Part 8

Reggeltől estig szakadatlanul mennydörögtek az ágyúk, s esett az eső.

A zarbuzánok félmázsás golyói kapu nagyságu szakadékokat rontottak a falakon. A szakállasok és tarackok nehéz apró golyói letördelték a templom gyönyörü faragványaít, s beszakgatták a várnagyi palota hátulsó falát.

Mikor az őrálló katonaság a Sándorbástyán hajnalban elhelyezkedett a palánk mögött, a török szakállas ágyúkból jégeső gyanánt hullott rájok hátulról a golyó.

– Arcra! – vezényelte hirtelen Gergely.

A százötven katona a földre vetette magát.

Gergely a fal szélére ült.

A golyók a fejük fölött süvöltöttek el, s belecsapódtak a vár falába.

Olyan lett a palánk a falon, mint a rosta.

Szünet következett. A török kilőtte minden ágyuját, hát töltött.

– Fel! – vezényelte Gergely.

Öt ember fekve maradt.

– Ezeket vigyétek a templom elé, – szólt búsan Gergely. – Van-e köztetek sebesült is?

Tizenöt ember lépett elé szótlanul a sorból.

– Hát ti meg menjetek a borbélyokhoz.

S a fejét rázva, veszettül teremtettézett.

– Fiuk – mondotta aztán, – nem hasalhatunk itt egész nap. Hozzatok ásót, és csináljunk árkot.

Tizenkint elvezényelte az embereit, s csakhamar mind a százötven katona ásott.

Egy óra nem telt belé, olyan árkot hánytak a katonák, hogy mellig állhattak benne.

Gergely megvárta, mig a törökök megint lőnek, aztán kiugrott az árokból s a belső várba sietett, hogy Dobónak az árokásásról jelentést adjon.

A monostor mellett ott találta a kis török fiut, amint az ereszet szárazán játszott. Füstölgő ágyú golyót ásott ki kanállal a falból. A gyerek bizonyosan a konyhából szökött meg, s olyan helyen állott, ahol egyre hullt a golyó.

– Hajde! (Takarodj innen!) – kiáltott rá Gergely.

A gyerek megrettent, és Gergely felé fordult. A falhoz támaszkodva sápadtan és félő szemmel nézett reá, mig a két tenyerét a falhoz tette, mintha az anyja szoknyáját keresné.

Uj golyók csaptak a falba s verték a vakolatot. Egy ökölnyi nagyságu fekete golyó a gyermek válla fölött csapott a falba, s piszkos karikát hagyott maga körül.

Gergely odaugrott. Elrántotta a gyermeket, és bevitte az ölében a palotába.

XXXI.

A nap ezen az estén hamvas nehéz föllegek mögött szállott le Bakta felé. Csak egy percre villantott ki egy ég közepéig ragyogó aranydeszkát, aztán vérszinü felhők között tünt el, hogy világitson egy boldogabb földrész embereinek, akik ezen az estén az őszibogár békés zengése mellett hajtják párnára a fejöket.

Az egri várban csak most kezdődik a munka.

Amint a topcsik utolsó lövése is elmorajlott, a kőmivesek fogják a vakoló kanalat, a parasztok hordják a követ, a földet, a gerendát, a vizet, a homokot, s megkezdődik a tört rések betömése.

A falak szélén hasrafektetett puskások, a réseken dolgozó munkások.

Időnkint egy mozsárlövés hangzik, hol az egyik, hol a másik bástyán. A golyó, amely felszáll, szétpattanik a magasban, s egy pillanatra vörös világossággal lobbantja be a vár előtt a teret.

Ezek a világitó golyók kellenek most már: a törökcselt vigyázzák.

– Dolgozzatok emberek, dolgozzatok! – hangzik hol itt, hol amott a tisztek szava.

Egy kőmives kötélen ereszti le magát a magasból, hogy a törésbe tett gerendát kivülről vaskapocscsal erősitse a falhoz.

Ekkor alulról puskatüzelés lobbanik el, s a munkásokra golyózápor hull.

A török puskák lángja két század hason fekvő janicsárt világit meg.

Hatalmas sortüz felel nekik a falakról.

De a kőmives aláhullt a mélységbe.

– Csak belől dolgozzatok! – hangzik a Pető szava.

S a munkások a török tüfenksik meg-megujuló puskázása között dolgoznak tovább.

