Part 5

A legények megint szétoszlottak. Gergely lesuhintotta a vért a kardjáról, és beleszurkált valami háromszor egy sátor ponyvájába, igy dugta ismét hüvelybe.

– Pfuj micsoda utálatos munka ez! – mondotta Feketének, aki hasonlóképpen törülgette a kardját.

Aztán hogy török már seholse ugrált, maga mellé szólitotta Kristófot:

– Nézzük sorra a sátorokat!

A hold gyönge világánál nem lehetett látni, hogy melyik sátor a főtiszté. A sátorok nem voltak egyformák. Egyik kerek volt, a másik négyszögü. S amelyik sátor diszesebb volt is, mint a többi, az csak előre küldött sátor volt, s közemberek aludtak benne.

Gergely az egyik sátorról lekapott egy lófarkas zászlót, és hogy Kristófot meglátta, rákiáltott:

– No fiu, vágtál-e?

– Vágtam kettőt, – felelte lihegve az apród.

– Csak kettőt?

A fiu büszkén felelte:

– A többi elfutott előlem!

A legények ezalatt egypár kocsit és szekeret is keritettek, s azokra dobálták fel, ami már a lovukra nem fért: a szőnyegeket, aranyos boncsokokat, drágaköves kutaszokat, (lófarku lónyakdisz), lószerszámokat, sisakokat, fegyvereket, főző edényeket és mindent, ami a kezükbe akadt. Még egypár sátort is elhoztak.

Hajnalodott mikor visszaérkeztek a várba.

Dobó már nyugtalanul várta őket a bástyán. Ha ez a kirohanás nem sikerül, a vár népe megfélemlik, s jaj annak a várnak, amelyiknek a népe remegve áll a falon.

Hanem ahogy meglátta a telerakott lovakat, kocsikat, és szekereket, s Gergelyt amint már messziről felmutatta a lófarkas török zászlót, kigyulladt az arca az örömtől.

Mikor a vitézek berobogtak a kapun, már az egész vár népe ott várta őket, s lelkes éljennel fogadta.

A katonák nemhogy vesztettek volna, hanem inkább szaporodtak. A hosszú legény egy betömött szájú törököt hozott, s egyenesen Dobó elé vezette. Ott kirántotta a szájából a turbángyolcsot.

– Jelentem alássan, – mondotta büszkén, – nyelvet is hoztunk.

– Marha! – kiáltotta a török tigris-mérgesen a vitéz szeme közé.

Dobó nem szokott nevetni, de ezuttal elmosolyodott.

– Varsányi, – mondotta a fogolynak, – te hát jól adod a törököt.

És a vitézhez fordult:

– Ugyan oldozd fel, hiszen ez a mi kémünk.

– Mondani akartam a butának, hogy magyar vagyok, – szólt keservesen Varsányi, – de mindig fejbe ütött, ahányszor megszólaltam, aztán meg betömte a számat is.

S azzal úgy illesztette a tenyerét, hogy a vitéz jónak látta odább húzódni.

XIII.

Dobó magához szólitotta Gergelyt meg Mekcseyt és a kémnek is szólott:

– Jer.

Bement a belső kapun álló tornyos, emeletes épületbe, és a kapus szobájába lépett.

Leült egy gyökérből font karosszékbe, és intett Varsányinak, hogy beszéljen.

– Hát kapitány uram, – kezdte a kém a kezeszárát dörzsölgetve, – jön az egész had. Achmed pasa jön elől. Az éjjel a tábor Abonyban aludt. Az elejit felküldték Manda béggel Maklárig. Az irgalmát, – tette hozzá megváltozott hangon.

Ez az _irgalmát_ a vitéznek szólott, aki idáig hurcolta. A kezén mély árkokat hagyott a zsinór; meg egypár ütést is kapott a feje búbjára, mert bizonyosan kapálódzott az erőszak ellen.

– Hát bég is volt veletek? – riadt fel Gergely. – Azt bezzeg megfoghattuk volna!

– Alig, – felelte a kém. – Kövér ember az, mint a barátok disznaja. Van három mázsa ha nem több.

– Hogy mondtad a nevét?

– Manda. Azt nem fogja a golyó. Nem régi bég. Csak most a nyáron kapta a temesvári csata után. A katonák különben csak úgy hivják, hogy _Hajván_.

Gergely fölkacagott.

