Part 13

– Információim szerint – jegyezte meg a kabinetiroda főnöke – a magyar kormánynak fölötte kellemetlen ez az ember. Fiuménak érdeke, hogy ne kerüljön oda vissza.

– Mit csináljunk – mondta a király – hát nem fogadom szegényt.

Sóhajtott, mert érezte a véghetetlen nyomorúságnak azt a lehelletét, amely a kérvényből feléje csapott. Föltette a pápaszemét.

– Menjünk tovább – mondta – s a kabinetiroda főnöke monoton hangon a következő kérvényről referált.

„Menjünk tovább“ – s ezzel vége volt Posi ügyének a legmagasabb fórum előtt is. Ezen a ponton levette róla kezét az emberek hatalmában levő földi igazság s most már egyes egyedül vagdalkozott utolsó csöpp erejével a nyomorúság rémes hadserege ellen. Visszajött Bécsből s szégyelte, hogy a szegény ujságirók pénzét hiába költötte el.

– Meg kell halni – mondta az első szép tavaszias napon, hogy az Andrássy-út külső felén sétált. De semmi bátorsága sem volt. Remélt még egy kicsit, valami majd csak történik vele.

És egyszerre csak megállt. Messziről egy bicikliző hölgy röpült feléje a kocsiúton. Megdöbbent a látásán, mert nagyon hasonlított így távolról a feleségéhez. Kiállt a gyalogjáró szélére, hogy jól lássa, amikor arra karikázik. Egy pillanat mulva már mellette suhogott a női ruha s Posi megismerte a feleségét. Ő volt, elegáns bicikliruhában. A fején kacér kis sapka, szőke fürtei kedvesen lobogtak a halántéka körül s arcáról lemosolygott az, hogy ez az asszony most kelt föl, jól megreggelizett s nagy élvezettel karikázik a napsugáron. Hogy melléje ért, ránézett a rongyos emberre.

Megismerte, de semmi meglepetést nem árult el az arca. Sőt nyugodtan mosolygott, mondhatni kacéran nevetett rá Posira s vissza se nézett rá, amikor elszáguldott mellette. Egy perc mulva már csak lobogó ruhája látszott, de, mondom, állandóan könnyes volt Posi szeme, hát nemsokára már ezt se látta.

Mérhetetlen düh fogta el. Csak most jutott eszébe, hogy ő még mindig törvényes férje ennek az asszonynak. Hogy még mindig az ő nevét viseli s hogy ha valamikor alkalma volna valami jól kereső tisztességes nőszemélylyel házasságra lépni, nem lehetne, mert még nem vált el ettől. S e pillanatban új reménynyel töltötte el egy jó házasság gondolata. Valami jó házasságé, hogy az asszony legalább is egy forintot keressen minden nap. Igen, el fog válni ettől a végleg elzüllött teremtéstől. A dolog nem lesz nehéz, hisz oly könnyű rábizonyítani a házasságtörést. Pesten dolgozó fiumei munkásoktól tudta, hogy valami főhadnagygyal él.

Még aznap délután fölkereste az olaszbarát ujságirót. Elmondta neki, hogy el akar válni a feleségétől. Megmagyarázta neki, hogy a szegény embernek ez nem kerül pénzébe. Hogy ő majd kijelöl egy fiumei ügyvédet, aki a maga nemében elsőrendű kapacitás s aki a kamarai szabályok értelmében ingyen köteles elvállalni a képviseletét. Meg is irták a leveleket, az elsőt a fiumei kamarának, a másodikat ennek a hires ügyvédnek s ékes szavakban magyarázták el neki Posi nyomorúságát. Hisz oly kevésről volt szó… néhány beadvány a törvényszékhez s aztán egyszer éppen hogy el kell menni. A hirneves ügyvéd válaszára egy hétig vártak. Akkor megjött a levél. Rövid és erélyes kis irás volt. Hogy a doktor úrnak most töméntelen dolga van s nem ér rá ilyen apró-cseprő ügyekkel foglalkozni. De ha Posi úr azonban erőnek erejével ragaszkodik a doktor úrhoz, kötelességéhez híven elvállalja az ügyét, ámbár nem kezeskedik arról, hogy a fiumei törvényszék illetékesnek fogja magát tartani, mivel Posi legutóbbi lakóhelye nem Fiume, hanem Susák volt, s ez már horvát terület.

