, az bizonyos, mert még tréfából sem szokott hazudni. De miért? Hogyan? És mit fog most csinálni? Nagy kedve lett volna fölállni, s rövid beszéddel hazaküldeni az egész társaságot, kiparancsolni a férjét is és maga mellé húzni Iványit, hogy mondjon el neki mindent. De nem lehetett, hát kínos nyugalommal ült mellette.

Valamelyik asztalnál már róluk beszéltek.

– Nézze – mondta egy kövér asszony egy másik asszonynak – milyen közömbös arccal ül az államtitkár mellett. Ismerem ezt, amikor ilyen közömbösek az asztal fölött… Az asztal alatt bezzeg…

– Pszt! – mondta a másik.

– Nekem beszélhet! – szólt a kövér ajkbiggyesztve – én már kijártam ezt az iskolát!

Nagy volt a zsibongás. A viták nekihevültek, Dorozsmay körül viharosan kacagtak az asszonyok, s úgy hátradőltek nevettükben a székeiken, hogy fehér mellükből még több látszott. Egy asztalnál – valahol csak kell – a zsidókról beszéltek. Erre az adott okot, hogy az egyik szobában összeült a gentry, s mintegy kis szigetet alkotott ebben a vegyes óceánban. Egy nagyhasú kereskedő beszélt:

– Wir Juden…

Egy másík folyton magyarul felelt neki. A nagyhasú roppantúl panaszkodott valami állítólagos antisemita hecc miatt. Hogy a veje azért nem lett közjegyző, mert zsidó, s hogy ez nem az egyetlen eset, mert a Schlittauer fiát, aki pedig magyar nemes _az aldunai_ előnévvel, nem vették be a honvédhuszárokhoz.

– Szegény Ernő kénytelen volt közös huszárnak menni! – mondta végül olyan hangon, mintha azt mondta volna: „Szegény Ernő negyven évi gályarabságra ment.“

Aztán hozzátette:

– Borzasztó időket élünk! Két év mulva annyira leszünk Pesten, hogy köveket fognak utánunk dobálni az utcán!

A másik asztaltól egy erős férfihang kiáltott közbe:

– Én is dobok egyet!

Mind oda néztek. Aztán mosolyra húzódtak az arcok, mert a közbekiáltó Baradlay volt, akit jó zsidónak ismert mindenki, s aki sehol se tagadta ezt, irásaiban legkevésbbé. Nevettek, de Baradlay komoly arcát látva, a nagyhasú is komolyan kérdezte tőle:

– Ugyan miért?

– Mert maguk megérdemlik, hogy mindnyájukat megkövezzék!

– Ohó! ohó! – kiáltott a nagyhasú elnöklete alatt álló asztal, az urak nemet intettek a tenyerükkel, a hölgyek nevettek. Baradlay fölállt. Végre elemében volt: ellene volt mindenki, s egyedül kellett harcolnia.

– Még egyszer mondom – szólt kipirult arccal, miközben fényes, fekete haja a homlokára omlott – még egyszer mondom, hogy én is ott leszek, amikor magukat megkövezik és istenjézus uccse én is agyonverek annyit, amennyit csak tudok!

A nagyhasú most igazán dühbe jött:

