Part 6

– Nem voltak-e eddig minden csatában jelen? Nem voltak-e ott Mohácsnál csaknem valamenyien? Hiszen a püspökség nemcsak egyházi tisztség, hanem katonai is. Minden püspöknek megvan a maga katonasága. Minden püspök kapitány is egyuttal.

– Bár minden kapitány is püspök lehetne, – felelte Dobó.

Talán arra gondolt, hogy akkor több katonát állithatott volna a török ellen.

– Hátha valami kengyelfutó jön a királytól, csakhogy megbetegedett az úton! – szólt Mekcsey.

Dobónak kiderült az arca.

– A király nem hagyhat el bennünket, – mondotta.

S türelmetlenségében megindult le a lépcsőn, a piacon át az ókapuhoz, ahol a kocsifeljárója volt a várnak.

A kocsi bőrfödeles sárgára festett úri kocsi. Felkanyarodott a déli kapunak, s behajtatott a kapu alatt a vár piacára.

Akkor aztán kiszállt belőle egy fekete ruhába öltözött magas termetü asszonyság.

– A főkapitány úr? – ez volt az első szava.

Hogy Dobót meglátta, fölvetette a fátyolát. Körülbelől negyven esztendős asszony. A ruhájáról látszik, hogy özvegy.

– Baloghné asszony, – mondotta Dobó megdöbbenve.

S leemelte a süvegét. Meghajolt.

Annak az apródnak az anyja volt ez, akit Nagy Lukácscsal küldött haza Dobó.

– A fiam! – szólt remegő ajakkal az asszony, – hol van Balázs!

– Én haza küldtem, – felelte Dobó, – több mint egy hónapja.

– Tudom, de visszajött.

– Nem jött vissza.

– Levelet hagyott hátra, hogy idejön.

– Nem jött.

– Utána szökött Nagy Lukácsnak.

– Az se jött vissza.

– Oh! – kiáltott az özvegy a homlokára nyomva a kezét, – ez az én egyetlen fiam volt, hát ez is elveszett!

– Még nem bizonyos.

– Az uramnak a halálos ágyánál esküdtem meg, hogy amig meg nem házasodik, veszedelembe nem eresztem. Ő a család utolsó sarja.

– Tudom tekintetes asszony, – felelte Dobó sohajtva. – Hiszen éppen azért küldöttem haza. Most már csak forduljon vissza, mig a török had gyürüje össze nem ér.

És egy század lovast rendelt az asszony kisérőjének.

– Ha visszajönne, – szólt az asszony összekulcsolt kézzel.

Dobó a szavába vágott:

– Már nem jöhet vissza. A város éjjel már körülzáródik. Ide csak a király serege törhet be.

– Hát ha azzal jönne vissza…

– El nem bocsátom magam mellől egy pillanatra se.

Az asszony kocsiba ült.

Előtte-utána ötven-ötven lovas. A négy ló pehelyként ragadta vissza a kocsit a Cifrakapu felé.

Még csak ez az egy kapu volt nyitva a négy közül. Ezen lehetett menni Szarvaskő vagy Tárkány felé.

Negyedóra mulva jelentették a toronyőrök, hogy a török sereg felső karéja a Cifrakapuhoz ért.

Egy száguldó lovas jött vissza az asszony kiséretéből.

– Fekete hadnagy úr kérdezteti, hogy átvágja-e az asszonyságot a törökön?

Dobó felhágott a bástyára. Látta a vértesek sokaságát a kapu körül, s a vértesek mögé kanyarodó azabokat. Azt felelte:

– Ne!

S ott maradt a bástyán. Kezét a szeme fölé ernyőzve nézett észak felé.

– Fiuk, – mondotta a bástyán lévő katonáknak. Melyiteknek van jó szeme? Nézzetek csak arra Felnémet felé!

– Egynehány lovas jön ott, – felelte az egyik legény.

– Husz, – szólt a másik.

– Huszonöt, – szólt ismét az előbbi.

– Nagy Lukács jön! – kiáltotta Mekcsey a templom-bástyáról.

Valóban az volt: a törökök után csellegő hadnagy. Hol a manóban járt ennyi ideig, és hogyan jön be?

Mintha sebes szél hozná őket, úgy jönnek az úton. Késő már Nagy Lukács! A török elállta a kaput!