– Irjunk egy más ügyvédnek – mondta vigasztaló hangon az olaszbarát.

– Nem – kiáltott Posi – most már nem írunk senkinek! Most már nem kell nekem semmi! Csak hallotta volna ezt az ügyvédet, amikor képviselőjelölt volt… Most ránk se akar ismerni!

Az urak, akik körülötte álltak, nem szóltak egy szót sem. Megalázó látvány volt ez a szegény olasz, akin a világ semmi hatalma nem tudott segíteni. Megalázó volt minden férfilélekre nézve. Az emberek azt hiszik, hogy az akarat hatalom. Ime, mit szólnak ehhez a Posihoz? Ott állt és végső elkeseredéssel szólt:

– Engem mindenki felrúg.

Csitítani kezdték, vigasztalgatták. De már ők maguk se találtak vigasztaló szót a számára. Egyik-másik kisompolygott, mert utálatosnak találta ezt a lassú kivégzést, amelylyel a balsors öli az áldozatát.

Ez volt Ambrosio Posi válópöre, amely után nem mert többé a szerkesztőségbe menni. Szégyelte, hogy már hónapok óta ezekből a vagyontalan fiukból él s hogy bécsi útjára külön is megpumpolta őket. Kiment megint a központi pályaudvar kertjébe, de most nem volt szerencséje. Ropogós szoknyájú cselédlányok boldogan sétáltak bakákkal és mesterlegényekkel, kézenfogva. Hiába keresett, hiába nézett körül, sehol sem látott valakit, aki utódja lehetett volna a mosónénak. Igaz, hogy a külseje nem volt bizalomgerjesztő. Rongyos és piszkos volt, sovány és görbe, vizes szeméből éhség és bánat villogott, a haja hosszúra nőtt s megőszült, szóval Ambrosio Posival olyan alaposan elbánt a Gondviselés, hogy érdemes lett volna lefotografálni.

Innen is elsompolygott, s kifelé ment a külvárosi utcákon. Most még egyszer visszagondolt a jó meleg fogházra, a rabkosztra, amelylyel ez a vendégszerető nagy város mindjárt az első napon megkínálta. Egy rendőr jött véle szemben, s nagyon gyanúsan nézett rá. Posi sejtette, hogy ezeknek a gyanús nézéseknek előbb-utóbb megint börtön és toloncház lesz a végük. De a rendőr, hála istennek, tovább ment. Hagyta Ambrosiot. Ambrosio pedig köhögni kezdett, s hogy a köhögése nem akart szűnni, nekidőlt a temető falának, így legalább volt, ami megtámasztotta. Úgy köpte a vért a gyalogjáróra, az ő szegény, drága vérét, amely minden köhögéssel fájdalmasan szakadt ki a tüdejéből. Reszketett a térde, s az arca egészen elsáppadt. Nagy kábulat fogta el, s oly gyönge volt, hogy a cókmókjaikkal hazatérő zsibárusoknak és tót munkásasszonyoknak, akik undorodva kerülték ki a véres gyalogjárót, csak egy bánatos mosolylyal tudott felelni.

XXVII

Iványi Sándor vidékre utazott, s úgy beszélték, hogy soha többé nem is jön vissza. A politikát megutálta, s a bátyja birtokán pihen. Azt is mondták, hogy az irodalomra adta magát, s egy regényen dolgozik. A képviselők egy kis frakciója, amely sokra becsülte a bukott államtitkárt, egyideig lármázott az érdekében, de hiába. Iványinak magának se volt kedve visszatérni a politika piszkos labirintjába. Vidéken volt, elbujt, s azt akarta, hogy elfelejtsék. A stréber politikusok örültek ennek, s egy félóra alatt szívből elfelejtették. Egy asszony sírt csak utána sokáig, hosszú délutánokon, még hosszabb éjjeleken át.

