Part 14

– Hiába mosolyog uraságod, mindent be fogok bizonyitani, Megvallom, nem hittem, hogy mindezt szemtől-szembe elmondhatom önnek. Azt hittem, nem is fogad. De most itt ülök és nem megyek el addig, amíg mindent el nem mondtam. Kezdjük elől. Azt senki se mondta meg önnek, hogy a pályázatnál csalás történt. A pályabíróság már előre tudta, hogy Pusztainak a terve fog győzni. Egy Lénárt nevű építész sokkal nagyszerűbb és olcsóbb tervet adott be. Ez nem az én ítéletem. Hallgatóztam az ajtón és hallottam őket káromkodni. Az egyik zsüritag pártolta ezt a tervet és napnál világosabban kimutatta, hogy jobb és olcsóbb, mint a többi. De azért mégis Pusztai kapta meg. Azt is megmondom, hogy miért. Mert Pusztai albérletbe fogja adni a munka egy részét a pályabíráknak. Azonkívül a pályabírák provízíót húznak azoktól az iparosoktól, akik Pusztai emberei. Ezeknek érdekük volt, hogy ők szállítsák a téglát, a bádogot, a fát, üveget, lakatosmunkát, vízvezetéket, satöbbi. A téglagyári igazgató sógora Pusztainak, s ez a gazember megkente az egész zsürit. Ezért kibuktatták Lénártot, de harmadik díjat adtak neki. Ez talán ezer forint, de aki a munkát megkapja, az százszor annyit nyer. Ugy-e érti, hogy egy nagy ringbe csoportosultak, hogy az ön pénzén, meg az állam pénzén megosztozzanak? Rosszabb és drágább lesz ezáltal a munka. Azok a nyomorúlt szegény emberek is meg fogják ezt sínleni, akik az intézetbe kerülnek. Ez egy.

Ivott néhány kortyot a teából és folytatta:

– Ott van a felügyelő-bizottmány, amelyre semmi szükség nincs. Walzer úrnak ötszáz forintja van havonként, s ezért nem csinál semmit. Ezt kilopja az ön zsebéből.

– Walzer úr…

– Tessék végighallgatni. Walzer úr bejött az irodába és megnézte a vízvezetéki munkára beérkezett pályázatokat, s aláhúzta egyiknek a nevét. Ez egy Weiner nevezetű, aki a kaszinóban alelnök. Meg se nézték a többit, s most ezt bízták meg a munkával. Utána lehet nézni, kék ceruzával van aláhúzva a neve. Menjünk tovább. Azon a helyen, ahol a telkeket még egy hónappal ezelőtt négyszögölenként két-három forintért adták, az ön bizottsága negyven és negyvenöt forintot fizetett egy négyszögölért. De ez semmi. Az eredeti tervet már megváltoztatták Manger Boldizsár miatt. Ez a Manger az, aki a polgármester karriérjét megcsinálta. Tudja, ez az, akivel tavaly az a botrány volt, mert pimaszkodott egy tanítónővel, aki be akart jutni a fővároshoz és protekcióért járt nála. Ennek a Mangernek volt ott egy mocsara, s hogy ezt eladhassa, nagy pénzért átrajzoltatták az egész tervet és bevették az ő telkét is a megveendők közé. Maga a polgármester beszélt Walzer úrral ebben az ügyben, s a telekért százhúsz forintot fizettek négyszögölenként. Tudja ezt?

Orsovai nem felelt. Erősen szivta a szivarját és hátradőlt a székében.