Éjfélkor a kapuőr kürtje szólal meg.

Dobó egy puskaporos ládán ül. Fölkapja a fejét.

– No, itt a király levele, – mondja Pető.

Valóban öt perc nem telik bele, két lihegő véres ember áll Dobó előtt.

Mind a kettő török ruhába van öltözve s a kezökben levő véres kard mutatja, hogy Eger várába nem valami jó mulatság bejönni.

– No, – mondja Dobó, – szóljatok hát.

Varsányi az egyik, aki a mult éjjel ment el. A másik Vas Miklós, aki a királynak vitte el az Ahmed pasa levelét.

Varsányi szólalt meg:

– Majd megöltek!

Vas Miklós elveti a véres kardot és leül a kőporos földre. Sárga csizma van a lábán. Lehuzza. Bicskát vesz elö. Fölfejti a talpát. Levél van abban. Nyujtja Dobónak,

És csak most tud megszólalni:

– Szemben voltam a püspökkel. Tiszteli szépen a nagyságos kapitány urat. A püspök maga vitte a levelet a királyhoz. Itt a felelet.

– A harmadikat megölték – mondja Varsányi.

– Micsoda harmadikat? – mordul rá Pető.

– Szürszabó Istvánt, a mi katonánkat. Az is kiszorult a várból. Velünk akart vissza jönni. Dárdával szurták le itt a kapu előtt.

Nagyot lélekzett és folytatta:

– Nem is gondoltuk, hogy itt is vannak a kapunál. Ahogy ideértünk, megfujom a sipomat. Ahogy megfujom a sipomat, ránk esik ám tiz török is a kapu mellett. Csihi puhi. Még szerencse, hogy setét volt, meg hogy a kaput mindjárt kinyitották. Istvánt előttem szurták le, alig birtam beugrani.

Dobó ezalatt már feltörte a pecsétet, amely különben is porrá vált már a csizmában, és egy lámpáshoz hajolva olvasta a levelet.

Az arca egyre sötétebb. A két szemöldöke már egészen összeér. Mikor végére jut a levélnek, egyet ránt a fején, és zsebre taszitja a levelet.

Pető szeretné megkérdezni, mit irt a király, azonban Dobó sötét pillantást vet maga körül, s Varsányihoz fordul.

– Átadtad a levelet Szalkay urnak?

– Átadtam uram. Tiszteletét küldi. Egész délelőtt irt, és ahány levél, annyi lovas postát küldött széjjel még délelőtt.

– Van még valami mondani valótok?

– Nekem nincs, – mondja Vas Miklós. A püspök úr igen kegyesen fogadott, király ő felségénél is szivesen fogadott mindenki, de nekem vágás van a fejemen, szeretnék már a borbélyhoz menni.

– Pető fiam, – mondotta Dobó. – El ne felejtsd holnap: mondd meg Sukánnak, hogy ennek a két emberemnek a nevét azok közé irja be, akiknek majd az ostrom után jutalmat kérünk a királytól.

– Uram, – mondja Varsányi, – nekem még van jelenteni valóm.

Dobó fölemelte a fejét.

– Hát az, – folytatta Varsányi, – hogy Nagy Lukács kéreti nagyságodat, tartasson egynehány fáklyást a főkapunál. Haza akar jönni.

– Láncba veretem! – mondja haragosan Dobó. – Majd megtanitom én őt a katonai pontosságra.

Egy puttonos ember sietett el mellettök a vizzel. Dobó félreállt, s fölkiáltott a kőmiveseknek:

– Keresztbe azt a gerendát, ne hosszába!

És ismét Varsányihoz fordult:

– Azt hiszi talán az a Lukács, hogy a várat kivülről kell védeni. No de csak kerüljön a szemem elé.

Varsányi feleli:

– Nagyon bánkódik az uram, hogy kiszorult, nem is tud hova lenni bújában.

Dobó nyugtalanul jár fel és alá a lámpás alatt.

– Bolondság volna, – mondja. – Mit gondol az az ember? Különben akármit izenget, a büntetést el nem kerüli. Még az éjjel vissza kell mennetek. Levelet visztek ujra püspökhöz, királyhoz. Vissza birsz menni, Miklós?

Miklós kendőt tartott a fején. Fiatal üde arcájára balfelől patakként csurgott a vér, s a kendő piros volt már a vértől.

