Part 9

– Szent István király! nézz alá az égből! Nézd pusztuló országodat, veszendő nemzetedet! Nézd Egert, ahol még állnak a te szent köveid, és a hol még a te nyelveden, a te vallásodon dicséri a nép a Mindenhatót. Mozdulj meg a te mennyei sátorodban Szent István király, óh borulj az Isten lába elé!

Megrázta a fejét és összekulcsolt kezét az ég felé nyújtva rebegte:

– Isten, Isten! Legyen a szived a miénk!

Az a kis folt az égen kiderült, s mindig több és több csillag ragyogott alá az égről.

Dobó letörülte a könnyeit s az ágyú talpfájára ült. Percekig nézett mozdulatlanul a vár alatt levő sötétségbe.

A török tábor halk morajlással aludt. Százezer ember lélegzetétől remegett a levegő.

Dobó háttal az ágyúra könyökölve ült és ott ültében a fejét az ágyúra hajtva, elaludt.

XXXVI.

Az istállók szögletében egy éretlen vékony kakaskikirikelés, nyomban egy vastag kukoriku. A fekete eget halvány szürke szalag választja el kelet felől a domboktól.

Virrad.

Mintha a föld rögei mozdulnának lent. Széles messzeségben halk csörgés támad. Fekete hullámokként mozog az egész föld, s a csőrgés morajlás mindig erősebb és erősebb. Már egy-egy csengetyüszó is belekeveredik a csörgésbe, egy-egy halk sipszó is. A szürke szalag az éghatár alján mindig szélesebb, a feketeség az ég menyezetén átlátszó fátyol.

Már látni a zászlók mozgását odalenn. Már látni a turbánok csoportjait, az égnek meredő vékony létrákat, amelyek ide oda imbolyogva közelednek a vár felé.

A keleti ég gyorsan világosodik. A szürkeség helyét rózsaszin foglalja el, s a sötétség világából előmerednek már a vár tetőtlen tornyai és romlott falai.

– Uram, – szólt Bornemissza, Dobó vállára téve a kezét.

Dobó megrázkódott.

– Te vagy Gergely?

S anélkül, hogy feleletet várna, lenézett a hullámzó sokaságra.

– Ébresztőt fuvass!

A bástyakürt megszólalt, s rá nyolc kürt felelt.

A vár egy perc mulva fegyverek csörgésével élénkült meg. Az árkok megelevenedtek. A bástyákon és falakon felsorakozott a katonaság.

Dobó lóra pattant, s a virradat világosságánál vizsgálta, melyik részen, hogy állanak a török csoportok.

A paloták felől való oldalon állt a legtöbb.

– Amint a falra rohannak, a laptákat vessétek alá! – ez volt az utasitása mindenütt a kapitánynak.

Kristóf apród a piacon találkozott a kapitánynyal.

Szürke kis török lovon ült, és sötétkék meleg mente takarta.

– Uram, – mondotta, – a páncélt ne hozzam-e ki?

– Ne, – felelte Dobó, – azonnal bemegyek.

De nem ment be. Amint a világosság percenkint növekedett, egyik bástyától a másikhoz nyargalva rendezte a népét.

– Ne lőjjetek, – mondotta a pattantyusoknak, – csak a sürűjére. A fő most a tüzes lapta meg a kopja.

Aztán ismét kiáltott:

– Addig a falakra ne hágjatok, mig a török az ágyúkat ki nem sütötte.

A lapták ott feküdtek nagy gulákba rakva, a romlások közelében. Hetekig készitették. Bornemissza Gergely egy belső töltést is csináltatott, s ez kétszeres erejüvé tette a laptát. Először akkor sült el, mikor levetették, másodszor, mikor kiesett a magva. Azután percekig égő nagy fehér szikrák röpültek belőle széjjel, s akinek a ruhájára, arcára szálltak, ugrálni tanitották.

A török ilyent nem tudott csinálni.

Kristóf apród egydarabig várt a palota ajtaja előtt az urára, azután mikor látta, hogy az mindig sebesebben száguld egyik bástyától a másikhoz, bement a terembe és magára emelte a mellvértet meg a sisakot, az ölébe a karvasat, combvasat, s a szeglettoronynál elébe került Dobónak.

Dobó csakúgy lóháton szedte magára a vasruhát. Kristóf lóháton ülve adta rá a mellvértet, a karvasat, a vaskeztyüket; azután leugrott a lóról s a lábvasakat szijjazta fel az urának. Végül az aranyos sisakot emelte le a nyeregkápáról.

– A másikat hozd ki, – felelte Dobó, – az acél sisakot.

Már ekkor olyan világos volt, hogy lent a törökcsapatokat tisztán lehetett látni. A falak alatt az árkokban ezernyi turbán és sisak hullámzott. De még most csak álltak. A jelet várták, hogy a rohamot megkezdjék.

Nemsokáig kellett várniok. Amint a világosság annyira megnőtt, hogy a rontások fokait, a kiálló köveket s boronagerinceket meg lehetett látni, a török ágyúk egyszerre megdördültek, s az eget földet reszkettető dörgésbe a dobok, kürtök, trombiták lármája, százezernyi török Allah! – üvöltése vegyült.

Az árkokból szöcskékként ugráltak elő az azabok, janicsárok, delik, dsebedsik, s mindenféle gyalogtörök. Az ostromlétráknak erdeje repült a megrombolt falak és bástyák felé, s ezek mögül a nyilak zápora szállt magas ivekben a falakra.

És zengett a török tábori zenekar.

De felülről is megjött a felelet. A lefelé irányzott ágyúk lángot, vasat, ólmot és üvegcserepet okádtak oda, ahol a legsűrűbben sokadozott fel a török. Százak leomlottak, százak tolongtak ugyanabban a percben az elesettek fölé.

Az ostromlétrák belecsattantak a kőbe, a vasba, a gerendákba és szinte futva emelkedett fölfelé a falakon a sokaság. A fejeken paizs, az egyik kézben szakállas lándzsa, a szájban keresztbe fogott görbe kard.

Huszonhét zászló vezette a hadat a létrán fölfelé a paloták mögött levő romláson.

– Allah akbar! La illa il Allah! Ja kerim! Ja rahim! Ja fettah! – viharzott szüntelen a bőszült orditás.

– Falra! Falra! – hangzott fenn a felelet.

S a falak megnépesültek. Csak most indult meg a bomba-hullás. Csak úgy kézzel dobálták alá a sistergő, aztán lángoló s végül durrogó bombákat. A létrák horogvasán csattogott a szekerce, a csákány, a fejsze. Némelyik létrán húsz ember is volt, mikor leszakadt. Egymást törve zuhogtak alá, utcát csapva a lent nyüzsgőkön. Azonban helyükbe egy perc mulva új hulláma szállt a fegyveres tömegnek, s a felkapcsolt létrák mellé új létrák emelkedtek.

A szeglet-bástyán, amelynek tegnap este óta Bolyky-bástya a neve, Gergely diák meg Zoltay intézkedik.

Az ostrom vihara itt ugyanaz, ami a másik három törésnél, de mert a szakadék nagyobb, a felrohanók száma is több.

A bombák százával verik le a mászókat, s alulról is lőnek, de nem drága a töröknek semmi élet, mikor annyi van, csak egyszer be tudjon törni tíz, a nyomában már egymást tolva óriási folyamként dől be az egész had.

Ezt kell meggátolni.

A bombák már egy órája verik vissza a szakadatlanul fölfelé törőket, de mindig marad létra és a létrán ember, s amint a nagy első létra megfeszült a kőben, a kisebb létrákat egymásnak adogatják fel, hogy a felső párkányra akaszszák.

– Kapjátok fel a létrát! kiáltja Gergely.

Hát itt a török nagy elképedésére nem hogy szakgatnák a létrát, hanem amint felnyujtogatják, odafenn szépen elkapják és felrántják.

Már valami öt létrát elrántottak tőlük, mikor egy sárgarézbe öltözött török úgy kapcsolja fel a magáét, hogy azonnal rá is áll.

– Huzzátok! – kiáltja Gergely.

S beleakasztja a létrába a kopja végét. Fesziti. – Segitsetek! – kiáltja Gergely. A létra hid gyanánt mered el a faltól. A végén lóg a sárgarezes török. A kezében bojtos hosszu lándzsa. De hogy a levegőbe került, kiejti a lándsát, s két kézzel kapaszkodik az alsó fogba.

Lóg a levegőben.