– De ez még mindig semmi – mondta a sáppadt ifjú. Lénárt ajánlata szerint egy év alatt fel kellett volna épülni az egész intézetnek. Maga a miniszter járt közben, hogy a Pusztai kétéves tervét nyújtsák el három évre. Igy az összes urak tovább húzzák a fizetésüket, s tovább van honnan lopniuk. Menjünk tovább. A szobrászati munkával már megbíztak egy művészt, aki bele is kezdett. De aztán mindenféle ürügygyel elvették tőle, s odaadták egy másiknak, aki drágábban csinálja meg. Ez az ember kiadta az egész munkát szegény, fiatal szobrászoknak, akik a pénz tizedrészéért csinálják meg a szobrokat. Ez mind az ön pénzén megy, mindenki azon töri a fejét, hogy miképpen lophat többet. Gondolkoztam, csak úgy kedvtelésből, azon is, hogy hogyan lehetne ezen segíteni. De nagyon felizgatott a dolog, mert láttam, hogy nincs segítség. Már arra gondoltam, hogy egy röpiratban leleplezem az egész bandát. Úgy vannak szervezve, mint egy elsőrangú rablóbanda. Mindenik függ a másiktól, mindenik lop az ön pénzéből és mindenik ad belőle a másiknak is. Fiakkerpénzért a mult héten csütörtökön százhetven forintot fizettek ki. Ez egy nap. De nehogy azt higyje, hogy bérkocsin mentek. Van a Terézvárosban egy fuvaros, a _fiakkermeister Strausz_, ez adja a kocsikat. Ez azért van, mert a választásokon is ez a párt fuvarosa. És ilyet mondhatnék még ezret, de felfordul a gyomrom, ha mind az eszembe jut.

Nagyon izgatott volt. Ragyogott a szeme, s halvány arcán pirosság jelentkezett. Elhallgatott, s csak nagy, erős lélekzése mutatta, hogy forr benne a düh ennyi gazság miatt. Orsovai megszólalt:

– És miért mondja el mindezt nekem?

– Hogy tudja, kikkel van dolga. Ha majd egyszer állni fog ez az intézet és a miniszter nagy beszéddel megnyitja, gondoljon arra, hogy minden téglája lopás és rablás, minden kilincse hazugság, mert nincs egy tisztességes ember sem ebben a városban. Ha másokkal csináltatta volna, akkor mások loptak volna. A legszentebb igazságot szolgálja ez az intézet, és haramiák építik. Amilyen hatalmas erő van a gondolatban, annyi a piszok a kivitelben. Sírni tudnék…

Összeszorította a fogát. Látszott rajta, hogy még zöld ifjú és sejtelme sincs az életről. Nevetségesen komolyszámba vette ezt a sok panamát, holott ez mind természetesnek tünt fel Orsovai előtt. Orsovai az utóbbi időben, mint már többször említettük, gondolkozott, s így most hamar rájött arra, hogy ez az ifjú még nagyon fiatal.

– Barátom – monda neki kisfaludysta-hangon, s e pillanatban mint halhatatlan, mint városatya, mint dísztag, mint becsületbiróságilag kvalifikált lovag, mint országos hirű ember, mint nagy jótevő, mint előkelő elme, mint leendő díszpolgár és képviselő, és mint suttogták: báró, szóval mint mindaz, ami csak lett belőle, szólt a nagy emberek nagy mondásainak klasszikus nyugalmával:

– Barátom, az életet úgy kell venni, ahogy van.

A fiú rá se figyelt, haragos szemmel nézett a sötétbe. A fiú, a szegény szerelmes sikkasztó úgy tele volt becsülettel, hogy nem akart ebbe belenyugodni. Egyre módokat keresett, hogy ezen a sok piszkon segítsen. De nem talált.

Orsovai felállt.

– Így van ez – sóhajtott – most el kell mennem. A kaszinóban találkozom Walzer úrral, majd szólok neki az ön érdekében. Hogy is hivják?

– Tolnai István.

– Jó.

Az ifjú is felállt és vette a kalapját.

– Alásszolgája – mondta.

Orsovai visszahivta:

– Mondja csak, szereti magát az a bizonyos asszony?

– Óh, nagyon. Legalább én azt hiszem.

– Úriasszony?

– Igen. A férje nagyiparos és bizottsági tag a városnál. Ő is szállító az intézetnél. Sokat fognak nyerni.

Csönd lett. Az ifjú az ajtó felé ment, s onnan még egyszer visszafordulva csöndesen jegyezte meg:

– Ő protegált be a vállalathoz.

XXIX

Még egy részlet Elly naplójából:

_Szombat_.

