Part 7

Gergely egy tábori széken ülve forditotta törökre a Dobó kérdéseit s magyarra a török feleleteit.

– Mikor érkeztetek Temesvár alá?

– Redseb havának ötödik napján. (Junius 27-én).

– Hány faltörő ágyútok volt?

– Tizenkét zarbuzánt hozott a nagyságos pasa.

Bolyki felmordult:

– Hazudik!

– Nem hazudik, – felelte Dobó, – hiszen Ali a felvidéken járt a többivel.

S tovább kérdezte a pogányt:

– Ali pasa hány zarbuzánnal csatlakozott hozzátok?

– Négygyel, – felelte a török.

– – Tizenhat faltörő ágyút mondott az én kémem is.

És ismét a törökhöz fordult:

– Mondd el nekem, micsoda rendben történt ennek a várnak az ostroma. Nem titkolom előtted, hogy a magunk védelmeért kérdezem. Ha csak egy szóval is meg akarsz téveszteni, halál fia vagy. Ha igazat beszélsz, az ostrom után békén elbocsátalak.

Ez olyan határozott hangon volt mondva, hogy akár minden szót vasba lehetett volna önteni.

– Nagyságos uram! – szólt a török a hála felörvendő hangján. – Lelkem üdvössége legyen a nyelvemen.

És most már bátran és folyékonyan beszélt:

– A nagyságos pasa ott éppenúgy mint itten, kinézte a vár leggyöngébb pontjait, és addig lövette, mégcsak alkalmassá nem tette a meghágásra.

– Mi volt az a leggyöngébb pont?

– A viztorony, uram. Nagy küzdelemmel foglalhattuk csak el. Úgy hullt az ember, mint a fü a sarló alatt. Nekem is ott csapott a nyil a lábamba. A viztorony eleste után a németek és spanyolok kiizentek a várból, hogy megadják magukat, ha békén elmehetnek, hát a pasa becsületszóra igérte, hogy nem lesz bántódásuk.

A török beszéde alatt folyton morgott kint az ágyú, s most hogy a török ideért a szóval, rettenetes csattanással-ropogással szakadt át a palota mennyezete: egy emberfej nagyságu ágyúgolyó mész és vakolathulladékkal együtt odazuhant Dobó és a török közé.

A török visszahőköl. Dobó azonban csak egy pillantást vetett a puskapor-bűzt lehelő golyóra, és mintha misem történt volna, nyugodtan szólott:

– Folytasd!

– A városbeli nép, – folytatta a török, – a városbeli nép…

A lélekzete úgy elakadt, hogy nem birta folytatni.

Kristóf apród himzett szegélyü kendőt vett elő és leveregette a mészport a főkapitány arcáról, süvegéről és ruhájáról. A török ezalatt levegőzhetett.

– Folytasd, – szólt Dobó.

– A nép mindenét el akarta vinni. És ez volt a hiba. Losonczi egy napot kért a készülődésre. A katonaság a zsákmányolástól látta megfosztva magát, s másnap reggel, mikor megindult a gyaurok kivonulása, bosszusan nézték. Ezért küzdöttünk-e itt huszonöt napig, – mondották, – hogy most mindent elvigyenek? És oda-odakapdostak a szekerekhez. A keresztények nem védekeztek, hát mindig nagyobb lett a kapkodás. Különösen a gyermekeket kapdosták, meg a fiatal nőket. Stambulban se árulnak szebb lányokat, mint ezek között voltak.

– Dehát nem állitott a pasa védelmet?

– Állitott, de hiába volt. Mikor a keresztény katonák sora következett, azokból is elragadtak egyet: Losonczinak egy szép ifju apródját. Az apród kiáltott. Losonczi megmérgedt. A magyarok mind fellázadtak. Kardot rántottak és nekünk rontottak. Az volt a szerencse, hogy éppen a vértes dsebedsik állottak ottan, különben átvágták volna magukat az egész seregen.

Dobó vállat vont;

– A dsebedsik? Azt hiszed, hogy akin egy kis bádog van, az győzhetetlen? Nem a bádog tette, hanem hogy kevesen voltak.

Egy második ágyúgolyó zuhant be a terembe. A falat diszitő régi fakó zászlókon ütött át, s a padlózatot beszakitotta.

Az ülők mindnyájan fölkeltek. Hegedűs elment. A többi, hogy Dobó ülve maradt, várakozott.

– Hol sátorozik Ahmed pasa? – kérdezte a töröktől.

– A melegviz mellett, a vadaskertben.

– Gondoltam, – felelte Dobó a tisztjeire tekintve.

És ismét a törökhöz fordult:

– Azt mondd meg, mi ennek a hadnak a legnagyobb ereje?

A szemébe nézett erősen:

– A janicsárság, a tüzérség, a sokaság. Nagyságos Ali pasa tanult vezér. Egyik kezében dús jutalom. Másikban vasbot. Mert aki nem megy előre, mikor ő parancsolja, hátul a jaszaulok vasbottal verik őket.

– És mi a gyöngéje?

A kurd gondolkozva vont vállat.

Dobónak a szeme két tőrként éleződött reá.

– Hát, mondotta a kurd, én nem felelhetek mást, ha a lelkemet nyitott irásként teritem is a lábad elé, nagyságos uram, csak azt mondhatom, hogy addig is erős volt ez a had, mig ketté oszolva járt. Hiszen valami harminc erősséget rombolt el ez a had nagyságos uram, és sehol nem győzték meg, hát mit mondjak gyöngéjének?

Dobó intett a rab mögött álló két legénynek.

– Kössétek meg, és vessétek a tömlöcbe.

Aztán fölkelt maga is.

A harmadik ágyugolyó a helyére zuhant be. Ezer darabra törte a szép faragású karos széket, s ott forgott tovább az oszlop mellett.

Dobó meg se fordult. Átvette Kristóftól a hétköznapi acélsisakot és a fejére tette.

Kiment a tömlöcbástya tetejére, s onnan nézte, melyik ágyú töri a palotát?

Csakhamar meglátta. Neki irányozta három ágyúját. És egyszerre süttette el.

A kasok között zavartan futkosnak; az ágyú elhallgatása mutatta, hogy Dobó nem pazarolta a puskaport.

– Dicső lövés! – mondotta Gergely is ujjongva.

S hogy lefelé mentek a bástya lépcsőjén, rámosolygott Dobóra, és igy folytatta:

– A törököt csak megeskette kegyelmed, de ám a tolmácsot elfelejtette megesketni.

– Csak nem görbitetted tán el a vallomását?

– El uram. Mikor azt kérdezte kapitány uram, hogy mi a török legnagyobb ereje? valamit kihagytam. Azt mondta a török, hogy Ali a maga négy ágyújával többet tudott rontani, mint Ahmet a tizenkettővel. Hát előre látható, hogy Ali addig ágyuztatja a várat, migcsak minden fal le nem omlik.

– Tessék, – felelte Dobó.

– Hát csak ezt hallgattam el, – fejezte be Bornemissza. Ha jónak látja kapitány ur, ám közölje a többivel.

– Jól tetted, – felelte Dobó a kezét nyujtva. A vár népét nem szabad aggodalmakkal neheziteni. De mármost én is megmondom neked, amit a kurd piad se tudott: hogy mi a sereg gyöngéje?

Neki támaszkodott háttal a bástya falának, és összefonta a karjait.

– A tizenhat zarbuzán, folytatta, talán már holnap egyszerre dolgozik. S lőnek egyszerre száz-kétszáz ágyúból. A falakon kapukat törnek és a tornyokat ledöntik. De ez időbe kerül: hetekbe. Ez alatt ezt a rengeteg hadat etetni kell. Gondolod, hogy hozhattak annyi élelmet, amennyi ennek a hadnak bőven elég? Gondolod, hogy ami még kell, mindig elő tudják teremteni? És ha itt éri őket az októberi hideg, gondolod, hogy ez a meleg földön nőtt nép éhes gyomorral és fázó bőrrel mászik ezekre a falakra?

Egy ágyúgolyó csapódott el mellettök s lyukat csinált a földbe.

Dobó fölpillantott a pattantyúsokra és folytatta:

– A nép mindaddig bátor, mig minket bátraknak lát. Az a fő, hogy tartsuk magunkat, migcsak van mit enniök, migcsak az idő meg nem rokkan, migcsak a király hada meg nem érkezik.

– És ha nem lesz mit enniök? És ha hosszú lesz az ősz? És ha a király hada Győr alatt marad?

Ha Gergely ezeket a kérdéseket valami olyan nyomatékkal mondja, hogy még egy negyedik kérdést is lehet utána gondolni, Dobó talán egyenesen láncba vetette volna érte, de Gergely nyilt arccal, szinte mosolyogva szólott. Talán nem is azért, hogy Dobó feleljen, hanem inkább azért, mert visszhangként önkénytelenül merült fel ez a három kérdés a beszédből.

Dobó keserű mosolylyal felelte:

– Akkor? Nem megizente-e az egri püspök, hogy misézik érettünk?

XXV.

Alkonyat felé egy fekete feredsébe burkolt nő sietett át a piacon. Nem kisérte más, csak egy tizenöt éves forma szerecsen fiu, meg egy nagy tarka tábori eb.

Az eb a pataknál lement inni, a nő pedig a kezét tördelve járt föl s alá a parton. A kapu felé nézegetett. A kaput alkonyatkor fel szokták vonni. A nő talán erre várt. És hogy a kaput felvonták, átgázolt a patakon anélkül, hogy a ruháját megemelte volna.

– Fiam! – kiáltott szinte sikoltva a kapu előtt, – _enim fiam!_

Dobónak jelentették, hogy itt a kis török fiunak az anyja.

– Ereszszétek be, ha éppen be akar jönni, – felelte Dobó.

A felvonó hidon, amely egyuttal kapu is, keskeny kis vasajtó van. Felnyitották a nőnek.

Az azonban rémülten hátrált.

A kutya ugatott.

– Enim fiam! – kiáltotta a nő ujból.

S valami erszény félét emelgetett. Csörgette belőle a másik tenyerébe hullatva az aranyakat.

Az ajtó ujra bezárult.

A nő ismét közelitett. A kezét tördelve járt föl és alá a kapu előtt. A fátyolát fölvetette és fehér kendővel törülgette leomló könnyeit. S eközben folyton kiabált:

– Szelim! Enim fiam!

Hirtelen megzörgette a vasajtót.

Az ajtó ismét kinyilt, de a nő ismét rémülten hátrált.

Ekkor Gergely megjelent a bástyán a kapu fölött s kezénél fogva fölvonta a gyermeket.

– Szelim! sikoltott a török nő a két karját nyujtva a gyermek felé.

– Anam! – kiáltott a gyermek is a szabadon levő karját nyujtva az anyja felé.

A kutya nyihogva ugrált, s közbe-közbe nagyokat vakkantott.

Gergely nem szólhatott ki a várból, de a gyermek kiszólhatott. És a gyermek ezt kiáltotta le az anyjának:

– Keresztény rabbal kicserélhetsz anyám, az ostrom után.

A nő letérdelt és mintha a levegőn át akarná megölelni, kinyujtotta a két kezét, s hogy a gyermek eltünt, csókokat hintett utána.

XXVI.

Ezen az éjjelen koromsötétség boritotta a várat, a várost, a hegyeket, az eget, az egész világot.

Dobó későn feküdt le, de éjfélkor ismét végigment a bástyákon. Vastag posztójú hosszú mente volt rajta, s a fején fekete selyemsüveg. Kezében az őrségek jegyzéke.

A virrasztó főhadnagy ebben az órában Zoltay. Ez is mentét vett magára, mert az éj hüvös volt. Amint Dobót megpillantotta a Sándorbástyán, szótlanul üdvözölte a kardjával.

– Van mondani valód? – kérdezte Dobó,

– Az előbb néztem körül, – felelte Zoltay, – minden ember a helyén van.

– A kőművesek?

– Reggelre végeznek.

– Jer velem, – mondotta Dobó. Megbizok benned, de az őrségnek látnia kell, hogy én is vigyázok.

Átadta a jegyzéket Zoltaynak, és sorra járták a bástyákat. Zoltay felolvasta a neveket mindenütt. Az ágyúkat minden bástyán sötétség takarja. Az ágyúőrök fekete árnyékok. A bástyák és falak boltozatai előtt minden őrségnél tűz ég. A várakozók ott melengetik a kezüket.

A várban csend van, csak a kőmivesek halk csattogása hallatszik olykor, amint vakolnak.

Dobó a bástya szélére áll. Minden öt percben lámpás villanik ki a lövőrésekből. A lámpás dárdára van tűzve és husz-öles fényszárnyat röpit szét a falon és az árkon túl.

Aztán a dárdát ismét bevonják, és a fényszárny másik bástyánál lövel ki az éjszakába.

Dobó a nyugati kapunál megáll. Az őr tiszteleg. Dobó elveszi tőle a dárdát, és küldi az embert a kapusért.

Az őr felrobog a lépcsőn. Lehallatszik, amint költi a kapust.

– Mihály bá!

– No.

– Gyüjjék kend üstöllést.

– Minek?

– Itt a kapitány úr.

Egy dobbanás. (Most ugrott ki az ágyból.) Két koppanás. (Most rántja a csizmát.) Egy csörrenés. (Most kapja a kardot.) Robogás. (Fut le a falépcsőn.)

S megáll a szikszai szürbe burkolódott nagybajuszu ember Dobó előtt. Az egyik fél bajsza felfelé, a másik lefelé.

– Hát először is, – mondja Dobó az őrnek a dárdát visszaadva, – ha te katona vagy, hát ne mondd a tizedesnek, hogy Mihály bá! se pedig hogy: gyüjjék üstöllést; hanem azt mondd: Tizedes uram a kapitány úr hivja. Igy illik, de ostrom idején ez mindegy. Nagyobb baj az, hogy igazad van. Aki ingre gatyára vetkezve alszik, az nem _tizedes ur_, hanem _Mihály bá_. Azt a hetvenhét fontos ágyúgolyó alá való kényelmes irgalmát az ilyen kapuőrző tizedesnek, hát lehet a megszállott várban levetkezve is aludni!

Minthogy erre a kérdésre Mihálynak még az égnek álló bajusza is lekonyult, de feleletet senki sem adott, Dobó folytatta:

– Mától kezdve itt fog kend aludni minden éjjel a földön a kapu alatt. Értette kend?

– Értettem.

– A másik, amit mondani akarok, az, hogy a kaput többet nem eresztjük le reggenkint, ellenben az orgonát leeresztjük, két rúd kivételével s mihelyt ostrom történik, leereszti kend az egészet, anélkül, hogy utasitást várna.

– Értettem.

Nem telt belé öt perc, egyenkint zuhantak le a combvastagságú hegyes vasrudak a kapualja belső felében, s orgona sippokként zárták el a kapualját is. Csupán két rúd maradt függve. Éppen annyi, hogy egy ember kényelmesen ki és bejárhatott.

Dobó most a templombástyára ment föl. Megnézte itt is az ágyúkat, s az alvó és őrködő pattantyusokat. Aztán összefonta a karját és körülnézett az éjszaka messzeségében.

Az ég koromsötét, de a föld telve csillagokkal. Tihamértól Felnémetig sikok, dombok és hegyek a török tábori tüzekkel vannak behintve.

De csöndesség van mindenütt.

És ekkor a csöndes éjszakában keletről átható éles kiáltás hangzik fel a vár közelében a sötétség mélyéből.

– Bornemissza Gergely, te király hadnagya hallod-e?

Csend.

A kiáltó folytatja:

– Nálad van egy török gyűrű. Énnálam van egy magyar gyermek. Az a gyűrű az enyém. Ez a gyermek a tied.

Szünet.

A kiáltás ujra hangzik:

– Ha akarod a gyermekedet, jer a nyugati kapuhoz. Add ide a gyűrűmet. Odaadom a gyermekedet. Felelj nekem Bornemissza Gergely!

Dobó látta, hogy az őrök arca mind a kiáltó felé fordul, noha a sötétségben semmit se lehet látni.

– Senki ne merjen felelni! morogta a kardját megcsörrentve.

Nem is felelt senki.

A kiáltó folytatta:

– Ha a szavamnak nem hiszel, majd hiszel akkor, ha a gyermeked fejét a várba dobatom.

Dobó jobbra balra pillantott, és igy szólt:

– Meg ne merjétek mondani Bornemissza úrnak! A ki szót mer róla szólni, akár neki, akár másnak, Istenemre mondom megkeserüli!

– Köszönöm, kapitány úr, – felelt egy rekedt hang Dobó háta mögött.

Bornemissza volt.

Egy nyílra fekete csepüt kötözött, és azt szurkozva folytatta:

– Minden éjjel kiabálnak ilyen ostobaságot. A mult éjjel Mekcseynek kiabálták, hogy tiszteli a felesége: igen jól érzi magát Arszlán bég sátorában.

Belemártotta a nyilat egy olajos kantába és folytatta:

– Az én feleségem, gyermekem Sopronban van. Onnan ők el nem mozdulnak se télen se nyáron.

A kiáltó ismét megszólalt:

– Hallod-e Bornemissza! Itt van a fiad velem. Jer a kapuhoz egy óra mulva, megláthatod.

Gergely ijjra tette a nyilat. Hozzáérintette a tüzhöz és felkapta: ellőtte a kiáltó felé.

A tüzes nyil üstökös csillagként szállt át a sötétségen, és megvilágitotta egy pillanatra azt a dombot, amelyik mögött a nap szokott fölkelni.

A dombon két kaftános török állt. Az egyiknek szócső volt a kezében. A másiknak a félszemét fehér kendő takarta

De gyermek nem volt velök.

XXVII.

Ezen az éjszakán más dolog is történt.

A kapun Varsányi kéredzkedett be, s egyenesen Dobóhoz rohant.

Dobó még ott volt a templombástyán, s a kezét melegitette a tűznél.

– Uram, – mondotta – azt jöttem jelenteni, hogy már minden zarbuzán föl van állitva. A Hécey udvaráról is fognak lőni. Ezenkivül az összes szakállas ágyúk és tarackok megszólalnak. A város felől két helyről, a dombokon három helyről törik a falat a zarbuzánok, és ötven pontról is ontják a golyót más ágyúk. A déli imádság alatt meg kirohannak a kumbaradsik, és kopjákon parittyákon szórják a tüzes bombát. Jajajaj! – tette hozzá csaknem sirva.

– Eszerint, – mondotta Dobó nyugodtan, – lőni fogják a tömlöcbástyát, a külső várat, meg az ókaput, hát még?

– Mindent kapitány uram!

– Van még valami mondani valód?

– Nincs uram más, csak az, hogy jobb lenne-e ha már ilyen kevesen vagyunk, s ekkora veszedelem…

Nem fejezhette be, mert Zoltay úgy csapta arcul, hogy az orra vére a falra feccsent.

Dobó közibök nyujtotta a kezét.

– Ne bántsd!

S hogy Varsányi az orrát törülgetve értetlenül nézett Zoltayra, Dobó igy szólt hozzá:

– Nem tudod-e, hogy halál fia, aki a vár feladását csak emliteni is meri.

– Én kém vagyok, – duhogott Varsányi, – engem azért fizetnek, hogy mindent megmondjak.

– Elég, – mondotta Dobó. Még ma éjjel fel fogsz esküdni te is. Azután lesz gondom rád, hogy aranyba törülhesd az orrodat. Most jer velem.

A kút mellett haladtak el, ahol Gergely a cigánynyal és négy paraszttal bombákat töltött. Éjjel nappal öt ember csinálta ezeket a bombákat. Gergely tanitotta be őket erre, s azért kellett éjjel is dolgozniok, hogy a váratlan ostrom esetén ne legyen kapdosás.

Dobó magához szólitotta Gergelyt. Felmentek mind a hárman a palotába.

Itt Dobó kivonta az iróasztal fiókját, és azt mondta Gergelynek:

– Írj levelet Szalkaynak, hogy a királytól és püspöktől eddig semmi segitség nem érkezett, s hogy a vármegyéket és városokat sürgős segitségre szólitsa.

Mig Gergely a levelet irta, Dobó a szomszédszobában föleskette Varsányit is.

– Uram, – mondotta az eskü után Varsányi, – jól tudom én azt, hogy kinek szolgálok. Ha ez a vár megmarad, nem kell énnekem többé török ruhába öltöznöm.

– Jól beszélsz, – felelte Dobó. De ha semmi jutalmat se várnál, akkor is csak igy kellene szolgálnod a hazáért.

Egy kancsó bor állott az asztalon. Odatette a kém elé:

– Igyál Imre.

A kém szomjas volt. Csaknem fenékig fölhajtotta a kancsót.

Mikor a bajuszát megtörülte, látszott a szeme járásán, hogy hálálkodni akar, Dobó azonban megelőzte.

– A törökhöz azt hiszem nem mehetsz vissza többé, mert az éjjel el kell vinned ezt a levelet Szarvaskőre. Aztán ott vársz, migcsak Vas Miklós vissza nem érkezik a királytól meg a püspöktől. Ha lehet behozod őt is. Ha nem lehet, akkor csak magad jösz. Van jelszó?

– Dehogy van uram. Ha az ember török ruhában van, meg egy két szót tud törökül is, úgy járhat-kelhet köztük, mintha velük jött volna. De csak úgy pofon ne vágtak volna engem.

A szomszéd szobában megpendült a Gergely sarkantyúja. Dobó átment, hogy a levelet meghallgassa.

XXVIII.

És másnap szeptember 16-án a nap az ágyuk bömbölésére kelt föl a hegyek mögül.

A föld rengett. Az ágyútelepekről a füst fekete föllegekben szállt az égi felhők közé, s már az első órában eltakarta a napot, s az égnek kék tengerét

A bástyák és falak zuhogtak, ropogtak. A belső várba vegyesen hullt a nehéz és az apró golyó, a tüzes nyíl, s a tüzes lapda. Ember és állat élete nem volt többé biztonságban.

De ezt a veszedelmet készen várták a várbeliek. Dobó már éjjel felkürtöltette a katonaságot. Egy részök a palánkot magositotta azokban az irányokban, ahonnan a Hécey prépost házától várták másnapra a golyóhullást. Más részökkel előhordatta a padlásokon maradt állatbőröket, s vizes kádakba hordatta.

Ismét mások gerendákat, hordókat és földdel megtöltött zsákokat hordtak a külső várba, a tömlöcbástyához és a kapukhoz, hogy a törésnél minden anyag idejében készen legyen.

Amennyi üres csöbör s fazék csak volt a várban, azt mind meg kellett tölteni vizzel. A földszinti és földalatti helyiségekből minden fölöslegest kihordtak, s ágyakat raktak be. A répa, a krumpli, a só, – minden olyan, aminek a golyó nem ártott, fölül került most, s a helyét a dolgozó és alvó ember foglalta el.

Az istállót is megásták, s a lovak, tehenek félöllel mélyebb állást kaptak.

A házak északi és keleti oldalát behányták földdel.

A várban már nem volt más éghető, csak a baromistálló teteje, meg az istálló előtt egynéhány boglya széna, egy kis kazal buza, meg egy boglya alomnak való szalma.

Dobó lehányatta az istálló tetejét is. A szénaboglyákat, buza-kazalt behúzatta tehénbőrökkel, a szalmára meg földet hányatott.

Ami még gyulékony anyag volt, mint a házak padlása, meg az ostrom-állások, azok oltására széthordatta a vizes bőröket.

Az ágyuk megdördülése ebben a munkában találta még a várat. Az első félmázsás golyó a konyhán ütött be, s összetört egy csomó edényt.

Az asszonyok akkor raktak tüzet s készitették a lisztet, a zsirt, a szalonnát, hogy a katonáknak főzzenek.

A nagy golyó beütésére rettenetes ijedelem támadt. Egymás hegyén-hátán rohannak ki a konyhából, s aki nem fér az ajtón, mászik az ablakon.

A golyó pedig ott forog egy halom tört edény, fatál és zúzott cserép között.

Mekcsey az istállóból látta a beütést. Odarohant.

– Mi az? – dördült rájok a kezét széttárva, hogy feltartóztassa őket.

– Beesett egy golyó.

– Vissza kell menni! Győjjenek utánam!

S besiet a konyhába. Kap egy dézsát a két fülinél. Önti a golyóra.

– No, – mondja a golyót a sarokba rugva, – főzzenek tovább. A golyó balról jött, hát a konyha balfelében kell maradni. A másik oldalról át kell szedni minden edényt, és senki azon a felén ne járjon. Itt a konyha bal felén biztonságban vannak.

– Jaj, – mondotta egy asszony, – a tyúkom az éjjel kukorékolt. Végünk van.

– Kakas volt az, – mondja Mekcsey.

– De bizony tyúk volt kapitány uram.

– No ha tyúk volt, hát délre azt főzzék meg nekem, akkor majd nem kukorikol!

Az asszonyok még egy ideig hányták magukra a keresztet, de aztán mikor a második golyó szakadt át a tetőn, maguk öntötték le vizzel és guritották a másik mellé.

Ettől a golyózáportól az egész vár népe megzavarodott. Eddig csak egy helyen duhogott az ágyú s ha a golyó be is szállt olykor, tudták már, hogy azokat a falakat kell kerülni, amelyekre csak a reggeli nap süt, és azokat a falakat, amelyek örökös árnyékban vannak. Azonban hogy most mindenfelől görgött, süvöltött és csapott a golyó, s nagyságra a görögdinnye és dió között váltakozott, nem tudták hol vannak biztonságban.

Bezzeg volt most kelete minden rossz sisaknak, minden páncélnak. Eddig csak a cigány hordta a sisakot, és mellvértet, ha mezitláb volt is, most azonban, hogy a golyó mindenfelé pattogott, ütődött, potyogott, s a borbélyoknak mindjárt az első órában tiz sebesültet kellett varrniok és timsózniok, mindenki a fegyverrakásokhoz sietett s igyekezett magának vasboritókot biztositani.

A két kapitány meg a hat főhadnagy az első negyedórában a vár minden pontját bejárta.

– Nem kell félni! – mennydörgött Dobó.

S a hadnagyok szava visszhangként kiáltozta mindenfelé.

– Nem kell félni! A golyóesés nem váltakozik. Ahova egyszer golyó hullt, ott ne járjatok.

De ők maguk csak jártak mindenfelé.

És csakugyan nem telt belé egy óra, maguk a golyók mutatták meg, hogy melyik épületek, melyik falak a veszedelmesek. A golyók leverték a vakolatot, s ahol homokkő volt az épület, annyi golyó állott bele, hogy a fal fekete volt.

Viszont egyes faloldalok sértetlenek, fehérek voltak, s ha az ilyen helyre esett is a golyó, csak úgy esett, hogy a másik falról pattant oda.

Minden ilyen fal védőfal volt egyuttal, ahol a mesteremberek dolgozhattak; a katonák pihenhettek.

Nem sok fal volt ilyen a várban, az is igaz.

XXIX.

És a halálnak ebben a zivatarában, Dobó hol az egyik bástyán jelent meg, hol a másikon.

A fején ragyogó acélsisak volt most már, a mellén vért, a karján és lábain védővasak. A kezén vaskeztyü.

Itt az ágyúvédő kasokat igazittatta, amott magát az ágyút.

– Csak azt kell lőni, – mondotta, – amelyik bizonyos. Kiméljük a puskaport emberek!

Ezt az egyet nem értették a várban.

– A Jankóját ennek a puskapornak, – duhogtak a parasztok, – hát nem arravaló-e, hogy lőjünk vele?

S nem volt ember a várban, akinek a marka lövésre ne viszketett volna. Hiszen látnivaló, hogy itt a török az orrunk alatt: irtani kell a gonosz zsiványait, vagy legalább távoltartani a vártól.

Azonban Dobónak nem mertek szólni. Minél viharzóbb lett az ostrom, annál jobban a maga markába szedett minden intézkedést.

A török most már a vár keleti részén levő hegyoldalt is mind befolyta. Sátorok és boncsokok, s közte a tarka hadi nép sokadozott mindenfelé a vár körül.

A tábori zene hol itt szólamlott meg, hol amott, s a sipok, trombiták és réztányérok zenéje kisérte az ágyúk szakadatlan mennydörgését.

Ahol meg a falat nem törte az ágyú, a kumbaradzsik dobták ott a bombát, s az ijjas janicsárok lőtték a tüzes nyilat.

Golyózápor és tűzeső.

Ezektől a nyilaktól és robbanó bombáktól még jobban megzavaradott a nép, mint a golyótól.

Azonban a gyakorlott hadnagyok itt is csakhamar megjelentek.

Amint az első bombák behulltak és sustorogva, ugrálva szórták a vörösen szikrázó tüzet, maga Dobó is vizes bőrt ragadott és ráborult a bőrrel együtt egy ilyen bombára.

A nép bámulva látta, hogy a bomba nem hogy szétvetné a kapitányt, hanem egy kicsit dibeg-dobog, aztán elalszik a bőr alatt.

A következő bombákat már a katonák fülelték le.

Cserépből meg üvegből voltak ezek a bombák.

– Majd mutatunk mi különbet a töröknek – mondotta Gergely.

S előhozatta a maga bombáit, amelyekkel egy héten át foglalkozott.

Dobó rátette a kezét Gergely vállára:

– Még ne!

XXX.