– Ez az, – mondotta a két kapitánynak, – akiről a minap este beszéltem. No majd fogja itt a golyó!

– Beszélj tovább, – szólt Dobó a kémnek.

– Jön aztán Szokolovics Mehemed beglerbég. Ez jó lövő. Az ágyukat ez állitja fel és sütteti el először. Azt mondják, olyan szeme van, hogy a falon is átlát vele. Ezt én nem hiszem.

– Ágyújok mennyi van?

– Faltörő öreg ágyújok van tizenhat. Más nagy ágyújuk van nyolcvanöt. Kisebb golyólövő ágyujok százötven. Mozsárágyú igen sok. Golyót hoznak negyven szekérrel, puskaporos tevét kétszázat láttam. Egy szekérben csak márványgolyót hoztak.

– A had el van-e látva jól élelemmel?

– Rizsük nincs bőven, de lisztet meg húst hatalommal szereznek eleget.

– Betegség nincs a táborban?

– Nincs. Csak Kászon bég betegedett meg Hatvannál az uborkától.

– Ki jön még?

– Arszlán bég.

– A volt budai pasa fia?

– Az.

– Hát még?

– Musztafa bég, Kamber bég, Veli bég.

– Az irgalmát ennek a Veli bégnek, – mordult fel Mekcsey, – ezt megdanoltatom!

– De meg is táncoltatjuk, – mondotta Gergely.

– Hát az a Dervis bég? – kérdezte Dobó, – az miféle szerzet?

– Nagyon különös, – felelte Varsányi. – Rendes bég mint a többi, hanem mikor csatázik, leveti a bég ruhát és szőrcsuhát ölt. Azért hivják Dervis bégnek.

És kedvetlenül nézett Dobóra, mert a kérdésből látta, hogy Dobónak más kéme előbb hozott ujságot, mint ő.

– Milyen ember? – fakgatta tovább Dobó. – Melyik had élén áll?

– Én a lovasokkal láttam. Félszemü ember. Azelőtt jancsár aga volt és Jumurdsák az igazi neve.

Gergelynek erre a névre megmozdult a keze, és a kardjára csuszott.

– Jumurdsák, – mondotta, – hiszen én ezt ismerem. Hát nem emlékezik rá kapitány uram, hiszen ettől szabadultam én meg gyermekkoromban.

– Emlékszem arra az esetre, – felelte Dobó Gergelyre tekintve, – de a törökre nem emlékszem. Annyi törökkel volt életemben bajom, hogy biz én nem csuda, ha egyiket másikat elfelejtem.

A homlokához kapott:

– Hogyne ismerném. Az öcscse ez Arszlán bégnek. Kutya kegyetlen ember!

És ismét a kémhez fordult:

– Mi voltál a táborban?

– Már a Manda bég szolgája voltam, az ördög vigye el azt a tulkot, (aki elfogott), minden szándékukról hirt adhattam volna.

– És hogyan jutottál a bég mellé?

– Jóbarátságban voltam a szolgájával, s mindig a sátornál lődörögtem. Hatvan alatt a bég megharagudott rája, és elverte, engem meg hogy már sokszor látott segiteni, csak magához szólitott, mert én is tudtam már téntát főzni.

– Mit?

– Téntát. Úgy iszsza az a téntát, mint mink a bort. Reggel, délben, este csak téntát iszik.

– Nem ténta lesz az te.

– De bizony ténta. Valami babból főződik, oszt olyan keserü, hogy még másnap is pöktem tőle, mikor megkóstoltam. A babot úgy hiják, hogy kávé.

A vezérek egymásra néztek. Egyik se hallotta még közülök a kávét.

– Hát ez jó hogy oda jutottál, – mondotta Dobó maga elé pillantva. – A had mit beszél Egerről? Erősnek beszélik-e, vagy hogy könnyü munkának gondolják?

– Szolnok eleste óta, – felelte a kém, – azt hiszik, hogy övék az egész világ. Az egész táborban beszélik, hogy Ali pasa azt irta Achmednek, hogy Eger csak egy rozzant akol.

– Hát még nem egyesültek?

– Még nem.

Dobó ránézett Mekcseyre. Mekcsey mosolyogva vont vállat, Gergely azt mondta:

– No majd meglátják micsoda harapós birkák vannak itten!

