Part 16

– Ide nem jön be többet… a pénzemet elviheti, megválasztathatja magát császárnak is, ezek a kutyák mindennek megteszik, ha pénzt látnak… De nekem nem kell többé…

– Édes maga nagyon izgatott – vigasztalta a férfi. – Feküdjék vissza a párnájára és próbáljon aludni… hisz nem aludt egész éjjel…

Az asszony lesütötte a szemét, hogy erre az éjszakára gondolt. Egy könny is jött a szeméből. Nagyon gyerek volt e pillanatban.

– Mondja csak, maga – fordult a férfi felé – mit szólna maga, hogy ha én egyszerüen kidobnám most ezt az embert, amikor hazajön…

A szélesvállú egyszerüen mondta:

– Nekem tetszik ez az idea. Ezt még nem hallottam soha.

– Hát én megteszem.

Villogott a szeme. Ugy nézett merőn a férfira, s egy szót se szólt többet. Nagyon sokat szenvedett s most már nem bírta tovább. Egy pillanat alatt elvonult előtte a jövője képe. Kidobja, hotelbe küldi, s ha majd megválasztották képviselőnek, megindítja a válópört. Aztán isten veled Európa… Az anyja sírját látta a chicagói temetőben. Egyszerre rohanta meg minden emlék, amit ez az idegen föld elfeledtetett eddig. A jó Edwardsra is gondolt, akit már oly régóta nem látott. S utálta, az álmatlan ember nagy hajnali csömörével utálta ezt az idegen várost, ezt a férjet, ezt a lakást, s a polgárokat, akik egész éjjel ordítottak az utcán az ő pénzén.

– Megteszem – mondta még egyszer maga elé nézve.

A kis kávéházban e pillanatban kelt föl Orsovai az asztal mellől. Fizetett, s kinézett az utcára, ahol szállinkózni kezdett a tavaszi hó, amely még délelőtt el fog olvadni. A meleg kávé jót tett neki, s hogy végignézte az ujságokat, el is álmosodott. Felhajtotta nagy, prémes gallérját és kiment a csípős hidegbe. Most már sokan voltak az utcán, mindenki sietett. Mindenkinek látszott piros arcán, hogy most kelt föl, most mosakodott, és siet a reggeli hidegben valami jól fűtött iroda vagy műhely felé. „Érdekes – gondolta – hogy reggel mindenki szemközt jön az emberrel… alig egy pár ember megy arrafelé, amerre én.“ Kellemes kábultsággal bandukolt hazafelé, s ahogy a kapuban megállt s megnyomta a csengőt, behunyta a szemét.

– Milyen jó lesz az ágy – motyogta.

Az inas már fenn volt. Kinyitotta az ajtót, aztán megint becsukta s leszaladt a konyhába, melegedni. Az első villamos most csörtetett végig a fasoron, nagyokat csöngetve. Orsovai fölfelé ment a lépcsőn, s még hallotta, a mint az inas lenne a konyhában ujságolta a szakácsnénak:

– Hű, Mari, esik a hó…

Fönn be volt zárva a lakás ajtaja. Ezt Orsovai különösnek találta. Ezt az ajtót sohse szokták bezárni. De aztán arra gondolt, hogy a felesége bizonyára félt egymagában, s bezárkozott. Csöndesen kopogtatni kezdett. Nem jött senki.

– Álmos vagyok – motyogta, s nagyobbakat kezdett ütni az ajtóra. Ha az asszony bezárta, most keljen föl és nyissa ki. De az asszony csak nem jött. Ekkor arra gondolt, hogy fölkelti az öreg Hutkinsont. De az a tulsó oldalon aludt, s ott csak a falon lehetett volna kopogtatni. Visszament az ajtóhoz, a fejét csóválta, s haragosan kezdte püfölni a magas, faragott szárnyat.

– Nyissák ki! – kiáltotta.

Hogy még erre se jött senki, mérges lett. Rúgta, verte az ajtót és káromkodni kezdett:

– Nyissák ki, a szentséges úristenit, mert berúgom!

Lihegve tette hozzá, magához beszélve:

– Utóvégre csak van jogom bemenni a saját lakásomba…

Ekkor fordult a kulcs a zárban és kinyilott az ajtó. A felesége állt előtte, ingben, egy szál kék selyem alsószoknyában. A szeme nagy tűzzel égett, s a fejét dacosan tartotta magasra.