Alant a sereg üvöltöz.

Gergely szeretné berántatni a törököt, de nincs idő: egy prémes sapkájú azab szökik fel a másik kis létrán, azzal kell elbánni.

– Forditsátok le! – kiáltja a létrát húzó négy legénynek.

Azzal elkapja a kopját és vállon döfi az azabot, aki hanyatt homlok zuhan le, magával sodorva valami tízet a feltörekvőkből.

Ezalatt a legények is megfogadják a szót: egyet forditanak a létrán. A rézpáncélos töröknek választania kell: a karficamodás, vagy a levegőben való húsz-öles repülés között.

Az utóbbit választja.

Egy dobos, aki cipó forma dobot zörget, valami tíz ölnyire a faltól, éppen a fejére kapja a rézembert, s vele együtt terül a holtak közé.

De mi ez az ezrek között!

Egy krokodilus-bőr paizs emelkedik futva fölfelé. Alatta a törököt nem lehet látni. A sima paizson elcsuszik a kopja hegye. A ravasz török valószinüleg a sisakja hegyéhez kapcsolta a paizs közepét, s igy akármerről szúrja is a legény, csak lebillen a paizs, s levegőt szúr a kopja.

– Igy kell azt! – kiáltja Gergely odaugorva.

S azzal a vastag végét forditja előre a kopjának, s végig reccsent vele a krokodilusos törökön, úgy, hogy az egyszerre lefordul.

S eközben folyton hangzik a siketitő üvöltés:

– Allah akbar! Ja kerim! Ja fettah!

Közbe olykor magyarul is:

– Adjátok meg a várat!

– Nesze! – feleli Zoltay egy rettentő csákányütéssel lyukasztva át pajzsot, sisakot és koponyát.

Ő a falszakadék tulsó végén csak csákánynyal dolgozik.

A fal derékig takarja. A kopjával való munkát a legényeinek engedte át. Ő maga ott áll egy vasborona-fal fölött, ahova könnyű létrát akasztani, s ahol létra létra mellett áll, és sűrűn hág fel a fegyveres sokaság.

Egy-két létrát eltöretett, de aztán elkiáltotta magát:

– Csak a fejire fiúk!

S maga is kedvét találja abban, hogy személyesen fogadja az érkezőket. A páncélja acélból való. A csákánya nyele olyan hosszú, mint a bot.

– Gyere csak, füstös, gyere, egyem azt a szép bornyuszájú pofádat! mondja egy fekete képű szerecsennek, aki nádból font könnyü kerek paizszsal rugtat fölfelé, s a paizs mögül ki-kivillantja a szeme fehérét.

Amint egy ölnyire ér, golyóként összeguborodva halad tovább. Az a szándéka, hogy a létra felső fokára hirtelen kirugódva belevágja a lándsát Zoltayba, s fenn terem az ormon.

Az egri kerület annak van igérve, aki elsőül tüzi ki a diadal zászlóját. A török hadban nincsenek méltóságok. Mindenki a közemberségen kezdi, s minden úr a maga erejéből emelkedett urrá.

Hát jön a fekete párduc. A nyomában egy nagyszakállú dsebedsi tajtékzó szájjal üvölti az Allah akbárt. Az övszijjban hátul egy rövidnyelű lófarkas zászló. A szájában keresztbe illeszti a széles meztelen jatagánt.

– Allah akbar! Ja kerim! Ja rahim!

Zoltay lerántja a sisakrostélyt. Éppen jókor. A szerecsen egyenesre rugódva döfi fel a lándsát, s beletöri a hegyét a sisak álladzó gombjába.

Abban a pillanatban rácsattan a csákány, s a szerecsen a létráról a levegőbe rugódva fejjel hull alá.

Ott a szakállas, aki alatta volt. Annak nem lándsa van a kezében, hanem láncra kötött szöges buzogány. A buzogány feje van láncon.

Zoltay elkapja a fejét az ütéstől, s úgy vág vissza a csákánynyal, hogy a szakállas keze eltörik.

A török egy darabig félkézen lógva ordit, de egy második ütés elnémitja. S a nagy test az élőket lesöpörve gördül le a létrán.

– Tisztelem a prófétádat! – kiáltja utána Zoltay.