Mert most már éjjel is lehetett sírnia. A párbajhistória óta külön szobában aludt Elly. A kis budoárjából valóságos leányszobát csinált. Úgy rendezte be, mint ahogy valamikor az édesanyja rendezte be a szobáját Chicagóban. Világoskék mennyezetes ágyat állított bele, s világoskék bútorokat. Ebbe a kis zugba zárkózott be, itt foglalkozott emlékeivel és itt sírta ki magát, amikor már nem tudta visszafojtani a könnyeit. Nagy gonddal és szeretettel igyekezett azon, hogy megint lány legyen belőle. Lányoknak való regényeket vett, s iparkodott együtt érezni a szentimentális hősökkel. Egyszer az az ötlete támadt, hogy naplót fog vezetni. Ezt lányos gondolatnak találta, de amikor másodszor irt az ezüstcsattos kis könyvbe, úgy érezte, hogy ez komoly dolog, mert jót tesz a lelkének. Ebből az időből valók az itt következő sorok, naplójának harmadik fejezete:

_Hétfő._

„Éjfél van, s megint egyedül vagyok a szobámban, mint két évvel ezelőtt, amikor a mama még élt, s amikor még félnem kellett, hogy rajtakap a virrasztáson. Hogy ezt a szót: _mama_, leírom, úgy érzem, mintha idegen nyelven írnék. Két éve idestova, hogy ezt a szót ki nem mondtam, le nem írtam. Szegény mama a földben van, elképzelem a hó alatt nyugvó temetőt, s a keményre fagyott földet, amely mamának szép fehér mellére nehezedik. Óh, mily jó volna, ha most is itt volna a szomszéd szobában, hogy így egy ingben átmehetnék hozzá, a nyakába akaszkodhatnám. Ma történik először, hogy hosszasabban gondolok mamára. Azt hiszem, hogy ez azért van, mert nagyon egyedül vagyok. Sándor elutazott, s érzem, hogy soha többé nem jön vissza. Apa egész nap a kimutatásaival foglalkozik, s nem akarom megrontani azt a hitét, hogy boldog vagyok. Istenem, ha elgondolom, hogy egy idegen ország kellő közepén vagyok, s nincs más senkim, csak ez a papirlap, amely közönyösen tűr mindent, amit a tollammal ráírok… Ma szigorúan elhatároztam, hogy nem alszom soha többé egy szobában a férjemmel. Amikor utoljára feküdtünk egymás mellett a nagy ágyban, s én virrasztottem, nehéz álma volt. A kínlódó emberek nyugtalan álmát aludta, gyötrődés volt csak nézni is. Mélyen lélekzett, s izgatottan hánykolódott. A haját összekuszálta a sok forgolódás és a szája kinyilt. Talán láza is volt, oly vérpirosnak láttam az arcát az éjjeli lámpa fényénél. Ez a szegény ember szerelmes, olyan szerelmes, mint valami tizennyolcéves fiú. Furcsa, hogy a férfiak nem utálnak a feleségük mellé feküdni, ha másba szerelmesek. Én a legnagyobb kínokat álltam ki minden este, amikor melléje kellett feküdnöm, s boldog voltam, ha valami gyűlésen vagy banketten volt, hogy magam aludhattam el a nagy ágyban. Most egyedül fekszik benne, s én boldogan nyújtózom el a takaróm alatt, egyedül, szabadon.“

„Óh, ha apa nem volna, már nem kellene virrasztanom. Mindennap fölteszem magamban, hogy elmondok neki mindent, elsírom, öreg vállára hajtva a fejem, minden panaszomat, de nem tudom megtenni, nem tudom. Amint meglátom jó arcát, amint látom, mint örül, ha mosolygó arccal szólok a férjemhez, egyszerre elröppen a lelkemből az akarat. Nem tudnék fájdalmat okozni ennek az áldott öreg embernek, s marcangolja a szívemet az a tudat, hogy egy napon mégis csak ez lesz a vége. Egy napon nagyon össze fog gyülni bennem a keserűség, s mindent elmondok neki, hogy vigyen vissza Amerikába, hogy új életet kezdjek. Hátha az az új sikerülni fog, hátha megbocsátja a jó isten, hogy ezt a régit elhibáztam. De mit csináljak, ha megint meglátom boldogságtól sugárzó szemét? Apának még legföljebb tíz esztendeje van ezen a földön, s ebből a tízből legalább is egyet tönkreteszek ezzel a vallomással, – ha ugyan nem mind a tízet. Van-e jogom éveket venni el az apám életéből, s nem kötelességem-e tovább csalni, hogy boldog legyen? Érzem, hogy nagyon sokkal tartozom apának. Nem, nem, soha nem szólok neki. Legalább is addig, amíg birom ezt az életet.“