– Tessék visszamenni oda, ahonnan jött – mondta neki, s be akarta csapni az orra előtt a nehéz ajtót. De Orsovai közbeugrott és visszanyomta.

– Micsoda manír ez! – kiáltotta.

Az asszony beengedte. Orsovai szikrázó szemmel állt meg a küszöbön.

– Mi ez! – szólt nagy haraggal.

Elly csöndesen felelt:

– Ez az, hogy ide nem jön be. Érti? Hordja el magát!

– Nem értem, nem értem!

Az asszony összeszorította a fogát:

– Értse meg, ha nem érti. Éppen elég volt ebből az életből. Utálom, utálom, érti?

S az ajtó felé tolta. A férfi bután csak azt mondogatta:

– Mi ez? mi ez?

De ekkor már kivül volt a küszöbön. Az egész dolog annyira meglepte, hogy akaratlanul is engedett az asszony karjának. Amikor künn volt, Elly becsapta az ajtót, s ráfordította a kulcsot. Aztán a kulcslyukhoz hajolt és hangosan mondta:

– Zavar engem, menjen a szállodába aludni.

De erre már arcába szökött a vér, s úgy érezte, hogy elborítja az agyát. Leroskadt a földre, egy székbe temette arcát, s nagy, hangosan csukló sírás szakadt ki a melléből.

– Óh, édes jó mamám – mondta keservesen bolond hangsúlylyal – milyen nagyon piszkos az élet…

XXXIV

– Amig a választás tart, itt fogok lakni – mondta Orsovai a Hungária előkelő igazgatójának, aki meglátogatta a szobájában, amikor délben fölkelt. De a finom igazgató, aki Pesten a legnagyobb emberismerők egyike (a szállók az emberismeret legjobb iskolái), látta az arcán, hogy egyedül szeretne maradni, tehát köszönt és ment.

Orsovai öltözni kezdett. A nagy szobában ugyanazok a bútorok álltak, amelyek akkor fogadták, amikor először lakott itt, boldogan, annak a valaminek a kezdetén, amit ő szeretett pályájának nevezni. Megállt a nagy tükör előtt, s a miniszterre gondolt, aki mindjárt az első napon meglátogatta egy magas úrral. Ez a magas úr azóta megbukott, de a szívós kis öreg még mindig tartotta magát.

– Hogy eltűnnek az emberek – gondolta.

Felöltözött s leült egy karosszékbe. Végigsímította a homlokát, mert úgy érezte, hogy sok az ő fejének az a nagy tömeg gondolat, ami az agyában nyüzsög. Megint a multakra gondolt, s most hirtelen a buccarii kikötőt látta, amely olyan furcsán kanyarodik, s a partot, amelyet komoly ciprusok őriznek.

– Érdekes – mondta egészen halkan – az a kikötő olyan, mint egy tó…

Majd fölkelt és föl-alá kezdett járni. Érezte, hogy nemsokára gondolkoznia kell, törni a fejét a felesége dolgán, a választáson, a kis Annán, s félt ettől a sok nagy kérdéstől. Számolni kezdett hangosan:

– Egy, kettő, három, négy…

Egészen százig. Ott megállt s megint az első napra gondolt, amelyet ebben a szobában töltött. Mily kedves reggel volt az, a kávénak oly házias, meleg illata volt, a küszöbön állt egy édes, gyerekarcú, szinte leány asszony, s a folyosóra nyiló ajtó mögül csöndes beszéd hallatszott, ahogy a miniszternek megmutatták az ajtót. Figyelni kezdett. Most is kereste valaki. Tisztán hallotta, amint a pincér magyarázta valakinek:

– Orsovai úr? Jobbra a második ajtó.

Már kopogtattak is.

– Ki lehet ez? – gondolta a milliomos – aki már tudja, hogy itt lakom?

Egy szegény asszony jött be.

– Maga az, házmesterné?

– Én vagyok, nagyságos úr, hírt hozok.

– Mondja, mondja.

A szegény asszony nagyot lélekzett és elkezdte:

– Hát az van, nagyságos úr, csókolom a kezit, hogy a Landáerék elutaznak.