– Na, wenn die Juden so sprechen!…

– Ja, – kiáltotta vissza Baradlay – nem beszélek hasból! Maguk az igazi antisemiták, nem a néppárt! Azok, szegények, igaztalan ügyért harcolnak, s mivel minden hazugságnak meg kell halnia egyszer, hát az övék is meghal. De aki magukra haragszik, annak igaza van! Maguk kiuzsorázták a népet, elvették a gentrytől a földet, zergeszőrös kalapot viselnek, huszároknak küldik a fiaikat és versenyistállót tartanak! Maguk tapintatlanok és mi vagyunk a maguk áldozatai! Én, te, ő, mi, a szegény zsidó középosztály, akik a kezünk keserves munkájából élünk, _mi_ érezzük meg a maguk komiszságait! Amért maga rálicitált az államra, mikor az állam földet akart venni ruténeknek, hogy a zsidókat is kihúzza a bajból, igen, amikor maga odament és azt mondta annak a nagybirtokosnak, hogy „uram, én többet fizetek, mint az állam, adja bérbe nekem a földjét“ – amért maga ezt tette, azért annak a szegény öreg zsidónak, aki ott ül a tulsó asztalnál, hatvan éves koráig kellett várni, hogy egyetemi tanár lehessen, holott az lehetett volna már harminc év előtt! Amért a maga Schlittauer barátjának a fia huszárnak megy és le akarja főzni a pénzével a gentryt és az arisztokráciát, amelynek utóvégre is született joga ebben az országban az urat játszani, azért az én apám temetése után kiköpött egy ember, és azt mondta: „Pfuj, zsidó temetés!“ De maga ezt nem érti, kérem! Amért maga igazat ad minden piszkos falusi uzsorás zsidónak, még akkor is, ha igazán uzsorás, amért maga bömböl a szövetkezetek ellen, amért maga szidja a katolikus papokat, ahelyett, hogy összehúzná magát és hálát adna ennek a komoly magyar fajtának, hogy bevette, testvérévé fogadta, azért az én fiam sírva jön haza az iskolából, hogy azt mondták neki: „zsidó!“ Amért maguk ostobák, tapintatlanok és játszszák az arisztokratát, azért kell nekem azt hallani nap nap után, hogy nem vagyok magyar! Érti ezt maga? Én nem tudok se németűl, se franciáúl, a világnak semmi más nyelvén, csak magyarúl. Nem szeretek más földet, csak ezt. Itt születtem, itt van eltemetve az apám és az anyám és mégis azt kell hallanom, hogy én itt idegen vagyok! Ennek maguk az okai, maguk, milliomosok és nagy urak, bankhercegek és börzekirályok, szívtelen pénzvadászok, akiket bár köveznének meg az antisemiták, én is velük tartanék! Maguk csak rosszat csináltak ebben az országban, amely a modern nagyságát nagy részben a zsidó középosztálynak köszöni. Ami jót ezen a földön zsidók csináltak, azt mi csináltuk, szegény skriblerek, zsidó tanítók, orvosok, mérnökök, ügyvédek, bírák, zsidó villamos kalauzok, gyári munkások, útkaparók! Ja, die Juden sprechen so!

Észre se vette, csönd lett körülötte. Leült. Csak a másik két szobában volt zaj, ez a szoba hallgatott. Kinos jelenet volt. De egypár emberben felforralta az igazságérzetet. Érezték, hogy ennek az embernek igaza van. De igaza volt a nagyhasúnak is: a zsidók beszélnek így? Hát akkor hogy beszéljen a szegény antisemita, aki ebből él? Miből éljen meg, ha zsidók eszik el előle a falatját? Baradlay mindevvel nem törődött. Ahol csak lehetett, hangoztatta ezeket az elveket. Meg volt győződve, hogy ez az igazság, s hogy addig semmire se fogják becsülni a zsidó vallású magyart ezen a földön, amig a _haute finance_ és ennek rakoncátlan kölykei tisztességet nem tanulnak, amig a haute finance minden szemérem nélkül dörgölőzik az arisztokráciához, s amig ezért lenézi, magánál kisebbrangú embernek tartja saját munkás véreit. Ne legyen bennük meg az egyenlőség érzete. Igenis, érezzék, hogy az emberiségnek egy általános, nagy áramlatával állnak szemközt, s ne akarjanak önérzet és munka nélkül egyszerüen beletolakodni abba az áradatba, amely ellenük folyik. Igenis, tudják meg, hogy nem csak a szegény zsidónak a sorsa az elnyomatás, hanem az övék is, tűrjenek tisztességgel, s gondolják meg, hogy ha a nagy antisemita áradat ellen _harcolni_ kell, akkor nem a Lipótváros nyalka huszárjai, vagy a bérlők gentry-majmoló fiai, sem az arisztokraták lefőzésére alakult pénzes ifjak klikkje nem fog harcolni, hanem a szegény intelligencia, a becsületes ügyvéd és az éhes ujságiró, a fáradt orvos és a tanár, a középosztály, amely tanult, s amelyben van az, ami a felsőbb zsidóságban nincs: önérzet és erkölcsi tartalom. És ha majd ütik a zsidót, hát nem a kereskedelmi bank igazgatóját fogják ütni, sem a villamos vasutét, sem a börzefejedelmeket, óh, ezeket nem lehet bántani. A szegény zsidó jogászokat fogják pofozni az egyetemen, az éhséggel küzdő orvosnövendékeket fogják kiverni és a rosszúl fizetett ujságirók ablakait törik be. Ezt hirdette Baradlay, harcot hirdetett a _haute finance_ túlkapásai ellen egy elnyomott vallás elnyomottjai nevében, azoknak az ezreknek a nevében, akik a lelkük egész, minden melegével sem tudnak megpuhítani egy darab rögöt ebből a magyar földből a maguk számára. Ujabb időben sok fiatal is csatlakozott hozzá, de a régiek, a megcsontosodott vidéki, úgynevezett izraeliták, s a modernek egy része, amely felekezetnélkülinek iratkozik be az egyetemre, ellene volt. Bolondnak tartotta és károsnak a zsidóság ügyére nézve. Ezek szerint az volt a jó, ha egy rongyos uzsorásért az egész magyar zsidóság exponálta magát. Meg az volt a rossz, a baj, a bánat, a véres sértés és az antisemitizmus, hogy aldunai Schlittauer Jakab fiát nem vették be a honvédhuszárokhoz.

Vége felé járt a vacsora. Már a virággal borított gyümölcsöskosarakat fosztogatták, s néhány perc mulva már minden asztaltól felálltak. A notabilitások a dohányzóba mentek, a hölgyek egy része a fiatalabb urakkal a szalonokba vonult. A fagyos pincérek leszedték az asztalokat, s a drapériák mögül előtűnt a kis szinpad.

A kegyelmes úr körül nagy csoport tolongott a dohányzóban. A kis öreg buta mosolylyal állt a frakkos urak közt, vastag szivarral a szájában. Egy sarokban Orsovai erősen tárgyalt a szinházigazgatóval; körülbelül megegyeztek a kis Annára nézve. A füst kiáradt ebből a szobából, s most már az egész lakásban dohány és ételszag terjengett, s a pezsgőtől vidám hölgyek egyre hangosabban viselkedtek. Orsovainé egy karosszékben ült, mellette Iványi. A férfi mosolyogva beszélt, mintha valami semmiségről volna szó:

– A holnapi lapokban – mondta – benn lesz a lemondásom. Nagyon megutáltam az embereket. A dolog úgy történt, hogy a kegyelmes urat meginterpellálták ma a képviselőházban egy cukorgyár miatt…

Egy másik csoportból idehallatszott:

– Márkus Emilia százszor jobban játszsza!…

– Az öreg felállt – folytatta Iványi – és szó nélkül rámkente az egész hibát. Akkorákat hazudott, hogy elhűlt bennem a vér. Az ellenzék dühös lett…

(– Akkor maga sohse látta Dusét!)

– … a miniszter pedig délután magához hivatott és a világ legtermészetesebb hangján mondta: „beláthatja, kedves Iványi, hogy ezek után mennie kell.“ Meghajtottam magamat, s egy félóra mulva beadtam a lemondásomat. Öt órakor a minisztériumban járt a Pester Lloyd munkatársa, s megkérdezte a kegyelmes úrtól, hogy megcáfolja-e az államtitkár távozását. Az öreg egyszerűen azt mondta neki, hogy nincs cáfolat. Ez az egész.

(– Hát a haldoklási jelenet?)

Az asszony minden ízében elkeseredve szólt:

– De hisz ez gazság!

– Ez politika – mondta nyugodtan Iványi. – Most egy hónapra el kell utaznom.

Ez volt a borzasztó, ettől félt az asszony.

– Istenem, istenem – csak ezt tudta mondani.

A kis szinpadon megjelent a Walzer úr ingyenszinésze és egy monológot adott elő.

– Nézze a férjét – mondta Iványi.

Odanéztek.

A dohányzó közepén állt most Orsovai. Majdnem az összes férfiak ott voltak körülötte. A sovány képviselő, aki a parlamentben oly szolgálatkész volt vele szemben, egészen a közelébe furakodott. Mosolygó arccal fogadta Orsovai ezt a sok hódolatot. S ahogy egy lépést tett előre, hogy a szavaló szinészt jobban hallja, tiszteletteljesen utat nyitottak neki.

Salgó főszerkesztő úr a lépcsőházban magyarázott egy éjszakázó-képű fiatalembernek:

– Menjen be, Váradi és irhat két hasábot is. Adja a teljes névsort. A miniszterről külön irjon. Ha elvégezte, még vissza is jöhet. Siessen.

Az ujságíró vette a kabátját és beszaladt a szerkesztőségbe. A kapuból még visszakiáltott:

– Hozzak levonatot?

– Nem kell. Majd Zrinyi átnézi.

Zrinyi ugyanis szerkesztője lett a _Közvélemény_nek. Fájdalom, nem vehetett részt az estélyen, mert a lapot kellett csinálnia.

A szavalat után ének következett. Az opera két konkurrens énekesnője énekelt duettet. De ezekre már senki se figyelt. Csak éppen, hogy az arcukat feléjük fordították. Az asszonyok a legyezőik mögött suttogtak, a férfiak pedig most már mind Orsovai körül voltak. Megkezdődött a nagy imádás. A nehéz boroktól és a sok ételtől mámoros urak vágyó szemmel néztek rá, s mindenik magára akarta vonni a figyelmét. A miniszter külön állott egy kis csoporttal, mert ő már biztos volt a dolga felől. Az urak arról beszéltek, hogy miért nem választatja meg magát képviselőnek.

Egy kereskedő megjegyezte:

– Budapest bármely kerülete boldognak érezné magát, ha egy ilyen zseniális, népszerű, nagystílű ember lenne a képviselője!

A sovány képviselő ráhagyta:

– A Házban szívesen látnák… hisz tudják az urak, hogy mily tűntető üdvözléssel fogadták, amikor a karzaton megjelent!

Többen kezdtek beszélni egyszerre. Mindenki be akarta bizonyítani, hogy Orsovai a legnagyobb magyar. Egy előkelő szobrászunk, akit bizalmas körben Fabius Cunctatornak neveztek, mert minden szobrával évekig késett, s aki abból élt, hogy alálicitálta a többit, mosolyogva kiáltott fel:

– Uram, esküszöm önnek, hogy még soha szobortéma úgy nem lelkesített, mint az ön büsztéje… nagyon örülnék, ha meglátogatna a műtermemben!

Orsovai felelet gyanánt kegyesen mosolygott. A szobrász öt perc mulva boldogan mesélte egy másik csoportnak:

– Megrendelte nálam a szobrát…

Zúgott a szoba a dicséretektől. Az urak túlkiabálták egymást. Azt akarták, hogy képviselő, miniszter, minden legyen Orsovai. Ez a nagy imádás oly hullámokat vert, hogy odacsődültek a szomszéd szobából az asszonyok is.

– Igen – ordította tűzpiros arccal a sovány képviselő – kell, hogy bekerüljön a Házba!

A miniszter alkalmasnak találta a pillanatot. Közbekiáltott:

– Ami késik, nem múlik!