A kém folytatta:

– A táborban sok a csőcselék. A hadat mindenféle görög kereskedő, kötéltáncos, örmény, lókupec és cigány kiséri. Rabok is vannak egynéhány százan. Többnyire temesvári nők. Ezek széjjel vannak osztva a tisztek között.

– Gazemberek! – mordult fel Mekcsey.

A kém folytatta:

– Férfi rabot nem láttam. Arszlán bég egy nap tizszer is elmondja, hogy az egriek, mihelyt a temérdek hadat meglátják, azonnal kiszöknek, mint a szolnokiak.

– Hát a had ereje?

– A sok janicsár, meg a még több lovas müszellem. Aknászok is jönnek. Ezeket lagumdsiknak hivják, meg jönnek kumbaradsik is, akik kópjával meg parittyával vetik a várba a cserép bombát.

– Jól van, szólt Dobó fölkelve, – hát menj most feküdni, s éjjel szökj vissza a táborba. Ha valami jelenteni valód lesz, csak jer ide a város felől a fal alá, és lobogtass fehér kendőt.

XIV.

A piacon mindjárt megkezdődött a kótyavetye. Öt megrakott szekér és nyolc apró török ló.

A cipóosztó deákot kihuzták az ágyból: egy asztalt eléje, egy dobost melléje; kikiáltónak megtették Bódogfalvit.

– Kezdjük a lovakon, – mondotta Pető.

– Egy gyönyörü arabus ló, – kezdte Bódogfalvi.

– Vedd össze a kettőt, – szólt Mekcsey.

Mert két egyforma kis pejló volt a zsákmányban.

No ezekre senkise igért, de azért elkeltek. Dobó megbizta Mekcseyt, hogy a két szép lovat vegye meg az apródok számára. Hát Mekcsey megvárta szól-e valaki?

De mindenki a fegyverekre és ruhafélékre tartogatta a pénzét; akkor Mekcsey megvette négy forinton mind a nyolc lovat, és bevezette az istállóba.

A szekerek következtek. Ezekből már bőven fordult ki a sok szép fegyver. Egy-két denáron ékköves kardot, elefántcsontnyelü puskát lehetett venni. Az asszonyok a ruhaféléért versenyeztek. Fügedy egy husz-fontos buzogányt vett, Paksi Jób bársony csótárt, Zoltay egy ezüst-sisakot, amelynek orrvédő pecke volt. Hullt a pénz Mihály deák elé, s a deák szorgalmasan jegyezte, hogy ki mit vett, és mennyit adott érte.

Mikor az első szekérnek a fenekére értek, Bódogfalvi fölkiáltott:

– Most pedig következik ama hires Dárius királynak a kincses ládája!

S egy katona segitségével szép borjubőrös ládát emelt a sarogjára.

A láda be volt csukva, de zár vagy lakat nem látszott rajta. Baltát kellett hozni, hogy fölszakitsák.

A vár népe szinte nyomta egymást kiváncsiságában: ha a Dárius kincse nincs is a ládában, bizonyosan értékes holmi van benne.

– Én egypár ezüst kupát szeretnék venni, szólt a vár egyik kocsmárosa.

– Én egy szép selyem kendőt, – szólt egy piroscsizmás leány.

Mert hogy már egy csomó női ruhát meg egy nehány virágcserepet dobtak le a szekérről, nyilvánvaló volt, hogy némelyik török tiszt elhozta a feleségét is.

– Én csak egypár papucsot szeretnék, – mondotta egy öreg asszony. Mindig hallottam, hogy a török jó papucsot csinál.

A láda felpattant, s a nézők nem csekély meglepődésére egy 6–7 éves fiucska emelkedett ki belőle.

Egy fehérarcu, őz-szemü ijedt török gyermek. A feje rövidre nyirt. A testén ingecske. A nyakán egy aranypénz.

Bódogfalvi elkáromkodta magát:

– Tyhű azt a rusnya békafejü teremtésit annak a fügefán termett apádnak!

S borzasztó utálattal fintorgatta az orcáját.

Erre mindenki felkacagott.

– Üsd agyon a porontyát! – rikoltott át a másik kocsiról egy katona.

– Ki kell pusztitani még a magját is! – mondotta egy másik.

A gyerek sirva fakadt.

– Lépj hát ki, az apád sarkantyúját, – orditott rá Bódogfalvi.

S megfogta a vállánál. Kiemelte a ládából, s ledobta a gyepre, úgy hogy elbukott.

A gyerek akkor felsivalkodott.

Mindenki gyülölettel és útálattal nézett reá.

– Jaj de csúf – mondotta egy asszony.

– Nem is csúf, – felelte a másik.

Ő pedig könnyes szemmel és görbe szájjal állott a földön is; minden pillanatban törült egyet a szemén, nézett hol erre, hol arra. Hangosan nem mert sirni. Csak szepegett.

– Üssétek agyon! – kiáltott újból a sátorbontó katona.

A gyermek e hangtól megriadva egy asszony szoknyájához bújt és belerejtette az arcát. Ez véletlenül az az asszony volt, amelyik azt mondta, hogy csúf a gyerek. A sütőasszonyok közül való sovány sasorru vénasszony. A karja most is fel volt gyűrve és tésztás; a fején hátrakötött kékkendő.

– Oh hogyisne! – szólalt meg akkor a gyermek fejére téve a kezét. Hátha nem is török. Ugye fiam nem vagy török?

A gyermek fölemelte az arcát, de nem felelt.

– Hát mi volna, – felelte Bódogfalvi. Itt vannak a ruhái is. Itt a sapkája, piros; itt a dolmánya, ez is piros! Ki látott már ilyen bugyogót? Madzag van az alján; össze lehet húzni, mint a zacskót szokás.

S ledobálta a gyermek ruháit.

– _Annem_, szólalt meg a gyermek, – _nerede_?

– No úgy-e hogy magyar! – kiáltott az asszony diadalmasan. Azt mondja: _anyám gyer ide_!

– Dehogy magyar az Vasné, – szólt Pető. – Nem azt mondja az, hogy _jer ide_, hanem azt, hogy _nerede_. Azt kérdezi, hol az anyja?

És a gyermekhez fordult:

– _Jok burda anang!_ (Nincs itt az anyád.)

A gyermek, erre megint sírva fakadt, és ezt a szót zokogta:

– _Meded, meded!_ (jaj-jaj.)

Vasné letérdelt és szótlanul öltöztette a gyermeket. Piros bugyogó, piros sapka, piros saru, violaszinű bársonydolmány. Bizony foltos a dolmányka, fakó a piros saru. Megtörülte a kötényében a fiu arcát.

– Vissza kell ereszteni, – mondta aztán fölállva.

Pető maga se tudta mit tegyen.

– Ej! – orditott fel Bódogfalvi a kardját kirántva, – hát a mi gyerekeinket nem öldösik-e meg a kutyák? Még a csecsemőnek se kegyelmeznek!

– Szúrd agyon! – kiáltotta a sátorbontó.

Vasné elrántotta a gyermeket, s a karját tartotta, hogy a katona meg ne üsse.

– Ne bántsd!

De már akkor három asszony is fogta a gyermeket.

Mikorra a katona visszadugta a kardját, a gyermek úgy eltünt a szoknyák és kötények között, hogy kopóval se lehetett volna megtalálni.

XV.

Gergely az éjszakai harc után leugratott a Melegvizre és megfürdött, azután gyorsan visszatért.

A palota előtt egy kéklajbis vastagdereku legénynyel találkozott.

A legény ágyutisztitó vaspálcát vitt a vállán. A pálca végén kormos csöpü feketélett. Köszönt Gergelynek.

Amint igy odafordul arccal, Gergely megdöbbenve áll meg.

Ez a kéklajbis szőke legény, ez a gyerekes kis orr a két merész szem között…

Vannak olyan arcok, amelyek úgy megmaradnak bennünk, mint az olajfestmények a falon. Nem változnak. Gergelyben élt ez az arc és ez az alak. Mikor gyermekkorában rab volt és a kocsin ült a parasztleány ölében, akkor látta ezt az arcot és alakot. A legény meg volt láncolva és a törököt szidta.

Gergely rákiáltott:

– Gáspár!

– Az a nevem, – felelte a legény elmosolyodva. Honnan tetszik engem ismerni?

Gergely nem tudott szólni.

– Ez mégis bolond dolog, – mondotta eszmélkedve, – hiszen _ez_ mégse lehet _az_. Húsz esztendeje innen-onnan, hogy láttam.

– Hogy hivják az apádat? – kérdezte újból.

– Ugy mint engem: Kocsis Gáspárnak.

– Az anyád meg valami Margit ugy-e?

– Az.

– Nem Baranyában kerültek azok össze?

– Debizony.

– Török rabságban voltak.

– Csak vitték őket.

– De kiszabadultak.

– Ugy volt.

– Dobó szabaditotta ki őket.

– Meg egy kis fiu.

Gergelynek elfutotta a láng az arcát.

– Itt van az anyád?

– Ide húzódott, mert az apám is itt van. Velem van az apám: egy ágyút gondozunk.

– Hol az anyád, te?

– Ahun gyün a?

Egy nagyképü vastag asszony ballagott a kapu felől. Két tejes kupa a kezében. A hátán putton. A köténye is tele sárgarépával.

– Kedves Margit néném, hadd csókoljam képen, – mondja Gergely eléje szaladva.

S mielőtt az asszony magához térne, csakugyan meg is csókolja mind a két orcáját.

Az asszony csak hüledezve néz rá.

– Én vagyok lelkem az a kis fiu, – mondja Gergely, – akit kend az ölében vitt a pécsi uton.

– Né! – mondja az asszony meghőkölve, – kegyelmed volt az vitéz uram?

Olyan vastag hangja volt, mint a fatrombitának.

– Én, lelkem, – feleli Gergely, – de sokszor eszembe jutott az a jóságos leánykori képe, meg ahogy bennünket ott anyált, dajkált a szekér tetején.

Margit asszonynak megvizesedett a szeme az örömtöl.

– Fogd ezt a kupát, – mondja a fiának, – mert bizonyisten kiesik a kezemből! Hát az a csepp lány? – kérdezte tovább Gergelyt, – él-e még?

– De él ám. Az most a feleségem. Odahaza van Sopronban. Kisfiam is van: János. Megirom nekik, hogy a jó Margit nénit láttam.

*

Hej Gergely vitéz, hol van a te kis fiad? hol van a te szép asszony-feleséged!

XVI.

Gergely ezen a napon ugyan jól megfeküdte a medvebőrt. Arra ébredt fel, hogy valami nagy zuhogás van a várban, mintha ajtókat akarnának beszakasztani.

Egyet nyújtózkodott és fölkelt. Kinyitotta az ablak fatábláit. Hát lángban a város. A gyönyörü nagy székesegyház, a püspöki palota, a Miklóstemplom, a kanonok háza, a Cifra-malom s még egypár derék ház vörös lángözönben, felkanyargó füstben. A zuhogás meg a feje fölött s az egész várban pokoli.

Nyitja a belső ablakot, hát csak úgy röpköd a sindely az orra előtt. A monostor tetejét is szakgatják, a templom szép új födelét is. Repül a sok zöld cserépzsindely, léc, szelemenfa mindenfelől.

Nyitja a harmadik ablakot, arról se lát egyebet, mint tetőszakgatást. Az udvaron meg a házak között senki, hanem a falak tele néppel.

Nézi a nap állását. Dél elmult. Szól a szolgájának. Nincs. Kapja a vizet. Mosdik nagy sebesen. A következő percben már rajta a ruha, a kard, a sastollas süveg. Lódul le a lépcsőn, ugrik a sindelyhullás alatt; siet a bástyára.

Hát mint egy világot elnyelő tarka vizáradat jön a török a völgyből. Jön nagy csengéssel-bongással, dobpergéssel, trombitamuzsikával. Feljebb és feljebb hág a lejtőn. A vörös, fehér, és kék szinek egymásba hullámozva hordják az óriási boncsokokat.

Almagyar, ez a szép kis falu a Melegviz körül, ég. Minden háza ég.

A maklári úton végtelenségbe vesző hosszu fekete sora a bivalyoknak. Ez mind ágyut vontat.

A hegyoldalban a ragyogó vértezetü dsebedsik, s lent a vadaskert felé[5] a piros-sapkás lovas akindsik nagy tömege. Mi minden jön még ezek után!

– Hol a főkapitány úr? – kérdezte Gergely körülpillantva.

– A templom tornyán, – felelte az egyik katona.

Gergely odapillantott. A torony teteje lapos. Ott áll Dobó a hétköznapi galambszin süvegben. Mellette Mekcsey, Zoltay, Pető, a pap, Cecey meg az öreg Sukán.

Gergely is idefut mostan.

A toronyba falépcső visz fel. Hármasával szedi a lába alá. Egy fordulónál Fügedybe ütközik.

– Mért ég a város? – kérdezi lihegve.

– A kapitány gyujtatott fel egypár tetőt, hogy a török mögéje ne bujhasson.

– Hát itt, micsoda bontás van?

– Leverjük az összes tetőket, hogy a töröknek ne legyen mit gyujtania.

– Hova mégy?

– Vizet hordatok a medencébe. Erigy csak fel: Dobó már kérdezett.

A toronyból még jobban lehetett látni a törökhadat. Maklárig tarkállott a had, mint a tóból kiömlő folyó. Ott volt a főtanya.

– No Gergely, – mondotta Mekcsey megfordulva, – éppen most kérdezem Kristófot, hogy így vertétek-e agyon a törököt az éjjel?

– Feltámadtak a kutyák, – felelte Gergely. – Ahol jön az is, akinek Bakocsay a fejét elhozta.

S Dobóhoz fordulva kérdezte:

– Nem lövünk-e elejbök egy köszöntést?

– Nem, – felelte Dobó.

Aztán hogy Gergely kérdőn nézett rá, a fejével a örök felé in tett:

– Aki jön, az mondjon előbb jónapot.

A város alatt elszéledt a had a vadaskert felé, éppen mint az árviz, mikor követ talál, s körülfolyja.

XVII.

Ezen az éjszakán megint eltünt egynehány felvidéki ember. Jött helyettük más. Felnémetről valami harminc parasztember jött be. Kiegyenesitett kaszával jöttek, az egyik meg csépet hozott. A cséphadaró persze ki volt verve szöggel. Egy bőrkötényes zömök ember vezette őket. A vállán hatalmas kalapács.

Mikor Dobó előtt megálltak, leemelte a kalapácsot és a lábszára mellé eresztette. A süvegét leemelve igy szólott komoran:

– Felnémetiek vagyunk. Bejöttünk. Az én nevem Gergely. Kovács vagyok. Ha kell, vasat ütök, ha kell, törököt.

Dobó kezet fogott ezzel a kovácscsal.

Jöttek aztán almagyariak, tihamériak, abonyiak, többnyire parasztok feleségestül, jól feltariszny ázva, s lóval kocsival is.

Egy széles szekér is kanyarodott fel az úton. A szekéren harang volt, akkora harang, hogy két oldalt a kerekek súrolták.

A szekér előtt egy öreges, úrféle jött. Mellette két úri fiu, kék posztó dolmányban, piros csizmában. Az egyik húsz éves, felkunkoritott bajuszu, a másik tizenhat éves, – még gyerek.

Egyforma kerek az arcuk. A nyakuk is egyforma rövid. Az öreg oldalán széles kard fekete bársony hüvelyben; a két fiu oldalán két új vörös-bársony hüvelyű vékony kard.

Az öreg fekete ruhában volt. A csizmája is fekete.

Dobónak már távolból feltünt ez a gyászruha, de hogy a felnémetiek elfoglalták, csak akkor vette megint észre az embert, mikor odaért. Az egri biró volt.

– Nini András deák! – mondotta Dobó a kezét nyujtva.

– Én vagyok, – felelte az egri biró. – Itt hozom az öregharangot. A többit elásattam.

– És ez a két derék fiu?

– Az én fiaim.

Dobó kezet nyujtott ezeknek is.

És az ökrök vezetőjéhez fordult:

– Tegyétek a harangot a templom bástya mellé. Kristóf, – szólt az apródjának. – Mondd meg Mekcsey úrnak, hogy a harangot ásassa el, hogy golyó ne érje.

Tekintete a biró fekete csizmáján akadt meg.

– Kit gyászol bátyám?

Az egri biró végigvonta az újját a szemén. Könnyezve felelte:

– A városomat.

Aztán egy hamuszinruhás ember jött meg két nő. Mind a két nő egy-egy gyermeket vezetett.

Az emberre szives szemmel nézett Dobó, s meg is szólitotta:

– Molnár ugy-e?

– A maklári molnár vagyok, – felelte az szinte megüdülve a barátságos szótól. – Itt háltam az éjjel a Cifra malomban.

– Hát ez a két nő?

– Az egyik a feleségem, másik a leányom. Az a kettő meg a két kisfiam. Nem akartak elhagyni, hát mondok talán csak lesz itt helyök.

– Hiszen hely van, arról szó sincs, de mit csinálunk evvel a sok asszonynyal?