„De hogy birjam Sándor nélkül? Sándor, Sándor, mindig csak visszatér hozzám a képe, látom ősz hajszálait, mély szemét, s azt a sebhelyet a vállán, amit valami párbajban kapott. Tudom, hogy asszonyért kapta, kitaláltam, meg mernék rá esküdni, s mégis odaadnám az életemet, ha még egyszer megcsókolhatnám azt a kardvágást.“

„Tegnap megismerkedtem egy nagy politikussal. Roppant érdekes ember. Valamikor miniszter volt, s azt mondják róla, hogy ő a legerősebb fej ebben az országban. Azt magam is tapasztaltam, hogy rettenetes igazságérzet lakik benne. Nem szép ember, de erős. Mindenki reszket tőle ebben az országban. Nagyritkán nyilvánítja csak a véleményét, de azért mégis ő itt a legnagyobb úr. Csöndes magányából ő kormányozza a miniszterelnököt és a királyt. Az udvarnál utálják, és félnek tőle. Furcsa dolog; nem teszem fel erről az országról, hogy ne akadna benne még egy-két ilyen erős elme, s mégis ezt az egyet imádják csak. Talán azért van ez így, mert nagyon tisztességes ember. Azt pedig fölteszem erről az országról, hogy ilyen tisztességes ember nincs több benne.“

„Szeretem ezt az embert, mert sokban hasonlít Sándorhoz. De Sándor érzékenyebb, mint ő. Ez az ember sohse fogja megutálni a politikát, mert ővele senki se mer komiszkodni. Sándor finomabb ember. Ez nyers, azt mondják, durva is. Érdekes, hogy ez is imádja a drága szőnyegeket és a régi képeket. Hallom, hogy a lakásán valóságos kincseket rejteget, tisztán a maga gyönyörűségére. Ha férfi volnék, irigyelném, nagyon irigyelném. Ez az igazi férfi-élet! Úrnak lenni, kényszeríteni a többit a megalázkodásra, az imádatra, minden hatalmi forma nélkül, tisztán észszel és erővel kormányozni a leghatalmasabbakat, nem fogadni el semmit, magányosan járni a hegyeket, lenézni mindent és mindenkit. Érzem, hogy még mindig nem irtam le igazán ezt az embert. Nem barlangban élő bölcs, akihez tanácsért járnak, nem is intrikus, akivel számolni kell. Egy darab nyers, de öntudatos erő. Úgy képzelem el, mint valami hatalmas vizesést. Egy ügyes miniszterelnök belékapaszkodhatik, s hajthatja vele a maga kis gépeit, ha neki is úgy tetszik. De porrá zúzza és elsodorja azt, aki nincs a kedvére. Egymagában az igazság nem lehet ily félelmetes, s egymagában az erő nem lehet ily tiszteletreméltó. Ez az ember – most azt hiszem, eltaláltam – az igazságnak és az erőnek vegyüléke, erős igazság vagy igazságos erő. Egyszer beszéltem vele, de már imádom, mint figurát. Ha regényben olvasnám, szerelmes volnék belé.“

„Nem, egészen őszinte leszek. Ha nagyon elkeseredem és mindenről lemondva megpróbálok szeretőket tartani, ez lesz az első. Az asszonyok félnek tőle. Talán érdekelni fogja egy asszony, aki legalább az első napon reszketés nélkül mer a szemébe nézni. Imádom a nagy erőt, a férfit, s mindig félek magamtól, ha ilyen emberrel kerülök össze. Kéjes borzongás fut végig a hátamon, ha magamnál valami véghetetlenül hatalmasabbal állok szemközt. Szeretem gyöngének érezni magamat. Talán ezért állok meg reszkető imádattal a tenger partján s a nagyon magas hegyek alatt. S talán ezért utálom ezt az életet s azt a szegény embert, aki a másik szobában egyedül hánykolódík a nagy ágyon.“