Erre olyan éljenzés és taps tört ki, hogy reszkettek belé az ablakok, s a kocsisok összecsoportosultak az utcán. Ezzel el volt döntve, hogy Orsovaiból képviselő is lesz. Mosolygott, egyre mosolygott, nem tudta, mit csináljon. Legjobban szeretett volna ő is tapsolni és éljenezni. A pokoli zsivaj nem akart szünni; az emberek egymást kapacitálták, egymást kényszerítették a házigazda nagyságának elismerésére. Az általános zavarban kimenekült Orsovai egy kis szalonba. Egy asszony volt ott, ismert pesti szépség, akinek képviselő volt a férje.

– Orsovai! – kiáltott utána, amikor látta, hogy az izzadó alak tovább akar szökni.

Orsovai megfordult:

– Parancsol, nagyságos asszonyom?

Az asszony kacér pillantást vetett rá, megfogta a karját és leültette maga mellé egy székre. Ennek a hölgynek, aki imádta a szép ruhákat, a páholyokat és a gummikerekű számozatlant, csőd előtt állt a férje.

– Hallgasson ide, maga csábitó szemű ember – mondta neki a világ legbátoritóbb pillantásával és csöndesen, mintha önkéntelenül történt volna, rátette térdére a kezét.

XXII

A munkanélkülieket segélyző nagy intézettel annyira voltak, hogy még mindig nem irták ki a pályázatot. Annyiféle érdeknek kellett eleget tenni, hogy a pályázati föltételek kidolgozása valóságos kín volt. A zsürit úgy kellett összeválogatni, hogy az öreg Lénárt minden bizonynyal elbukjék a pályázaton.

– A pályázat – mondta a miniszter – olyan, mint amikor az ember az orfeumba megy egy szép nő kedvéért. Hogy vele vacsorálhasson, pro forma az egész műsort végig kell hallgatnia. Tőlem ugyan ötven tervvel is pályázhatik az öreg, nem kapja meg a munkát…

A miniszternek nem az volt a célja, hogy a a munkanélküliek intézetet kapjanak, hanem az, hogy ő pénzt kapjon. Orsovai pedig semmivel se törődött, csak a kis Annával. Tehát szegény mankanélküliek akár éhen is halhatnak tőlük…

Kedden, Orsovai fogadónapján egy küldöttség jelentkezett. Előkelő fővárosi polgárokból állott, a polgármester vezetése alatt. Ezek a kitünő urak telektulajdonosok voltak, s telkeik a jó isten kegyelméből éppen a Lágymányoson terültek el, ott, ahol a munkanélküliek intézetét fel akarták állitani. A polgármesternek nem volt telke, de a polgármester jó brúder volt, aki szivesen szolgálta a polgárok érdekeit, tekintve, hogy ő maga igen sokszor szorult rájuk. Ezek az urak a kányákat apró zsebtolvajoknak tekintették, s megvolt bennük a nagyobb banditának az a lenézése a kisebb iránt, amelyről Lombroso oly érdekes fejezeteket irt. Ők a maguk nemében sokkal nagyobbak voltak, ők hatalmas telekspekulációkat öltöttek városrendezési mezbe, ők összevásárolták a dunaparti vityillókat, s amikor egy középület épitésére került a sor, kifosztották ezekért a vityillókért a város pénztárát. Barátjaik voltak a villamos vasutak főrészvényesei, a közlekedés eme királyai, akiknek egy szavára emelkedik bizonyos utcákban a lakások ára. Gyönyörű szervezet volt, mindenkor katonai pontossággal működött. Most is öröm volt nézni a haditervüket. Egy országos nevű gróf révén, aki milliókat harácsolt össze dunaparti viskókkal, rámásztak a miniszterre, hogy proponálja Orsovainak a Lágymányost. A villamos igazgatók kiépítik a vonalat, új városrész fejlődik, bérkaszárnyák épülnek, egyszobás uzsoralakások a munkásnép számára, szóval a város nagyobbodásáról van szó, tehát a polgármesternek erkölcsi kötelessége támogatni a tervet. Ebből hasznuk lesz 1. a telektulajdonosoknak, akik drágán adják el a mocsaraikat, 2. a villamos igazgatóknak, 3. a spekuláns építészeknek, 4. a téglagyári igazgatónak, 5. a kövezési vállalkozónak, hatodszor, hetedszer és kétszázadszor pedig mindannak a sok nagyiparosnak, aki tagja volt a társaságnak, s így számíthatott munkára. Ennyi derék polgár kivánságára érdemes volt a polgármesternek elvállalni a küldöttség vezérletét, s hosszú szónoklatban ajánlani a Lágymányost.

Orsovai rövid beszédben felelt nekik, kifejtvén, hogy úgy a miniszter úr ő kegyelmessége, mint az ő csekélysége is a Lágymányosra gondolt, s több, mint valószínű, hogy ez a világon páratlan intézet ott fog felépülni. A küldöttség elégedetten távozott, s a kapuban az egyik haramia meglökte a polgármestert:

– Te, – mondta – ez az ember azért kéreti magát, mert díszpolgár akar lenni. Mit szólsz ehhez?

A polgármester nyugodtan hagyta rá:

– Én nem vagyok ellene… Utóvégre ez az intézet városunknak igazán legnagyobb, leghumánusabb, legvilághírűbb…

Mit törődött Orsovai az intézettel! Mint mindig, úgy most se akart egyebet, csak jól élni. Hogy a körülötte vad forgatagban táncoló világ mit csinál vele, azzal nem sokat törődött. Egyáltalán nem gondolkozott a sorsán, nem kutatta sikereinek okát, csak élt. Egy célja azért mégis volt. A kis Annát megszerezni, s ha ezt eléri – gondolta – akkor teljesen boldog lesz. A kis Annának is ma kellett jönni, mára igérte, hogy eljön tudakozódni. Orsovai körülnézett a lakásban, s úgy találta, hogy az alkalom kitünő, mert a felesége nincs otthon. Elly ugyanis nem birta ki a nagy bizonytalanságot, s Iványihoz ment, megtudni mindent. Öt óra körül megjelent a kis Anna. Megint az a hidegtől piros kis arc, az élénk szem, a kedves, fiatalasszonyos kalap.

– Fogadjunk – mondta, amikor bejött – hogy nem intézték el még a férjem ügyét!

Orsovai elébe ment, megcsókolta mind a két kezét, s lesegítette válláról a gallért.

– Még nem intéztük el, kis Anna – mondta meghatott hangon – de legkésőbb a jövő héten megkapják a kinevezést.

– A jövő héten, a jövő héten! Mindig ezt mondják.

A milliomos úgy állt előtte, mint valami gyerek, engedelmes, kérő arccal.

– Óh – mondta – bár ezt mondhatnám mindig, Anna, bár ne kellene elmennie, bár maga mellett maradhatnék örökre.

Kinyujtotta feléje a karját.

– Nem, nem! – szólt az asszony és hátrahúzódott. – Értse meg, hogy ennek vége. Ilyen komoly, híres ember és nem akarja megérteni, hogy asszony vagyok…

A férfi a képviselő feleségére gondolt, aki formális ajánlatot tett neki, s kedve lett volna kiborítani a fiókjából azt a száz meg száz szerelmes ajánlatot, amit kapott. Minden asszonynak pénz kellett, mindenki élni akart, s Budapest összes alkalomszerző hölgyeinek klientélája megrohanta. Egy szavába került volna, s olyan háremet tudott volna összeállítani, mint senki más ebben az országban.

– De Anna – sóhajtotta elébe térdelve – én nem szeretek mást ezen a világon, csak magát.

Az asszony vállat vont:

– Édes Orsovai, ha ez igaz, akkor maga szerencsétlen ember lesz. Nézze, én kockára teszem a férjem állását, s a maga jóbarátságát, de megmondom az igazat. Én imádom a férjemet…

Imádta is, úgy, amekkora nagy szerelemmel egyes szinésznők, akik pénzt adnak a férjüknek, szeretik ezeket az urakat. Ezek törvényes Alfonzok, akik sohse féltékenyek a feleségükre, de akikre mindig féltékenyek a feleségeik.