És Sukánhoz fordulva kérdezte:

– Hány asszony van a várban?

– Idáig negyvenöt, – felelte Sukán.

Dobó a fejét csóválta.

Aztán megint három ember jött, meg egy pap is velök, egy sovány beesett képű pap. Kard nem volt nála, csak egy bot, meg egy rókabőrből készült tarisznya.

No ennek Dobó megörült. Pap mindenképpen kellett volna a várba több is. Részint, hogy az Isten közellétét érezzék a harcosok, részint hogy prédikáljanak, részint, hogy a haldoklókat az utolsó szentséggel ellássák. No meg, hogy _temessenek_.

– Isten hozta, – mondotta Dobó. – Nem kérdem a nevét se, mert Istentől jön, az Isten küldötte hozzánk.

– Van pap varba? – kérdezte az egyház embere. – Hany pap megvan?

– Csak egy, – felelte Dobó, elszomorodva.

Mert a pap kiejtéséből észrevette, hogy ez se fog prédikálni.

XVIII.

S ahogy a török ömlött délfelől, s patkó alakban terjedt el a város körül, a város maradék lakossága felhuzódott a várba, mind. Jobbára parasztok és iparosok voltak ezek, s velök az asszonyaik, gyermekeik is.

Minden megszállott városban akadnak ilyen hitetlenek, akik azt mondják:

– Nem igaz az, hogy jön a török. Minden esztendőben rémitik vele az embert, aztán meg is öregszünk, meg meg is halunk, de a törökkel annyi bajunk sincs, mint a cserebogárral.

Ilyen gondolkozásu ember mindenütt van. Ezeket önti el az árviz, ezeket pusztitja legjobban a háboru. Ezek a Ráérünk család soha ki nem haló ágazatai.

Dobó nem bánta, hogy jönnek. Minél több az ember annál jobb. Az asszony és a gyermek ugyan nem szivesen látott vendég a várban, dehát nem lehet őket elzavarni; meghát ennyi katonára kell is asszonykéz.

Hát csak hadd jőjjenek.

Az asszonyokat elbocsátották a konyhák, sütőkemencék közé. Sukán bácsi helyet mutatott minden családnak. Némelyik szobában tizen-huszan is meg kellett férni. Elvégre is csak éjjeli szállás kell, meg hogy a motyót legyen hova tegyék.

A férfiakat azonban Mekcsey betereltette a kapubástya szögletébe, s addig nem volt szabad beljebb menniök, mig meg nem esküdtek, mint a katonák.

– Ej, – mondta egy egri szőlős gazda az eskü után, – hiszen éppen azért jöttünk mink ide, hogy ne hagyjuk a várat.

Mire egy másik ráduplázott:

– Arra való a vár, hogy védelmezze az ember.

Itt mindjárt fegyvert is osztottak nekik. Halommal feküdt a kard, a dárda, a paizs, a sisak a bástya bolthajtásaiban. Persze nem damaskusi, hindosztáni és derbendi remekek, csak aféle rozsdás egyszerü szerszámok, amik századról századra maradnak a várban. Választhatott kiki magának olyat, amilyet akart.

Egy vastagbajuszu varga, akinek a szemöldöke is beillett volna bajusznak, nagy önérzettel szólott:

– Hát jó ez a sok fegyver kapitány uram, de én ám elhoztam a dikicsemet is.

S valóban egy fényes dikicset vett ki a köténye melledzőjéből.

– Ha énnekem török jön a tagadóját, hát kihasitom evvel a hasát!

A sisakot is felpróbálták egypáran, de mert nehéz is az ilyen vaskalap, meg jobban hasonlit a fazékhoz, mint a szép fényes vitézi sisakhoz, csak ott hagyták.

– Minek ez?

No majd megtudjátok, hogy minek.

Alkonyatkor jelentették a toronyőrök, hogy Felnémet felől egy négylovas úri kocsi jön sebes vágtatással.

El nem tudták találni: ki lehet? Négylovas kocsiban a püspök szokott járni. Más úri ember csak akkor ül kocsiba, ha beteg.

De ide beteg ember nem jön.

A kapitányok maguk is a bástyára állva vizsgálták a sárkányként röpülő négyes fogatot.

– Meglássák kegyelmetek, hogy a püspök jön, – mondotta Fügedy, a káptalan hadnagya.

S hogy ezt senki el nem hitte neki, példákat szedett a történelemből: