Part 11

A kis Anna elment aztán, így, minden jelenet nélkül. Orsovai egyedül maradt s nem tudta felfogni, hogy ime van asszony, akinek nem kell a pénz. S mivel egyszerű elméjű ember volt, hát elhatározta, hogy addig fogja elhalmozni mindennel, addig fog rá költeni, amíg az asszonynak egyszer csak magától megjön az esze. Valahol olvasta, hogy a férjes asszonyok sokra becsülik a hosszan kitartó, soha nem ernyedő udvarlást. Elhatározta, hogy ilyen udvarló lesz. És leült a székébe és eszébe jutott, hogy mindez bolondság, hogy soha, soha nem lesz az övé a kis Anna, és könnyek gyültek a szemébe.

A szinház igazgatója pedig majdnem akkora lelkesedéssel gondolt erre a szerelemre, mint maga Orsovai. Több ízben föl is kereste a milliomost s részletes terveket dolgozott ki neki. A nyakába akaszkodott s mint tapasztalt szinházi ember nagyszerű tanácsokkal látta el. Elmondta neki minden szinésznő viszonyának történetét s lázas érdeklődést mutatott a dolog iránt. Közben amúgy mellékesen zsiráltatta az ötezer forintos váltót.

A szinház főrészvényese, volt gyárigazgató, aki most pénzének kamataiból élt, egy napon magához hivatta az igazgatót.

– Kedves barátom – rivallt rá – úgy hallom, hogy ön tárgyalásokat folytat a hires Orsovaival!

– Én?

– Igenis, ön. Figyelmeztetem, hogy önnek semmi joga beledugni az orrát egyébbe, mint abba, amit az ön kedvéért még művészeti vezetésnek is hajlandó vagyok nevezni. De a pénzügyeinkhez semmi köze, legkevésbbé van pedig joga kihasználni ennek az úrnak az érdeklődését Landauerné iránt. Hiába vág ilyen csodálkozó arcot, mindent tudok. Még egyszer őszinte jóakarattal figyelmeztetem, hogy ha arról van szó, hogy valakit meg kell pumpolni, hát itt vagyunk mi. Ön tudja, hogy már unjuk egyre adni a pénzt, az ujabb pénzeket és megint a pénzeket. Unjuk, na, erről kár is beszélni. A többi már szeretné otthagyni az egész históriát. Nekem legalább az az ambicióm, hogy valakire tisztességgel rákenjem a bódét. Hát kire kenjem, ha nem Orsovaira! Ön egy szamár, igazgató úr. Mi hónapok óta keresünk valakit, aki megvenné, vagy kibérelné, vagy elsülyesztené ezt a szinházat s amikor akad valaki, ezt ön akarja kis privátgombostűjére feltűzni, mint valami lepkét…

Az igazgató leforrázva távozott s ettől a naptól fogva a szinház részvényesei vették kezükbe a dolgot. Érdekes szinház volt ez a szinház. A Ferencvárosban építették, ahol édes-kevés remény volt arra, hogy sokan fogják látogatni. De a részvényes uraknak nem is ez volt a céljuk. Összeálltak öten-hatan, nyugdíjazott, öregedni kezdő brúderek, akiknek elég pénzük volt erre a lukszusra s mivel más szinházak művésznői rájuk se néztek, csináltak maguknak külön szinházat. Most tehát volt egy kis háremük, amelynek néhány nap alatt megalakult a maga külön kis izgatott élete, a maga kis primadonna-hecce, szépen kifejlődtek benne a vetélkedések, szóval az öregedő uraknak volt valami csiklandozó, pikáns foglalkozásuk. Boldog arccal jártak a kulisszák mögött, bekukkantottak az öltözőkbe, mint a basák a hárem celláiba. A kis szinésznők ezt egy csöppet se bánták. Ők örültek ennek, mert állandóan volt körülöttük hat éltes úr, hat gazdag polgár, aki idővel a szó szoros értelmében belebolondult ebbe a szinházba. A jó urak már egész napjukat ott töltötték. Az egyikük, volt igazgatója egy nagy vállalatnak, örült, hogy megint bibelődhetik pénztári kimutatásokkal, ellenőrzéssel, utalványok ellenjegyzésével, hát már reggel ott volt, nagy kéjjel turkált a könyvekben, szidta a pénztárost, a titkárt és az ellenőrt, leszamarazta a szegény igazgatót, akivel mind úgy bántak, mint egy darab rongygyal. Alig, hogy ez kitette a lábát, jött a másik, aki a fiatalabb hölgynemzedék tisztelője volt. Ez sorra fogdosta a kóristalányokat, lyukat fúratott az öltözőjük ajtaján, parancsolt velük, hol csókolta őket, hol meg felmondott nekik, a lakására citált egyet-kettőt s ez utóbbi esetben rendesen visszavonta a felmondást. A többi is ott ténfergett már hét órakor este a folyosókon; az egyik az igazgató nyakán ült, a másik a pénztárost ellenőrizte, a kis csapat kis többsége azonban a női öltözőkben lődörgött, be-benyitott s boldogan sütkérezett a sok fiatal lány társaságában, örült a furcsa szinházi szokásoknak: a tegeződésnek, a szabad csóknak, a szabad beszédnek, brutalizált mindenkit, aki férfi volt s éreztette a hatalmát mindenkivel, aki szoknyát viselt. Amikor pedig vége volt az előadásnak, a köztiszteletben álló urak távoztak, miközben a portás földig hajolva köszöntötte őket s egy kis vendéglőbe mentek vacsorálni, hol a szinház hölgytagjaival, hol azok nélkül. Szerelmesek voltak a szinházukba, örültek, hogy öregségükre kaptak ilyen játékszert, amelyet fiatal korukban elérhetetlen paradicsomnak tekintettek, örültek, hogy van egy _igazi_ szinházuk, izzó élettel, igazi nőkkel, vetélkedő szubrettekkel, kritikusokkal, közönséggel. Igy csiklandoztatták végig hátralevő napjaikat ezzel a kis épülettel, amely eleinte még jövedelmezett is.

Jövedelmezett, de csak eleinte. Amikor Pesten sorra kezdett bukni minden, amikor kocsmát nyitott egy volt milliomos és sok építész kivándorolt Németországba, sőt egyik-másik Transzválba is, akkor a kis szinház is inogni kezdett. Ez a kis bódé, amely a mulató, szórakozó város legtetején cifrálkodott, mint valami kacér kis tortadísz, szánalmasan feldőlt, amikor kifogyott alóla a fundamentom. Nem volt, aki mulasson, nem jártak operettekbe az emberek, hanem mindenki korán feküdt le, hogy korán kelhessen és megmenthesse, amit még lehet. A harmadrendű szórakozások igazi kedvelői: a gyorsan meggazdagodott, ebül gyült pénzű gavallérok letörtek s az öreg részvényeseknek kezdett drága mulatság lenni a szinház. Próbáltak megszabadulni tőle, de ez meg nehéz volt. Két ujságiró ki akarta bérelni, de mindössze ötszáz forintot tudott előteremteni erre a célra. Tervnek tehát nem volt gyönyörübb terv, mint Orsovai zsebébe dugni a műintézetet. Érezni kezdte ezt Anna is, megsejtette, hogy őrajta keresztül akarják megpumpolni a milliomost s egyik nagyobb szerepet a másik után ütötte el az ellenprimadonna kezéről.

Orsovai pedig rendes vendég lett a szinházban. Állandó földszinti páholya volt s onnan nézte azokat a darabokat, amelyekben Anna is szerepelt. Ilyenkor le se vette róla egész este a látcsövét, még akkor se, ha a felesége vele volt a páholyban. A legutolsó kulisszatoló is tudta, hogy az Anna nagyságának mily előkelő udvarlója van, s maga a kis Anna nem is haragudott olyan nagyon ezért a hirért. Utóvégre ő hű maradt a derék állatorvoshoz, s az csak hasznára volt, hogy érdekessé tették, hogy az egész szinház közönsége a látcsövező szerelmesen mulatott. A szinház fiatal hölgyei csodálattal néztek rá, büszke volt rá az egész személyzet. Még a férfiak is oly büszkeséggel mentek el Orsovai mellett, mintha mondanák: „Úgy nézz rám, hogy nekem jogom van megölelni, megcsókolni és tegezni azt, akiért te a bolondját járod!“ S valóban, Orsovai irigyelte is ezeket a szegény fiúkat, akiknek igazán nem volt egyéb gazdagságuk, mint ez az egy előnyük Magyarország leggazdagabb embere fölött.

Egy este, amikor Orsovai előadás után hazatért, s látta, hogy felesége már édesen alszik, bement a dolgozószobájába, egy kicsit gondolkozni. Ez csak ilyen kétségbeesett helyzetében jutott eszébe. Ahogy leült az íróasztalához, nagy borítékot látott a mappán. Felbontotta. Valami akta volt benne, s mellette a miniszter névjegye.

„Kedves Orsovai – írta a kegyelmes úr – magának küldöm ezt a kinevezést, adja oda annak, akit illet. Azt hiszem, szivességet teszek.“

Az akta Landauer Jenő okleveles állatorvos kinevezése volt. Nevezett úr felhivatik, hogy jövő hó elsején jelentkezzék a kisbéri állami ménestelepen.

Tehát itt volt a kinevezés. Ime, van állás, állami hivatal. Nem kell tovább kínlódni. Annának nem kell a részvényes urak kedvében járni, s eltűrni, hogy szőrös kezüket csevegésközben födetlen vállára tegyék. Vége minden bajnak, ime int felé a csöndes vidéki élet, a zavartalan boldogság.

Orsovai nézte egy kicsit az aktát, aztán visszatette a borítékba és a zsebébe gyürte. Majd elővett egyet elegáns névjegyei közül, s ezt irta rá:

„Kedves Anna nagysád! A miniszter úr ő kegyelmessége éppen most értesít, hogy legnagyobb sajnálatára már minden állást betöltött, s így fizikai lehetetlenség, hogy k. férjét kinevezze.“

Oh, a kis Anna nem fog vidékre menni. A kis Anna a háremben marad, amig meg nem puhul. A kis Annának előbb-utóbb rá kell jönnie, hogy vannak nagy és erős dolgok a világon, de mindeneknél erősebb a pénz.

XXIII

Landauer Jenő, mint már egyszer említettük, szégyelte magát. Önérzetes ember volt, s álmatlan éjszakákat okozott neki az a tudat, hogy a felesége keresetéből kell élnie. És még ha olyan kereset volna, mint aminő a varrónőé, vagy azé az asszonyé, aki zongoraleckéket ad! De Landauer Jenő érezte, hogy ezzel a kilencven forinttal a felesége szép lábai is meg vannak fizetve, ezzel meg van fizetve a szinpadon kötelező kacér mosoly, meg van fizetve szelid hullámban emelkedő fehér melle és a jog egy csomó piszkos gondolatra. Amikor néha egyedül vacsorázott otthon, elgondolta, hogy azt a darab kenyeret, amit a szájába vesz, a szinházi közönség pénzén vették, s hogy ez a közönség ezen a pénzen jogot váltott az ő felesége lábának a látására. „– Pfuj – gondolta – én nem vagyok férfi, mert a feleségem testéből élek.“ Ez a komplikált gondolatlánc, amely dicsőségére válik egy állatorvosi elmének, folyton kinozta. Alig mert szemébe nézni a feleségének.

De ez még nem volt minden. Az állatorvos Golgotája sokkal meredekebb volt, mintsem gondolta. Egy napon hazajött Anna és így szólt hozzá:

– Jenő, figyelj ide és érts meg. Te tudod, hogy hű feleséged vagyok, s hogy nincs más gondolatom, csak te. De az én pályámon kevés ez a kilencven forint. Az adósságainkat nem tudjuk fizetni, a végrehajtó minden héten itt van, s kedden nem volt mit vacsoráznunk. Orsovai úr felajánlotta, hogy megveszi az _India csillagá_-hoz szükséges ruháimat.

Landauer lehajtotta a fejét.

– Jenő – mondta az asszony, miközben megölelte és reszketett a hangja – Jenő, nekem el kell fogadni ezt az ajánlatot…

Jenő nem szólt semmit, mert az asszony sírt. Nagyon keserves volt az ő életük. Jenő most érezte igazán, hogy mily nagy dolog az élet s mily nehéz férfinak lenni. A feleségét gyanúsítani eszébe sem jutott. Érezte, minden pillanatban érezte forró lehelletét annak a határtalan szerelemnek, amelylyel az asszony körülvette. Nem felelt egy szót sem. Hogyan is felelhetett volna? Hisz csak annak a férjnek van joga rendelkezni a felesége fölött, aki enni ad neki. A házasság gondolatának legmélyén ott rejtőzik az az elv, hogy a férfi gondoskodik az asszony szükségleteiről s ezért az asszony odaadja magát neki. Évezredek civilizációja és irodalma csak nemes zománcot tudott adni ennek a nyers gondolatnak, megölni nem tudta.

Nem szólt semmit, s Anna elfogadta a ruhákat. Szerepet kapott az _India csillagában_, s az összes lapok megdicsérték. A _Közvélemény_ külön tárcát írt róla, s a többi lapok kritikusai is jónak látták kedvében járni az Orsovai Pál szerelmének. Mindenki megalázkodott, mindenki hizelgett, mindenki remélt, amikor ennek az embernek a nevét hallotta. Budapesten abban az időben mindenkinek a zsebében volt egy váltó, amelyről hiányzott a zsiráns.

Aztán ékszerek jöttek, amelyeknek nagy részét az első napon kölcsön adták Steinbeiszer úrnak, aki ezért pénzt adott és egy kis sárga nyomtatványt, amelyet egyrészről zálogcédulának hívnak, s amelyet másrészről el lehet adni. Landauer Jenőben a nyomorúság bunkósbottal verte agyon az önérzetet, s a nyomorúságnak van a legnehezebb bunkósbotja a világon.

– Istenem – jött haza egy másik napon lihegve a kis Anna – ma egy kocsi várt a szinház előtt két fekete lóval…

Többet nem mondott, de a férje már értett mindent. Másnap titkon, a függöny mögül nézte, hogy kocsin jön-e haza a felesége. Nem, gyalog jött. Harmadnap boldog volt Landauer. De negyednapon megállt a ház előtt a két gyönyörű fekete ló, s a kis Anna ugrott ki a kocsiból. „Sokáig nem birom ezt“ – gondolta az állatorvos.

De jobban kezdtek élni. A végrehajtó elmaradt, mert Annának fölemelték a fizetését százötven forintra. Egyszersmind szerepeket is kapott, s az állatorvos a _Közvéleményben_, amely ingyen járt nekik, mindennap olvashatta, hogy a felesége a magyar szinpad legnagyobb büszkesége. Legjobban jellemezte az ő életüket a szinlap, amely a kis Anna nevét így jelezte: _L. Virág Anna_. A fődolog Virág Anna volt, de mindjárt elől ott állt tilos-jelzés gyanánt az _L_., éppoly titokzatosan, mint ahogy Landauer élt, éppoly keveset törődtek vele, s éppoly kevés szerepet játszott a színésznő nyilvános pályáján. Amikor néha kimerészkedett az utcára, megállt a hirdetési oszlop előtt és hosszan nézte ezt a betűt.

– Ez én vagyok – mondta magában.

XXIV

Orsovai nem küldte el a névjegyet a kis Annának. Úgy gondolta, hogy legjobb lesz, ha személyesen hazudik neki. Tudja isten, az ilyen pillanatok oly válságosak, hogy talán nagyon kedvező fordulat áll be az ügyben. Másnap délelőtt tehát maga ment el Anna lakására, most először.

Az asszony elpirult, amikor meglátta:

– Az istenért, Orsovai úr – mondta neki – mily szerencsétlen napot választott! A férjem hetekig nem mozdul ki a házból, s éppen ma Ó-Budára ment, fizetni az egyik hitelezőnknek! Mit fog gondolni…

Orsovai leült, anélkül, hogy az asszony megkínálta volna helylyel.

– Talán jobb, hogy nincs itthon – szólt komoly arccal – mert szomorú hírt hozok a számára.

– Nem nevezték ki.

– Úgy van. A miniszter kétségbeesve kért tőlem bocsánatot, de már későn volt, betöltötték az összes állásokat. Elkéstünk, kis Anna. Most várhatunk egy évig.

Olyan arcot vágott, mintha ez neki legalább is oly kellemetlen volna, mint Landaueréknek. S hogy a kis Anna szomorúan horgasztotta le a fejét, körülnézett a szegényes lakásban. Istenem, a mellényzsebe egy zugából kitelt volna az a pénz, amelylyel palotát építhetett volna a kis Anna. Amióta Pesten volt, mindenkit pénzelt, mindenki fosztogatta, de még egy millió se fogyott el abból a hatvanból, ami egy évi jövedelme volt. És a kis Annának tudnia kellene, hogy csak egy szavába kerül és az övé a többi ötvenkilenc.

– Anna, Anna – mondta neki – maga nagyon szeretheti a férjét, hogy ilyen szegény…

– Mit csináljunk? – mondta szinte mentegetőzve az asszony.

Orsovai hallgatott. Úgy ült az asszonynyal szemközt, szótlanul. A helyzet egyre kínosabbá vált. Anna szeretett volna szabadulni a vendégtől, mert a férje minden pillanatban hazajöhetett. Nem akarta, hogy itt találja Orsovait. Ez azonban úgy ült ott, mint akinek esze ágában sincs távozni. Hosszú ideig ültek így, szótlanul. Aztán Orsovai fölemelte a fejét és a szemébe nézett Annának. Az asszony nem bírta sokáig ezt a vágygyal, a buta emberek szomorú szerelmével teli pillantást. Lesütötte a szemét. Amikor újra a férfira nézett, már könnyes volt Orsovai szeme. Ah, ha e pillanatban az irígyek, a szegények, az alázatosak látták volna a nagy milliomost! A részletfizetésre vett kredenc mellett, olcsó széken ült, körülötte minden szegénységet és adósságot lehelt, s őneki könnyek estek ki a szeméből, az első pár könny a tüdőcsúcshurut óta.

– Maga sír, Orsovai úr?

A férfi összeszorította az ajkát. Aztán egyszerre az arcába szökött a vér. Térdre esett és átfogta az asszony térdét. A kis Anna megrogyott egy pillanatra, oly erővel szoritotta magához az előtte térdelő férfi.

– Az istenért! – mondta lángbaboruló arccal, s eltakarta kezével az arcát.

Orsovai nem bocsátotta el.

– A férjem, a férjem jön!

Ezt csak azért mondta, hogy Orsovai elbocsássa. De ez most még nagyobb erővel szorította magához:

– Nem bánom – mondta rekedt hangon, s fejét az asszony térdéhez szorította. Úgy beszélt, hogy a szája a posztót érte. – Nem bánom… azt akarom, hogy találjon így, nem bírom tovább, nem bírom…

Künn az utcán, vagy száz lépésnyire a háztól valóban jött Landauer úr. Felgyűrt gallérjába behúzta a fejét, s elégedett volt. A legfontosabb uzsorását fizette ki végleg, s ez olyan érzéssel töltötte el, mint valami sikerrel letett vizsga. A száját kicsire húzta össze, talán fütyörészett. Csöndesen baktatott a ház felé és a jövőjéről gondolkozott. Mindig a jövőjéről gondolkozott. A folyosón megállt egy pillanatra. Elnézett a szomszéd udvar fölött, a szép, napsugaras eget nézte. Tetszett neki az idő, s elhatározta, hogy kiviszi a ligetbe a feleségét. Azzal becsöngetett.

– Az istenért! – kiáltott benn Anna – úgy-e mondtam… itt a férjem!

Orsovai fölkelt a földről és leporolta a térdét.