– Vissza, – felelte készségesen. – Akkor majd Szarvaskőn varratom be a fejemet.

XXXII.

A romlás mindennap több és több a falakon, de a kőmives is több. Az őrség nagyobb része változik éjjelenkint. Másnap, mikor újra megszólalnak a török ágyúk, tiz öl magasan föcscsenik ki a sár a falakból, s az oda lőtt ágyúgolyó benmarad a falban örökre.

– Csak lőjjetek! – kiáltja a vén Cecey. Erősitsétek a falunkat!

De a tizedik napon már romnyilásra is virrad a török: nem birták éjjel mind becsinálni.

Hát dolgoztak rajta nappal is.

A második hét végén egy szűrös paraszt jelent meg a kapunál. Nem a hevesi viselet volt rajta, de hogy maga jött fel, beeresztették.

Dobó a piacon fogadta. Tudta, hogy mit akar.

– Hová való kend? – kérdezte haragos hangon.

– Csábrági ember vagyok uram. Lisztet hoztam a töröknek.

– Mennyit?

– Tizenhat szekérrel.

– Ki küldte?

– A tiszttartó úr.

– Nem tiszttartó úr az, hanem alávaló pribék.

– Meg kellett hódolnunk uram, hogy úgy ne járjunk, mint a szomszéd.

– Ki az a szomszéd?

– Drégely vára, uram.

– Levelet hozott kend úgy-e?

– Azt hoztam, uram.

– A töröktől?

– Onnan uram.

– Mondta-e kendnek a lelkiismerete, hogy bűnt cselekszik, mikor a levelet elhozza.

– Nem tudom mi van benne.

– Hát lehet-e jó abban, ami töröktől jön?

Az ember nem felelt.

– Tud-e kend olvasni?

– Nem.

Dobó az asszonyokhoz fordult:

– Hozzatok ki egy fazék parazsat.

Kihozták. Letették.

Dobó rávetette a levelet, s azt mondta a katonáinak:

– Fogjátok meg ezt a hazaárulót és tartsátok a füstjébe. Szagold hitvány, ha olvasni nem tudod!

Aztán bilincsekbe verette és ott hagyta a piacon: lássa a vár népe, hogyan jár, aki a töröktől levelet fogad el.

XXXIII.

Ennek a jelenetnek tanui voltak a hadnagyok is. A nép is odasereglett, hogy megbámulja az embert, aki könyezett a füsttől és elkeseredéstől.

– Látod bibást! – mondotta neki a cigány, – minek álltál be levélhordozsónak?

A levél hol vörös, hol fekete lemezekre bomlott a parázson. Mikor vörös volt, a betük fekete cifraságokként tüntek fel rajta, mikor meg elszenesedtek a lapok, akkor a betük egy percig izzó vörösen kacskaringóztak rajtok.

Gergely is ott állt.

Mikor a paraszt ember belépett a kapun, minden ágyú elhallgatott.

A török várta a választ.

– Kapitány uram, – mondotta Gergely, mikor kiléptek a csoportból, – én akaratlanul is elolvastam egy sort a levélből.

– Minek olvastad el? – felelte Dobó vállat vonva. Én nem olvastam el, mégis tudom.

– Hát nem volna érdemes róla beszélni, folytatta Gergely, – de hogy az az egy olyan igazi pogányos volt, nem állhatom meg, hogy kegyelmednek meg ne mondjam.

Dobó sem azt nem mondta: mondd, sem azt hogy: ne mondd.

Hát Gergely folytatta:

– Azt volt a sor: „Vagypedig van-e koporsód István?

Dobó erre megfordult:

– Hát van. S ha ezzel azt akarja kérdezni, hogy készen vagyok-e a halálra, hát erre az egyre felelek neki.

Néhány perc mulva fekete koporsó jelent meg a várfalon. A két sarkánál két vasláncon két kópja tartotta. A vitézek letűzték a két kópja nyelét a kőrésekbe.

S akkor a török ágyúk újra megdördültek.

XXXIV.

Szent Mihály nap estéjén körülbelől tizenöt nagy szakadék volt a falakon.

A külső vár falán volt a legtöbb. A másik nagy törés délkeleten a szeglettoronynál. A harmadik és negyedik a déli oldalon, ahol a kaput beszakitották, a magas őrtornyot derékon úgy összelövöldözték, hogy az ember nem érti, mi tartja? mért nem dől le?