Nagy Lukács még nem tud erről semmit. Lekanyarodik a dombról a Cifrakapunak. Itt valószinüleg megpillantja a török lovasságot, mert nagyot ránt a lova zabláján, és fordul a kis csapat gyors kanyarodással a baktai kapunak.

Itt még több a katona.

– Bezzeg vakarhatod most Lukács, ahol nem is viszket! – mondja nevetve Zoltay.

– De csak éppen lovasság ne volna a kapunál, – mondja Dobó, szikrázó szemmel – Lukács átvágná magát!

Áll Lukács és néz a vár felé. Csóválja a fejét.

Integetnek innen sürün a kalappal a falon álló legények.

– Gyere Lukács, ha mersz!

A török lovak a messzeségben hirtelen megtarkulnak. Valami száz akindsi fordul fel a lóra. Üzőbe veszi Nagy Lukácsot.

Nagy Lukács se rest. Megindul a maga huszonnégy lovasával, s kezdődik a verseny. Először lehet látni a lovakat is, később csak két porfelhőt, amely felszáll a jegenyefák tetejéig, s terjed sebesen Felnémet felé.

XIX.

Másnap vasárnap volt, de nem szóltak az egri harangok.

A vár és a város körül volt folyva törökkel.

A hegyeken és dombokon széles messzeségben a sátorok ezrei tarkállottak; a sátorok előtt aranygombu boncsokokat és holdas zászlókat lengetett a szél. A gyepen, a hol gyep volt, a paripák ezrei legeltek. A patakban bivalyok, ökrök fürödtek. A csengő-bongó népáradatból ki-kiemelte a nyakát egy-egy teve, s ki-kifehérlett egy-egy lovon ülő tisztnek a turbánja.

A szineknek ebből a hullámzó özönéből szigetként magaslott ki az egri vár, s a pázsit a vár előtt, meg az a domboldal, a melylyel szemben a legmagasabb falat épitették.

Dobó a tisztjeivel megint a tetőtlen tornyon állott. Milyen jó, hogy ide emelte ezt a két tornyot Szent-István király: látni lehet róla, hogyan állit ágyut a török. A vár északi oldalán van egy nagy gyepes térség, akkora, mint a budai vérmező fele. Ezen tul meg van egy szép szőlődomb. Ime erre huzatott fel a török három öreg ágyút.

Mégcsak kasokat sem állitanak mellé. A harminc bivalyt se hajtották messze, csak a domb alá, a pázsitra. Ott legelnek. Most már csak a tevék vannak az ágyúk mellett. Azoknak a háta fekete zsákokkal van megrakva.

– Bőrzsákok, – magyarázta – Dobó. Azokban – tartják a puskaport.

Ott forgolódnak az apró termetü vörös turbános topcsik a várbeliek szeme előtt. Az ágyúk fekete szája most még némán ásit a vár felé. A topcsi-basa le-leguggol és végignéz rajtok. Igazgatja jobbra-balra, följebb-lejebb.

Az egyik ágyu a két toronynak fog szólni, a másik a középső északi bástyának, amely a palotát takarja.

– Látjátok hogyan céloz? – mondja Dobó. – Nem az ágyú tetejével céloz, hanem a hátuljával.

Egy pattantyus legény dugta föl a fejét a torony ajtaján és szól:

– Kapitány úr!

– Gyere ide, – feleli Dobó.

A legény felmászik. Egy pillantást vet a török ágyúk felé és megáll katonásan.

– Kapitány úr, – mondja, – Balázs mester kérdezteti, hogy ne lőjjön-e vissza?

– Mondd, hogy ne lőjjön addig, mig én nem rendelem. Azután visszajösz ide.

A topcsik tovább tömték a három zarbuzánt. Bunkós végü vasakkal verték a hasába a puskaport.

– Kedvem volna pedig, közibük durrantani, – mondotta tüzesen Mekcsey. – Mikorra elkészülnének, éppen szétvetődnének.

– Hadd mulassanak, – felelte nyugodtan Dobó.

– Csak legalább rájuk üthetnék, – mozgolódott Gergely is.

– Most ne, – felelte Dobó. – Csak lássuk, hogy lőnek?

A topcsik már a fojtást gyömöszölték a zarbuzán torkába. A töltő vasat most már négyen fogták és jelszóra verték az ágyuba.