XXVIII

A szegény ember valóban nyugtalanul hánykolódott a nagy ágyon. Nem tudott elaludni, s ilyenkor mindig kénytelen volt gondolkozni. A párbaj, amelynek alkalmából mind a ketten lyukat lőttek a levegőbe, erősen kiélezte a helyzetét. Landauer úr azonkivül megkapta a kinevezését, s már előkészületeket is tett az útra. A szinház nagyban hirdette a szeretett primadonna bucsúfölléptét, amely szenzációs estének igérkezett. L. Virág Anna egyszeribe híres lett, arcképe azonnal megjelent Calderoninál s azokban az állandóan megszünőfélben levő hetilapokban, amelyek oly ismeretes tipusai a magyar időszaki irodalomnak. A pénzvilág emberei megváltották jegyeiket erre az előadásra, mert igazán kiváncsiak voltak arra a hölgyre, aki miatt majd hogy déroute nem volt a börzén, s a ki miatt egész csomó vállalat állott az örvény szélén. Csak Orsovainak nem volt kedve megjelenni azon az estén. Hiába rohanták meg a virágárusok mindenféle virágkosár és virágeső-tervezetekkel, nem kellett neki semmi. Bágyadtan végezte azt a kis dolgát, ami volt, s úgy járkált, mint aki tudja, hogy valaminek történnie kell vele, de sejtelme sem volt arról, hogy mi lesz az a valami.

A miniszter, az elpusztíthatatlan öreg újra megjelent nála, amikor a becsületét oly gyönyörűen megreperálták. A miniszter egyébként így gondolkozott:

– Sohse fogom ezentúl cserbenhagyni ezt az embert, mert most már meggyőzött arról, hogy ő a legnagyobb úr a világon. Szégyellem magamat, amiért becsületügye tartamára felfüggesztettem a barátságot. Tudnom kellett volna, hogy az ő becsülete abszolute sérthetetlen. Azt tudtam, hogy mindenki éhes, de azt nem sejtettem, hogy ennyire nagy az éhség. Most tudom, s nincs okosabb politika, mint az élelmezővel barátkozni.

Megjelent, s most igazán nem zsenirozta magát.

– Édes öcsém – mondta – borzasztó helyzetben vagyok.

Orsovai gépies mozdulattal ment a kassza felé. A miniszter folytatta:

– Itt van ez a Schön, aki a négyezer forintjáért zaklat. A másik zsidó tizezerért zaklat, minden zsidó zaklat.

Orsovai minderre nem felelt, csak rámutatott a nyitott kasszára. A kis öreg odament és nagy otthonossággal piszkált benne. A miniszternek határozott betörő-talentuma volt. Ezt a komplikált, sokajtós, fiókos kasszát egyszer látta csak belűlről, s most mégis minden rekeszét pontosan ismerte. Ráncos kis keze ügyesen járt a fiókocskák közt, bütykös ujjai oly mozgékonysággal húzogatták a fiókokat, mint ahogy a gyakorlott orgonajátékos húzogatja a regisztereket. Igen, a kegyelmes úrnak ez volt a hangszere, a Wertheim-kassza. Művésze volt ennek az instrumentumnak, de a szegény orgonistához hasonlatosan ő is mindig olyan hangszeren játszott, amely nem volt az övé. A kis öregnek nem volt kasszája, s ez volt az ő korának egyik legnagyobb komikuma.

Kikotorászott egy csomó pénzt és hangosan kezdte olvasni:

– Kettő, négy…

A milliomos blazírtan intett:

– Ne számolja… Vigye el, úgy, ahogy van. Vegyen, amennyit akar.

A kegyelmes úr bánatosan nézett vissza a kasszára, most már sajnálta, hogy nem vett ki többet. De tapasztalt ember volt, tehát tudta, hogy az életnek vannak kellemetlen percei, s hogy a teljesített vágy mindig egy kis csalódást hord a méhében.

Zsebregyűrte a pénzt.

– El kell mennem – sóhajtotta, s kezet nyujtott Orsovainak.

Ez a hintaszékén ült s maga elé bámult. Csak úgy hanyagúl adott kezet a miniszternek, s tovább szívta a szivarját. Föl se kelt.

– El kell mennem – ismételte a kegyelmes úr, mire Orsovai nagyon csöndesen, bánatos szelidséggel szólalt meg:

– Bánom is én.

Nagyon bizalmasak voltak, ez úgy kifejlődik idővel. A kegyelmes úr nevetett, s távozóban fejcsóválva jegyezte meg:

– Fiú, fiú, ma nincs jókedvében…

Azzal elment.

A fiú egyedűl maradt, s új szivarra gyujtott. Nagyon elégedetlen volt, s várta azt az eseményt, ami majd valami határozott irányba vezeti az életét. Mert így csupa bizonytalanság volt az exisztenciája. A feleségével hetek óta alig, hogy beszélt, s az biztos volt, hogy ez nem maradhat így. A hatalma minden irányban oly nagyra növekedett, hogy ő, akinek soha egy gondolata nem volt, aki soha véleményt semmiről nem alkotott, utálni kezdte az embereket. A legváltozatosabb formákban is mindig egy és ugyanazt a dolgot látta: az általános nagy éhséget, s azt az üres helyet a váltókon, amely a zsíráns hiányát jelentette.

Ez a bizonytalan hangulat úgy dobálta, mint a hullámos tenger egy fadarabot. Hozzácsapdosta kemény igazságokhoz, belelökte a piszokba, majd megint felszalasztotta egy hullám tetejére, hogy a napot lássa.

Egy napon például a következő dolog esett meg vele. Egész délután otthon volt, s unatkozott. Végigböngészte a lapokat, de ebbe beleunt. Föl-alá járkált a szobájában, s egyszerre csak megállott a könyvtára előtt. Ez most történt vele először. Amikor a villába behurcolkodott, egy könyvkereskedő rásózta ezt a hatalmas könyvtárat. De soha nem jutott eszébe egy könyvet is a kezébe venni. Most a félhomályban csak úgy találomra belenyúlt a szekrénybe és kihúzott egy kis kötetet. Annak a költőnek a versei voltak ebben a könyvben, aki ugyanakkor bukott ki a Kisfaludy-társaságból, amikor őt beválasztották.

– Fehér József – olvasta a szerző nevét – ez nagy szamár lehet, ha kibukott a Társaságból.

(A Kisfaludy-társaságot bizalmasan csak Társaságnak nevezte.)

De azért belenézett, s végig olvasott egy kis szerelmes verset. A költők legnagyobb hatalma abban áll, hogy minden szerelmes versük ráillik az olvasó esetére. Orsovai konstatálta ezt, s örült a versnek, mert a költő is reménytelenül szeretett, s arról énekelt, hogy a leány soha sem lehet az övé.

– Ez nem is rossz – mondta Orsovai.

Lámpát gyujtott s leült az íróasztalához. Mosolyogni kezdett. Most már nem nézett a könyvbe, hanem a szivarfüstöt bámulta, s a mosoly egyre szélesebb lett az arcán. Végül halkan elnevette magát.

– Verset fogok írni – mondta.

S bemártotta a tollat. Gondolkozni kezdett, hogy miképpen kezdje. De csak odáig jutott, hogy gondos kalligráfiiával felírta a nevét a papirra. De már úgy érezte, hogy valami gondolat támad a fejében, s amikor ezt írta: _Pál, Pál, P, P, P,_ nagyon kezdett fájni a szíve. Most kérdezte először magától, hogy mire való ez az egész élet. Ez a hatalmas kérdés megrázta a lelkét. Igen, mire való az élet és mire való a hatalom, mire való minden ezen a világon, ha az ember egy kis szerelem miatt elveszíti az egész lelkét? Az arca kipirult egy kicsit és izgatottan irta le az első sort:

Mire való az élet?…

De ekkor bejött a szolgája:

– Egy úr akar beszélni a nagyságos úrral.

– Nem vagyok itthon.

A szolga kiment, de mindjárt visszajött:

– Azt mondja, hogy okvetlenül kell beszélnie a nagyságos úrral. Tolnainak hívják.

Orsovai hangosabban ismételte:

– Nem vagyok itthon.

A szolga megint kiment, de harmadszor is benyitott, s csöndesen mondta:

– Azt mondja az az úr, hogy sikkasztási ügyben jött.

– Sikkasztási ügyben?

– Azt mondja.

Letette a tollat, s a papirlapot megfordította. Azzal felállt:

– Küldje be.

Egy kiéhezett arcú fiatalember jött be. Hosszú fekete haja volt, s a szeme kissé keresztbe állott. Kopott fekete szalonkabát volt rajta, s lerítt róla az a kínos kényszer-elegáncia, amely onnan van, hogy egy Ferenc-József kabátot kapott valakitől, s most ezt hordja, mert nincs más.

– Orsovai úrhoz van szerencsém?

– Az vagyok. Micsoda sikkasztási ügyről beszél?

A kopott ifjú közelebb ment az íróasztalhoz, amelyet erősen megvilágított egy kis villamos állólámpa. A szoba egyébként sötét volt, mert a zöld ernyő mind a fényt az asztalra verte. Az ifjúnak csak az éhségtől ragyogó szeme világolt ebben a homályban, egy kis zöld fénynyel, amit a lámpaernyőtől kapott.

– Én kérem – kezdte – az a Tolnai vagyok, akit elbocsátottak, mert tizenöt forintot sikkasztottam.

– Honnan bocsátották el?

Az ifjú csodálkozva nézett rá, hogy nem tudja. Azt hitte, hogy a neve már meg van bélyegezve az egész világ előtt.

– A vállalattól – felelt – az intézettől… A nagyságos úr intézetétől a munkanélküliek számára.

– Hát maga sikkasztott?

– Én, kérem.

Csönd lett. Orsovai kelletlenül nézett rá:

– Hát most mit akar?

– Vissza szeretnék jutni, kérem, mert én becsületes ember vagyok. Azt a pénzt azért loptam, mert nagyon szerelmes voltam és egy asszonynak vettem rajta valamit. Bevallom nyiltan.

A szeme mutatta, hogy nem hazudik. De ettől a kínos vallomástól reszkető lett a hangja.

– Most két napja, hogy nem ettem – folytatta szemérem nélkül. Azért jöttem, hogy tessék nekem megkegyelmezni és visszavenni az irodába. A tizenöt forintot le lehet húzni két hónap alatt. Az anyám sírjára esküszöm, hogy becsületes ember leszek.

Ez a hang meglepte Orsovait. A szemébe nézett a fiúnak:

– Micsoda maga az irodában?

– Irnok vagyok, kérem.

Orsovai a tollával kezdett játszani:

– Egy asszonyba szerelmes?

– Óh, igen.

Szerette volna most jól mégvacsoráztatni, s megkérni, hogy mondja el a szerelmét. Szerelmes történetet akart hallani és jól esett volna neki, ha ez a fiú boldogtalanúl lett volna szerelmes. Olyannyira nem volt senkije a milliók urának, hogy e pillanatban úgy érezte: ez a szegény kidobott irnok a legjobb barátja, osztályos társa a boldogtalanságban.

– És aztán mondani is szeretnék valamit.

– Húzza idébb azt a széket és üljön le – mondta neki barátságosan Orsovai. Látom, hogy maga nem romlott ember. Ha megigéri, hogy tisztességes lesz, visszaveszszük.

– Óh…

– Hát mit akar még mondani?

– Az nagyon hosszú. Alig tudok beszélni, mert nagyon éhes vagyok…

Orsovai csöngetett. Hideg felvágottat hozatott, s teát főzetett. Tetszett neki ez a titokzatos kaland, ez a vad-idegen ember, akit öt perc óta ismert, s aki élete legnagyobb titkait máris elmondta neki. Az irnok mohón ette meg a sonkát s amikor a forró teát kezdte kanalazni, a milliomos rászólt:

– Na most már beszélhet.

– Előre kell bocsátanom – szólt az irnok – hogy szocialista vagyok. Már többször ültem a rendőrség fogházában és benn van az arcképem az albumban. Megmondom nyiltan, nem bánom, ha ki is dobnak megint. Azért álltam be a vállalathoz, mert annak a célja egyezik az elveimmel. És azt akarom megmondani önnek, hogy nincs az egész vállalatában egy tisztességes ember sem.

Orsovai furcsán nézett rá. Azt hitte, hogy azok közül a rajongó fiatalok közül való, akik nem is tudják, hogy miért, de folyton haragszanak.

– Ne mondja…