– Mikor?

– A pakkolás szerint úgy van, hogy holnap a reggeli vonattal. A csomagjuk már egybe van, ma este a vendéglőben fognak vacsorálni. Én azt gondoltam, hogy ez javára lesz a nagyságos úrnak, ha meghozom a hírt, hát elmentem a fasorba, de otthon azt mondták, hogy a hotelbe tetszett menni, az inas meg azt mondta, hogy valószinűleg ebbe a hotelbe, mert ez az első… így hát aztán…

– Holnap reggel utaznak?

– Igenis, csókolom a kezit.

Csönd lett. A szegény asszony nem mert tovább beszélni, mert látta, hogy a nagyságos úr egyszerre nagyon komoly lett.

Meg is ijedt egy kicsit.

– Jól van – mondta Orsovai – köszönöm a szívességét, itt van, ez a magáé…

Pénzt adott neki. A házmesterné kezet akart érte csókolni.

– Hagyja, hagyja.

Kiment, örült szegény, hogy mehetett.

Most már kellett gondolkozni. Ezt volt az utolsó nap, a kis Anna holnap reggel beül a vonatba és örökre elmegy. Hangosan mondta ezt a szót:

– Örökre.

És ez fájt neki. Mind ezek a nagy szavak: „soha, mindig, örökre“, fájtak neki. De még soha nem fájt egyik se oly nagyon, mint most ez az „örökre“. Ezek az _r_-ek, meg az a _k_ a második _r_ előtt úgy hangzik, mintha valami nagy alkotmány dőlne össze recsegve, ropogva, maga alá temetve mindent: örökre, örökre…

– Istenem, mit csináljak? – szólt hangosan, s úgy tett, mint a rossz, vidéki szinészek: a balkezét a szívére szorította, jobbjával a homlokát fogta. Mégis csak a legrosszabb szinészektől tanulunk meg szenvedni és a legrosszabb regényeken tanulunk meg sírni. Talán most érezte először ez a szegény ember, hogy milyen véghetetlenül nyomorult szamár ő tulajdonképpen, hogy nincs egyetlen gondolata sem, s hogy hiányzik belőle minden, amivel csak egy kicsit is segíteni tudna ennyi szenvedésen. Gyöngesége tudatában másokra gondolt, jóbarátaira, akiknek váltót írt alá, a nagy urakra, akik pénzt kaptak tőle, a vállalatokra, amelyek megpumpolták, a száz meg száz részvényre, kölcsönre, alamizsnára, ajándékra, adományra, amiért cserében most nincs egyetlenegy okos fej sem, amely segítségére tudna jönni. Egyedül állt egy hotelszobában, egyedül a világ közepén.

Magára kapta a télikabátját, fejébe tette a cilinderét és lement az utcára. Nem tudta, hogy miért; az utcán mindig kell valaminek történnie. Ha az ember kimegy az utcára, akkor mennie kell valamerre, valahova, s ez mindjárt foglalkozás; ahová megérkezik, ott mondani kell valamit, törődni kell valamivel, ez mindjárt tett. Ha az ember nem tud akarni valamit, hát így viteti magát.

Az órájára nézett:

– Istenem, már négy óra… egész délelőtt aludtam…

A választási iroda felé ment. De már éppenséggel semmire sem gondolt, mert egy utcasarkon, ahol keresztülkasul voltak raggatva a színes plakátok, hirtelen felkiáltott:

– Hogyan, ma van a választás?

És erre a fölfedezésre megfordult s elindult az ellenkező irányba. Bánja is ő most, válaszszanak akit akarnak. Visszamenjen könyörögni a feleségéhez? Nem, ezt nem lehet. Különben is messze van innen a fasor. Csak ment, bandukolt az utcán a járókelők között, s hogy ne fájjon olyan nagyon az a valami a lelkében, újra kezdte mormogó hangon a számolást:

– Egy, kettő, három, négy…

De most a száznál nem állt meg.