– A pogány irgalmát, – szólal meg Cecey is. – Kapitány öcsém hát minek az ágyú?

– Kedves öregem, még kegyelmed is pözsög ellenem! Hát majd holnap megtudja, hogy miért nem lövök?

A topcsik most bőröket szedtek elő egy másik zsákból. Kettő fogta, egy kente fagygyuval. Azután megforditották és a fagyatlan felébe beletakarták a golyót.

– Ezek tán tojással lőnek! – kérdezte Zoltay gúnyosan.

Ekkor érkezett vissza a pattantyus legény.

– Állj ide elém, – mondotta Dobó. Az előbb láttam, hogy félsz. Hát nézd: ide lőnek, énrám. Ide állsz elibém!

A legény elvörösödve állt Dobó elé.

Dobó lenézett a toronyból, s hogy Petőt meglátta, leszólt neki:

– Gáspár fiam, neked jó torkod van: kiáltsd el magadat, hogy a török mindjárt lő: senki meg ne rettenjen. Az asszonyok, ha éppen félnek, a napsütéses oldalon járjanak.

A topcsik már mind a három ágyúba beletették a golyót. A három tűzmester lángoló kanócot tartott a kezében. Egy topcsi mögötte megpöködte a tenyerét, s a tarkóját fölfelé simogatva nézett a vár felé.

A puskapor lobbot vetett, az ágyu füstöt és lángot, s három földet rázó bum-bum hangzott el egymás utána.

A vár megreszketett a dördüléstől, aztán csend következett után.

– Semmi, – szólalt meg Dobó.

És akkor lekergette a legényt.

A füst pedig lomhán szállt az ágyukról fölfelé.

Negyedóra mulva Pető felfutott a toronyba. Egy mészáros legény is mászott utána. Két erős karján egy nagy büzzel gőzölgő golyót cipelt Dobó elé.

– Jelentem alássan itt a golyó, – mondotta Pető. A patakba esett. A vizhordó emberek hozták fel puttonban.

– Mondd nekik, hogy hordják a vízet tovább. A kaput nem kell becsukni.

– De mink nem lövünk? – kérdezte Pető is.

– Vasárnap van, felelte mosolyogva Dobó, – hogy lőnénk?

És tovább nézte, hogyan hütik az ágyút, és hogyan töltenek újra a topcsik?

XX.

Másnap reggel már ott volt a három ágyú feleközelségre a gyep közepén, s meg is szaporodott másik hárommal.

A tegnapi kilenc lövés ugyan kárba veszett. A várból még csak nem is feleltek rá. Hát most közelre hozták az ágyúkat, olyan közelre, hogy közönséges nyillövés is elhatna hozzájok a várból.

Tudta ezt Dobó, hogy igy lesz. Minek rezzentette volna el őket, s minek ingatta volna meg a vár népe bizalmát holmi sikeretlen viszontpuffogással.

Már virradatkor talpon volt és maga igazitotta minden arra szolgáló ágyúját a feleletre. Ő bizony nem csavarta bőrbe a golyókat, csak éppen megfaggyasztotta, meg nem is az ágyúk hátuljával célzott, hanem az elejével.

Megvárta mig a török is elkészül a kasok mögött, aztán mikor az első török ágyú eldördült, felkiáltott:

– Isten nevében: tűz!

Egyszerre emelkedett a tizenkét magyar ágyúhoz a kanóc, s egyszerre dördült el mind a tizenkettő.

A török kasok dőltek és szakadtak. Két török ágyú felfordult. Egy darabokra szakadt. A topcsik dühös orditása és futkosása a kasok mögött jelezte, hogy ezt a feleletet nem várták.

– No bátyám, – szólt Dobó az öreg Ceceynek, érti-e már, hogy tegnap miért nem lőttünk?

És a lábát szétvetve állott a falon. Két kézzel pödörte kétfelé a bajuszát.

XXI.

A várbeliek nem ijedtek meg annyira, mint Dobó aggódva gondolta. Eger mióta a puskaport feltalálták, a világ leglövöldözőbb városa. Itt ma sem eshetik majális, tüzoltóvigalom, választás, dalkörünnep, kertimulatság, műkedvelői előadás, hogy előtte ne ágyúznának. Az ágyú helyettesiti a plakátot. Néha plakát is van, de azért az ágyút nem engedik el. A várban mindig ott hever egynehány mozsárágyú, az lő vele, aki akar. Hát hogy is ijedtek volna meg az egriek?

Mindössze egy ember volt a várban, aki az első ágyúlövésre leesett a székről, és négykézláb futott a pincébe.

Ha nem is mondom, könnyü kitalálni, hogy kiről van szó.

De bezzeg kaptak rajta a katonák, kihúzták őkegyelmét a pincéből és azon sárgadolmányosan, pirosnadrágosan, sisakosan és mezitlábosan, felvonszolták a bástyára.

Ott fogta kettő a két szétterjesztett kezénél fogva, kettő a lábánál, egy meg a hátával támasztotta a hátát. S kiabálta a töröknek:

Ide lőjjetek!

A cigány csak állta, mig töltöttek, de mikor az ágyú megint elsült, kirántotta magát a kezükből és egy hajmeresztő két-öles ugrással lenn termett az udvaron. Ott legelőször is összetapogatta magát, hogy nem sodorta-e el valamijét az ágyúgolyó, aztán futott, mint az agár az Ókapu felé.

XXII.

A királyszéki ágyúkat ezen a napon mind szétlőtte Dobó.

A topcsik jajgatva és dühöngve futkároztak széjjel. Két topcsi aga meghalt. A harmadik tisztet ponyvában vitték el az ágyúk mellől. A téren nem maradt egyéb, mint a feldőlt és széttört kasok, három holt teve, nyomorékká lőtt ágyúk, ládák és darabokban heverő ágyúkerekek.

S mintha ez nem lett volna elég, Gergely éjfélkor még ki is csapott rájuk és húsz paripát és egy öszvért ragadott be magával.

Dehát annyi volt ott a ló, meg az ember, meg az ágyú, hogy virradóra megint álltak a vesszőből font és földdel töltött kasok Mindössze hátrább álltak valamivel s egy nagy földhányást emeltek az ágyúk elé. A kasok hézagaiban uj tizenkét ágyú, az ágyúk körül uj topcsik és uj agák.

Még a nap föl se kelt, megrázkódott a vár a szörnyű dörgésektől, s tompa dobbanások jelezték, hogy a golyók a falat ütik.

Dobó ismét kisütötte a maga ágyúit, s ismét felforgatta a kasokat, s ágyúkat, de a feldőlt kasok mögött új kasok emelkedtek, s azok mellett új ágyúk. A topcsik pedig nem futottak széjjel. Szöges korbácscsal ült mögöttük egy vértes dsebedsi falka. Itt csak lőni lehet és meghalni.

– Hát csak lőjjenek, – mondotta Dobó. – Nekünk kimélnünk kell a puskaport.

És csak a szakálasokból lövetett, hogy a munkájukat meg-megzavarja.

Ezen a napon még nem szállta meg a várost a török. A gyalogság a vár kapúit őrizte, a lovasság a város kapuit.

A török egyelőre nem kezdett velök harcot. Mit neki a város! A vár kell! A kié a vár, azé a város is.

A török főtisztek már kétnapja lóháton járják a halmokat, hegyeket, hogy a vár belsejébe beláthassanak. De nem lát oda be, csak a madár. A tornyok látszanak csak ki. A falakat, bástyákat vesszőből font s földdel tapasztott palánk takarja.

Hát hova lőjjenek?

Lőtték a falat, a palánkot meg a kasokat.

Belől pedig volt egypár szép épület. A rengeteg nagy templom, igy a megmaradt felével is remeke volt az épitő művészetnek. A régi püspöki palota mellette, szintén faragott kőből épült. (Azóta se volt ilyen kaszárnyája magyar katonának!) A várnagyi palotát meg Dobó csinositotta ki, mikor megházasodott. Olasz épitőmester faragta, rakta volt össze, s üvegablakai voltak, mig lent a városban bizony csak papirosból meg olajos vászonból volt a püspök ablaka is.

A török hát csak lőtt és lőtt. Törte a falat, a falon a fonott palánkot. Mikor aztán leszállt az esti sötétség, a topcsik bedugták az ágyújokat bőrrel és lefeküdtek, a Dobó kőmüvesei meg előszedték a vakoló kanalat, és a parasztokkal szépen berakták, bevakolták a törést megint.

XXIII.

A két pasa azonban nem elégedett meg ennyivel. Háboruban vénült ember volt mind a kettő. Ahol ezek jártak, romok maradtak utánok és a szultán birodalma szélesedett.

A negyedik napon már behatoltak a városba. Gyerekjáték volt ez nekik. Ezrével volt a hadban az ügyes falmászó. Némelyik úgy mászta a falat, mint a gyík.

A kapu őreinek meg volt hagyva, hogy azonnal visszavonuljanak, amint a török betör, hát el is hagyták a kapukat és kardjukat kézben tartva szép rendben visszahúzódtak a várba.

Akkor Arszlán bég a Boldogasszony temploma mellé húzatott négy nagy zarbuzánt, és azokra a bástyákra irányozta, ahol a magyarok néma ágyúi állottak.

Ez már jobban lőtt.

Golyói a város felől való oldalon törték a falakat meg a palánkot. A legtöbbje kárba veszett, de amelyik talált, rontott.

Délben hogy együtt ebédeltek, Dobó hallgatag volt és komor.

A királytól nem jött még üzenet. Az egri püspöktől éjjel jött vissza a kém. Azt felelte a püspök, hogy nincs pénze, se katonasága, de imádkozni fog a várbeliekért. Dobó arcán egy izom se rándult meg erre az izenetre.

De a szemöldöke összébb vonódott.

A Nagy Lukács dolga is búsitotta. Vitéz tisztje volt ez. Mindig a török mellett szeretett lappangani. Belekapdosott a nagy török hadba, meg elillant, mire utána indultak. Most bezzeg hogyan tér vissza, mikor körül van fogva a vár, s Felnémetig tarkállanak a sátorok!

Az ebédnél jelentették, hogy Nagy Antalt ellőtte egy ágyúgolyó.

Bornemissza fölpattant:

– Kapitány uram, hadd üssek ki a törökre! Restellem, hogy a város kapuit kardvágás nélkül hagytuk el.

Budaházy egy erős állu és vállas melles tiszt is megszólalt:

– Hadd lássa a török, kapitány uram, hogy nemcsak éjszaka merünk rája csapni, hanem nappal is.

Pető is megmordult:

– Ha kevesen vagyunk is, neki megyünk százan százezernek.

– Hát jól van, – felelte Dobó fölvidámulva, – de nem érdemes azért itt hagynotok az ebédet.

Aztán ebéd után megadta az utasitást:

– Kicsaptok a gyaloghadra a főtemplom mellett. Keresztül rontotok rajta egy kanyarodással, és vissza nyargaltok azonnal. Harc csak annyi legyen, amennyi kinek kinek az útjába esik. Felállani, rendezkedni, jelszót várni nem szabad, mert akkor ott hagyjátok a fogatokat. Százan mehettek.

Nossza a tisztek kapják a sisakot páncélinget. Fel a lóra. A legénység mind velök akar tartani, de Gergely diák kiválasztja közülök a legizmosabbakat.

Az azabok, lagumdsik, piadok ott ebédelnek a földön ülve a templom előtt levő pázsiton. Mindössze leves az ebédjük s a kanalat már visszadugták az övszijba, övkendőbe. Most vöröshagymát esznek rá kenyérrel. Némelyik dinnyézik, némelyik uborkát, zöld paprikát fal a leves után. Mindezt jól lehet a várból látni. Csak a patak meg a város piaca választja el őket a megszállatlan földtől. A piac házai mellé egy falka janicsár is telepedett. Ezek most éppen vigan vannak. Egy ügyes legény handsárt és sárga dinnyét dob fel a magasba. Először elkapja a handsárt, a handsár hegyén meg a dinnyét.

Úgylátszik, fogadásból teszi, mert ime egy janicsár görögdinnyét visz hozzá. Egy darabig beszélnek, aztán a janicsár feldobja a görögdinnyét, a másik meg a kardot.

Egy harmadik janicsár ránt egyet hátul az ügyeskedőn. A dinnye a kövezetre hull és a katonák nagy mulatságára szétrecscsen.

A janicsárok észre se veszik, hogy egyszercsak nem itatnak a patakban, se vizet nem hordanak fel a várba.

Csak két percnyi szünet ez, hát hogy tünnék fel. Még azt se veszik észre, hogy a falakon szaporodik az ember, kivált a nyilas meg a puskás. De már azt bezzeg észreveszik, hogy valami nagy robogás támadt. Amint arra fordult a fejök, megdördül a falon három mozsár és mindenféle szöget, golyót, vasszemet pök a szemük közé. A várkapun a lovak és lovasok hosszu vonala robog elő.

Mint a fergeteg ugratnak át a patakon, s mikorra ők kardot kapnak, csihi puhi, csapkodják vagdalják őket. Keresztül át rajtok ott teremnek a nagy füves téren, amelyre a püspöki templom vet délutánonkint árnyékot.

A gyalog törökök ijedten ugranak fel, s néznek a piac felé. Némelyik fut, némelyik megáll és kardot ránt.

A robogó lovasság ime ott terem. Tüzes sárkányok a megsarkantyuzott paripák. Ezt már nem várja meg a török. Fut a sok száz gyalog, mint a farkasoktól megriasztott nyáj. A magyar a hátukon.

De az utcákból jön a segitség: lovas akindsik és günöllük, puskás és dárdás vakmerő janicsárok.

Ime Gergelynek is dárdát feszit egy vadképü janicsár. Le akarja szurni a lóról.

Gergelynek kettőt villan a kardja. Az egyik villanás után ketté törik a dárda, a másik villanás után, hanyatt vágódik a török.

– Jézus! Jézus! – kiáltják a bástyáról.

– Allah! Allah! – üvölt a török.

A magyarok mindinkább elszélesedve kigyóznak közöttük. Horváth Mihálynak a lovát szügyön döfi egy janicsár. A ló ledől. Horváth leugrik róla és agyonvágja a janicsárt, meg még egyet. Azon eltörik a kardja. A harmadikat már csak az öklével üti orrba, s megindul futva, gyalog a lovasok nyomában maradt üres téren vissza a várfelé.

A többi még mindig előre tör. A lovak lába épp oly jól dolgozik, mint a lovon ülők karja. Budaházi éppen iszonyú vágásra emeli a karját, mikor a ház oldalába szorult janicsárok puskát sütögetnek. A kard kihull Budaházi kezéből. Megforditja a lovát, s a lova nyakára borulva vágtat visszafelé.

Erre a többi is megfordul.

A főutcán ezer akindsi robog alá segitő fergetegként. Gergely idejében kikerüli őket. Nagy s-betüt kanyarodik a káptalan utca felé. Ez az utca is tele van, de több a gyalog török benne, mint a lovas, s a hogy a gyalog eszeveszetten menekül, csak zavarja a török lovasokat, akiknek a saját katonáikra is kell ügyelniök. Mindazonáltal hatalmas tömegben robognak szembe a perzsa gurebák. De mi ez a mi bőszülten nekik rontó századunknak! Véres utca nyilik rajtok, s jobbra-balra hupogva esnek mint a zsákok.

Most látszik csak, hogy a testes erős magyar ló mellett micsoda gyönge az apró keleti ló. Tiz magyar lovas szétnyom száz török lovast, ha neki rohan, s amelyik magyar nekihúzódik a töröknek, hát abból a törökből se lesz háziúr soha az egri várban.

Jönnek már visszafelé.

– El a kapuból!

A vár falán ujjongó nép kiáltozása összevegyül a visszafelé harcolók lármájával.

Dobó aggódva látja, hogy a mellékutcákból hogyan rohannak még mindig az akindsik és dsebedsik a többi török segitségére. Tüzet vezényel. A falon megdördülnek a puskák és megpendülnek az ijjak. A török csapat eleje visszatorpan, s megtorlódik.

E percben éktelen nagy üvöltés hangzik a várfalon. Mindenki odapillant, hát a cigány üvölt ottan. Dühösen ugrálva rázza a kardját a török felé.

Fenyegeti őket!

Ami lovasaink a törököknek ebből a megzavarodásából vigan iklatnak fel, s a várbeliek diadalkiáltása között robognak be a várkapun.

Nem tartott negyedóráig ez a küzdelem, de a templomtér, a piac és a káptalan utca holtakkal, sebesültekkel és sántitó lovakkal van tele. A megzavart törökök tájtékzó dühvel kotródnak visszafelé, s a távolban meg-megfordulva rázzák az öklüket.

XXIV.

A patakra nyiló kaput még ezen a napon se csukatta be Dobó. Hadd járjon ki a vár népe reggeltől estig. Hadd lássa a török, hogy nem félünk.

Aztán ha éppen berontanának is? Nem áll-e őrt mindig százhusz drabant a kapunál, kétszázhatvankilenc a belső piacon? Hát a nagy mozsár a kapu torkában? S elvégre a hidat akkor is fel lehet húzni, mikor tele van emberrel.

Hát csak jöttek-mentek a lovas-katonák, meg a vizhordó emberek. A lovas-katonák a lovukat itatták. A vizhordó emberek a vár mélyén levő kőmedencébe hordták a vizet. Van ugyan kút is a várban, de a kétezer embert, meg azt a sok lovat egy kút nem látja el vizzel. Hát csak fel a vizet, amennyit csak lehet.

A patak tulsó partján meg törökök itattak. A gyalog törökök közül is mentek oda, s ittak a patakból.

A patak vize alig combig érő.

Hogy im a vizhordó egri paraszt megszokta vala a törököt, meg azt is látta délelőtt, hogy hogyan meggázolta őket a várbeli katona, hát ahogy ott meregeti a vizet a lajtba, meg nem állja, hogy oda ne szóljon a töröknek:

– Gyere át koma, ha mersz.

A török ha nem is érti a szót, látja a fej mozdulatát. Hát ő is int:

– Gyere át te!

A másik török is elmosolyodik, az is hivogat. A következő percben már öt-hat török, meg ugyanannyi magyar hivogatja egymást.

Egy szennyes turbánu óriás kurd, a sebes lábát mossa a tulsó parton. Térdig fel van gyürkőzve. Nagy hencegve föláll és belép a patakba. Odatolja nagy szőkebajszos pofáját a magyarnak: Hát itt vagyok: mi kell no?

A mi parasztaink azonban nem ugranak el. Ők is övbegyürt gatyaszárral állnak a vizben. Az egyik mint a villám elkapja a török karját, s átrántja maguk közé.

Mikorra a többi észhez kap, már ott lökdösi, vonszolja négy paraszt a kurdot a lajtos taligák közt, a többi meg dárdát tart a tulsó parton levő pogányok felé.

A kurd orditva rángatja magát, de erős kezek tartják. Szakad róla dolmány, gomb és zsinór. A turbánja lefordul a fejéről. Az orra vérzik. Segitségért kiabál és leveti magát a földre. A segitség nem jön. Huzzák a lábánál fogva oly sebesen, hogy föl se kelhet, mig csak be nem szánkázott a várkapun.

Állitják Dobó elé.

A török most már nem olyan kevély. Leveri magáról a port, és keresztbe teszi a mellén a kezét. Mélyen meghajol.

Dobó a várnagyi terembe vezetteti. Hivatja tolmácsnak Bornemisszát. Ül egy rúdon lógó vértezet mellett. A törököt még csak meg se láncoltatja.

– Hogy hivnak?

– Dsekids, – feleli a török dühében reszketve.

– Kinek a hadából való vagy?

– Ahmed pasáéból.

– Mi vagy?

– Piad.

– Eszerint gyalogos?

– Az uram.

– Ott voltál Temesvár ostromán?

A török a lábára mutat, amelynek ikráján négy újjnyi seb vöröslik.

– Ott voltam uram.

– Miért veszett el az a várunk?

– Allah akarta.

– Úgy beszélj nekem, hogy ha egy hazug szón kaplak, véged van.

A török meghajolt. Látszott a szemén, hogy nem mer hazudni.

Dobónak nem volt részletes értesülése Temesvár ostromáról. Csak annyit tudott, hogy Temesvár jobban meg volt erősitve, mint Eger, s hogy ennek a tábornak csak a fele volt ott, és mégis elesett Losonczival együtt.

A teremben ott volt a kihallgatáson néhány tiszt is, aki ebben az órában vártát pihent: Pető, Zoltay, Hegedüs, Bolyki Tamás, Kristóf apród meg András, az egri biró.

Ezek ott ültek Dobó körül. Csak az apród állott Dobó mögött a karosszék hátára könyökölve; meg a rab állott mezitláb, kopaszan négy lépésnyire Dobó előtt.

S a rab mögött két dárdás.