A törökkel való beszéd meg van tiltva, de Zoltay nem bir anélkül harcolni, hogy egy-egy mondással ne kisérje minden ütését. Ám fogják érte büntetés alá az ostrom után, neki ez olyan szokása, hogy nem tehet róla, s a mellette küzdő legénység is a bátorság levegőjében érzi magát.

– Üsd fiam János! – kiáltja egynek oldalt, – üsd mintha tüzes mennykő volnál!

– Mit vársz! – kiáltja a másiknak, – talán azt várod, hogy megcsókoljon?

Aztán, hogy ő eléje tolakodik ismét egy acélinges turbános gureba, odakiált a mellette állóknak:

– Igy tapintsatok rá!

A nyakát találta. A vér fölpreckel a falra, s a gureba oldalt forogva hull lefelé.

– Hullj a pokol fenekéig! – kiáltja utána.

A nap már kisütött. Vakitó csillogással özönlik a sok acélpaizsos, aranygombos zászlókat hozó ellenség.

Dobó lóháton nyargal egyik ostromlott helyről a másikhoz. Itt ágyút irányoz, amott a sebesülteket hordatja; tömet, lövést sürget; kopját, lándsát vitet oda, a hol a fegyver fogytán van. Biztat, dicsér, korhol. Két apródját minduntalan küldi az álló sereghez, amelylyel Mekcsey a belső várban rendelkezik.

– Száz embert a palotákhoz! Ötvenet a Bolyky-bástyára! Ötvenet az Ókapuhoz.

Ez igy megy szüntelen.

S a csapatok alig félórai harc után felváltva látják magukat. Izzadtan, véresen, de lelkesülten vonulnak be pihenni a vár két kocsmája elé, s dicsekedve beszélik a még nem harcoltaknak a hőstetteiket.

Ezek pedig égnek a harc-vágytól. Mekcsey titkon maga is dühöng, hogy nem harcolhat, hanem ott kell ácsorognia a vár udvarán, s meg kell elégednie azzal, hogy a Dobó izenetére fel-felmozdit egy-egy csapatot, s biztató szóval látja el őket:

– Menjetek! A haza sorsa van fegyvereteken!

S azok rohanva mennek.

A török a bástyákon pihent erőket talál magával szemben.

Már iszamosak az ostromlétrák a vértől. A létrák körületén biborvörös a fal, s lent a halottak tömege véres domb. De lent új meg új ezrek hágnak a halottakra. Szólnak a kürtök, ropognak a dobok, harsog a tábori zenekar, s a szakadatlan Allah üvöltésbe belevegyül fent a harci rikoltás, lent a lóháton nyargalászó jaszaulok parancsosztó kiáltozása, az ágyubömbölés, a puskadörgés, bombaropogás, paripák nyeritése, haldoklók hörgése, létrák recsegése.

– Mondd meg a prófétádnak, hogy ezt Zoltay vágta! – hangzik a bástya füst-fellegéből a kiáltás.

Állati üvöltés és mozsárdörgés nyomja el a vitéz kiáltásait, de a körülötte levő alakok és fegyverek gyors forgása mutatja, hogy a legénység itt keményen dolgozik.

A napot füst homályositja el, s a vár körülete is gomolygó füst, amelyből ki-kitündöklik egy-egy sisakos török hadtest, előbarnálik egy-egy sor puskaport hozó teve, s fel-fellobognak a zászlók és boncsokok.

Az ókapu bástyájánál váltakozik a legtöbb ember. Pető Gáspár intézkedik itten, s a török mázsás kőgolyókkal szakgatja a palánkot, a falat, valahányszor a létrák erdeje megritkul.

A betömött kaput csáklyákkal és ásókkal szedte szét a török, s az orgona oszlopaiból már hármat kitört.

– Ötszáz! – kiáltja Dobó Kristófnak.

S Kristóf forditja a lovát: megy ötszáz emberért.

Ez majdnem az egész tartalék.

Mekcsey fölcsatolja a sisakját, s az ókapu felé fordul. Ha betörnek, megkezdődik az ő munkája is: a belső vár védelme.

S a kapu alatt, meg a kapu bástyán úgy hull a török, mint a légy. A toronyból a mi puskásaink folyton lövöldözve rogyasztják őket halomra. Pető Gáspár mennydörgő szava hangzik minduntalan:

– Utánam fiuk! Ne hátrálj! Két kézzel üsd! Ha meghal is, rugj egyet rajtok!

S ő maga immár derékig véresen üt vág, hol karddal, hol csákánynyal, hol kopjával.

Mikor meggyérül a létrák népe, vizért kiált! Az asszonyok ott hordják a bástya alatt korsókban és fakupákban.

Pető felkap egy fakupát, s a sisakrostélyt feltaszitva iszik, oly mohón, hogy kétfelől patakként csurog a páncéljára a viz; csurog tovább ki a páncélból a könyökén, térdén, sarkain. De ő nem is veszi észre ezt dühében és szomjában. Addig iszik, mig csak egy cseppig ki nem issza.

Abban a pillanatban látja, hogy egy török fenn van a falon, s egyik kezében boncsokot tart, a másikkal vagdal veszettül. S utána felbukkan a másik törökfej, meg a harmadik.

– Haj! az apád irgalmát! – rikolt fel.

S berántja a törököt a lábaszáránál fogva. Lehempereg vele a lépcsőn. Fogja a nyakát mikor megállapodnak; veri arcba a vaskeztyüs öklével.

Azután ujra felugrik. Ott hagyja a félig megfojtott törököt a lent forgolódó paraszt népnek, s asszonyoknak. Ő maga fut a bástyára, s üt, vág gyors kézzel egy pillanatban hatfelé is.

Egy török az ormon kitüzi a zászlót, amire lenn diadal-orditás a felelet. De nem leng az ott egy percig se. Mig az odarohanó katonák a feltolakodókat agyalják, egy rozsdás-sisaku vitéz macskaként kuszik az oromra. Egy irtózatos csapással levágja a zászlós török karját úgy, hogy a kar a zászlóval együtt visszahull.

– Ki vagy? – kiáltja Pető a fal alatt.

A vitéz megfordul és büszkén feleli vissza:

– Komlósi Antal.

A paloták felől nyargalva jön a kis Balázs apród. A fél feje be van kötve fehér kendővel, de azért csakúgy röpköd az ura körül, mintha semmi baja se volna.

– A palotánál kiszakadt a tömés! – kiáltja.

– Száz embert! feleli Dobó.

S mig a fiu Mekcseyhez nyargal, ő maga mint a villám száguld a palotákhoz.

A török kiszakitotta a tömést, s gerendák és koronák úgy állnak ki a falból, mint a sült halból a gerinc. A falon mászó nép sűrűsége, mint a hangyáké. Dobó felugrik a fal tetejére Egy török fejét kettéhasitja, és lekiált:

– Döntsétek ki a gerendát!

Eddig befelé huzták csáklyákkal, most kifelé lóditják egyszerre.

A gerenda meg a boronák magukkal söprik létrástól az üvöltő pogányt, s bár nagy lyuk tátong utána a falon, mindegy az: egy-két öllel feljebb vagy lejebb, küzdeni kell a feltolakodók ellen.

A magyar zászlót leüti egy golyó a falról. Kihull a török közé. Ime mire jó a nagy falszakadék: egy magyar katona kiugrik rajta, szembe csap egy törököt, s beragadja a zászlót, mielőtt hozzá vághatnának.

– Látlak fiam Török László, – kiáltja örömmel Dobó.

Ágyugolyó csap a falba, s kőporral veti tele a katonák szemét. Dobó előtt egy testes kis ember hanyatlik a falhoz, s dől el a fal hosszában. A sisak leesik a fejéről, s Dobó lábához gurul.

Dobó kitörli a szemét, s ránéz: András fekszik ott, az egri biró. Kezében görcsösen szoritja a vértől pirosló kardot.

De im mind a két apródja fut az ó-kapu felől. Egy pillantás az ó-kapu tornyára: ott leng a török zászló, egy, kettő, öt, tiz is.

És a torony résein befelé ropog a puska, mig a janicsárok kivülről mászszák a tornyot, s egy nagy piros zászlót visz az egyik a foga között, hogy a torony legtetejére kitüzze.

A vár belsejében a rémület moraja hullámzik át. A vár körül százezer török diadalüvöltése reszketteti meg a levegőt.

A magyar arcok elsápadnak.

Dobó lóra veti magát, s a templom-bástyára nyargal. Az ágyukat a torony derekának irányozza, s mig a janicsárok valami háromszázan, diadallal rajzanak a tornyon, három ágyut egyszerre eldördit.

Ez a vár mentsége.

A torony meginog, s nagy robajjal ledől. A mészpor fellegként száll fel az omladékból; s a kövekből csordul a török vér, mint a szüreti sajtóból a bor.

A többi, aki betolongott a kapun meg a falakon, ez égszakadás földindulásra rémülten forditott hátat, s nem telt belé öt perc, üresek voltak az ostromlétrák. Csak a holtak és haldoklók tarka tömege boritotta, kivül belül, az ókaput és környékét.

Dél felé a többi helyeken is megszünt a harc. Ezrével fekszik a holt és sebesült török a falak alatt, s a levegő reszket a sebesültek szüntelen hangzó _ej vá!_ és _meded!_ kiáltozásától.

A jaszauloknak nincs semmi hatalmuk többé, hogy ezen a napon rábirják a katonaságot az ostrom folytatására.

De a vár piaca is tele van sebesültekkel.

A borbélyok ott forgolódnak valamennyien vizes tállal, gyolcscsal, tépéssel, timsóval és árnikával a sebesültek körül.

Akinek keze vagy lába van ellőve, azt kapják először munkába. Bekötik úgy ahogy tudják. A többinek ezalatt meg kell elégednie azzal, hogy az asszonyok mossák a sebüket. Nagyobb rész némán állja a szenvedést s várja mig sorra kerül, de némelyek keservesen nyögnek.

– Istenem, Istenem! – sírja egy fiatal katona, Arany Mihály nevü egri puskás, – a félszemem örökre odavan!

S véres arcára szoritja a kendőjét.

Pető ott ül egy paraszt-szürön szalmaszéken a többi között. A lábikráján akkora seb, hogy tócsába gyülik a szék alatt a vére.

– Ne óbégass Miska! – kiált a katonára. – Inkább félszemmel élj az egri várban, mintsem hogy két szemmel akaszszon fel a török!

S a fogát összeszoritva állja, hogy a borbély arnikával mossa az iszonyu sebet a lábán.

A holtak ott vannak kiteritve a templom ajtajában.

Dobó leszáll a lováról és leveszi a sisakját, úgy megy végig könnyes szemmel köztük.

Az egri biró is ott fekszik. Ősz haja be van pirosodva vérrel. Portól lepett sárga csizmáján is látszik egy lövés vérfoltja. A két fia ott sir mellette.

A katonák egyrésze ott áll füstösen, rongyosan, izzadtan, véresen a piacon. A két zászlótartó kétfelől. Dobó odaszól Balázs apródnak:

– Hozd ide a város lobogóját!

S letérdel a halott mellé. A város kékvörös zászlóját leszakitja a nyélről, s ráteriti az egri biróra szemfödőnek.

Vége a negyedik résznek.

ÖTÖDIK RÉSZ. HOLD-FOGYATKOZÁS.

I.

Szarvaskő kapitánya ott állt egésznap a vártoronyban, és hallgatta hogyan dörög az ágyu Eger felől.

Itt szépen sütött az őszi nap. Az erdő alig egypár napja indult sárgulásnak, s hogy eddig mindennap esett az eső, s minden éjjel tiszta volt az ég, a fák alja és a patak mente kizöldült. Mintha nem is ősz volna, hanem tavasz.

Eger annyira van Szarvaskőtől, mint Isaszeg Gödöllőtől, vagy Siófoktól Füred a vizen át. Mikor reggelenkint az ágyuk megdördültek, a felhő megtömegesült az égen, s egy óra nem telt belé, hullt az eső. Néha szennyes eső is hullott. Az az egri ágyuk füstje volt. Idáig elhozta a szél a felhőbe belekeveredett füstöt, s mintha a mennybéli kéményseprők mozsdóvizét öntenék alá, úgy bemocskolta ez az eső a szarvaskői falakat, az udvart, a sziklákat, és a várkapitány úr őszirózsáit.

Szarvaskő olyanféle kis vár, mint Drégely volt. Magas vaskő-sziklán épült, s mintha a feltornyosult sziklák tetejét faragták volna ki várnak, olybá tünt fel annak, aki először látta. Dehát kicsiny volt. Mindössze három ház fért el rajta, s udvara csak annyi, hogy egy kocsi megfordulhatott benne. Hát inkább vadászkastély volt ez, mint vár. Menedéknek csak abban az időben lehetett használni, mikor még az ágyu a jövendő idők találmányai közé tartozott. Most már legfeljebb arra jó, hogy pihenője legyen az Egerbe vonuló csapatoknak, s hogy postaállomás legyen, mikor Egert ellenség szállja meg.

Ha Eger elesik, Szalkay Balázs uram lóra ülhet a maga negyvenkilenc katonájával és mehet az északi megyékbe a rokonaihoz, – hacsak úgy nem akar tenni, mint a haragos Szondy, vagy mint Nyári Lőrinc a szolnoki kapitány, aki ennek a hónapnak a negyedikén egymaga állott ki a százezernyi török ellen a vár kapujába; – a jó Isten tudja mit gondolt magában.

Hát ott állt a jó Szalkay Balázs a toronyban. Sarkig érő, vargányaszinű galléros őszi mente volt rajta, s rókaprémes kucsma a fején. Aggodalommal meresztette nedves kék szemeit arra a magas hegyre, amely az Eger felé való látást elfödte előle. Egert nem láthatta, hát nézte a hegyet. Ha másfelé nézett volna, akkor is hegyet látott volna, mert a hegyek sokasága állja körül ezt a várat, s a hegyek köröskörül olyan közel vannak, hogy egy jó puskával akármelyik hegyoldalban legelő őzre rálőhet.

A vár alatt egynehány házacska, s az Eger patak.[6] A patak mentén köves kocsiut.

Hát állt Szalkay uram a toronyban és nézte a semmit.

Itt csendesség volt. S Balázs uram majdnem hanyat esett, mikor egyszerre a háta mögött álló őr belerikolt a kürtjébe.

– Jönnek, – mondja az őr mentegetőzve, mikor látja, hogy az ura megrettent a váratlan kürtszótól, s a kezét pofonra emeli.

– Bivaly! – szól reá Balázs úr, – mit kürtölsz a fülembe, ha itt vagyok! Tulok!

Lepillant a sziklákon fölkanyarodó ösvényre, hát két lovast lát maga alatt. Úrfélék. A kisebbik talán apród. Messziről jöhetnek, mert mögöttük a nyereg culával van megrakva. A vállukon kurta puska. Mind a kettőn kengyelig érő mente.

– Ezek nem Egerből jönnek, – tünődik fenhangon Szalkay.

– Talán Vas Miklós, – véli a toronyőr.

Kap az ura szaván, hogy az előbbi ostobaságot feledtesse. Azonban rosz napja van: Balázs urat megint ellobbantja a bosszuság.

– Már hogy jönne Vas Miklós te toklyó! te bivalybornyú! Hát azt hiszed, hogy annyira van Bécs mint Apátfalva! Apád csutorája, te öszvér!

Mióta Egert vivta a török, mindig ingerült volt ez a jó ember, most meg hogy a kürtszótól való megrettenését szégyelte a szolgája előtt, majd felfalta.

Az őr vörös volt röstelkedésében. Nem mert többet szólni. Szalkay uram fogta a kardja markolatát, s leindult a csigalépcsőn, hogy megnézze miféle madár jön? Mert két hónap óta mindig csak mentek innen. Jönni nem jött senki.

A vár udvarán egy fiatal merész-tekintetü s halvány arcu legény állott. Se bajussza, se szakálla. A két lovat mögötte az apródféle fiu fogta. A legény ahogy meglátta a gazdát, eléje ment, és a süvegét a kezében tartva hajtotta meg magát.

– Bornemissza Gergely főhadnagynak az öcscse vagyok. A nevem János. Ez a fiu meg Réz Miklós diák. A várban van az ő bátyja is.

Szalkay kezet nyujtott Bornemissza Jánosnak. A másiknak nem. Gyakorlott szeme megismerte, hogy csak ez az ur.

– Isten hozott, – mondotta. – A bátyádat nem ismerem, de ha találkozok vele, megcsókolom. Kedves vendégem vagy.

Azzal szives kézmozdulatot tett az ajtó felé.

– Köszönöm, felelte az ifju, nem vendégül jöttem, csak egy pár kérdésre: azt szeretném tudni mi a hir Egerből.