Ebben az órában már nagyon élénk volt a választási helyiség. A délelőtt nyugodtan telt el kormánypárti szavazatokkal; amelyek közé csak ritkán keveredett egy-két pirostollas jakobinus. Tizenkettő után jöttek a hivatalnokok s a gyári munkások. Ekkor már sűrübb lett az iskola udvarán a pirostollas csoport s a jakobinus vezérek tízével küldték a tornaterembe a szavazókat. Egy óra körül ebéd volt, szüneteltek egy kicsit, mert ritkán jöttek a szavazatok. A nagy lármát, a mozgást estére várták. A fiakkerek rendben működtek. A kocsisoknak szép zöld karszallagjuk volt és minden kocsis mellett egy csirkefogó ült a nemzetiszinű zászlóval s unos-untalan ezt ordította:

– Éljen Orsovai, éljen!

Az elemi iskola előtt, amelynek tornatermében folyt a szavazás, magas deszkafal választotta ketté az utcát. Az egyik oldalon a pirostollasok mentek be az iskolába, a másikon a zöldtollasok. Itt a deszkafal mögött ordítoztak, mindenféle nótákat énekeltek, amelyekben előfordult Orsovai neve. A közeli kávéházakban, ahol kis kartonjegyekkel fizettek a választók, nagy volt az élénkség. A füst és a borgőz közül, amikor kinyitották az ajtót, ki-kirebbent egy hangosan szónokló hang, vagy máshonnan valami fojtott, füstbefulladt dühös éljenzés. Az egyik előkelőbb kávéházban a nagy urak foglaltak helyet. Ezek közt képviselők, nagykereskedők, bankigazgatók, börziánerek, nagyobb vállalatok vezetőemberei voltak, akik mind oly hallgatag komolysággal vártak az egyre sötétedő alkonyatban, mintha a szomszéd szobában valami kedves betegük sorsa éppen most dőlne el.

– Aligha végeznek éjszaka előtt – mondta egy monoklis öreg úr, föltekintve a Lloydból.

Erre a többiek is letették az ujságjaikat s elevenebb lett a hangulat. Ugyanekkor nyilt ki a dupla üvegajtó s belépett rajta a Lipótvárosi Kaszinó egyenruhás szolgája. Az egyik uriember egy cédulát adott neki:

– Itt van, Sándor, siessen vele. És mondja megy a Kiesemann nagyságos úrnak, hogy jobban tenné, ha ide jönne. Mondja meg neki, hogy itt vagyunk…

A szolga is kiváncsi volt, megnézte a cédulát:

– Hétszáznyolcvan, kétszáznegyvenöt…

Elmosolyodott s olyan mozdulatot tett, mintha mondaná: „Minek ez az izgalom, ha ily nagy a többsége?“

Aztán elment. Az urak disputába kezdtek s szidták a jutagyár munkásait, akiket a maga részére hódított a jakobinus ügyvéd. Majd a telefonhoz hivták egyiküket.

– El kell mennem – mondta, amikor kijött a fülkéből – a csavargyáriak még mindig nem jöttek…

Ez is elment. De ujak jöttek helyette, üdvözölték egymást, összetolták az asztalokat s egyre nagyobb lett körülöttük a füst.

– Kétségtelen, hogy ma ez a legérdekesebb választás az országban – szólt az egyik.

– Istenem, istenem… – csóválta a fejét egy pofaszakállas, kövér ember, az ingadozó kőszénbánya-vállalat igazgatója. Ez nagyon pedáns ember volt s neki voltak a legkeservesebb napjai Orsovai miatt. Alig hogy kilábolt abból az átkozott becsületügyből, most itt az ujabb izgalom, az ujabb nyugtalanság.

– Mit jajgat maga? – vetette oda neki egy úr, akinek a fején volt a cilindere.

– Mit jajgatok? Mi történik, ha ez az ember megbukik nekem?

Ez az. _Nekem_. Ez volt a helyes kifejezés. Mindezek az urak, akik itt ültek, mindazok, akik kaszinóban gyülekeztek és félóránként hirekért küldték a szolgát, mindazok, akik vidéken izgatottan várták a szavazatok arányát jelző sürgönyöket, joggal mondhatták, hogy _nekem_. Igenis, nekik bukik meg, ha megbukik s nekik lesz meg, ha meglesz. Az a száz meg száz szál, amely Orsovaihoz fűzte a vállalatok, részvények és mindenféle már megtörtént és reménybeli kölcsönök révén ezeket az embereket, most nagy izgalomban izzott, reszketett, mint valami nagy esemény előtt álló ember idegrendszere. Úgy érezték, hogy még csak a képviselőség hiányzott ahhoz, hogy Orsovai igazán császár legyen ebben az országban s féltek, hogy megrendül a hatalma, ha elbukik.