– Most üljön le hamar – hadarta az asszony – mert még rosszat sejt az uram… óh, hogy nem tudott máskor jönni!

Az előszobából ujra berikoltott a villamos csengő. Most élesebben, türelmetlenül.

– Nyitom, nyitom! – kiáltott a asszony az előszobában. Landauer úr belépett.

– Mi ez? – szólt – kétszer is csöngetek.

Letette a kalapját és a szoba felé ment.

– Megállj, Jenő – szólt utána a felesége. – Mondok valamit. Találd ki, ki van benn?

A férfi bután nezett rá:

– Lujza?

– Nem az. Képzeld: Orsovai úr.

– Orsovai úr? Mit akar?

– Hírt hozott. Téged vár egy félóra óta.

A férfi most jól megnézte Annát:

– Ezért vagy olyan izgatott?

– Óh…

Bementek. Landauer úr látta, hogy egy izgatott arcú, kuszált hajú, kivörösödött szemű úr áll a szobában. Feléje ment és bemutatkozott:

– Nevem Landauer.

– Orsovai.

Kezet fogtak s a milliomos rögtön beszélni kezdett:

– Éppen mondtam a kedves feleségének, hogy szomorú hírt hozok. A miniszter kétségbeesve kért bocsánatot, de…

Elmondta neki a hazugságot.

Landauer úr nyugodtan felelt:

– Ez lehetetlen.

– Hogyan? Mondom, hogy a miniszter minden állást betöltött. Elhiheti, hogy nagyon nehezemre esik ezzel a hírrel megszomorítani magukat…

– Lehetetlen – mondta nyugodt arccal a férj – mert most Budáról jövök és fenn voltam a minisztériumban. Van ott egy barátom, aki állatorvosnak készült, de most irnok. Azt mondta, hogy látta a kinevezésemet.

Orsovai nevetést erőltetett:

– Akkor tévedett – jegyezte meg könnyedén.

Érezte, hogy ha most ez az ember sokáig faggatja, kisül minden. Egy ideig bírja a komédiát, de sokáig nem.

A másik csökönyösen megmaradt a kijelentésénél és egyre hangosabban beszélt:

– Nem tévedett, mert megkérte a titkárt is, hogy nézzen utána. A titkár bement a referenshez, aki azt mondta, hogy a miniszter egyenes kivánságára kineveztek. Ez így van.

– Nem értem a dolgot – felelt Orsovai. – Nekem a miniszter azt üzente, hogy nem lehet.

Már hebegett és minden szaván reszketett a hazugság. Ügyetlenül tette hozzá:

– Meglehet, hogy utóbb meggondolta…

Landauer úr most már játszott vele.

– A kinevezést – mondta – tegnap délután elküldték önnek a lakására.

Úgy nézett rá, mintha bírája lett volna. Csak most kezdte sejteni az igazságot. A kinevezés vidékre szólt s Orsovai úr nem akarja, hogy elmenjenek Pestről. Míg a milliomos valami hazugság után kapkodott, nagy gyűlölettel nézte végig. Csak azokat tudjuk így gyűlölni, akiktől enni kapunk. Eszébe jutottak a toalettek, az ékszerek és eszébe jutott a két orosz trapper. Nagy utálat szállt föl a lelkében, hogy most elöször szemtől szembe is látta ezt a mérhetetlen pénzhatalmat, aki oly erős, hogy még neki is parancsol, akihez pedig semmi köze. És ezzel a gyűlölettel egyidejüleg a szégyenérzet is arcába kergette a vért. Most látta, hogy ez a hires, félelmetes ember is csak ember, fekete télikabátban, szürke nadrágban – s erre a fölfedezésre teli lett a lelke fölháborodással. Nyomatékkal ismételte:

– Elküldték a lakására. Nem látta?

S mereven a szemébe nézett. A kis Anna a háta mögött állt, egész testében reszketve. A férje válla fölött kémlelte Orsovai arcát.

– Látta, vagy nem látta? – szólt goromba türelmetlenséggel az állatorvos.

– Nem láttam – felelt Orsovai.

De most a másik kettő már tudta, hogy hazudik. Borzasztó perspektiva nyilt a lelkükben. Egyszerre meglátták a pénzkirály ostobául egyszerű, aljas tervét. A férj reszketni érezte a vállához támaszkodó asszonyt s ez bátorságot adott neki. Mintha hullámzott volna az erő a lelkében, mindenkinél erősebbnek érezte magát e pillanatban. Egy kicsit előrehajolt s leorditott az előtte ülő Orsovaira:

– Maga hazudik!

A kis Anna elsikoltotta magát s minden erejéből belemarkolt a férje vállába. Orsovai halálsáppadt lett és felugrott:

– Hogy merészeli ezt mondani?

– Mert hazudik, hazudik!…

Egy pillanat alatt ütésre állt Orsovai keze. A másik elkapta s most ő emelte fel a kezét. Pofonverte a milliomost, kétszer.

– Takarodjék! – ordított rá magánkívül s most végre, annyi keserves tűrés után bömbölve szakadt ki belőle az önérzet. – Vigye a ruháit, a gyémántjait! Vigye a kocsiját!

Az asszony sikoltozva tartotta vissza.

– Hagyj békén! – ordított rá a férj, kiszabadította magát. Előre ugrott és feltépte az ajtót:

– Lóduljon, lóduljon!…

Orsovai összeharapta a szájaszélét és sietve ment ki. A külső ajtót nyitva hagyta. Ebben a pillanatban kis Anna azokra az órákra gondolt, amikor egy ágyban feküdt Orsovaival. Eltakarta az arcát és sírt. Tele volt nyomorúsággal.

A szobában csönd lett. A kredenc hallgatott, az asztal, a tükör, mind… Mint a cselédek, amikor a férj a feleségével veszekszik. Landauer úr a szoba közepén állt. Most egyszerre rohanták meg agyát a magyarázatok, egyszerre gondolt mindennek a következményére, a szinházra, a világra, a miniszterre, a feleségére. S miután csak félig volt férfi, egy kicsit kellemetlenül érezte magát. Megvakarta a fejét s kiment a konyhába, ahol a felesége az asztalra borulva sírt. Nem tudta, hogy mit mondjon neki, de érezte, hogy valami férfias cselekedetnek kell következnie. Néhány percig hátratett kézzel, szótlanul járkált fel-alá, aztán erősen megfogta a síró asszony karját, megrázta és rákiáltott:

– Mit bőgsz!

XXV

A segédek napok óta jártak-keltek, tárgyaltak, de sehogyse tudtak megegyezésre jutni. A golyóváltások száma, a távolság, az avánsz megannyi állomásuk volt, mindeniknél vesztegeltek, húzták-halasztották az ügyet. Az igazság az volt, hogy mind a ketten féltek a párbajtól. A szegény állatorvosnak sohse volt semminemű fegyver a kezében, s ez volt az első lovagias ügye. Orsovai katonakorában lőtt már néhány lyukat a huszárkaszárnya falába, de félt ettől az embertől. Olybá vette, mint valami tigrist, amely a kölykét védi. De kitérni a párbaj elől nem lehetett sem a verekedő állatorvosnak, sem közéletünk felpofozott alakjának, a felpofozott kaszinói dísztagnak, a felpofozott városatyának, a felpofozott Kisfaludystának. Az állatorvosnak két kollégája volt a segédje; Orsovai részéről Rablay, a lovagias képviselő és Walzer úr vitte az ügyet.

A tárgyalások harmadik napján kellemetlen dolog történt. Az állatorvos egyik segédje ugyanis egy levelet olvasott fel, amely Orsovaira nézve csöppet sem volt hizelgő. A levelet egy Lusztig nevű úr írta, aki valamikor a holland-magyar bank váltóosztályának főnöke volt, s akinek most kis banküzlete volt a belvárosban. A levélben el volt mondva egy évekkel ezelőtt történt eset, abból az időből, amikor – mint a segéd megjegyezte: – „ellenfelünk ő nagysága a holland-magyar bankban nevezett Lusztig úr alárendelt hivatalnoka volt.“