„Napról napra különösebb viszonyban élek a férjemmel. Szinte szégyellem magamat. Szegény úgy járkál a lakásban, mint valami gyerek, aki rosszat cselekedett s nem mer az anyja szemébe nézni. Nem bánom, legyen most már mindig így: legyek én az erősebbik, legyek én az úr. Nem is tudom elképzelni másként az életemet. Még csak az kellene, hogy ezek után szabad se legyek!“

„Apa csöndesen él az ő kis lakásában és azt hiszi, hogy boldogok vagyunk. Édes, jó apa. Az utóbbi időben azzal szórakozik, hogy órákat bont széjjel és aztán megint összeállítja őket. A ház valamennyi óráját megreparálta, s most azon töri a fejét, hogy minden segítség nélkül egymaga fog csinálni egy órát. Én úgy teszek, mintha nagyon örülnék ennek a foglalkozásának, mert látom, hogy szórakoztatja. Csak attól félek, hogy az az óra, amit csinálni fog, nem fog járni. Ez nagyon elszomorítaná…“

„A nagy politikussal megint találkoztam. Ez a nyers ember úgy vonz, mint a nagy darab vas vonzza a mozgékony, ideges kis mágnestűt. Ismeretlen reszketések fognak el, ha a közelébe jutok, s érzem, hogy lenyűgőz. Azt beszélik, hogy most ellenzéket fog csinálni a miniszterelnök ellen, s meg fogja buktatni. A miniszterelnök reszket ettől a gondolattól. Egy politikus ismerösön úgy fejezte ki magát, hogy „nagyon elkomiszodott a kormány, kell, hogy valaki felfricskázza őket.“ Már pedig én láttam a hüvelykujját: ha ő egyszer felfricskáz valakit, akkor nagy a baj. Egy csomó képviselő vele megy az ő saját külön ellenzékébe. A legnagyobb részük tisztességből és a „nagy Nyughatatlan“ iránt érzett határtalan tiszteletből. A kisebb rész, amelynek minden mindegy, okosságból tart vele, úgy gondolkozván, hogy a hatalom mindig az ő erős kezében marad. Most veszem csak észre, hogy érdeklődni kezdek a politika iránt. Talán Sándor hatása…“

„Sándor… Elment, s most már biztos, hogy nem jön vissza. Nyugodt vidéki életet él s én talán soha többé nem látom édes ősz hajszálaít s a kardvágást a vállán. Sándor ezt egy asszonyért kapta, ez nem megy ki a fejemből. De vajjon van-e jogom ezt a szemére vetni? Ő sohse kérte számon tőlem a multamat. Sándor… Csöndes éjszakákon mindig fogok rád gondolni, a te csodaszép perzsa szőnyegedre, a te szegény pénzedre, a melyet elvettem tőled. A te késői szerelmedre, a te véghetetlen jóságodra, szelid komolyságodra, s arra, hogy az élet nagyon szemtelenül dobál bennünket.“

XXX

Egy délután a szobája ablakából nézte Elly, mint száll be a férje a fogatába, nagy szivarral a szájában. Valami részvénytársaságnak a közgyülésére ment. Alig robogott el a kocsi a ház elől, bejött a szobalány:

– Nagyságos asszony kérem, itt van Iványi méltóságos úr.

Az asszonynak úgy teleszaladt boldogsággal a szíve, hogy hangosan elnevette magát.

– Jöjjön be!

És Sándor bejött. Becsukta maga mögött az ajtót és kezet csókolt Ellynek. Szomorúnak látszott. A letört emberek bánatos tehetetlensége érzett ki a pillantásából. Hatalmas termete, amely oly jól illett a parancsoló államtitkárhoz, a zseniális emberhez, a nagy szervezőhöz, most mintha teher lett volna, meggörnyedt egy kissé. Nem volt harmónia az uralkodásra termett test és a minden hatalmától megfosztott lélek közt.

Kezet csókolt az asszonynak, de az megkereste ajkával a száját, s ott maradt, úgy, lehunyt szemmel, várta, amig a lelke utóléri azt a nagy örömet, amelyet a test egy pillanat alatt magába vesz. Aztán leültette maga mellé a pamlagra és a szemét nézte.

– Sándor, Sándor…

Mást nem tudott mondani.

– Azért jöttem – kezdte csöndesen a férfi – mert nem tudlak elfelejteni soha többé ebben az életben. Ez úgy van, hogy az én koromban, ahol az emlékezés kezdődik, már nem lehet elfelejteni semmit. Egyideig próbáltam. Klasszikusokat olvastam, de ezek oly világosak és átlátszóak, hogy olvasásközben valamennyin keresztül téged láttalak. Hát kerestem izgató, zavaros olvasmányt, amely jobban lekösse a gondolkodásomat. De ezt meg nem tudtam olvasni. Aztán elhatároztam, hogy magam írok. Belekezdtem egy regénybe; eleinte igen jól ment a munka, de már a huszadik oldalnál minden alakom olyan volt, mint te. Nemcsak minden nő, a férfiak is. Próbáltam a legkülönbözőbb karaktereket festeni, de valamennyiben téged rajzoltalak le. Hát abbahagytam, nem ment tovább…

Ezt keserűséggel mondta. Úgy érezte: az is a letöréséhez tartozik, hogy nem tud regényt írni. Halkan tette hozzá:

– Nekem többé semmi se sikerül.

Ebben vád is volt, és ez szinte jól esett az asszonynak. Érezte azt a nagy kapcsot, amely rémületes erővel kötötte hozzá ezt az embert. Hozzáhajolt, most már csókolni se tudta, csak nagyon komolyan mondta:

– Sándor…

A férfi egy kicsit gondolkozott, aztán valami mosolygásféle jelent meg az arcán.

– Meg még valami hozott vissza – mondta. – Abban a kis faluban, ahová elbujtam, s amely körül a bátyámnak az erdői vannak, van egy ezüstbánya. Amikor gyerekek voltunk, még jól ment a dolga a bányának. Vidám hivatalnokok vezették, az igazgatója egy kedves porosz öreg úr volt és a részvénytársaság szép osztalékot fizetett. Aztán, hogy az igazgató meghalt, a bánya is egyre rosszabbul ment. Csak, hogy éppen meg nem szűnt. Most viszontláttam a bányát, éppen, amikor újjászületett. Az első napokban csöndben aludtunk minden éjjel. Aztán egy éjszaka felriadtam. A völgyből az éji csöndön át valami rég nem hallott dobogás jött. Nehéz, tompa ütések. Felköltöttem a bátyámat. „Mi ez?“ – kérdeztem. Béla felült az ágyban és hallgatózott. Aztán azt mondta: „Te, ez a zúzónak a hangja.“ Azt mondom: „A zúzóé? Hiszen már évek óta nem jár.“ Azt feleli a bátyám: „Ma elkezdték, most föllendül megint a bánya, mert pénzt kaptak attól az Orsovaitól.“

Már pirosabb volt az arca és valami tűz égett a szemében.

– Képzelheted – folytatta – mit éreztem. Béla befordult és tovább aludt. Én meg hallgattam, hogy’ kalapál a zúzó. „Bum, bum“, – lassú ütemben járt, ahogy gyermekkoromban hallottam. Nagyon elérzékenyültem. Két óra lehetett, hajnali kettő. Felöltöztem és kimentem a nagy utcára. Ott még jobban lehetett hallani. Eszembe jutott minden gyermekemlékem. Annyi mindenre gondoltam, hogy észre se vettem, már lenn voltam a bányatelepnél. És itt már zuhanásnak hallottam, amint a nehéz gerendák ráestek a kövekre, és a patakot is hallottam, amint sziszegve, sustorogva veszekedett a nagy kerékkel. És nagy keserűség fogott el. Hát itt se hágy békében ez a név? – gondoltam. Én eljöttem ide eltemetkezni, csöndben elhantolni az emlékeimet és egyszerre elkezd dübörögni az éjszakában a nagy zúzó, zuhannak a vasvégű gerendák, kopognak a teknők, a villamos motor megint dolgozik, fény van mindenik ablakban, mert a te férjed pénzt adott. Az inspekciós szobában új hivatalnokok kártyáztak, a nagy szellőztetőnek megint hallgattam azt a szomorú, bőgő hörgését, amire úgy emlékszem… minden zaj, minden éjjeli világosság azért volt, mert te pénzt hoztál ebbe az országba. Itt, a világ végén, az isten háta mögé dugott kis tót faluban, ahová a madár se jár, elnyult a te urad keze, beledobott egy marék aranyat, felrázta a félhalott bányát! Elszörnyedtem, hogy milyen nagy dolog ez. Hajnalban hosszú sorban jöttek a bányászok, égő mécsessel, emberek, akiknek eddig nem volt kenyerük, s akik kukoricaliszttel kevert meleg vizet ebédeltek, s akik most húst esznek és munkába mennek, pénzt kapnak, törődnek a jövőjükkel, terveket szőnek, házasságokat terveznek – mind azért, mert ti odadobtatok egy kis pénzt. És verte, verte, egyre ütötte a szívemet ez a nagy dobogás, a ti pénzeteknek a hangja, amely nem hagyott aludni és úgy felzaklatta az én szegény lelkemet, hogy sírni tudtam volna.

– Sándor, te jó, te okos…

Sándort úgy felizgatta az elbeszélés, hogy fölkelt és járkálni kezdett a szobában. Halkabban folytatta:

– Akkor hajnalban, amikor hazafelé bandukoltam, irigyeltem az urad pénzét. Féltékeny voltam, nem rá, hanem a pénzére. Azt gondoltam, hogy ez a hatalom, amely más országban is nagy volna, de ezen a szegény földön egyszerűen rettenetes, megfogja a te lelkedet. Megmondom őszintén. Komolyan féltem attól, hogy te beleszeretsz az uradba, amiért ilyen nagyon hatalmas ember. Mi vagyok én hozzája képest? Ki vagyok én? És tudom, hogy a te lelkedet csak valami rendkivüli dolog töltheti be. És utóvégre az is gyönyörű, ha valaki ilyen nagyon gazdag. Azon a mértéken, ahol az energiákat mérik, a te urad pénze nyom annyit, mint egy nagy hadvezér, egy nagy költő, egy reformátor…

Az asszony letérdelt eléje.

– Sándor – mondta – te vagy az úr. Verj meg és én megcsókolom a cipőd porát.

A férfi megsimogatta a fejét. De másra gondolt. Erős elhatározással szólt:

– És el fogok menni.

– Hová?

– Amerikába. Dolgozni fogok. Ha igazán erős ember vagyok, két életet is megtudok élni.

Elly, ahogy térdelt, hátradőlt és ráült a sarkára, mint a porban játszó gyerekek szokták. És a világ legegyszerübb hangján felelt neki:

– Én pedig elmegyek veled.

XXXI

A választások napja közeledett. A bukófélben levő miniszterelnöknek ez volt utolsó ténykedése. A lelke mélyéig erkölcstelen, de erélyes politikus föltette magában, hogy egy utolsó nagy erőfeszítést tesz. Pénze bőven volt ehhez: a gazdag zsidók és arisztokraták felekezeti különbség nélkül hordták hozzá az aranyat, hogy segítsenek rajta. Az irodája lázasan dolgozott, a telegrammok csak úgy röpködtek az országban, a felcitált főispánok és helyi kapacitások megtöltötték az előkelő szállókat. A város rendes képén ez mit sem változtatott, de a politikai világ hatalmas forrongásban volt. Csupa bizonytalanság volt a közélet, az emberek valami nagy rázkódást vártak. Vagy annak kellett következnie, hogy az erélyes kormányelnök felrugja magát a felszinre, vagy annak, hogy a kormány megbukik, s vele megy a semmiségbe az egész erkölcstelen rendszer, a hazugságok sok hatalmas épülete, elszakad a millió érdekszál, amely eddig a nagy többséget együtt tartotta, s jön valami levente, valami _chevalier sans peur et sans reproche_, aki rendet csinál ebben az országban. Izgatottan járkáltak a kormánypárt nagy portentumai, akik nem tudták, hogy maholnap nem jutnak-e koldusbotra, s a nagy Nyughatatlan okos fejjel diktálta a vádpontokat, óvatosan rendezte el kis hadseregét. Még ujságja is akadt, amely első hirnöke volt ennek az erkölcsi forradalomnak. A kormánypárt zöme, amely kitartott a miniszterelnök mellett, gúnyosan jakobinusoknak nevezte a kivált töredéket. A töredék pedig testvéri szeretetben harcolt együtt, azaz hogy semmi aktiv dolgot nem cselekedett.

Az ő jelentőségük abból állott, hogy külön pártot alkottak. A Házban nem szónokoltak, a nyilvánosság előtt nem szerepeltek. De az egész ország tudta, hogy a Nyughatatlan vezetése alatt megtagadták a közösséget az eddigi rendszerrel, s az ország tapsolt nekik. A kormány helyzete egyre szánalmasabbá vált.

Ebben a zavaros időben történt, hogy a miniszterelnök egy napon magához hivatta Orsovait. Orsovai délután ment fel Budára, s otthon meghagyta, hogy nem jön haza vacsorázni.

A miniszterelnök nyájasan fogadta:

– Üljön le, kedves uram – mondta neki – és hallgasson végig, figyeljen mindenre, amit mondok.

Orsovai leült, s a kis Annára gondolt e pillanatban. Semmi más gondolata nem volt, ez gyötörte fájdalmas következetességgel. Mintegy kábultan látta csak a körülte forrongó világot, nem emlékezett a tegnapra s a holnappal nem törődött. A pénz meg még jobban folyt a kezei közül, most már azt a csekély ragaszkodást sem érezte amely eddig az aranyhoz kötötte. Hadd vigyék el, neki nem kell, hadd boldoguljanak, neki csak egy szinésznő kell, egy középtehetségű szegény kis szinésznő, akit elvisz a férje vidékre, hogy soha többé nem fogja látni. A férje, egy rongyos állatorvos, egy bizonyos Landauer nevezetű, egy senki, egy semmi, aki talán csak úgy véletlenül jött a világra…

Alig vette észre, hogy a miniszterelnök beszélni kezdett hozzá, nyers katonahangon, szinte parancsolva; a gorombaságig brutális őszinteség recsegett ki a hangjából:

– Kedves uram – mondta neki – mindenekelőtt jöjjünk tisztába egy dologgal. Én azt hallottam, hogy ön szeretne képviselő lenni. Megjegyzem, hogy világosan kell beszélnie, mert én is nevén szoktam nevezni a gyereket. Igaz ez?

Mit tehetett mást, mosolyogva hagyta rá:

– Igaz.

– Nézze édes barátom – folytatta a miniszterelnök – én magát ezennel megkinálom egy kerülettel. Legyünk őszinték: nekem nagy szükségem van önre. A pénzére, a népszerűségére, a nevére, s főleg arra a rémületesen sok összeköttetésére, amit a vállalatai révén szerzett. Hogy egy kicsit tapogatóztam a városban, megdöbbenve konstatáltam, hogy Budapesten minden ember az ön rabszolgája. Uram, ha ön akarná, holnapután császár lehetne.

Orsovai csak mosolygott. A kegyelmes úr szigorú hangon folytatta:

– A vásár kettőnkön áll. Én felajánlok önnek a magam részéről egy ülést a képviselőházban. Hogy ez mi mindennel jár, azt ön tudja. Pénz önnek nem kell, tehát ez az ülés az ön számára csak címet, méltóságot és díszt jelent. Nem akarom feldicsérni a portékámat, úgy adom, ahogy van. Ha önnek tetszik az az eszme, hogy Budapest főváros egy kerületét képviseli az országházban, nyujtsa a kezét és legyen a barátom. Még azt is megmondom, hogy hálás ember vagyok és inkább összetöröm a mások csontjait és összetöretem a magaméit, semhogy cserben hagyjak valakít, akinek tartozom. Érti?

– Értem.

– És mi a válasza?