Ujabb félóra telt el s a szolga ismét megjelent.

– Nyolcszáznegyven, kétszáznegyvenhét.

Biztos volt a győzelem. A pirostollasok kimerültek, kínos munkával tudtak csak felhajtani egy-egy szavazatot. Az Orsovai-pártnak pedig százakra menő tartaléka volt még s azonkívül mind a hivatalnokokat estére várták. Olyannyira, hogy a választási iroda nagyon csöndes helyiség lett, egy hideg pont a körötte forrongó, üvöltő embertömeg közepette. A szabó nyugodtan állt a falra függesztett listák alatt s a szemével parancsolt az irnokoknak. Egy pisszenés se hallatszott az irodában, egy fölösleges ember se volt benne. A hireket egy kis ablakon adták be a szabónak, aki egy másik kis ablakon csúsztatta ki az utasításokat.

Nyolc óra körül nagy volt a lárma a választási helyiség körül. Munkások és hivatalnokok jöttek. Most már az összes fiakkerek dolgoztak, sőt a külvárosból omnibuszok hozták a szavazókat. A kis ablakon kifüggesztett cédulán ez állt:

_Orsovai_ _Harsányi_ 1059 322

Az utcán nyüzsgött a nép s Orsovai nevét ordította. A kocsmából világosság áradt és a kurjongatástól minden ablak reszketett. Mindenünnen ének és ordítás hallatszott s még az utca hideg esti levegőjén is érezni lehetett a dohány és a bor szagát. A gázlámpák félhomálya megnövesztette a tömegeket s a mellékutcákból kiforduló csoportok oly félelmetesen nagyoknak látszottak, mintha ez. estén az egész város idejött volna tüntetni, énekelni, a vállára emelni Orsovai Pált.

Orsovai Pált, aki e pillanatban a város egyik távoleső részén úgy surrant végig a házak mellett, mint valami üldözött tolvaj. A kalapja hátra volt csapva a fején, a télikabátja nyitva. Szinte bukdácsolva ment, mint valami részeg. Sietett. Az egyik kis utcából a másikba fordult, beleütközött a szembejövőkbe, bocsánatot kért, tovább szaladt. Végre megállt egy ház előtt s aztán bement a kapu alá. Becsöngetett a házmesterhez. A szegény asszony megijedt, amikor ilyen izgatottnak látta a nagyságos urat. A nagyságos úr, szegény, bebukott a konyhába s megfogózkodott a kredencben.

– Asszonyság – mondta – én be akarok nézni az ablakukon… látni akarom, ahogy pakkolnak…

S bólongatott a fejével, lemondólag, keservesen.

– Istenem – sóhajtotta.

A házmesterné megmutatta neki az ablakot s Orsovai odaállt a falhoz s benézett a szobába egy hasadékon, amely a leeresztett függöny és az ablak félfája közt maradt.

Benn valóban pakkoltak. Két nagy kézitáska nyitva állott az asztalon, két nagy koffer pedig a fal mellett. Landauer úr ingujjban járkált, hordta a fehérneműt és a ruhát, a felesége pedig egy kiskendővel amúgy szobalányosan bekötött fejjel rakta be a kofferbe az elvinni valót.

Orsovainak kinyilt a szája, hogy meglátta őket. Most a feje is kezdett fájni, s azon vette észre magát, hogy sír. A mellét rázta a fájdalom, s a szeméből könnyek jöttek. Nem tudott egyebet tenni, nagy tehetetlenségében motyogva ismételte ezt a szót:

– Istenem… istenem…

A szája félrehúzódott, mint a gyerekeké, akik vissza akarják fojtani a sírást.

Benn elfáradt a csomagoló pár. Landauer úr leült a kanapéra, s az ölébe vette a feleségét. Az asszony elhelyezkedett a térdén, s mind a két karjával átölelte a férjét. Aztán csókolni kezdték egymást. Az asszony rászorította az ajkát a férje szemére, az pedig visszaadta a csókot, belefurakodva szájával az asszony telt nyakába, a mellébe, ahol kétfelé volt hajtva a blúz és szabadon maradt egy kis puha fehér háromszög. Nagyon boldogok voltak, s látni lehetett rajtuk, hogy hosszas szenvedés után végre nyugodt új életet kezdenek, s hogy ez mérhetetlen örömmel tölti el őket. Most már mintha egybeforrtak volna, szorosan átölelték egymást, s Orsovai látta, amint a férfi két széles keze szoritja az asszony hátát, minden nagy csók után elbocsátva egy kissé, aztán vonagló mozdulattal magához kapva, a melléhez szorítva az engedelmes asszonyi testet.

– Istenem… istenem…

Az asszony fölállt. Rámosolygott a férjére és tűzpiros volt az arca. A kendője félrecsúszott, ezt igazgatta. Ekkor látta Orsovai, hogy a blúzán most nagyobb a nyilás, csókolózás közben kibomlott néhány gomb – vagy kibontották. Ezt a férj is észrevette, fölugrott, magához kapta az asszonyt és vad mozdulattal fúrta be a fejét az asszony mellébe, a blúz alá, amely most már egészen kinyilott. Szinte látni lehetett az asszony minden mozdulatán, hogy mely pillanatban kap egy vad csókot a melle, ilyenkor mindig egy kicsit hátracsuklott a feje. A szemét lehunyta és égő arcán elégedett asszonyi mosoly bujdosott, azzal az erősen érzéki hangulattal, amelyet minden lehunyt szemmel mosolygó arc kelt. A kis Anna ebben a percben boldog, szerelmes asszony volt, aki örömmel adja oda magát a férjének, s akit a hitvesi engedelmességnek ez a szent gondolata annyira kielégít, hogy ráér egy kicsit arra a kellemes csiklandásra is figyelni, amit a mellére kapott csókok nyomán érez.

– Istenem.

Az ablak alatt sírt Orsovai. Nem szégyelte a könnyeit, sűrün folytak le az arcán, végig drága asztrakángallérján. Nem bírta tovább nézni ezt a két boldog embert. Kiszaladt a kapun, s megállott a kapú előtt.

– Hova menjek? – mondta és alig tudott a lábán állni, mert reszketett a térde.

Egy omnibusz vágtatott arra. Tele volt külvárosi polgárokkal. Most hozták a majorosokat, a kertészeket, a vasuti őröket, a villamos konduktorokat, a tejesgazdákat. Az ócska omnibusz nagy csörtetéssel haladt el előtte, s a bennülők vígan énekelték:

Jaj de magas, Jaj de magas Ez a vendégfogadó…

A bakon ülő fiú lengette a zászlót és ordított. A lovak vágtattak, s az utca csirkefogói fütyölve, visítva szaladtak a kocsi után.

– Hova menjek? – mondta Orsovai.

Tíz óra felé járt az idő, de a város élénkebb volt, mint valaha. Mindenütt világosság, fáklyák, ordítozó, szaladó emberek. Az izgatottság most volt a legnagyobb, mert már kitűzték a zárórát. Orsovainak több száz többsége volt, s a szabó nyugodtan gyújtott szivarra a választási irodában. Az iskola vörös fényben úszott, mert fáklyások álltak előtte, megvilágítva a feketén nyüzsgő tömeget, amelynek nyomása alatt recsegett a deszkafal. Az utca végén komor fekete vonalban állott két sor lovasrendőr. A gyalogosokat most váltották fel; kettesével jöttek végig a tömeg közt. A korcsmákban már nem volt senki. Mindenki az iskola körül tolongott, s a lovasrendőrök már kétszer ugrattak neki a türelmetlen tömegnek, amely be akarta zúzni az iskola kapuját. Ott szorongtak a tömeg közt a kávéház cilinderes urai, a börziánerek és bankigazgatók is, ők már boldogok voltak, de akarták hallani a választási elnök hivatalos szavát.

