Part 15

Hogy a rengeteg sok házat látta, amelyek fölött már úrrá kezdett lenni a sötétség, s amelyek közül kiviláglott halvány fehér sugározással a keleti pályaudvar, egy pillanatra arra gondolt, hogy majdnem mindenik házban van valaki, aki függ tőle. Erre a gondolatra kifeszítette a mellét és mosolyogni kezdett. Lenézett a szabadelvükörre. A nagy veranda kékes fényben ragyogott. Ez a hatalmas üvegkalitka úgy fénylett a sötétben, mint valami lázbeteg szeme. Nem lehetett tudni, halál lesz-e a vége ennek a forró láznak vagy gyógyulás. De betegesen nagy fény volt, annyi szent, s izgatottságot, lármát, forrongó lelkeket sejtetett. Orsovai elképzelte mindazokat a képviselőket, aklk várakoznak, remélnek, reszketnek, s akik egyszer oly megdöbbentő lelkesedéssel fogadták az országházban. Ezek voltak a legéhesebbek. Ezek ordítottak a hatalmas étvágytól, ezek ölni és rabolni tudtak volna valamiért, amivel jól lehetett lakni. Mi történik, hogy fogják ezek fogadni, ha egyszer majd mint képviselő fog bevonulni az országházba?

– Haj, hó, császár leszek! – mondta Orsovai, s eszébe jutott egy ellenzéki politikus, aki négy évvel ezelőtt azt mondta, hogy adjanak neki kilenc milliót és az egész magyar parlamentet beviszi a bécsi Reichsrathba. Ez négy év előtt volt, s ama férfiú kilenc millióról beszélt. Neki pedig ötvenkilenc van, és ráadásul még ezer! Szent Isten…

Gyalog indult Pest felé, mert levegőre volt szüksége. Úgy ment végig a lánchídon, mint valami hatalmas király. A fejét gőgösen vetette hátra, s nem nézett rá senkire. Lassan haladt az éjjeli életét kezdő város felé, s tele volt hatalmának érzetével. Arra gondolt, hogy holnap miképpen fogja fogadni a nagykövetet.

Óh, a nagykövet…

Az ügy egy kissé bonyolódott. Valami amerikai konzurcium nagy szénbányákat talált Ázsia egy kis országában, közel a tengerparthoz. A hatalmas széntömeg kiaknázására hamar megalakult a részvénytársaság, s a munka megkezdődött. Eleinte rendben ment minden, a bánya pompásan jövedelmezett. Edwards – a jó Edwards, az öreg Hutkinson társa – vett is részvényeket. De aztán alaposan fordult a kocka. A bányarészvények hanyatthomlok estek lefelé. Ez részint a háborús világ miatt történt, részint pedig azért, mert rémületes sikkasztásoknak jöttek nyomára. Edwards, az óvatos Edwards most egyszerre elvesztette a fejét. Mindenáron túl akart adni a részvényein, fűnek-fának kinálta a halványzöld íveket. Hutkinson látta ezt és Hutkinson nagyon szerette Edwardst. Megvette tőle a részvényeket és eltette a fiókjába. Ő nem volt oly ideges ember, mint a társa, s úgy gondolkozott, hogy ha mindenki csal, hát a föld nem csal. Ahol szén van, onnan arany jön, elébb utóbb. A sok részvény évekig hevert így a fiókjában, mig aztán egyszer elővette őket. A szénbányákban lázas munka kezdődött, s az ujjászülető társaság élelmes igazgatója egy bankon törte a fejét, egy bankon, amit a bánya közelében kell felállitani. Tervét előadta Hutkinsonnak, aki a felesége életében még tele volt vállalkozó kedvvel. A bank meg is alakult, s várakozáson felül sikerült. A környék szegény népét valósággal kifosztotta, s rövid hét év alatt az exotikus bank igazgatója nagyobb úr volt a kis országban, mint maga a fejedelem. A fejedelem ugyanis hatalmas összegek erejéig volt a banknál érdekelve, a fejedelem a bank pénzén mulatta végig kétszer Európát, s ennek fejében a banknak minden szabad volt.

Történt azonban, hogy az angol gyarmatügyi miniszternek megakadt a szeme ezen a kis országon, amely tele volt gazdagsággal. A bank hatalmas vállalkozásai terelték rá a figyelmét. S mivel a kis országnak egy nyulványa leért egészen a tengerig, a terv hamarosan készen volt. Az angol királynő ő felségének tengerészeti minisztere elhatározta, hogy ezen a parton ugynevezett szénállomást létesit. A szénállomás olyan állomás, ahol a hadihajók szenet vesznek föl, s ezen a cimen folyton ott okvetetlenkednek. Hogy a szénfölvételtől a bombázásig s a csapatok partraszálitásáig mily rövid az út, azt tudják őfelsége tengerészeti miniszteriumában. Tehát az angol kormány alkudozásba bocsátkozott a fejedelemmel.

Ám a bank igazgatója nem volt rest fiú. Egy napon beállitott a fejedelemhez, s csontos, szögletes kalandorpofáját oly közel tolta a fejedelem olajbarna arcához, hogy az megijedt tőle. Az igazgató szigorúan ráparancsolt a fejedelemre, hogy legyen kissé tekintettel a bankra is. Aztán követelte tőle, hogy neki is legyen beszólása ebbe a szén-ügybe. Erről a kihallgatásról, amelynek alkalmából a fejedelem egészen az ajtóig kikisérte az igazgató urat, Abbáziába is ment egy tudósitó távirat. Akkor olvasta ezt az öreg Hutkinson, amikor a Stefánia-szálló portása legszebb rond-irásával irta fel egy kartonlapra: _Hutkinson G. Tamás és leánya, Chicagó_. A távirat jelentette, hogy minden rendben megy, az angol kormány legközelebb megkezdi a tárgyalásokat a bankkal is, úgy a bányák, mint az erdők és egyéb hatalmas vállalatok ügyében s a fejedelem és az országnagyok adósságai ügyében. Szóval az angol kormány tudta, hogy a bank nagy úr, de amig lehetett, nem állt vele szóba, mert azt is tudta, hogy viszont ez a csevegés pénzbe kerül. Most azonban kénytelen volt vele, hát elkezdte. De nem tudtak megegyezésre jutni. Hónapokig tárgyaltak, de a szögletesarcú igazgatónak oly kemény volt a feje, hogy még az angolok se tudtak vele bírni. Végre ez a szögletes ember megunta a sok hercehurcát, s ráordított az angol kormány emberére, hogy ő nem tárgyal többet, tessék a gazdával beszélni. A gazdát Hutkinson Tamásnak hívják és most Magyarországon lakik, mert a leánya beleszeretett egy ottani koldusba. Az angol kormány embere erre összepakolta az irásait, vette a bőrtáskáját, köszönt és visszautazott Londonba. A miniszter dühbe jött, amikor meglátta.

– Hogyan – kiáltott rá – még a szemem elé mer kerülni, szerencsétlen?

Szegényt bedugták valami irodába, s a miniszter most kétszeres energiával vetette rá magát kedves tervének megvalósítására. Hazacitálta a bécsi angol nagykövetet, s megmagyarázta neki apróra a dolgot. A bécsi nagykövet már régóta szeretett volna párisi nagykövetté avanzsálni, s a miniszter ezt kereken meg is igérte neki arra az esetre, ha sikerrel végzi küldetését. Az excellenciás úr erre visszautazott Bécsbe, s táviratilag jelentette Hutkinson Tamásnak, hogy meglátogatja.

Az öreg Hutkinson lázasan dolgozott az óráján, amikor megkapta a táviratot. Azonnal bevitte a vejéhez.

– Nézze, Pál – mondta neki egyszerűen – én már öreg vagyok ezekhez a dolgokhoz. Az angol nagykövet ide fog jönni, én fütyülök rá. Beszéljen vele, hisz maga éppen úgy ismeri ezt az ügyet, mint én…

Letette a sürgönyt az asztalra, s a választ meg se várva, visszasietett a szobájába, szemére illesztette a nagyitó üveget, s tovább piszkálta a készülő órát. Orsovai, mielőtt a miniszterelnökhöz ment volna, még egyszer átfutotta az exotikus bank történetét és évi mérlegeit, hogy teljesen tájékozva legyen.

Most, hazafelé menet, eszébe jutott a nagykövet, aki holnap reggel érkezik Pestre, s még délelőtt látogatást tesz nála.

– Angolország beszélni akar velem – mondta nagyon halk hangon, örökös mosolyával – majd megmutatom én Angolországnak, hogy ki vagyok!

Szinte megreszkettette az a gondolat, hogy Anglia, ez a hihetetlenül nagy hatalom, elküldi hozzá a képviselőjét, tárgyalni. Előre elképzelte a jelenetet: miképpen fogja leültetni a nagykövetet, milyen hideg és mély óvatosságot mutató arccal fog vele beszélni, s mint fogja kelletni magát.

– Fogadok, hogy egy hétig itt marad, Pesten! – mondta ravaszul hunyorgatva. – Kecsegtetni fogom, reményt adok neki, aztán megint visszahúzódom. Angolország lesni fogja a pillantásomat és a nagykövet megsürgönyzi Londonba, ha összeráncolom a szemöldökömet!

A sarki rendőr szalutált neki.

– Jó estét, barátom – felelt Orsovai, s megszerette volna mondani neki, hogy ma éjjel jobban vigyázzon rá, mert Angolország izgatottan érdeklődik az állapota iránt.

A kapuja elé ért és becsöngetett.

– Hopp – szólt egyszerre – ezek nem várnak vacsorával…

Otthon azt mondta délután, hogy a képviselőkkel vacsorázik. De erről útközben megfeledkezett, s most lusta volt visszafordulni.

Furcsa, nem jöttek nyitni a kaput. Még egyszer csöngetett. Valami világosság futkosott az ajtó szines üvegje mögött, s kis vártatva megjelent a szobalány.

– Ejnye, de megváratják az embert!

A szobalány piros volt. Belülről az ajtó csapódása hallatszott.

– Mi ez? – mondta Orsovai a szobalánynak – miért olyan piros maga?

– Semmiért, kezit csókolom – felelt a lány és még jobban elpirult.

Orsovai bement a szobájába, s meggyújtotta a lámpását. Még az asztalon volt a nagykövet sürgönye. Kezébe vette a papírlapot és meglobogtatta a levegőben.

– Angolország kunyorálni jön – mondta.

E pillanatban tisztán hallotta, hogy óvatosan kinyitják azt az ajtót, amely a felesége új szobájából az előszobába vezet.

– Mi ez? – szólt, s összeráncolta a szemöldökét. – Csapkodnak, mászkálnak… mi történik itt?

Az ajtóhoz ment, egy kicsit kinyitotta, s kinézett az előszobába. Az előszobában nem égett a villamos láng, de a felesége szobájából halvány fény szűrődött ki. Orsovai nagyon megijedt. Egy hatalmas férfialak ment ki lábujjhegyen a felesége szobájából, a kapu felé. Utána a szobalány, ijedt, nagyrameresztett szemmel, kezében gyertyát tartva, amelynek lángját a másik kezével eltakarta. A háttérben állt a felesége, halványlila pongyolában, égő szemmel.

Most hirtelen nem tudta, mit csináljon. Összeszorította a fogát és ordítani akart. A nagy férfialakban megismerte Iványi Sándort. De ez ekkor már az utcán volt és a szobalány jött visszafelé a gyertyával. Aztán becsukódott a felesége szobájának ajtaja s megint sötét lett az előszoba. Orsovai hallotta, amint hangosan reszket a kezében a sürgöny. Fölállt, s egy pillanatra tele volt kétséggel. Mit csináljon? Az állatorvossal való párbaj óta, a feleségétől való különélés második hetében, az angol nagykövet sürgönyével a kezében, nem csinálhat jelenetet. Ha a felesége ma éjjel itthagyja, elmegy az apjával, vége mindennek. Adieu képviselőség, adieu Angolország, adieu minden…

A szobalány kopogtatott az ajtón. Biztos, hogy az asszony küldte, puhatolózni.

– A nagyságos úr vacsorázni akar?

Orsovai egy pillanatig gondolkozott. Aztán nyugodtan felelt:

– Igen. Hozzon egy kis sonkát… teát is. Hogy van a nagyságos asszony?

– Jól érzi magát. Olvas…

– Hát csak hozza a sonkát – szólt Orsovai könnyű sóhajjal, amelylyel sok mindent temetett el – hozza a sonkát – mondta, s hanyag előkelőséggel dobta az iróasztalra az angol nagykövet sürgönyét.

XXXII

A nagykövet azonban nem jött másnap. Egy sürgöny jött helyette, amely azt jelentette, hogy ő excellenciája el nem halasztható teendői miatt csak néhány nap mulva teheti tiszteletét. Orsovai a zsebébe gyűrte a sürgönyt:

– Untat ez a nagykövet – mondta – ha rossz kedvemben talál, még ki is dobom…

Azzal becsöngette a szolgáját és egy levelet adott a kezébe:

– Ezt vigye azonnal a szerkesztőségbe, Zrinyi úrnak.

A szolga már tudta, hogy a „szerkesztőség“ a _Közvélemény_ szerkesztősége. Orsovai úgy beszélt erről a helyiségről, mintha a lakásának egy része volna.

– Mondja meg Zrinyi úrnak, hogy minden bizonynyal elvárom.

Ugyanis szükség volt Zrinyi úrra. Walzer a miniszterelnöknél járt és alázatosan meghajtott fővel fogadta a parancsot: Orsovai lesz a kerület képviselője. A palota lépcsőjén lejövet azonban mégis megvakarta a tarkóját, még pedig két okból. Először azért, mert most meg kellett szegnie a Kamerál Istvánnak tett igéretét. Kamerál úr, akit a becsületbiróságból van szerencsénk ismerni, bizton számított arra, hogy végre budapesti képviselő lesz. A másik baj az volt, hogy Orsovai ellen könnyebb lesz erős akciót kifejtenie az ellenjelöltnek. Az ellenjelölt egy Harsányi nevű ügyvéd volt, aki vezércikkeket irt egy nagy napilapnak, szónokolt a népgyűléseken, ostoba módon egyre becsületről beszélt, s abban a tévhitben élt, hogy a korrupció és a klikkrendszer tönkre fogja tenni az országot. Ő alapította a Jakobinusok körét, s ő volt ebben a körben Danton. Most a választás előtt kétszeres erővel agitált, irt, szónokolt, s elég nagy pártot sikerült csinálnia. Tehát Walzer úrnak volt oka megvakarni a tarkóját.

De Walzer úr nem azért volt a Kányák elnöke, hogy hamar bizalmat ne merített volna az eszébe és barátaiba vetett hitből. Vigan állított be Orsovaihoz és azonnal megkezdte az intézkedést. A választási irodát berendezték, „fiakkermeister Strausz“ megjelent a láthatáron, jöttek a zöld tollak és a nagy plakátok, amelyeken ez volt olvasható: _Éljen Orsovai Pál, szeretett képviselő-jelöltünk_. Néhány nap alatt teleragasztották ezekkel a szines cédulákkal az egész kerületet, s megkezdődött a rendes hajsza. A választási irodát ama bizonyos szabó vezette, aki ruhákat csak éppen a választások közé eső időszakban csinált, s aki Budapest korteseinek királya volt. Nem kiskaliberű ordító, ivó és kapacitáló kortes, hanem szervező talentum, amolyan nagyvállalkozó, aki átlagárban csinálja meg a választást, s amit megspórol, az az övé. A derék férfiúval ezuttal is fixben egyeztek meg, s ő azonnal átvette a parancsnokságot. Saját külön, helyesbített választási névsorából másolatokat csináltatott, s mindenféle gépeket hozott az írodába. Ő találta fel a választási számológépet, ami igen ravasz eszköz volt, srófokra, kerekekre járt, s jelezte a szavazatok arányát. Néhány nap alatt rendbehozta lakatra járó, rézfedelű nagy könyvét, amelyben minden választó neve mellett betűk és jelek voltak. Benne volt ebben a könyvben, hogy X-nek pénz kell, ipszilonnak kézszorítás, az egyiknél kezet kell csókolni őnagyságának, a másiknál akár gorombáskodni is lehet, mert váltója van a banknál stb. stb. Orsovai bámulta ezt a zseniális embert, aki némely pillanatban aggódó hadvezérhez hasonlított, de aztán nemsokára fölvette az operáció előtt álló sebész öntudatos nyugalmát, mintha mondaná:

– Bátorság, fiatal ember, bizzék bennem, hamar végzünk.

Eleinte Orsovai is részt akart venni a munkálatokban, de a szabó egyszerüen kidobta.

– Ezek az ő kedves manírjai – mondta büszke, szinte apai mosolylyal Walzer úr – mindent el kell tőle tűrni, mert amit ő csinál, az rendjén van.

Tehát Orsovai a beszédekre adta magát. Zrinyi úr megérkezett „a szerkesztőségből“ és lázasan készítette a szónoklatokat. A szabó egyszerüen felirta egy cédulára a kocsmák neveit, s Orsovai sorra járta nagy kíséretével ezeket a piszkos, borgőzös tanyákat, ahol reggelig ittak és bőgtek a választók.

Valami szerencsétlen és elkeseredett ügyvéd szociálista programmal akart föllépni. De csak egy óráig volt képviselőjelölt, hamar visszavonult, látva, hogy a gyárigazgatók kötelezővé teszik műhelyeikben a zöld tollat.

Amikor hajnal felé vége szakadt a szónoklásnak, Orsovai elszakadt a kiséretétől. Nem tudott hazamenni, napok óta csak úgy kóborolt, kábultan, mint valami szerelmes gyerek. A kis Anna már készült az útjára. Landauer boldogan járkált, zsebében a kinevezéssel, fizetgette az adósságait és egyre tervelt. Orsovai azt is megtette, hogy egy napon beállított a Landauerék házmesteréhez. Fejedelmileg megfizette a házmesternét, aki ezért igaz részvéttel viseltetett iránta, s mindent elmondott neki. Igy tudta meg, hogy az állatorvosék még csak néhány napig maradnak Budapesten, s aztán elutaznak örökre, mert az urat kinevezték vidékre.

Orsovai nem tudta, mit csináljon. Szerette volna, ha valami igaz barátja tanácscsal segítette volna. De nem volt barátja szegénynek. Csak az vigasztalta, hogy ha volna is barátja, az se tudna semmit mondani. Mert a dolgon már nem lehetett segíteni. Itt mindennek vége szakadt, a kis Anna elutazik, ez valóság, nem jön vissza, ez is valóság, csupa rémületes, vigasztalan valóság. Hiába minden.

Az utolsó kocsma, amelyben valahogy elhebegte a Zrinyi-készítette beszédet, közel volt a városligethez. A nagy tömegben elkeveredett s aztán kiszökött a kocsmából. Hajnali három óra lehetett már, s az édes tavaszi éjszakában rejtelmes illatok jöttek a liget felől. Elindult a rügyező bokrok között, kifelé, egyedűl. Kelet felől már derengett egy kis világosság. De a fenyvesben koromfeketén meredtek az éjszakába a nagy fák, rejtelmes tömeggel rajzolódtak a világosodó égbe. Orsovai Pál oly szerencsétlennek érezte magát, hogy kigombolta a mellényét és a szivére szorította a jobbkezét. Elnézett a fák között, hallgatózott a tó körül, figyelt egy kis csurgásra, amely a viz felől hallatszott, majd lehunyta a szemét.

– Fájok – mondta magában, s tetszett neki ez az ostoba íge, amelyet nem szoktak első személyben használni. De úgy érezte, hogy nagyon ráillik.

– Fájok – ismételte, s érezte, hogy egész teste és az egész lelke tele van fájdalommal. Hogy a mellét tapogatta, arra a fölfedezésre jutott, hogy mégis csak itt érzi legjobban a fájást.

– A szerelem a mellben van – mondta halkan – és nagyon fáj…

A hidon túl meglátott egy rendőrt.

– Beszélni fogok a rendőrrel – szólt. – Kiváncsi vagyok, hogyan él egy rendőr.

A rendőr beburkolózott a köpenyegébe és nekitámaszkodott egy fának. Úgylátszott, hogy már vége felé jár az ideje, s várja, hogy fölváltsák. Amikor Orsovai a közelébe ért, köszöntötte:

– Jó reggelt kivánok, nagyságos úr.

Ez is ismerte. Mindenki ismerte.

– Jó reggelt biztos úr – felelt neki Orsovai és megkinálta egy szivarral. – Régen van már itt?

– Éjfél óta, könyörgöm.

– Hm – mondta Orsovai, s azon gondolkozott, hogy miképpen kezdje meg a beszélgetést. Aztán egyet vont a vállán s egyszerüen kérdezte:

– Nős ember maga?

– Igenis.

– Gyereke is van?

– Négy, nagyságos úr.

Egy kis csönd lett. Aztán tovább kérdezte a milliomos:

– Boldog maga?

A rendőr mosolygott és szégyenlősen felelt:

– Hát már ahogy mink boldogok szokunk lenni.

– Szereti a feleségét?

– Hogyne szeretném.

Egyre világosodott körülöttük. A fenyők mögűl vöröses lehellet szállt fel az égen. Egy tejeskocsi zökögött arra.

– Szerelmes volt a feleségébe mielőtt elvette?

– Szerettük egymást, nagyságos úr. Az asszony szobalány volt a báró Somorjaiéknál, aztán megismerkedtünk egy szüreti mulatságon. Aztán elgyött hozzám feleségül.

– Hm – mondta Orsovai, s maga elé nézett a földre – nem szeretett maga azóta mást, mint a feleségét?

– Nem én, nagyságos úr. Nem is érek rá, mert úgy bánnak az emberrel, mint a kutyával. Akinek protekciója van, az más. Mit csináljon a szegény ember? Én hiába küzködök, a mult hónapban is mellőztek egy másik közrendőr miatt, akit a hercegprimás protekciózott.

– Maga nem is tudna szerelmes lenni? – folytatta a gondolatát Orsovai.

– Már miért ne, nagyságos úr, ha valami csinos nőszemélyről volna szó…

– És a felesége? Azt otthagyná?

– Nem én. Az ilyesmihez semmi köze az asszonynak…

Egy másik rendőr közeledett feléjük. Fölváltotta ezt a szegény embert. Orsovai még egy szivart adott neki, aztán tovább bandukolt az egyre hajnalodó ég alatt. A fölváltott rendőr csöndesen ballagott hazafelé, kopogott a csizmája az úton, vitte haza a kis filozófiáját, s boldogan gondolt a fülledt, de meleg szobára, ahol most aludni fog. Orsovai sokáig nézett utána. A városból csöndes morajlást hozott a hajnali szellő. A fák mögött, a kövezett uton egyre több kocsi zörgött végig, ébredni kezdett a város. Orsovai fáradtnak érezte magát. Most már némi örömmel gondolt az ágyára, a párnára, a meleg dunnára. Visszanézett a híd mögé, ahol az előbb egy egyszerű ember oly egyszerüen vallotta meg neki az életét, egy egyszerű ember, aki elballagott a szürkületben, aki soha nem zavart vizet, aki született, él és meg fog halni és aki csak úgy csöndesen, bután keresztülmászik az életen, anélkül, hogy beválasztanák a Kisfaludy-társaságba, s hogy a nevét szines plakátokon olvashatná.

Ő is hazafelé indult.

A szürkületben megkezdődött Budapest élete. Zöldséges és tejeskocsik ügettek az utcákon, még félig leragadt szemű, álmos asszonyokkal a bakon. Az Andrássy-uton két jól megrakodott fiakker vágtatott a város felé. Mindenikben két-három férfi és ugyanannyi hölgy ült, minden rend nélkül, mintha csak úgy egymásra dobálta volna őket valaki. Kurjongattak a kocsiban, s mintha azt kiáltották volna, hogy: „éljen az élet, éljen a hajnal!“ A lányok kalaptollait még messziről is látta Orsovai, amint a kocsik fölött lobogtak.

– Borzasztó – mondta magában – most lefeküdni…

Ilyenkor, reggel felé valami beteges tettvágy fogja el az embert. Vannak, akik az átvirrasztott éjszaka után munkához is fognak, s csak akkor érzik, hogy kell az álom. Orsovai semmi álmosságot nem érzett. Csak az az általános, nagy, türelmetlen fájdalom kínozta, amely mintha a melléből indult volna ki. „A szerelem nem alszik soha“ – gondolta.

Már közeledett a háza felé, messziről látta is a villát, amely békésen aludt, csöndesen lehunyva fehér szemhéjait, a csipkés függönyöket. Egy kis füstszallag szállt a kéményéből a szürke téli ég felé, a konyhában már fűtöttek.

Orsovai éhes volt. Meglátott a sarkon egy szegény kis kávéházat és megkívánta a forró fehér kávét meg a friss kiflit. Egyet gondolt, s betért megreggelizni. Fél hat lehetett.

XXXIII

A kis villa azonban nem aludt. Csak éppen úgy tett, mintha aludnék, minden szemét csukva tartotta. Az egyik emeleti szobában, amelyet Elly a maga szobájának rendezett be, két ember volt ébren. Egy férfi, meg egy asszony.

Az asszony az ágyban feküdt, csipkés hálóingben, mind a két kezét az egyik orcája alá támasztva és mosolygott. A férfi ingujjban volt s egy karosszékben ült. Hátradőlt, s félig lehunyt szemmel nézte a spirituszlámpát, amely előtte égett egy kis asztalon. Teát főztek. A víz már elkezdte a sustorgást, haragudott a forraló födele alatt, s időnként mérges pöfögéssel lökött ki egy-egy kis gőzfelleget a födél alól.

– Forr – mondta csöndesen Elly.

A férfi fölállt, hogy eloltsa a lángot. Most látszott csak, hogy milyen hatalmas ember. Rövidre nyirt fekete szakáll vette körül az arcát, s a bő, fehér ing alatt hatalmasnak látszott a válla. A haja is rövidre volt nyirva, de a feje tetején már megjelent az a kis világos folt, amely a közeledő kopaszságot jelzi. Eloltotta a kék lángot és a forró vizet beleöntötte a teáskannába. Aztán a függöny csipkéin keresztül kinézett az utcára.

– Világosodik – szólt – már egészen reggel van.

A hangja nyersen, erősen vágott bele a szoba álmos csöndjébe.

– Lehetetlen – felelt ágyából az asszony – hogy a férjem még nincs itthon… Különben érthető ez az éjszakázás, most, hogy választás van…

A szélesvállú ember ügyetlenül bibelődött a teával. Olyan erős, széles tenyere volt, mint valami szobrásznak. Nem is tudta, hogy fogja meg vele a finom kis csészéket.

– Istenem – szólt az asszony – mit csinálunk, ha a férjem be talál jönni ebbe a szobába?

– Épp az imént mondta, hogy még sohse jött be, örül majd, ha lefekhetik…

– De az utóbbi időben gyanakszik. Meg mernék rá esküdni, hogy a multkor látta, amikor maga elment innen. Éppen akkor jött haza.

– Nem bánom – felelt egyszerüen a férfi.

Kis csönd lett. Aztán az asszony csöndesen, őszintén nevetni kezdett a vánkosába:

– Én se bánom – suttogta.

Aztán hozzátette, kissé komolyabban:

– Utóvégre is én vagyok itt az úr, vagy mi! A nyomorult az én pénzemmel fizet a kocsmákban és én adtam háromszázötvenezer forintot a miniszterelnöknek… ő éppen csak, hogy elvitte. Még csak az kellene, hogy egy szót is szóljon…

Felült az ágyában. A férfinak tetszett ez a hang, s mosolyogva élvezte az asszony beszédét. Ez pedig most már egészen komoly arccal ült az ágyában és vad pirosságot kergetett a harag a homloka felé:

– Még csak az kellene, hogy egy szót is szóljon! Még csak az hiányzik, hogy féltékeny legyen… Nem elég nyomorult az én életem így is? Nem ő tett-e tönkre, nem ő fosztott-e meg attól, hogy boldog legyek, mint a többi asszonyok? Mit csináljak, ha már egyszer tönkretette az életemet? Ujra nem kezdhetem… apa miatt.

A férfi már ott ült mellette az ágyon, s a mellére vonta az asszony égő fejét. Cirogatta, mint valami gyereket.

– Nem, nem, – kiáltott az asszony – ki fogom lökni, itt én vagyok az úr, meg az apám!

– De édes…