Orsovai még mindig mosolygott, s szótlanul nyujtotta a kezét a miniszterelnök felé. Kezet fogtak. A kegyelmes úr erre elővette a szivaros skatulyáját és megkinálta belőle a milliomost. Aztán így szólt:

– Most pedig szivarszó mellett hallgassa meg tanácsaimat. Jól figyeljen, mert néhány nap mulva már talán egy percnyi időt sem szentelhetek önnek, annyira el fog foglalni az általános szervezkedés. A dolog egyébként nagyon egyszerű: ön elmegy Walzer úrhoz, s megmondja, hogy nálam volt. Egyszersmind holnap délután fél hatra ide küldi. A többi teendőjére nézve fogadjon szót ennek az úrnak. Régi emberem, bár minden kerületben volna egy ilyen. Menjünk tovább. Ami a kötelességeit illeti, egyelőre csak arról van szó, hogy nekem nagyon sok pénz kell. Sok százezer forint. Legjobb az ilyet így kereken kimondani. Utálom az udvarlást. Az asszony, az más. Igazam van?

– Óh, természetesen…

– Sőt annyira megyek, hogy most megmondom: hagyjon magamra. Egy negyedóra mulva itt lesz a kis haditanácsom és készülnöm kell a jelentésre, amit nekik tenni fogok. Ha majd minden rendben lesz, másnak fog látni. Most viharos napokat élek és minden mondatom ki van számítva.

A milliomos fölkelt, köszönt és ment.

– Ime – gondolta a lépcsőn lemenet – most képviselő vagyok. Soha egy lépést nem tettem ezért a méltóságért, nem jártam senkinek a nyakára. Senki sem mondhatja, hogy nem a magam erejéből lettem az, ami vagyok.

A Duna felé ment. Most már tavaszias illat szállt esténként a Duna fölött. Az első tavaszi napok járták. Titkos, kezdődő ibolyaillatot hozott a szellő a Gellérthegy felől, s valami édes, vizes szaga volt a levegőnek, valami erjedő, izgató elem volt benne, tele ébredő erők hangulatával. A városban most kezdték gyujtogatni a lámpákat. Még nem volt egészen este, s a citadella kivált az égből. A Margitsziget felől reszketett az utolsó vöröses világosság az égen, de ez csakhamar eltűnt. Hogy Orsovai megállt fenn a várhegyen, alatta feküdt az egész nagy város, amely most készült éjjeli toalettjéhez. Ezt az utcákon járó emberek nem vették észre, ezt csak a magasságokból lehetett látni. A Dunasoron mint két izzó gyöngysor, villant fel a száz meg száz gázlámpa, s a Gellérthegy oldalában, mint este ébredő éji bogarak, csillantak meg a szerteszórt apró lángok. A Duna minden lámpát visszatükrözött, kanyargó vonalakká húzta a lángokat, hosszú ezüstcölöpöket mutatott a villamos ívlámpák alatt, s a Gellérthegytől le egészen Ó-Budáig reszkettette az apró és nagy fénypikkelyeket. A távolban néhány gyárkémény tüzes füstöt okádott. A nagy, örökké dolgozó gyárak lázas lehellete volt ez. Pénzt csináltak, pénzt vertek mindenütt, de még mindig nem volt elég. Egy malom, amely közvetlenül a Duna partján állt, minden ablakából világított. Olyan volt ez a hatemeletes óriási kőkocka, mint valami boszorkányműhely, amely messze búgó morgással dolgozott az estében, ez is pénzt csinált, de hiába, még mindig éhes volt mindenki.

– Haj, hó, képviselő vagyok! – mondta vígan Orsovai, egy kis időre megfeledkezve a kis Annáról.

Pestről idáig lehetett hallani a kocsirobogást, a villamos csengését, s azt a halk morajt, ami az élő városokból hallszik, ha az egészet egyszerre látjuk. Hajók úsztak le csöndesen a Dunán. Ezeken is pénzt nyer valaki, de a hajók folyton fognak úszni, a kormos gépészek mindig fűtenek, mindig izzadnak, a kazán alatt nem hal meg a tűz, s a csavar örökkön forog, még mindig kell pénz, még mindig éhes a gazda. A partra nézett és látta, hogy hordják a zsákokat egy hatalmas fekete bárkába. A nagy szörnyeteg nyelte a búzát, reggel óta hordták bele, de még mindig kért. A fürdők felől katonazene hallatszott.

– Haj, hó, az leszek, ami akarok! – mondta Orsovai.