Ebben a szorongó, türelmetlen várakozásban telt el egy félóra. Pontban háromnegyed tizenegykor kinyilt az iskola kapuja, s kivonult rajta a választási elnök, nyomában a szavazatszedő bizottságokkal, a bizalmi férfiakkal, s felment egy kis szószékre, amelyet az ő számára tákoltak össze délben az asztalosok. A kis szószék a deszkafal tetejében volt, úgy, hogy innen mind a két párt láthatta az elnököt. Az elnök a kezébe vett egy ív papirost s az egyszerre elcsöndesedett utcán végigharsogott a hangja, amint a törvényszabta formulát felolvasta.

– Tehát, igen tisztelt polgártársaim – végezte beszédét – az önök határozatából Orsovai Pál lett kerületünk képviselője, ezernyolcszázhét szóval ötszáztizennyolc ellenében. Midőn ezt…

A többit már nem lehetett hallani. Óriási üvöltés szakadt ki a torkokból, lengették a kalapokat, magasra emelték a fáklyákat, s az elnök a szószéken néhány nagy gesztus után magasra emelte a kalapját. Erre megmozdult az egész tömeg, előre jöttek a lovasrendőrök, s most már nem lehetett bírni ezzel az iszonyatos nagy hanggal, amely nagy hullámzással verte a házak ablakait, megreszkettette a gázlángokat, s összecsördítette az egymás mellett álló tányérokat a csöndesen vacsorázó családok asztalán. A tömeg nagy kavarodással indult el egy szabadabb térre, ahol megvárhatja az Orsovaiért ment küldöttséget.

A küldöttség az egész napi izgalomtól idegesen, gyors fiakkeren robogott a városligeti fasorba. Lökdösték egymást, hogy melyik legyen az első, aki értesítse Orsovait a boldog ujságról. Csöngetésükre kijött a szobalány.

– Mondja meg a nagyságos úrnak, hogy itt van a küldöttség.

A szobalány megijedt a sok cilinderes úrtól, s nagyra nyitott szemmel szaladt fel a lakásba.

– Nagysága kérem – kiáltotta – itt van a…

Egy dühös hang kiáltott rá:

– Fogja be a száját!

Az öreg Hutkinson a szoba közepén állt, s egy órát tartott Elly füléhez. Végre elkészült az első önálló óra, s az öreg ragyogó szemmel mutatta meg a lányának.

– Hallod, hogy ketyeg?

Az órából valóban jött valami ketyegő, rendetlen kis zörej, s Elly mosolyogva mondta:

– Hogyne hallanám, papa… nagyszerű… úgy jár, mint egy óra, amit az órásnál vesz az ember…

Erre aztán levette a füléről az órát az öreg, s csöndesen szólt a szobalányhoz:

– Most már beszélhet. Ki van itt?

– Itt van, kérem, a küldöttség.

Elly feléje ment:

– Micsoda küldöttség?

– Én nem tudom, nagysága kérem, csupa elegáns urak…

Az asszony fölkapta a pongyolája uszályát és lement. Az urak az előcsarnokban hangosan üdvözölték.

– Nagyságos asszonyom – mondta izgatott hangon az egyik – tartom szerencsémnek önnel közölni, hogy kedves férje tíz perc óta kerületünk képviselője.

– A férjem nincs itthon – felelt nyugodtan Elly. – Úgy hallom, hogy a Hungáriában lakik.

Halotti csönd lett, ahogy az asszony ezt ily kimért, öntudatos nyugalommal kimondta. Az urak csudálkozva néztek rá, s Elly folytatta:

– Sziveskedjenek a Hungáriába fáradni, talán ott megtalálják.

Azzal meghajolt és visszament.

– Mi történt maguknál? – kérdezte távozóban az egyik úr a szobalánytól, amint az kinyitotta nekik az ajtót.

– Én nem tudom – felelt a lány – a nagysága visszamegy az öreg úrral Amerikába…

A fiakkerben csönd volt. Erősen meghatotta az urakat ez a nagy családi dráma, amelyre oly váratlanul bukkantak. Aztán megszólalt az egyik:

– Lám, a milliomosok se boldogok.

Egy másik csöndesen jegyezte meg:

– Az asszony Iványi Sándornak a szeretője…

Robogtak a Hungária felé. Aztán egy harmadik is megszólalt:

– Ezt csak mondják. A világ nagyon komisz.