A vár népe már nem győzte a tömést. Előre látható volt, hogy ha mindnyájan dolgoznak is, fele a rombolásoknak betöltetlen marad.

– Dehát csak dolgozzunk emberek.

Dobó éjfélkor felhivta a tisztjeit a templombástyára, és világitó golyókat lövetett föl.

– Nézzétek, – mondotta, – azok az erre vonuló földhányások, mint a vakondok, mikor néha a föld szine alatt túr, azok az árkok mind tele vannak katonával.

A törökök valóban ezen az éjjelen mind a falak közelébe huzódtak. Látni lehetett mindenfelé az előtérben a janicsárok vörös zászlóit, a sátrak között elnyúló ostromlétrákat, s a zsákvászon janicsár sátorokat, amelyekben tíz-húsz ember is hált. Ez volt most a török gyürü belső vonala.

– Fiaim, – mondotta Dobó – ez azt jelenti, hogy holnap ostrom lesz. Háljon mindenki idekünn.

A romlásokba mozsarakat és puskásokat állitott. Az ágyúkat is a romlások iránt igazitotta. A falak mellett köröskörül ott volt már minden kopja, lándsa, bomba, csáklya, kasza, ami csak a várban fegyverkészlet volt.

S kezet nyújtott minden tisztjének.

– Fiaim, – mondotta, – tudja már mindenitek a teendőjét. Aludjatok, amennyit lehet. Az ostromot vissza kell vernünk.

Valami különös morajlás támad a város felől.

Valamennyien arra figyelnek.

A patak felőli kapunál a Varsányi sípja szólal meg élesen.

– Kaput nyissatok, – kiáltja Dobó.

Növekvő lárma a városban. Lódobogás. Fegyvercsattogás. Magyar kiáltozás:

– Kaput nyiss! Lukács jön!

A kapu őrsége Vajda János hadnagy. Ez mindjárt fáklyát gyújtat, s kitartatja. Hát ott rohan hosszú vonalban a Nagy Lukács csapata, a piacon éjszakázó dsebedsiken keresztül át a vár felé.

– Le a fáklyát! – kiáltja Vajda, – a kapu alá!

Mert rögtön látta, hogy jobb azoknak sötétben jönniök.

A hidat azonnal lebocsátották, s az orgona oszlopaiból hármat felrántottak.

A puskások, dárdások mind a kapu köré.

A mi vitézeink egyik a másik után ugrat be. Nyomukban özönlik a török.

S véres dulakodás kezdődik a kapu alatt.

Egy mezitlábas piad macskaként fut fel a hid láncán. A szájában keresztbe tett handsár. Azt a fáklyatartó őr megpillantja. Egy percig farkasszemet néznek. Az őr aztán úgy vágja a szeme közé a fáklya tüzes végét, hogy a török hanyatt esik vissza a sötétségbe.

A többi török ezalatt szakadatlanul Allah akbárt üvöltve, egymás hegyin hátán tolul be a kapu alatt.

– A hidat fel, – kiáltja Dobó.

A puskások lövése dörgi túl a hangját.

– A hidat nem lehet felhúzni, – harsogja le a kapus.

Látszik is, hogy tele van törökkel.

Gergely ekkor ér oda. Elkapja a fáklyát egy őrtől, s a mozsárhoz töri magát vele. A következő pillanatban lángot okádva dördül el a mozsár, s utcát söpör a hidon rajzó törökök között.

A hid ropogva és nyikorogva emelkedik a hatalmas csigákon. A törököket is emeli fölfelé.

Innen az orgona oszlopai hullanak le, túlnan a hid csapódik fel.

Valami ötven török reked benn kapu-közben. Azok dühösen forognak csapkodnak mindenfelé, mignem rakásra hullanak a lövéstől, s a dárdától.

Egynehány perc mulva hörgő és vonagló embertömeg fekszik keresztül-kasul egymáson a sötét kapu alatt.

Dobó már a kapu előtti téren áll.

A fáklyavilágnál huszonkét süvegetlen lovas sorakozik vonalba előtte.

Egy vállas kis ember előlép és megáll.

– Jelentem alásan – mondja diadalmas hangon, – megérkeztem.

– Lukács fiam! – feleli Dobó a kezében levő véres dárdát eldobva. – Láncot érdemelsz a lábadra gézengúz csavargó! Aranyláncot a nyakadra derék vitézem!

S megöleli a katonáját.

– Hát hogyan jöttetek be!

– Várnunk kellett kapitány úr, mig annyi törököt tudtunk vágni, hogy mindegyikünknek jusson egy turbán meg egy köpönyeg. Ki-kirontottunk Szarvaskőből, s ma este már csak két turbán hiányzott. Varsányi ideadta a sipját. És bejöhettünk volna észrevétlenül, ha a piacon is lovasság van. De a gyalogság megneszelte, hogy nem hozzájuk tartozunk, aztán ránk támadt.

– Kik hiányzanak?

A katonák egymásra tekintgettek. Az éjjeli világosság csak a fél arcukat világitotta meg. Mind vérzett. Ruhán lovon egyaránt zsinórzott a vér.

– Gábor, – hangzott a szó.

– Bicskey, – hangzott megint.

– Balkányi…

– Soós Gyuri…

Dobónak a szeme megállt egy leányhajú kis legényen, aki a sorban hátrahúzódva állott, s a lova nyaka mellé rejtette az arcát.

– Balázs! – kiáltott rá, – te vagy?

A fiu előlépett, és letérdelt. Dobó lábához tette a kezében levő véres kardot, és lehajtotta a fejét szótlanul.

Balogh Balázs volt, az ő legkisebb apródja.

XXXIV.

Ezen az éjszakán nyolcvan puskást kivéve minden katona alhatott. A falak mellett, szalmán és árkokban aludtak. Rajtok és mellettök a fegyver: kard, dárda; a puskásoknál a puska a falra fektetve, fölporozva, lövésre peckelve.

Minden tíz-húsz lépésnyire őr állott az alvók között. Az ágyúknál is a tornyokban is. A város felől való oldalon álltak a legkevesebben.

Aki pedig nem volt katona, az mind fenn volt és dolgozott.

A kőmivesek mellé Dobó odarendelt e az összes parasztságot, a mészárosokat, molnárokat, lakatosokat, ácsokat, a négy kovácsot, a két pecért, de még a cigányt is.

A töréseket a leghosszabb szálfákkal állittatta be. Föld deszka és homok s amennyi kő csak lehetett a sebes munka össze-visszaságában, került a törésekre. A bedöntött kaput meg kell hordani földdel, kővel, homokkal, töltött hordóval. Mozsarat eléje, föléje; oldalt szakállas ágyút, amennyi jut.

A tüfenksik mély árkokban állnak lent, és fel-feltüzelnek, valahányszor a munkások közül valaki a romlásban megjelenik. Elkerülhetetlen ez néha, akárhogyan takarják is a fellátást vesszőkasokkal.

A szeglettoronynál Bolyky Tamás tömeti az omladékot. Itt hogy az omladék háromöles, a gerendákat vasboronával szegezteti össze a borsodi hadnagy. A boronák jól megtartják a gyepes földet, de bajos kivülről szögezni a lent fekvő janicsárok miatt.

Hiába lőnek rájuk, hiába szórnak le bombát, azok úgy elburkolták magukat földhányással és sövénynyel, hogy csak a puskájok hegye látszik ki.

És hát a várbeliek lámpása világit nekik a célpontokhoz.

– Fel a boronákat! – kiáltja Bolyky Tamás.

A parasztok ott állnak a boronákkal, de ezen az éjszakán innen is hárman kerültek a sebesültek közé.

– Fel a boronákat! – ismétli Bolyky Tamás.

A parasztok habozva állnak.

A hadnagy föllép a szakadék közepébe, s ujra kiált:

– Mozduljatok hát! Ide! Ide!

S a boronák sebesen szállnak fölfelé. Alul ropog a török fegyver. Fent kopog a kalapács, és zörög, csattog a lánc, amelylyel összecsatolják a boronákat.

– Ne féljetek! – kiáltja a borsodi hadnagy.

S nem mer félni senki.

Egy golyó elcsattan a hadnagy sisakján, s leüti róla a tolltartó ezüstöt.

– Gyorsan, gyorsan! – kiáltja egy boronát megragadva.

Hozzákapcsolja a lánccal a gerendához, s a másikért nyúl.

– Tamás! – kiáltja föl Mekcsey, – gyere onnan!

Mert a golyó sűrűn kopog a tornyon, s lent egyre ropog a török puska.

– Azonnal, – feleli Bolyky Tamás.

S még egy boronáért hajol le.

De úgy marad.

– Tamás! – kiáltja Mekcsey megrendülve.

Tamás marad féltérden. A sisak lehull a fejéről; hosszú szürke haja előre omlik.

Mekcsey fölrohan, s leöleli Tamást a romladék nyilásából; fekteti a bástyafal belső szögletébe.

– Lámpást ide!

Bolyky Tamásnak viaszfehér az arca. A szakálán vér csordul végig, s csöpög a földön fehérlő mész-porba.

– Tamás! – kiáltja Mekcsey – tudsz-e szólni?

S könnyezve néz reá.

– Tudok, – feleli Tamás bágyadtan. – Küzdjetek rendületlenül.

XXXV.

A vár ki volt világitva. Dobó lóháton járt egyik töréstől a másikig.

Az ókapu fölött levő torony aggasztotta leginkább. A török a kaput is bezúzta, a tornyot is megrongálta. A délfelőli oldalon kilátszott belőle a csigalépcső, s annak is el volt törve négy foka.

A kaput csak be tudják rakni, de már a torony megépitésére nincs idő. Mi lesz ha ezt holnap is lövik? Ez a torony vigyázó és puskázó hely a déli irányba. Ha ezt ledöntik, nagy erőssége vész el a várnak.

Negyven jó puskás drabantot rendel ide. Itt kell hálniok ma a felporozott puska mellett.

– Aludjatok! – kiált fel hozzájok. – Elég ha két ember van ébren a déli ablakoknál!

Azzal megforditotta a lovát, s a szeglettoronyhoz vágtatott.

– Mi az itt? – kiáltotta. – Mért nem dolgoztok?

– Uram, – mondja egy munkás, – ebben a percben lőtték el Bolyky hadnagy urat.

A lépcsőn akkor hozták lefelé egy kőhordó saroglyán. A lába lelógott. Két keze keztyütlenül összekulcsolva a mellvérten. Mekcsey a sisakját vitte utána.

– Meghalt? – kérdezte Dobó.

– Meg, – felelte búsan Mekcsey.

– Dolgozzatok tovább! – kiáltotta fel Dobó a bástyára.

Aztán leszállott a lóról s levette a süvegét. Hozzá lépett a halotthoz és szótlanul, búsan nézett reá. Azután rátette a kezét a halott kezére.

– Isten áldjon meg, Bolyky Tamás. Te még az éjszakán átszállsz a csillagok országán s meglátod az Örökkévalót. Állj meg előtte Eger vitéze és mutass rá vérző sebedre. S mutass le erre a várra, ahol kétezer magyar áll a te utadra készen. Isten veled Tamás! Isten veled Eger hőse! Isten veled hazaszeretet martirja!

Hajadonfővel, búsan nézett utánok, mig csak a lámpás el nem tünt az istállók szögleténél, akkor ismét a lovára ült, és a palotáknál levő másik töréshez vágtatott.

Itt Zoltay egy nagy kötéltekercscsel bajlódott, hogy gerendát gerendához erősitve épitse be a romlást. Ő maga is segitett a kötelet huzni, s közben közben rákiáltozott az emberekre:

– Úgy húzod mintha a saját hajadat húznád! Fogd meg Jancsi az irgalmát! Úgy húzd, mintha a török császárt húznád akasztófára!

S a gerendák ropogva feszültek egymáshoz. Az ácsok fölverték a foglaló-vasakat, s föld, kő és homok szaporán hullott, hogy töltse a rést, amelyet a török ágyúk szakgattak.

Dobó felszólt Zoltaynak:

– Jer le!

Zoltay eleresztette a kötelet, de még egyszer visszakiáltott:

– A vasat ne kiméljétek!

Dobó a vállára tette a kezét.

– Menj aludni fiam. Holnapra erő kell!

– Csak még egypár hordót…

– Aludni takarodj! – rivalt rá Dobó. – Egy! kettő!

Zoltay a süvegéhez emelte a kezét, és szótlanul engedelmeskedett.

Dobó nem ismert ellentmondást.

Még Fügedyt és Petőt zavarta be Dobó, aztán maga is leszállt a palota előtt. A lovát átadta az ajtónálló őrnek. Bement a szobájába.

A kis földszínti szoba, ahova az ágyuzás óta helyezkedett, egy zöld cserép függő-lámpással volt megvilágitva. Az asztalon hideg hús, bor és kenyér. Dobó csak úgy állva fölvette a kenyeret és tört belőle egy darabot.

A szomszéd szobából őszhaju gyászruhás asszony nyitotta Dobóra az ajtót. A kezében gyertya.

Hogy Dobót meglátta, belépett a szobába.

Baloghné volt, Balázs apród anyja.

Ez az úri asszony a bentrekedésekor mindjárt feltalálta magát. A kulcsárné szerepét vette át s ő főzött Dobónak, ő gondoskodott mindenről.

– Hogy van a fia? – kérdezte Dobó.

– Alszik már, – felelte az asszony. – Mellén, fején, karján, hat vágás is van. De kapitány úr, kegyelmed egész nap nem eszik, és egész éjjel nem alszik, ez nem tarthat így tovább. Hogyha holnap se jön ebédelni, én magam hordom utána, ameddig el nem költi.

– Nem értem rá, – felelte Dobó a poharát fölhörpintve. – Az ágyam meg van vetve?

– Három napja úgy van éjjel nappal.

– No akkor ma lefekszem, – szólt Dobó a székre ülve. – Nincs nagy sérülés a fiun?

– Bizony a fején hosszú a vágás. A többi a bőrdolmányra esett, hála Istennek; minden tagját könnyen mozgatja.

– Tessék lefeküdni, – mondotta Dobó. – Én is lefekszem ma. Aludnom kell. Jóéjszakát!

Azzal fölugrott, és ujra kisietett a szobából.

Az előszobában függött az éjjeli hosszú mentéje. Azt felkapta és a tömlöcbástyára futott. Gergelyt itt találta, amint egy legénynyel nagy bőrzacskót vitetett felfelé.

– Mi az? – mondotta haragosan, – hát te ébren vagy? Nem megparancsoltam, hogy aludjál!

– Már aludtam, – felelte Gergely, – de eszembe jutott, hogy a harmat rászáll az ágyúkra. Száraz port hordatok mindenüvé.

Dobó leszólt a világitó mozsárhoz:

– Tűz!

A mozsár sistergett és eldördült. A golyó száz öl magasban fellángolva pattogott széjjel, s bevilágitotta a vár körületét.

A török tábor mozdulatlanul feküdt a vár körül, csak az őrök álltak fülig begallérozva a csapatok előtt.

Aztán újra csöndesség volt. Dobó követte Bornemisszát a templombástyára, s nézte hogyan fujja az ki a nedves port a gyujtólyukakból, és hogyan hint mindenhova gondosan szárazat.

Állt összefont karral a bástya ormán a Baba-ágyú mellett, s mikor a Gergely lépései elhangzottak, a körülötte levő nagy csöndességben fölemelte a szemét az égre.

Holdatlan felhős ég. Csak egy kis folton ragyog egynéhány fehér csillag.

Dobó levette a süvegét és térdre ereszkedett. Az égre emelte a szemeit.

– Istenem! – mormolta, a karjait széttárva, – te aki ura vagy égnek és földnek, ura vagy a mi szegény hazánknak is… Te látod ezt a rengeteg rablógyilkos hadat, te látod a mi kis romladozó várunkat, s benne ezt a maroknyi elszánt népet… A mindenségben talán annyi neked ezer ember sorsa, mint ezer füszálé, s az országok keletkezése és elmulása talán annyi, mint egy hullám élete a tengerben. Oh de minekünk ez a mindenségünk, ez a kis ország! A földben apáink csontjai porladoznak, a föld szinén szeretteink örülnek egymásnak. Ha kell a mi életünk, vedd el uram tőlünk, hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt, csak ez az ország maradjon meg, ez a szép Magyarország, hogy ne legyen eltörülve a nemzetek közül a miénk!

Az arca sápadt volt. Szeméből kicsordult a könny. És könnyes arccal folytatta:

– Mária, Jézus anyja, Magyarország védő asszonya! A te képedet zászlóinkon hordozzuk, a te nevedet milliók ajka énekli magyarul. Könyörögj érettünk!

És ismét folytatta: